A filmet rendező Hegedüs Pétert saját családja és életkörülményei késztetik folyamatos öndefinícióra, hiszen az nem egy egyszerű sors, ha valakinek a nagyapja miniszterelnök volt 1956-os forradalom kitörésekor; valamint ha eme családi vonatkozások ismeretében egész felnőtt életét a világ túlsó felén, az ausztráliai Brisbane-ben kell leélnie. Érthető, hogy felmerülnek bizonyos kérdések…
Pici botlások
Hegedüs 1976-ban született Budapesten, kis termetével és vörös hajával nehéz gyermekkora volt – sokszor pécézték ki a suliudvaron. A megaláztatások ellen, ahogy Az én Amerikám című filmben elmondja, rendszeresen a moziba menekült, ott talált minden re gyógyírt, ott találta meg vágyai és álmai földjét, Amerikát. Ott ismerkedett meg a filmekben az amerikai hősökkel, Stallonéval és Schwarzeneggerrel, illetve az általuk alakított figurákkal, akik a filmekben mindig a gyengék, elesettek oldalára álltak, kivívták vagy megvédték a szabadságot, és fényes győzelmet arattak a Gonoszon. Hegedüs Péter számára így vált az Ígéret földjévé Amerika. A bájos tények csak egy kicsit akadályoznak a film lendületes és személyes hangú felvezetésében, miszerint a rendszerváltás előtt Hegedüs magyar moziban nemigen láthatta Sly vagy Schwarzi azon filmjeit, melyekben efféle figurákat játszottak, hiszen mondjuk a Rambo lehetett ilyen hős, de azt nem játszhatták a mozik. Arnold nyolcvanas években készült filmjeit, a magyar koprodukcióban készült Vörös zsaru kivételével, pedig egyáltalán nem játszották nálunk. E filmeket akkoriban leginkább a híres/hírhedten rossz minőségű, magyar fa-hangalámondásos kalóz VHS-ek formájában lehetett megnézni, mozikban semmiképpen. Nyilván Hegedüs is így látta őket, hiszen amikor már Arnold Schwarzenegger is feltűnhetett a magyar mozikban, akkor ő már régen Brisbane-ben élt. Pici botlás ez, így a film bevezetésénél. Pici anakronizmus, de érdekes módon mégsem zavaró, hiszen a lényegen nem változtat. Elfogódott hangú belépő, ahogyan azt elvárhatjuk egy hajdani sovány, vörös hajú kissráctól, amint belép az osztályba, megbotlik a küszöbben.
A nagypapa árnyéka
Nem lehet egyszerű megemészteni, ha az emberfia családjában ilyen felmenőkkel rendelkezik. Hegedüs András minden idők legfiatalabb miniszterelnöke volt, mindössze szűk két éven keresztül, azonban mégis úgy emlegetik őt, mint aki behívta az oroszokat ’56-ban. A mai, pártoktól független megítélés szerint, ez hatalmas bűn. Nem véletlen, hogy Hegedüs András egész későbbi életét ennek jóvátételének szentelte, s későbbiekben, 1999. október 23-án (micsoda dátum!) bekövetkezett haláláig, immár nemzetközi hírű szociológusként fontos figurája volt a rendszerkritikus értelmiségi ellenzéknek. Unokája, Péter korábban már egy egész filmet szentelt nagyapjával kapcsolatos kérdéseinek, gondolatainak. E mostani, a szabadsággal és annak közkeletű jelképével, az Amerikai Álommal foglalkozó filmjében is megkerülhetetlennek látszik a nagypapa árnyéka.
Személyes hangú elmélkedés
Hegedüs Péter már Brisbane-ből indulva próbálja leleplezni, vajon miben is rejlik az a szabadság, amit Amerikai biztosít minden erejével a világnak. Első útja Budapestre vezet, egy mozgatható kis sátorban várja az egyszerű járókelőket, hogy a videokamerájába mondják el Barack Obamának szóló üzenetüket, hogyan képzelik el a szabadságot és mi a véleményük Amerikáról. A sátorral aztán körbejárja a világot, Pekingtől Teheránon át a szomáliai Mogadishuig, a személyes hangú vélemények pedig szépen gyűlnek – már csak Obamához kellene valahogyan bejutni. Maga a film, Az én Amerikám nem afféle komoly, mélyen szántó, nagy igazságokat megfogalmazó, illetve megmutató komoly dokumentumfilm, de nem is az a Frei Tamás- vagy Michael Moore-féle bombasztikus „majd-én-megmondom”-show, inkább egy személyes hangú, vállaltan naiv szemléletű elmélkedés álmokról, szabadságról, hősökről és áldozatokról. Hegedüs a főszereplője is a filmnek, azonban nem erőszakolja rá magát a nézőre, mint az említett példák, ő nem showman, nem agent provocateur. Mindvégig megőrzi naiv kíváncsiságát és természetes kedvességét, miközben akár olyan nem várt eseményeket is filmez, mint a családját érő, gazdasági válság okozta katasztrófa. Másik ok, amiért szimpatikus és szerethető a filmje, mert nem sulykolja rá a nézőre a véleményét. Tudja jól, hogy igazságból annyi van, ahány ember a Földön, ő az e filmben érintett témában csak felvillant és egymás mellé helyez ezek közül néhányat, a néző pedig kiválasztja közülük azt, amelyikkel legjobban együtt tud érezni. A kedves és laza, öniróniától sem mentes hangvételt igen vicces animációs betétek teszik még szórakoztatóbbá, mindazonáltal e film kapcsán sem gondolom, hogy az ilyen típusú filmeket a halódó moziforgalmazásban kellene elsüllyeszteni. Vannak ennél ma már alkalmasabb csatornák is, melyeket gondolom, e film meg is fog találni magának. Asanisimasa: 7/10
elmélkedni, akkor mindenképpen az egyik legfontosabb kulcsdarabja ez a film a magyar kultúrának. Én nem tudom, hányszor láttam, de húsznál egészen biztosan többször. Akár ma este is megnézhetem: Duna2, 21.00.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 