asanisimasa

Mi az, ami a híres El Caminóról született jónéhány könyv, úti beszámoló, dokumentumfilm, valamint a megszámlálhatatlan internetes fórum, blog és weboldal ellenére a tapasztalt dokumentumfilmes Birinyi Józsefet arra inspirálta, hogy filmre vegye, amint két barátja, Dr. Tokaji Ferenc és Szabó Péter, sokadszorra vág neki a Szent Jakab-útnak? Talán a különleges, egyedi útvonal, az a sok magyar vonatkozású emlék, amit e páros zarándokútja alatt érint és mindaz a látvány, kétely, bizonyosság és öröm, amit közben a zarándokok átélnek.

Az Út

Vallásoktól függetlenül az út mítosza a világ összes kultúrájában jelen van. A mítosz eredete nyilván a szó jelentésében keresendő. Az ősembernek utat kellett megtennie, hogy az időjárás viszontagságai elől a barlangjába érjen, az út hosszúsága pedig emelte az út végcéljának értékét. Biztos fedél alatt visszatekintve viszont a megtett út okozta fáradtság, a közben átélt izgalmak, szépségek és más élmények tették azt dicsővé. Aztán van, ahol maga az út, az úton levés a lényeg. Nem az a fontos, hogy honnan jössz és hová mész, hanem az, hogy úton vagy. Minden út, a százméteres és a sok ezer kilométeres is egyetlen lépéssel kezdődik. Tao-Te-King – Az út és erény könyve, amely két és félezer éves kora ellenére a mai napig is százmilliók számára mutat utat a sikeres és erényes élet megéléséhez. Jó utat! – mondjuk annak, aki útra kel, nem pedig azt, hogy Jó megérkezést! – bár sokszor éppen ez fejezné ki mindazt, amit valójában kívánunk. Ehelyett általában az A és B pont közötti távolság minél gyorsabb áthidalását kívánjuk szavainkkal. Az út sokszor veszélyes, amellett, hogy legtöbbször fárasztó, kényelmetlen és macerás is. Minden igazhitű mohamedánnak legalább egyszer meg kell tennie az utat az iszlám szent városába, Mekkába, ez a vallás egyik legfőbb parancsa. Időt, energiát, pénzt és fáradtságot kell szentelni a zarándokútnak. Az egyik legismertebb katolikus zarándokút a Szent Jakab-út, melynek végcélja az északnyugat-spanyolországi Santiago De Compostella, ahol a katolikus szent nyugszik. van sok katolikus zarándokút, de a leghíresebb és legnépszerűbb minden bizonnyal az El Camino, vagyis Az Út, ahogy általában nevezik. Ma már nemcsak katolikus zarándokút az El Camino, hanem óriási divat is. A lelki, szellemi és hitbéli próbatételt vágyók mellett sokan egyszerűen sportból, buliból, sznobizmusból teszik meg valamelyik El Caminót, a sok útvonal közül, vannak, akik a közbeeső látványosságok miatt bandukolja végig a sok száz kilométeres túrát. Az Út a csillagok alatt című film két magyar zarándoka már többször megtette a hosszú utat, önismereti próbatételként, vallásos meggyőződésből.

A portugál út, kitérőkkel

A hagyományos El Camino-útvonalak egyik legérdekesebbje az ún. Portugál út, amely Portóból indul Santiagóba. Dr. Tokaji Ferenc és barátja, Szabó Péter azonban ezt az amúgy sem könnyű utat azzal variálta meg, hogy nem Portóból indultak, hanem egy másik híres katolikus kegyhelyet, Fatimát, az ottani, Világ oltárának nevezett teret választották kiindulópontként és onnan keltek a mintegy 500 km-es útra Santiagóig, 16 portugál és 14 spanyol várost, valamint néhány érdekes, magyar vonatkozású emlékhelyet is érintve. Ráadásul, a zarándoklatot megfejelték egy kis kitérővel is: számukra ez az út a Világ végén (Cape Finisterrén) ért véget.

Egy zarándoklat dokumentuma, mellékletekkel

A filmet látva, szemernyi kétségem sincs a két zarándok céljainak tisztaságát illetően, mondják, de nyilvánvaló is, heccből nincs az az idióta, aki többedszerre teszi meg ezt az egyenként is embert próbáló utat. Rendben van, hogy ezúttal más az útvonal, de az 500 km az 500 km. Gyalog (állítólag a Birinyi József vezette piciny stáb is az út nagy részén gyalog tartott velük). A két főszereplő zarándok belső vallásos meggyőződése szerencsére nem telepszik rá a filmre, úgy vélem, a vallás és a hit mégiscsak személyes dolog kell, hogy legyen. A film nagyobb részben az út látványosságait, a magyar vonatkozású kegy-, és emlékhelyeket mutatja meg, csak kisebb részben esik szó a két szereplő személyes dolgairól. A helyenként kissé turisztikai reklámfilmes modorba csúszó képeket az alkotók által írt igényes és nem ritkán szellemes szöveg köti össze, egyben, ízléses formában tartva azt. Szemérmesen ugyan esik szó a belső, intim lelki és spirituális folyamatokról, gondolatokról, érzelmekről, sőt kételyről és kritikus megjegyzésekről, de van helye a testi gyötrelmekről, illetve gyönyörökről szóló képeknek is: az előbbit például premier plánban mutatott vízhólyag, míg az utóbbit eredeti portugál alapanyagokból főzött krumplipaprikás, és sok más efféle jelenti. Szerettem az olyan személyes jellegű jeleneteket, mint az FC Porto stadionjában felvett fieszta képei, vagy a már említett krumplipaprikás főzése, mert ezek valóban átélhetővé, de főleg személyessé teszik a filmet. A kultúrtörténeti/turisztikai részek pedig információgazdagságukkal járulhatnak hozzá a sikerhez, melyet azonban formai és műfaji okokból elsősorban a tévében érhet el ez a „zarándokumentum”. De amúgy jó volt nézni… Mint mondjuk a Másfélmillió lépés Magyarországon-t. Asanisimasa: 7/10

Az biztos, hogy igen esztétikus, vizuálisan átgondolt koncepcióval bíró, valamiről szóló film az ausztrál Julia Leigh modern és pikáns Csipkerózsika-parafrázisa, a Sleeping Beauty (nincs magyar címe, mint ahogy hír se arról, hogy valaha bemutatják…), de hogy ez a valami pontosan micsoda, arra már nem nagyon sikerült rájönnöm. Van a filmben egy porcelánbőrű, vörös hajú fiatal lány, aki egy csomó diákmunkát elvállal, hogy tudja fizetni a tandíjat; ebből egyik, hogy lenge öltözetben baromi gazdag urak között forgolódik és tesz a kedvükre, de nem úgy. Ha nem dolgozik, akkor furcsa barátaival lóg, olykor drogozik, és valamiért nagyon szomorú. Vágyai azok nem nagyon vannak, vagy annyira éteriek, hogy azokat mi, “mindig csak arra” gondoló pasik nem foghatjuk fel… A csajok nyilván könnyebben megfejtik e filmet, nekem nem nagyon ment. Az biztos, hogy a stáblistában kb. 70:30 az arány a nők javára, így él bennem a gyanú, hogy valamilyen titkos feminista kiáltvány, avagy programfilm lesz ez… Nos, majd kiderül.

Azon kívül, hogy fogalmam sincs, miről szól, tényleg nézhető film ez, olyan szép, művészi… oszt’ részemről ennyi is. Csúnya gazdag bácsik vs. bájos, különös, de pénztelen lány, az szerintem iksz. Asanisimasa: 5/10

Ahogy a minap keseregtem a britek bosszúálló nagypapájáról, akit Michael Caine alakított, de nem miatta volt kudarc; úgy örültem meg most a poszt-szovjet idők gazdaságilag, társadalmilag és erkölcsileg is zavaros világába kalauzoló orosz Vorosilov mesterlövészének, melyben ismét egy nagypapa tesz rendet, aki ugyanúgy kitüntetésekkel kidekorált háborús hős, mint a brit párhuzamnál, csak éppen itt minden más. Minden igazi e filmben, a karakterek, a szituáció, a bűn és a bűnhődés, még a vörös farok is a végén.

Három elkényeztetett fiatal srác mulatozik lakótelepi lakásukba, folyik a piti seftelésből származó whisky, a nagyképernyős színes tévében pornófilm pereg, amikor az erkélyről meglátják a zeneiskolai vizsgájáról éppen vidáman az őt nevelő nagyapjához hazatérő Kátyát. A beindult srácok felcsábítják a lányt, aki szabódva bár, de enged nekik, de fent aztán elszabadul a pokol. Leitatják a lányt, majd mindhárman megerőszakolják. Kátya nagy nehezen elmenekül és sírva rohan haza, nagyapja persze, rögtön fogja a kisbaltát és vérét kívánja venni a fiúknak. A telep Erdei Madárra emlékeztető, karakán rendőre azonban megállítja, és rendőri intézkedés alá vonja az esetet, a nagypapa tiltakozása ellenére. Úgy tűnik, a srácok ezúttal megszívják a gumibotot, azonban jön a fordulat: a legkisebb srác apja a rendőrkapitány, aki rögtön ott is van, hogy kezébe vegye a dolgokat. Az orosz metalitástól nem idegen abszurd fordulatok azonban tovább folynak, már lassan majdnem Kátya a bűnös, hogy megerőszakolták, mire a nagypapa eladja a régi házat, megveszi a legdurvább mordályt a moszkvai feketepiacon és igazságot szolgáltat.

Sztanyiszlav Govoruhin bosszúfilmjének minden egyes kockája egyenes és hiteles. A munkanélküli veteránok a játszótéren vodkáznak és sakkoznak, az újsütetű kapitalisták Lada Szamarát (ekkor még csak) 10 éves BMW-re cserélik, a törvény csak papíron törvény, aki az erősebb és jobbak az összekötései, az mondja meg, mi, hogy legyen. Az emberek egyszerre fohászkodnak szinte minden mondatukban Istenhez, miközben Lenin képe még ott lóg minden lakásban. Az egész filmet átlengi az a bizonyos nagy orosz mélabú, simán és csomómentesen keveredve a szintén nagyon orosz, savanykás abszurddal és a mélyen erkölcsös orosz lélekkel. Mindemellett, az akciójelenetek tekintetében sem kell szégyenkezni… Remek, szinte költői képekben tobzódó párbeszédek zajlanak, a színészek pedig úgy játszanak, mintha nem lennének színészek – ez azonban most kivételesen nem baj. Imádtam a filmet, az egyedi végkifejletével egyetemben. Asanisimasa: 9/10

Itt sem igazán arról van szó, hogy a város őrült, hanem inkább, hogy az egész világ megőrült, ma senki és semmi nem az, mint megszokhattuk. Az Őrült város valójában egy túszdráma, csak éppen a végére az nem lesz teljesen egyértelmű, hogy ki kinek a túsza, illetve áldozata. Sam, az egyszerű, de becsületes biztonsági őr (John Travolta) úgy megy be munkahelyére, a kis múzeumba, amely már nem a munkahelye, hogy fegyverrel fogja kényszeríteni ex-munkaadóját, hogy vegye vissza az állásába. Mivel Sam alapvetően nem bűnöző, és még állásvisszaszerző akcióját sem gondolta komolyan, az akcióra nem készült fel, így az események hamarosan nem várt fordulatot vesznek – Sam a munkaadójával, egy csapatnyi virgonc múzeumlátogató kisiskolással, valamint az intézményben éppen riportot készítő Maxszel (Dustin Hoffman), az ambiciózus, ám jelenleg éppen parkolópályán tévelygő oknyomozó riporterrel elbarikádozza magát a múzeumban. Max, a témaérzékeny riporter azonnal ráharap a kínálkozó “nagy témára” és kezébe veszi a dolgok irányítását, Samből a rendelkezésére álló rövid időben és eszközökkel médiasztárt farag. A “nagy témára” azonban mások is fenik a fogukat, miközben odakint már sorakozik a rendőrség, az FBI és a különleges osztag.

Ma már közhely, hogy a média, illetve, a média irányítói milyen mélységben irányítja az életünket, közhely például, hogy ma már az amerikai haderő a CNN esti híradójának kezdési időpontjához igazítja a soros harmadik világbeli akcióit, hogy a tévé, rádió és az internet “mondja meg” mit viseljünk, milyen autóval járjunk, milyen pártra szavazzunk és mit együnk. 1997-ben ez még talán nem volt ennyire egyértelmű, és nem véletlen, hogy a rázós témák iránt messze nem érzéketlen Costa-Gavras rendezte e filmet, melynek tanulsága nem feltétlenül az, amit a média tulajdonosai (a világ kvázi urai) bekeretezve kitesznek az irodájuk falára. A film középpontjában az ember áll, aki csupán élni szeretne, de ügyéből a média óriási showt kreál, amiben viszont hamarosan elvész az eredeti ügy, maga a kisember. A filmbéli két médiasztár, Max és régi riválisa, Kevin Hollander (Alan Alda) élethalálharcot folytatnak a mindenható nézettség birtoklásáért, cinizmusukkal csak kíméletlenségük veszi fel a versenyt. Hoffman és Alda lezseren, csikkzsebből pengetik ki a figurát, köztük szegény Travolta viszont erőlködik. Ez a színészi szerepfelfogás a film fő gondolatával talán még egyezne is, azonban a valóságban ez úgy jön le, hogy Travolta szemmel láthatóan rosszabb színész a két öregnél. Túljátssza a szerepét, és csak szerencséje, hogy jó irányba, mert a végére a történet szerint is Hoffman a feje fölé nő. Costa-Gavras nem szégyenlősködik ezúttal sem, finom és pontos képet rajzol a média nyomasztó hatalmáról, de megengedi magának azt is, hogy olykor éppen abba belehelyezkedve (nem tagadva, hogy maga a film nem része ennek az establishmentnek), kifejezetten groteszk módon, felülről ábrázolja az odalent fogságába esett civileket. Jó és aktuális film ez még mindig. Asanisimasa: 8/10

Igen vicces film ez a 90%-ban inuit (tehát eszkimó) környezetben játszódó, mára már igen rusztikus hatásokat keltő kalandfilm, hogy mást ne mondjak, a főeszkimót, Kroomak sámánt például Mifune Toshiro, Kuroszava egyik kedvenc színésze, megannyi híres, nemes szamuráj-karakter megformálója alakítja, torzonborz szakállal. Emelkedjünk túl a szakállon, hisz’ ki látott már eszkimót, de amellett nem tudok elmenni szó nélkül, hogy miért egy japán színész játssza az észak-amerikai jéglakót. Olyan ez, mint a hülye (de okos) viccben van, melyben egy magyar üzleti küldöttség utazik Japánban, és a tárgyalások és néhány üveg szaké végeztével a következő kérdést szegezik neki a japán partnernek:

– Mondja, kedves Szuzuki szan, maguk itt keleten olyan egyformák, hát, hogyan tudják megkülönböztetni egymást?

– Mi még csak valahogy, mondta Szuzuki, de azt meg mi nem tudjuk, hogy Önök hogyan ismerik fel a másikat, hisz’ olyan egyformák!

Tehát, mint ahogy sötétben minden tehén fekete, fehér embernek minden vágottszemű egyforma. NEM ÍGY VAN! Csak oda kéne figyelni, és rögtön látni a különböző jegyeket, egyén és egyén között, de még arcról is viszonylag könnyen meg lehet különböztetni japánt a mongoltól, vagy éppen az inuittól. A farkas árnyéka című kalandfilmben amúgy a mellékszereplők etnikai összetétele, az eszközök, a bálnavadászat, sőt még az iglu építése is hozzávetőleg néprajzi hitelességű és most ne folytassuk ezt a rasszokba menő fejtegetést Lou Diamond Phillipsszel és Jennifer Tillyvel, a két szintén inuit karakterrel, a film két másik főszereplőjével, mert ugyanazt lehetne velük kapcsolatban is elmondani, mint amit Mifunével kapcsolatban már megejtettem.

Amúgy, ha Lou Diamond Phillips nevét olvassa a B-kategóriás filmekben már járatos, beavatott néző, akkor már nagyjából sejti is, miféle kaland vár reá, nos éppen olyan. Egyszerűbb népmesék narratíváját idéző cselekmény, kontúros karakterek, és James F. Cooper indiánregényeire emlékeztető mélységű tanulság. Egyszerű kalandfilm, szép tájakkal, nem terheli az agyat túlzottan. talán ezért lehet ennyit agyalni a rasszokon, meg sablonosan gondolkodó fehér filmeseken. Vagy azon, hogy minek a film elején ordítva a néző tudomására hozni, hogy a film forgatása során egyetlen állatnak sem esett baja, miközben a filmben folyamatosan ölik az állatokat, jegesmedvét, bálnát, farkast, sőt, még a prémjükkel is üzletelnek! Műbalhé. Asanisimasa: 5/10

Tökéletesen félrevezető címe e filmnek mind a Futballmaffia, mind az angol eredeti, ugyanis futballhoz nem nagyon van köze. Ahogyan Carlton Leach, a film fő karaktere az első percekben sietve le is szögezi, maga a foci baromira nem érdekelte, kizárólag egy jó kis balhé miatt jártak meccsekre, vagyis inkább a meccsek környékére. A (magyar) cím második fele már jóval közelebb jár a témához, hiszen Leach és társai története inkább egy sajátos, ám egyáltalán nem egyedi bűn-, illetve drogkarrier története.

A film valódi történeten alapul, Leachék Essex megye és Kelet-London nyolcvanas-kilencvenes évekbeli bűnügyi statisztikáit rontották, aki, ameddig, így a film is valamiféle fura keveréke a dokumentarista fikciónak, illetve az egyes szám első személyben elmesélt önéletrajzi filmnek. Leach tényleg futballhuligánként indult, de aztán megismerkedett a nyolcvanas évek végén betörő rave-mozgalommal és jellemző drogjával, az extasyval, aminek következtében szinte egy csapásra faképnél hagyta a focimeccsek kapcsán lezajlott, elképesztően brutális és véres össznépi harcoskodást és beállt a szórakoztatóiparba – természetesen azon az oldalon, amihez értett: kidobóember lett egy menő klubban. Innen a karrierje szépen ívelt felfelé minden téren, lassan elismert tagjává vált a terültet különböző bűnszövetkezeteinek, de hát éppen erről szól a film…

A Julien Gilbey által rendezett mozi felemás érzetet hagy a nézőben. Egyrészről, minden kétséget kizáróan igen hiteles képet ad témájáról, teljesen valószerűnek tűnnek Leach karrierjének stációi, a futball-balhéktól kezdődően, szerepére kiváló választás volt az ismeretlen arcú Ricci Harnett. Egyszerű, kétbites, külvárosi proli suttyó, aki olyan világban nőtt fel, ahol először ütnek, utána kérdeznek – bár ez az utóbbi gyakran el is marad. Kemény csávó, de nem teljesen buta. Időben tud kiszállni, ez az ösztöne pedig mindvégig jól súg. Igen plasztikus a film többi arca is, ezzel tehát nincs baj. A brutális jelenetek explicit durvasága is helyénvaló, hiszen bármiféle puhaság itt a tények elkenése lenne. Ahol egy (baseball-ütővel megejtett) pofontól agydarabkák fröccsennek a falra, azt nem lehet két vércseppel jelezni… Másrészt, mint film, nagyjából a közepétől szétesik. Ahogy Leach elért egy bizonyos státuszt, hirtelen már nem igazán ő a főszereplő, pontosabban nincs főszereplő, hanem a kamera, így az elbeszélés nézőpontja is csupán pendlizik egyik mellékfigurától a másikig. Ettől a ponttól igen nehéz is követni az addig egyenesen előretörő filmet, Gilbey kezéből kicsúszni látszik a gyeplő. Mindazonáltal egy erős hatású, tanulságos filmről van szó, amelynek naturalisztikus hitelével mindenképpen helye van a legnagyobb bűnöző-életrajzok között. Tehát, szo-szo. Asanisimasa: 6/10