asanisimasa

A film eredeti, norvég címének (Knerten) magyar fordítása valami olyasmi lehetne, hogy Ág Úrfi, vagy Ágacska, esetleg Gally Janó, ez esetben tehát jó, hogy maradt minden az eredetiben. Amúgy se sok norvég szót hallani manapság a magyar mozikban, mint ahogy gyerekfilmből sincs nagy választék, ha Karácsony táján inkább off-Disney univerzumba vinnék szórakozni az emberkéket…

Címkétlenítés

A ’családi film’ műfajára már régen rátette a mértéktelen étvágyú Disney-birodalom vaskos, tömpe ujjú pracliját, magáévá téve az ősi hollywoodi receptet, miszerint ha sikert akarsz, végy egy gyereket, és adj hozzá valami cukiságot. Az éretlen korosztály profitorientált elhülyítésében Disney-ék mindig is az élen jártak. Gonosz alapossággal kiporciózott titkos és gyanús adalékanyagokkal dúsított, habos-babos, édes-ragadós tündérmeséi atom biztosan vonzzák magukhoz a csiricsáré látványosságra mindig fogékony gyermekek százmillióit, így termelve meg dollárok százmilliárdjait néhány okos, ügyes és cinikus bácsinak. Még arra is rájöttek, hogy még tutibb a biznisz, hogy amíg a gyerekek elkacarásznak az adott történet ezerszer elmesélt elsődleges vonulatán, addig rejtett utalásokban, poénokban az őket kísérő felnőtteket is megcélozzák, akik persze sivalkodó, vagy éppen felhorkanó röhögéssel nyugtázzák a szórakoztatásukra irányuló igyekezetet. A gyerekek ilyenkor mindig meglepve néznek fel a mellettük ülő apura, anyura, nagyobb bátyusra, nővérkére, esetleg bébiszitterre, de nyilván azt hiszik, hú, ez egy nagyon jó film, még apuéknak is tetszik. Ki van ez találva, kérem! – mondhatjuk a viccbéli Kohn bácsival. Az efféle filmeket nevezzük családi filmeknek, hiszen az esetek nagy részében tényleg egy család áll a történet középpontjában és egy család nézi azokat a vászon vagy képernyő előtt. Mivel az ’ifjúsági film’ kategóriát már eljátszotta az aczéli kultúrpolitika, a ’mesefilm’ pedig azért mást jelent, ezennel iktassuk be új kifejezésként a ’gyerekfilm’ kategóriáját az olyan ’családi filmekre’, melyek nem a már túlzottan megszokott Disney-féle világot, hanem valami más látványt, környezetet, szemléletet képviselnek. Íme, a spanyolviasz! Persze, felőlem lehet az ilyen Knerten-féle film akár ’független családi film is’, ha az jobban tetszik… Lássuk tehát a norvég mintát!

Gyermeki nézőpont

Az északi kultúrkörben ismert Anne-Cath Vestly gyerekkönyveiből készült film (kész van már a következő része is, Knerten csomót köt címmel) alapvetően az élénk fantáziájú, olykor bizony eléggé felelőtlen Lillebror nevű öt éves kisfiú nézőpontjából meséli el a történetet, mely jelen esetben családjának költözését jelenti egy meglehetősen lepukkant vidéki házba. Csak mintegy mellékesen tudjuk meg a számunkra, felnőtteknek jelentéssel bíró tartalmakat, minthogy apának egyelőre nem megy a fehérnemű-ügyben történő ügynökösködés, anyunak pedig nagyon kell vigyáznia, hogy megtarthassa vegyesbolti eladói állását, a fő hangsúly a lényegen van: a hangyák veszélyesek-e az emberre, az erdőben vannak-e sárkányok, valamint ki lehet az a csodaszép hercegnő, akit egyszer az erdőben láttunk lovagolni? E kínzó kérdések megfejtésében a kisfiú segítségére van a film címét is szolgáltató, nem kis szerencsével a fáról a nyakába pottyant, emberke-formájú, beszélő ágdarabka, Knerten, aki Lillebror hűséges pajtása lesz az elkövetkezendőkben. Kaland kalandot követ aztán egészen karácsonyig, amikor vége lesz a filmnek… de nem a mesének.

Friss, üde és harapós,

mint a levegő egy tavaszi hajnalon egy norvég vidéki ház tornácán, olyan ez a kis film. Szó sincs körmönfont dramaturgiai bűbájokról, pénztárcánkra való sóvárgásról, ez a Knerten című film egyszerű és rusztikus, mint egy norvég favágó reggelije, vagy éppen egy katalógus-hűen berendezett IKEA-nappali. Tiszta, világos, pasztellszínű jellemek, ártatlan kék tekintetek, egészen pici horror, aminél még egy anderseni kötőszóban is több félelmetes van és jókora ártatlan naivitás, amit a kis hősünk, Lillebror képvisel. A film, illetve a történet egyetlen potenciális buktatója, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a felnőtteket, akiknek ez a vakító tisztaság hamar unalmassá válhat – szóval, ebben a tekintetben tényleg nem az a kiköpött Disney-world, ami ránk vár. Ennél talán kisebb veszély az, hogy gyerkőceinket sem fogja lekötni, mint minden olyan történet, amit felnőttek írtak meg úgy, mintha azt a gyermekek látnák és mesélnék el. Szerintem azonban azzal a gyerekkel nem lesz baj, aki nem (feltétlenül) veri ki a hisztit minden egyes bevásárlásnál, amikor a pénztárnál álló sor a sunyi módon kihelyezett Disney-pultok között kanyarog… Asanisimasa: 6/10

Érdekes ívet ír le Jean-Paul Rappeneau pályája, hiszen 1959-ben, kezdő forgatókönyvíróként Louis Malle-lal még a “papa moziját” rombolta a Zazie a metrón-ban, az akkor induló új hullám egyik fontos alapvetésében, annak szaggatott ritmusú, szabad tér- és időkezelésű, impulzív új filmnyelvével. Később aztán, feledve ifjú korának léha forradalmi törekvéseit, amolyan tipikusan francia, kevert műfajú akció-krimi-komédiákat írt és olykor rendezett is, már jellemzően a “papa” modorában. Nagypapa-korba lépve, hetven évesen (2002-ben) aztán mi mást csináljon egy filmes, mint “papa moziját”, a kérdés csak az, hogy minek és főleg, kinek? (Jean-Luc Godard erről azért másként vélekedne, hogy csak az ex-új hullámosoknál maradjunk…) Mindenesetre, a 2003-ban bemutatott Bon voyage minden ízében időutazás, egy ötvenes évek stílusában, modorában és ritmusában megrendezett II.világháborús-romantikus-vígjátékos blődli, igazi “papa mozija”. Éppen olyan, mint amitől akár saját maga is hangosan hortyogott volna az első öt percben, nagyjából fél évszázaddal ezelőtt.

Én háromszor szundítottam bele, pedig a felismerhetetlenségig hamvas húszévesre sminkelt Isabelle Adjani fülsiketítően viháncolja végig a filmet, és Rappeneau sem öreguras tempóban nyomja a gázpedált, mégis annyira unalmas és érdektelen az egész, hogy arra alig találok szavakat. Pedig azt bármikor megnézem, ahogy a hős francia ellenállók szívatják a buta náci németeket, ezúttal még csak nem is azokat a fekete-fehér jellemeket láthatjuk, mint általában, de hát ezt a topikot is felforgatta Tarantino eszement nácivadászaival, hogy messzebb ne menjünk. A XXI. században a legtöbb dolog már komoly idézőjelekbe került, ami bárhogyan is kapcsolódik az előző századhoz, így egészen furcsa hatást kelt a ma mozgóképbe szocializált univerzumában egy negyven-ötven éves modorban, de a negyvenes-ötvenes évek közönségének készített film. Avíttnak, porosnak, modorosnak és idejétmúltnak hat. Anakronizmus. Még akkor is, ha éppen felébredtünk egy fülsiketítő kacajra, egy pisztolylövésre vagy egy fékcsikorgásra és az utána következő negyedórában szórakoztatónak is találjuk. Rövidesen azonban újra elszundítunk, vagy elrévedünk a képernyő mellé, gazdaságpolitikán, karácsonyi ajándékokon és bevásárlólistákon gondolkozunk, ne adjisten, a tegnap látott film képei jutnak eszünkbe. Az a film, amely megengedi a nézőnek ezt, az nem jó film. Pedig a Bon voyage-ban tényleg minden a helyén van, ritmusa, hangulata, üzenete van, lehet szeretni a főszereplőket (Adjani mellett Virginie Ledoyent és Grégori Derangére-t), lehet csodálkozni, hogy Depardieu-ről hova tűnt az orbitális pocakja – mégsem hat. Asanisimasa: 4/10

Lindsay Andersonnak, a brit free cinema legendás alakjának, mint legkedvesebb mesternek és barátnak ajánlja David Grieco Evilenkónak (imdb) becézett filmjét, nem kis önbizalommal. Persze, ajánlgatni lehet, ettől még azt nem feltétlenül kell figyelembe venni… Saját regényét értékelte annyira túl a jobbára dokumentumfilmek és filmes életrajzok készítésével foglalkozó, gyerekkora óta filmesek körül sündörgő Grieco, hogy abból feltétlenül nagyjátékfilmet kell csinálnia: A kommunista, aki gyermekeket evett címmel jelent meg a mű, amiből akár következtethetünk is minőségére. A könyv amúgy valós eset feldolgozása, a sokdiplomás, hithű kommunista tanár Andrei Chikatilo, avagy a “rosztovi rém” a nyolcvanas években legalább 55 gyermeket, illetve fiatal nőt gyilkolt meg, majd utána evett is belőlük. Életét az X polgártárs című filmben már feldolgozták, ezúttal viszont Grieco csinálta meg belőle ezt az Evilenko nevű figurát, tényleg nem tudom, minek.

Az egész történetből süt az előítéleteken, prekoncepciókon alapuló üzenet átadásának lényszere, miszerint az ukrán emberevő a Pokol országának hercege, tevékenysége kvázi egyenes következménye a kommunista terrornak, és abban, hogy 55 áldozatát fogyasztotta el, sok köze van az elfogását akadályozó rendőrségnek, akik nem igazán akarták a kommunista meggyőződésű és a gorbacsovi glasznoszty&peresztrojka alatt a rendszerrel meghasonló hajdani tanárt elfogni. Nos. Nem tudom, milyen dokumentumfilmeket készít amúgy Grieco, de ez a film tele van anakronizmusokkal és sematikus, leegyszerűsítő közhelyekkel. Megelevenedett matrjoskababáknak és tányéros-kalapos műanyagkatonának rajzolt alakokat kell egyszerű, hétköznapi orosz és ukrán polgároknak látnunk. A rendőrök előírásszerű díszegyenruhában helyszínelnek az erdő mélyén, hóban, sárban. Gorbacsov remegő képű fekete-fehér tévén jelenti be a reformokat, holott nálunk már 1980-ban is sokan orosz színestévén nézték a moszkvai olimpiát. Olyan párbeszédek esnek ki a szerencsétlen színészek száján, amilyeneket alsósok írnak bele saját készítésű karácsonyi műsorukba. Az egész film olyan, ahogy a Móricka elképzeli az oroszokat és a kommunizmust. Butaság, butaság hátán.

Malcolm McDowellt ismerjük őrültnek, lásd Kubrick Mechanikus narancsa, vagy Tinto Brass Caligulája, de ezzel a hipnotikus tekintetű kommunista emberevővel ő sem tudott mit kezdeni, és nem azért, mert hetven évesen nem néz ki ötvennek (amennyinek történetileg ki kellene néznie). Nem érti azt a rendszert, nem érti a figurát. Nem érti, mit keres ebben a filmben – így csak néz ki a fejéből és meztelenkedik. Hálistennek, ezt Grieco nem mutatja meg nekünk. Egyáltalán nem mutat meg nekünk semmit, csak egy szemüveges, elég béna fazont, aki mindig elmondja magáról, hogy kommunista, utána pedig kislányokat és kisfiúkat bűvöl, pedig impotens. Vagy éppen azért, de ezt is mi következtetjük már ki. Szegény Csókás Márton barátunk is jelen van a filmben, ő fogja el Evilenkót, nos, ezzel az alakításával sem írja be magát Hollywoodba. Grieco se. McDowell már beírta, de szintén nem ezzel. Szóval, nem jó film ez, pedig a témája megadja erre a lehetőséget. Talán egy rátermett orosz megcsinálja majd… Asanisimasa: 2/10

Az idén ötvenéves George Clooney szerintem néhány éven belül kilép a politika színpadára (bár már most is az ENSZ békenagykövete), és 15 éven belül akár az elnöki székért is versenyre kelhet (lásd 1. kép). A filmiparban gyakorlatilag már mindent elért, karrierje töretlen ívben tör a csillagok felé. Nincs hír semmi komolyabb káros szenvedélyről sem, ami befolyásolhatná azt  – talán csak a nők.

Hogy azonban Clooney mennyire magánál van, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a sármosan őszülő, szívdöglesztő fizimiskához járó pinabubusságban rejlő veszélyeket is könnyedén “vetíti ki” magából, hiszen a saját rendezésében elkészült A hatalom árnyékában című friss filmben egy elnökjelöltségre pályázó ohiói szenátort alakít, akinek kampányát éppen egy félrelépés árnyékolná be, ha nem lenne neki profi kampánystábja. Jól áll neki az ilyen politikus-szerep, ráadásul nem először, azonkívül nem lehet túl ostoba pasas sem, hiszen általában jó ügyek mentén hallatja a hangját és oda is teszi magát ilyen alkalmakkor – ezért mondom, hogy az ő további pályája a politikusi lenne…

Nem mintha ez a film annyira gyenge lenne, de egy olyan embernek, aki legalább kétszer megnézte oda-vissza a West Wing (nálunk: Az elnök emberei) című tévésorozat összes évadát, annak amerikai belpolitikai, választási és egyéb hasonló témákban sok újat nem lehet mondani. Ez a film sem tud. Azt már mi is tudjuk, hogy kampányidőszakban minden eszköz megengedett a győzelem érdekében, és ezeket ki is használják, valamint nincs olyan makulátlan, szentéletű politikus a világon, akinek múltjában ne lehetne találni legalább egy kínos percet, amit aztán ügyes szakemberek könnyed munkával fújnak világrengető botránnyá. Morris kormányzó (Clooney), bár egy irtó jópofa, nyitott és laza fazon, azért egy húszéves lány csábító mosolyának ő sem tud ellenállni – de hát éppen erről szól a film.

Meg Ryan Goslingról, aki – úgy tűnik – jelenleg az elsőszámú hollywoodi filmsztár a Brad Pitt és Robert Pattinson közötti korosztályban. Hát, érdekes egy nézése van, az tény. A film dramaturgiája éppen erre a kifejezéstelen, kozmikusan üres szemekre épít, melyekből úgy lehet kiolvasni a Semmit, mint a Bármit, sőt, akár Mindent. A kádban úszó karácsonyi pontynak is több élet van a tekintetében, Gosling szomorkás szemei viszont tényleg delejeznek, mint a kígyóéi. Bámul bele a néző fejébe, aki nem tudja, hogy most el kéne bújnia a halálos csapás elől, nevetnie kéne, együttérzőn el kéne morzsolnia egy könnycseppet vagy éppen homlokon kocogtatni, hogy: Hé haver, ébresztő odabent! ha nem néz, akkor azért pörög, ahogy kell egy kampánymenedzsernek, hiszen egy ilyet alakít Morris-Clooney stábjában, akit megkísért a konkurencia, ám ő visszakísért. Érdekes fazon, maradjunk talán ennyiben.

Mutatja Clooney elképesztő respektjét, hogy a film (tán a legfontosabb) executive produceri teendőit Leo DiCaprio látta el, a szereposztás pedig parádés. Marisa Tomei egy dörzsölt újságíró, Evan Rachel Wood pedig a kulcsszereplő. Philip Seymour Hoffman és Paul Giamatti a két konkurens vezető kampánystratéga, az ő rivalizálásukat használja fel saját céljaira a Gosling alakította karakter. Maga a film amúgy egy feszes politikai dráma, mely Beau Willimon Farragut North című színdarabján alapszik, ami viszont egy valós esemény, a demokrata Howard Dean 2004-es kampányának történéseit dolgozta fel. A politika színpada, a kulisszák mögött – mondom, mint egy duplaepizód Az elnök embereiből, csak más szereplőkkel. Nekem bejön. Asanisimasa: 7/10

Leonardo DiCaprio már ismert színész, amikor belevág a drogos utcagyerekből magát “megcsináló” Jim Carroll életrajzába, hiszen ekkor már mögötte van az Oscar-jelölést hozó Gilbert Grape, a Teljes napfogyatkozás Rimbaud-ja és egyebek, de még nem jött el számára az igazi, elsöprő világhír. Pedig, könnyen lehet, hogy legkomolyabb alakításait még a Titanic előtt nyújtja, mint például ebben az Egy kosaras naplójában, mely az elébb említett Carroll nevű, inkább Amerikában ismert író, költő és punkzenész fiatalkori, drogokkal, börtönnel súlyosbított éveit meséli el.

Maga a film (ma már) elsősorban színészileg érdekes, DiCaprio mellett fontos mellékszerepekben láthatunk még pár későbbi jelentős karriert futó sztárpalántát: Juliette Lewist, naná, hogy bolond lányként, egy drogos kurvaként, valamint Mark Wahlberget, Mickey, a szintén drogossá váló gyerekkori haver szerepében. Ügyesek ők is, de a prímet Leo viszi – tulajdonképpen minden percét elhiszem neki, ahogy eljátssza egy heroin-junkie leépülésének összes stációját, egyedül a bevezetőszakasz volt kissé cinkes, amikor még csak szintetikus hígítóban utaztak a menő katolikus gimi rosszfiúi. Nos, hál’stennek fogalmam sincs, milyen betépni a hígítótól, de sajna látni belőlük éppen eleget külvárosi villamosokon, buszokon és utcákon kóvályogva, kvázi zombikként – nos azok nem viháncolnak úgy, mint Leóék néhány szippantásnyi hígító után. A többi viszont -nagyjából, illetve a témát ezer más forrásból lényegesen jobban ismerve- valóban reális. Tehát borzasztó.

Egy, bár alapvetően pozitív végkicsengésű drogkarrier-filmtől ennyit lehet elvárni, hiszen ez egy meglehetősen fekete-fehér világ. Vagy belehalsz, vagy nem. Az erről szóló filmek általában drámák, és általában drámai végkifejlettel is bírnak, Carroll azonban túlélte a drogozást, és csak (jóval e film után) 2009-ben, 60 évesen halt meg szívroham következtében. Így viszont, bár nem vitatnám a film hitelességét, igazát, de erősen sematikus és propagandisztikus vállalkozássá vált, mivel egy gyógyult drogos nem biztos, hogy igazán érdekes karakter. Ekkorra azonban már vége a filmnek, és a józan érdeklődők bólogathatnak, hogy “igen, lám csak, sikerülhet”, azonban akit a dolog valóban érint, és nagyjából ugyanabban a cipőben jár, mint a kosaras Carroll, az minderre valószínűleg csak legyint, ha eljut hozzá egyáltalán. Megelőző csapásként, egyfajta drogprevenciós előadásként viszont működhet a film, elsősorban talán a 13-15 éves korosztály körében.

Ha életrajzként nézzük a filmet, akkor sem szebb a kép, hiszen egy drogos élete kívülről szemlélve, rettenetesen unalmas. Vagy be van tépve, vagy szét van csúszva és minden idegszálával azon van, hogy mihamarabb betépjen. Itt egy jó színész -pl. Leo- bravúroskodhat, lehet szenvedni, mint az állat, de a nézőnek ez hamar unalmassá válik, főleg, hogy kis rutinnal már tudja, hogy ez nem nagyon fog változni. Így azonban a film élvezeti szempontból bizony uncsi. Asanisimasa: 5/10