asanisimasa

Ez a film éppen ott ér véget, ahol az 1982-es John Carpenter-féle alap-Dolog kezdődik: két félőrült faszi helikopterről üldöz egy kutyát, amelyik a végtelen antarktiszi hómezőkön menekül előlük, sikerrel. Ez A dolog tehát annak mintegy előzménye, de szögezzük le: valójában inkább csak remake-je. Alapvető pozitívum azonban, hogy Matthijs van Heijningen Jr. (mondjuk ezzel a névvel nehezen fog nagy karriert befutni Hollywoodban…) is tiszteli Carpenter korszakos művét, és nem akart jobbat, nagyobbat, gusztustalanabbat és látványosabbat alkotni, így ez a film egyfajta tisztelgésként, hommage-ként fogható fel leginkább.

Ezzel nagyjából tényleg el is mondtam mindent, mit érdemes tudni erről a filmről, aki esetleg annyira csecsemő még, hogy nem is hallott még az ügyrőla dologról, annak legyen elég annyi, hogy egy antarktiszi kutatóbázis közelében egy földönkívüli űrhajót találtak, amely már több tízezer éve ott lehet a jég fogságában, hibernálódott utasával egyetemben. Az emberi kíváncsiság azonban korlátlan, a hibernálódott utas pedig maga a halál – és ahogy az ember piszkálni kezdi, hogy mi ez, magához tér. Aztán sok-sok gusztustalanság jön, mígnem. Stb. Nem egy óriási sztori, de Carpenter remek atmoszférateremtő erejével, a sajátos helyszín adta jeges egzotikummal tényleg egy kifejezetten érdekes, a szó szoros, de átvitt értelmében is borzongató alkotás lett az eredeti mű, ám így, ahogy fent utaltam már rá, ez az újabb is. Persze, az eredetiben ott volt azért Kurt Russell emblematikus arca, itt -egy másik szerepben- Ulrich Thomsennek kéne őt pótolni, azonban gonosz főnökként nem elég gonosz főnök ő ezúttal. A főszereplő kislány (Mary Elizabeth Winstead, megnéztem a nevét) arcára pedig már a vége főcím alatt sem emlékeztem. De, mondom, amúgy működik a film, de hát nem eredeti… Jó volt viszont megint látni kreatív stop motion kreatúrákat (már ha azok voltak ezek). Asanisimasa: 5/10

Az ember Holdra-szállása telistele van misztikus történetekkel, mendemondákkal és a legvadabb összeesküvés-elméletekkel. Az addig OK, hogy “kis lépés ez egy embernek, de nagy lépés az emberiségnek”, ahogy Neil Armstrong mondotta volt, mikor (állítólag!) először farolt le emberként, ő még él, és valószínűleg, ő tényleg volt is odafent. De egy csomóan már nem élnek, sokan úgy megkattantak, hogy vagy nyálcsorgató növényként, vagy hiperaktív menekülőemberként tengették napjaikat, aztán van az a rengeteg feltételezés, hogy kamu az egész, hiszen leng a zászló, meg effélék. Maradjunk annyiban, hogy az amerikaiak 17 alkalommal voltak a Holdon, az Apollo program keretében, míg az oroszok (állítólag) sohasem tudtak embert küldeni a Holdra. Az Apollo 18 című film így egyértelműen fikció, méghozzá a furcsa hangzású fikciós dokumentum-horrorok kategóriájának egyik új darabja.

Rendezője a spanyol Gonzalo López-Gallego, akinek nem kellett túl messzire mennie, ha műfaji példákból akart volna szemelgetni, hiszen a szintén afféle talált dokumentum-dramaturgiára épülő Rec-sorozat is spanyol illetőségű, de a műfaj alapesetekként számon tartott, sokszor kannibál-tematikájú mondo-filmek is legnagyobbrészt a latin világhoz kapcsolódnak, mind nyelvileg, mind területileg. Az Apollo 18 alapötlete lehetne akár zseniális is, ha mi itt nem tudnánk, hogy nálunk élet egyszer egy valóban zseniális rádióamatőr, akit Artner Ivánnak hívtak, és aki a nyolcvanas években Barcs “Dr. Flash” Miki barátjával nemes egyszerűséggel meghekkelték a MIR szovjet műhold zártláncú, Földre sugárzott tévéadását, amiből aztán összeállították a remek Égi rovar című mozit. Ez a film azonban sajnos gyakorlatilag helyi sajátosságnak fogható fel, így López-Gallego nyugodtan villoghat kis filmjével, pontosabban az ötlettel, hiszen mégiscsak az a legjobb az egészben. A valóságban ugye sohasem volt Apollo 18-as Hold-utazásnak videokrónikája lenne ez a film, melyet eddig eltitkolt a NASA, de aztán kiszivárgott, blablabla, wikileaks, stb. A küldetés azért lett eltitokolva, a filmbéli magyarázat szerint, mert egyrészt olyan véget ért, ami miatt ez a film a horror kategóriába sorolandó, másrészt pedig a Holdon emberileg elvileg sohasem járt oroszok is jelentős szerepet kapnak benne…

A film, mint általában az efféle “talált videó”-dramaturgiájú filmek, nehezen nézhető. Az egész alkotás kizárólag rossz minőségű(re roncsolt), kezdetleges(nek szénné szűrt) remegő, állandóan torzuló, interferáló tévéképekből, valamint fekete-fehér néhány másodperces filmtöredékekből áll, s amikor viszonylag jó a képminőség, akkor is rángatják a kamerát a szereplők, mert szerepük szerint ha zaklatottak, akkor rángatni kell a kamerát. A film cselekménye az alap horror-sémán alapszik amúgy, hősök, akik otthon söröznek, húst barbekjúznak és a gyerekkel fociznak, de hős űrhajósok, ezért odamennek, lazák és nagyképűek, de aztán ott olyat kapnak, hogy a fal adja a másikat. Ennyi. Ami érdekes benne, az tényleg a valóság imitálására törekvő, erősen experimentális hatásokkal kísérletező filmnyelv, de ha sovány hozzá a sztori, túlzott meglepetés, csavar sincs a cselekményben, a szereplőket az állandó remegés miatt szinte képtelenség megkülönböztetni egymástól, nemhogy kiszemelni bármelyiküket, hogy szorítsunk értük, így röpke idő elteltével inkább idegesíteni fog minket az Apollo utolsó küldetése, minthogy izguljunk, neadjisten, szórakozzunk rajta. Asanisimasa: 4/10

Kár, hogy Orbán Viktor és kormánya ennyire látványosan utálja a kultúrát, mert így valószínűleg nem láthatja e filmet se. Talán, ha esetleg focimeccsben mesélte volna el Mei Hu rendező Kung Fu Ce-nek, a híres, ókori kínai filozófusnak történetét és alkalomadtán, mikor vezírünk Kínában járt, illetve Kína járt itt, az ő műveit, netán e filmet kapta volna ajándékba? Nyilván nem így volt, vagy ha mégis, akkor: Könyv, DVD? Mi ez? Majd elárverezzük a zemberek megsegítésére… Pedig Konfuciusz, bár Krisztus Urunk előtt fél évezreddel élt, azért elmés és bölcs megállapításaival talán többet segíthetne nehéz helyzetbenzavarban lévő kormányunknak, mint jelen esetben 100 nem-ortodox, de konzervatív és jobboldali közgazdász. A Confucius című film másra amúgy sem jó: szép, képes tabló egy tényleg nagyon okos emberről, aki közérthető módon fogalmazott meg olyan politikai, filozófiai és életvezetési alapelveket, nem véletlenül szárnyal kultusza újfent (nem nálunk). Kung-Fu-Ce aztán tényleg lassan beszélt, hogy mindenki pontosan értse szavait, melyek azonban tényleg nem voltak badarságok. Ennek megfelelően, a film is lassan beszél, ráadásul, a fő gondolatokat többszörös színes aláhúzással ki is emeli, nehogy átlendüljön figyelmünk rajtuk, és effélékről szól: “Válságban a gondolkodó emberekre van a legnagyobb szükség, nem a kardforgatókra!” “Az erkölcsnél, az erénynél, a szépségnél és a művészeteknél semmi sem fontosabb.” “A legnagyobb bajban olykor a tétlenség a legjobb cselekvés.”

Más nagyon nincs is benne… 🙂 Filmként naivan, tényleg a kisiskolások szintjén fogalmaz, valamint ábrázol történelmi, politikai konfliktusokat és a nagy filozófus életéből fontosabb epizódokat. Látványos, bár nem akciófilm. A csatajelenetekben millió ember mozog, ez azonban nem lehet gond Kínában – a másolt CGI-szoftverek Mekkájában. A film költségvetése nevetséges 2.8 millió $, amivel kapcsolatban azért él a gyanúm, hogy itt bizony nyilván nem egy kreatív könyvelő kezelte a számlákat… Mindenesetre, ennél az összegnél pár nullával több látszik a filmen. Pazar kiállítású, olykor elképesztően színes, gazdag látványmozi ez, mely minden egyes kockáján híven tükrözi a kívülről muszklimikulásnak látszó mai Kína félelmetes gazdagságát. Mei Hu rendező perfekt pártfunkcionáriusként mondja fel a leckét Konfuciuszról, aki a modern Kína számára újból példakép, s ez így immár informális párthatározatban is megjelent. A távol-keleti kritikákkal ellentétben én úgy gondolom, hogy az eddig főleg hongkongi krimikből és kungfufilmekből ismert Chow Yun-Fat tökéletes választás volt Konfuciusz szerepére, mert legalább ismert arc, kvázi húzónév, komoly alakításra azonban nemigen volt terepe. Ül, áll, megy, szertartásosan meghajlik, szűkszavúan beszél, néz. Mások még ennyit sem tesznek, de mondja meg valaki, az a fazon, ott balról a 256-ik a Feszty-körképen, az kicsoda, hova megy és mit csinál? S főleg miért, mit gondol közben és mik a szándékai? Egyszóval, ez a Konfuciusz életrajz egy szép kiállítású reprezentatív tabló, melynek elsősorban wannabe történelmi személyiségek videopolcain lenne a helye (hátha revideálják általa ambícióikat). Bár, ők is inkább bemagolnák a magvas gondolatokat, többre mennénk velük… Esetleg Kerényi elvtárs hülye kis asztalkáin, gimnáziumok vitrinjeiben? Amúgy pedig, egyszerű mezei polgárnak, mondjuk vasárnap délutáni punnyadáshoz ajánlható e film. Asanisimasa: 6/10

Pajer Róbert Garaczi (akkor még nem Hunczut) Lászlóval közösen írt Mami blú című ’86-ban készült tévéfilmje ma elsősorban két dolgot bizonyít. Az egyik az, hogy a (valószínűleg) 16 mm-es színes filmnyersanyag típustól viszonylag függetlenül, 25-30 éven belül nézhetetlen minőségűvé pusztul. A másik az, hogy azért nem is kell olyan sokat gyúrni magunkon, hogy egy szórakoztató, agyat nem túlzottan megterhelő, amolyan gajricsis marhaság készüljön akár nálunk is. Ha a Mami blú, mondjuk 2005-ben, a Blöff és a Ravasz, az Agy stb. után készült volna, akkor persze jogosan mondhatnánk, hogy aha, még egy gyenge magyar klón. De ez a film nemhogy megelőzte Guy Ritchiet több mint egy évtizeddel, még Tarantino is legfeljebb videotékás volt ekkor (ok, már nem az volt, de még akkor is a Kutyaszorítóban előtt vagyunk…).

A film három haverra épül, az 1982-ben bemutatott Stílusgyakorlatokkal ekkorra már masszív egységgé kovácsolódott Bán János-Dörner György-Gáspár Sándor belső hármas képviseli tulajdonképpen az egész röpke egyórás filmet. Három elrajzolt, fura fazon: Bán “Béla” a filmben éppen börtönből szabadul, a valóságban pedig mintha csak éppen lelépett volna Az én kis falum forgatásáról. Bár többet beszél, sőt, ő narrálja végig a klasszikus és szabványos csibész-történetet. Dörner az ő régi haverja, külsőre kiköpött Azazello, Woland mester különítményéből – ő a simlis pesti vagány archetípusa. Némi iszogatás után várják Buczella Sanyit (Gáspár), akinek némi “lekvár-ügy” miatt néhány éve le kellett lépnie az országból, és ma van az a nap, amikor megérkezik Los Angelesből, mint amerikai állampolgár. Sanyi aztán meg is jön, óriási sombreróban, és egy kis táska pénzzel, amit talán nem kellett volna magával hoznia, mivel a későbbiekben két amerikás maffiózó is a nyomukban liheg, csőre töltött stukkerrel. A dolgot tovább súlyosbítja, hogy a triász után szaglászik, még a korábbi “lekvár-ügy” kapcsán az oktondi főnyomozó is, akit Szacsvay László alakít. Így aztán hajsza, vicces jelenetek, olyan szakállas benyögések, mint “kevés vagy, mint trójai faló az epsoni derbin”, ami még az is lehet, hogy itt hangzott el először. Vagy nem, mindegy. REMEK színészek, felszabadult baromkodás közepette. Szóval, nézhető, szróakoztató kis film ez, határozottan van benne spiritusz, figyelembe véve a készítés idejét, persze. Azután pedig, különösen érdekes a mai ismert Új Színház-ügy miatt is, miből lett cserebogár, s miből nem. S miből lesz… ITT megnézhető, amíg le nem veszik. Asanisimasa: 6/10

Amolyan helyes kis “feelgood” mozi ez a Jóvoltköszönömkérekmég című film, mely az Így jártam anyátokkal című ismert tévékomédia-sorozat főszereplőjének, Josh Radnornak rendezői és forgatókönyvírói bemutatkozása, amellett, hogy természetesen ő a fő karaktere e filmnek is. Radnor nagyot vállalt, de elbírta végül, bár tagadhatatlan, túl mélyen azért nem szántja fel szürkeállományunkat. Inkább a szívünk irányába tapogatózik, és olykor talán el is éri azt…

Persze, az ősi hollywoodi recepttel nagyot bukni nem lehet, tehát: Végy egy kisgyereket… Ezúttal azonban hagyjuk is el Hollywoodot, mivel egy tipikus független produkcióról van szó, így a gyermek is fiú, ráadásul fekete fiú, aki hajléktalanul kószál New York metrójában. Itt fedezi fel őt a Radnor által megformált, többé-kevésbé önazonos karakter, hogy aztán némi kavarodás után az ő párosuk képezze a film egyik fő sodrát, két másik mellett, melyek viszont egymással is fonódnak. Szóval, igazi kis társasági mozi ez, melyben magányos szívek találnak egymásra – így megtekintése valaha volt és még aktív magányos szívek számára erősen javallott, komoly gyógyító faktorszáma miatt. Spoilermentesen annyit mondanék, hogy nincs a filmben dráma.

Szórakoztató lehet a film továbbá azok számára, akik huszonéves korukat különböző kocsmákban, kávézókban, lokálokban és klubokban töltötték pasizva, csajozva, keresve az igazit, hülyeségeket művelve folyamatosan, amiket már másnap mindig megbántak – hogy aztán majd húsz év múlva édes nosztalgiával gondoljanak vissza ezekre a felelőtlen évekre. Aztán, hogy akik jelenleg is ezt élik, amit e film szereplői is, azok számára mit mondhat a film, azt nem tudom. Ők talán jobban teszik, ha inkább ehelyett élik az életüket… De azok is kerüljék el messze Josh Rodner élete filmjét, akik kifejezetten idegenkednek ettől a művészetekkel kokettáló, liberális, decens világtól, nem nekik való ez. Nyitott szívekre és nyitott elmékre hat, emellett példát mutat, hogyan éljük életünket például egy olyan irdatlan nagyvárosban, mint New York. Ja, mondjuk Szex és New York, csak nem harmincas szinglikkel, hanem laza, habókos hipszterekkel. Jó volt, köszönöm, jöhet még… Asanisimasa: 7/10

A film címéül szolgáló kifejezést (tomboy) olyan lányokra használják, akik viselkedésükben, szokásaikban fiút „alakítva”, tipikusan fiús-férfias, olykor akár hivalkodóan agresszív, komoly fizikai erőkifejtést igénylő játékokat játszanak, fiúruhákat hordanak és tipikusan fiús viselkedéssel, gesztusokkal próbálnak beilleszkedni egy alapvetően hímdominanciájú közösségbe.

Laura/Mihály

A tíz éves Laure e Tomboy című film fő- és címszereplője, aki röviddel új lakóhelyükre költözésük után Michaelként próbál beilleszkedni a lakótelep gyerekseregébe. Tulajdonképpen semmi különös, semmi extrém nincs benne és családjában, amit efféle eseteket látva, mi kívülállók hajlamosak vagyunk azonnal feltételezni. Tökéletesen normális a család, apuka helyes, amolyan jó pasi, dolgozik, utána haza megy, játszik a gyerekekkel, ilyenek. Anyuka a harmadik jövevény érkezését várja, amelyik a film végére meg is érkezik – ez nem spoiler, a film cselekményében ez az amúgy örvendetes tény nem játszik jelentős szerepet. És van két gyerek, akik már megjöttek régebben: Jeanne, az öt és fél éves hölgyemény, óriási loknis hajzattal és incselkedő lencsibaba szemekkel, valamint Laure, aki rövid, fiús hajával, még nem gömbölyödő női jegyeivel, bő bermudában, tornacipőben és atlétában akár fiúnak is tűnhet. A család lányként kezeli, ő azonban belül azt szeretné, ha fiú lenne. Ennek érdekében meg is tesz mindent. Michaelként mutatkozik be a telep „galerijének”, focizik, gólt lő, esik-kel, köpköd és verekszik is, ha úgy adódik, akár a többi fiú. Amikor fürdeni mennek, gyurmából gyúrt műkukival tömi ki a fürdőgatyáját, hogy ne tűnjön ki a fiúk közül, ha pisilni kell, mindig adódik valami sürgős dolog, ami miatt feltűnés nélkül elvonulhat. Még szende szerelem is bimbózik közte és a szomszéd lány, Lisa között. Jellemző módon, egy hősies, kishúga védelmében kitört verekedés leplezi le Laure/Michaelt, amit ő nyert meg. A vesztes kissrác anyukájához szalad, aki viszont azonnal Laure/Michael anyukájának tesz szemrehányást – aki azonban természetesen nem is hallott még Michael nevű fiáról, hiszen ő csak Laure-t ismeri. Nehéz napok következnek, még az eddigieknél is nehezebbek, melyeket azonban a film rendezője, Céline Sciamma üde optimizmussal és a boldog jövőbe vetett hittel tár a nézők elé.

Nincs dráma

Az eddigiekből is látszik, hogy Laure esete nem éppen egyszerű eset, sőt, toleráns kívülállóként akár elborzasztónak is tűnhet, főleg a mi szexuális másságot nem éppen elfogadó társadalmunkból nézve. Anélkül, hogy laikus lévén bármiféle szexuál-lélektani elemzésbe belemennék, annyi nyilvánvalóan lejön a filmből, hogy Laure számára a „fiúnak lenni”-játék nem játék. Egész egyszerűen, ő úgy érzi magát jól. Belülről valószínűleg fiú, így nagyobb problémát jelent számára saját külsődleges lányságának elrejtése, mint önmagának elfogadtatása a fiúkkal. Amúgy tényleg tökéletesen normális gyerek. Még odakint, a „galeriben” is, de családi körben mindenképpen. Óvja-védi kistestvérét, játszik vele, de szüleivel is kifejezetten meghitt a viszonya. Nagy titkának leleplezése lehetne dráma, közhelyes, oktondi megfogalmazásban nyilván az is lenne, fekete-fehérben, raszteresen, komoran; azonban Sciamma (nyilvánvalóan igaz) meséjében nincsen semmi dráma. Legalábbis, semmi olyasmi, amin ne lehetne néhány könnycsepp elvesztése árán túllépni. (Talán csak az anyuka reakcióján lehetne vitatkozni…) A Tomboy minden egyes kockája, jelenete, együtt és külön-külön is azt sugallja, hogy nincs Laure történetében semmi különös, a természet játszik vele furcsa játékot csupán, amivel együtt lehet élni, akár még boldogan is.

Egyszerű, tiszta és nagyon pozitív

A film bővelkedik megejtően tiszta, meghitt, intim pillanatokban, 80 %-ban mintha egy professzionális körülmények között felvett családi videót néznénk. Nincsenek kínosan erőltetett, hazug pillanatok, minden magától értetődő, természetes és görcsnélküli. Az elképesztő magabiztossággal és önazonos lazasággal (nyilván nagyjából önmagukat) játszó gyerekszereplők mellett nagyon hitelesek a felnőttek is. Mintha ott sem lenne a kamera, a stáb és a többi, filmfelvételnél szokásos hercehurca. Sciamma sem úgy mesél, mintha történetet mesélne, hanem mintha meglesne egy családot. A filmbéli dramaturgia mintha az élet menetéből kivágott szekvencia lenne, nem az író-rendező írta-rendezte így – ennek eredménye, hogy a film nem hat filmnek, hanem inkább valami természetes folyamat pillanatfelvételének. Sciamma nem véletlenül nyert egy csomó díjat szerte a világon különféle gay és leszbikus filmfesztiválokon, a Tomboy mondanivalója is az, mint amit a meleg-mozgalmak hangsúlyoznak: Tudd meg, hogy ki vagy igazából, és légy rá büszke! A filmben látott tiszta tekintetek erőt adhatnak annak, aki esetleg éppen önmagát marcangolja, mert érzi, tudja, sőt akár látja, hogy nem olyan, mint amilyennek a többség elvárja. Asanisimasa: 8/10