Az ember Holdra-szállása telistele van misztikus történetekkel, mendemondákkal és a legvadabb összeesküvés-elméletekkel. Az addig OK, hogy “kis lépés ez egy embernek, de nagy lépés az emberiségnek”, ahogy Neil Armstrong mondotta volt, mikor (állítólag!) először farolt le emberként, ő még él, és valószínűleg, ő tényleg volt is odafent. De egy csomóan már nem élnek, sokan úgy megkattantak, hogy vagy nyálcsorgató növényként, vagy hiperaktív menekülőemberként tengették napjaikat, aztán van az a rengeteg feltételezés, hogy kamu az egész, hiszen leng a zászló, meg effélék. Maradjunk annyiban, hogy az amerikaiak 17 alkalommal voltak a Holdon, az Apollo program keretében, míg az oroszok (állítólag) sohasem tudtak embert küldeni a Holdra. Az Apollo 18 című film így egyértelműen fikció, méghozzá a furcsa hangzású fikciós dokumentum-horrorok kategóriájának egyik új darabja.

Rendezője a spanyol Gonzalo López-Gallego, akinek nem kellett túl messzire mennie, ha műfaji példákból akart volna szemelgetni, hiszen a szintén afféle talált dokumentum-dramaturgiára épülő Rec-sorozat is spanyol illetőségű, de a műfaj alapesetekként számon tartott, sokszor kannibál-tematikájú mondo-filmek is legnagyobbrészt a latin világhoz kapcsolódnak, mind nyelvileg, mind területileg. Az Apollo 18 alapötlete lehetne akár zseniális is, ha mi itt nem tudnánk, hogy nálunk élet egyszer egy valóban zseniális rádióamatőr, akit Artner Ivánnak hívtak, és aki a nyolcvanas években Barcs “Dr. Flash” Miki barátjával nemes egyszerűséggel meghekkelték a MIR szovjet műhold zártláncú, Földre sugárzott tévéadását, amiből aztán összeállították a remek Égi rovar című mozit. Ez a film azonban sajnos gyakorlatilag helyi sajátosságnak fogható fel, így López-Gallego nyugodtan villoghat kis filmjével, pontosabban az ötlettel, hiszen mégiscsak az a legjobb az egészben. A valóságban ugye sohasem volt Apollo 18-as Hold-utazásnak videokrónikája lenne ez a film, melyet eddig eltitkolt a NASA, de aztán kiszivárgott, blablabla, wikileaks, stb. A küldetés azért lett eltitokolva, a filmbéli magyarázat szerint, mert egyrészt olyan véget ért, ami miatt ez a film a horror kategóriába sorolandó, másrészt pedig a Holdon emberileg elvileg sohasem járt oroszok is jelentős szerepet kapnak benne…

A film, mint általában az efféle “talált videó”-dramaturgiájú filmek, nehezen nézhető. Az egész alkotás kizárólag rossz minőségű(re roncsolt), kezdetleges(nek szénné szűrt) remegő, állandóan torzuló, interferáló tévéképekből, valamint fekete-fehér néhány másodperces filmtöredékekből áll, s amikor viszonylag jó a képminőség, akkor is rángatják a kamerát a szereplők, mert szerepük szerint ha zaklatottak, akkor rángatni kell a kamerát. A film cselekménye az alap horror-sémán alapszik amúgy, hősök, akik otthon söröznek, húst barbekjúznak és a gyerekkel fociznak, de hős űrhajósok, ezért odamennek, lazák és nagyképűek, de aztán ott olyat kapnak, hogy a fal adja a másikat. Ennyi. Ami érdekes benne, az tényleg a valóság imitálására törekvő, erősen experimentális hatásokkal kísérletező filmnyelv, de ha sovány hozzá a sztori, túlzott meglepetés, csavar sincs a cselekményben, a szereplőket az állandó remegés miatt szinte képtelenség megkülönböztetni egymástól, nemhogy kiszemelni bármelyiküket, hogy szorítsunk értük, így röpke idő elteltével inkább idegesíteni fog minket az Apollo utolsó küldetése, minthogy izguljunk, neadjisten, szórakozzunk rajta. Asanisimasa: 4/10