Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (Nemzeti Színház, 2011. december 11.)

Sütő András örökösei nem tiltották le az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadáról, sőt, még ahhoz is hozzájárultak, hogy Kleist eredeti, Kohlhaas Mihály című kisregényéből származó mondatok is beleszövődjenek a szövegbe, a világosabb és tömörebb megfogalmazás kedvéért. Kohlhaas, az erényes, erkölcsös, józan életű és a végletekig tisztességes lókereskedő szentül hisz a keresztényi élet- és világfelfogásban, így nem tudja megemészteni, amikor ideái által irányított élete, egy földesúr garázda önkényének köszönhetően szembesül a való világ erkölcstelen és tisztességtelen “normális” folyásával. Sérelméért – két ló nevetséges, bürokratikus indokok alapján történő lefoglalásáért –  először jogi úton vár elégtételt, de hamarosan rájön, hogy a jog és a törvény az önkényt és a felsőbb hatalmakat szolgálja, így – Luther Márton intését is figyelmen kívül hagyva – önmaga vesz elégtételt és tesz igazságot, brutálisan és kegyetlenül. A történet vége, igen groteszk, ám mélyen, és a mai napig hatón igaz fordulattal, egyszerre jogorvoslat és méltó büntetés. Ennyi a darab története, amit ezúttal Znamenák István rendező és Perczel Enikő dramaturg okosan, ügyes munkával feszített színpadra. A darab két részben megy, nagyjából nettó 100 perc körüli, optimális időtartamban – pontosan éppen ennyi idő kell ahhoz, hogy Kohlhaas története ne folyjon szét, hanem sűrűn, masszívan és célzott pontossággal szögezze a nézőt a székbe, akár sokadjára is.

Znamenák rendezése világos és lényegre törő. Működik krimiként, egy véres bosszútörténetként is, azonban hagy benne kapaszkodókat is, hogy akár aktualizáljuk a sorsának irányítását önkezébe vevő lókereskedő történetét, akár jogi, akár hitelvi, illetve, erkölcsi elmélkedésbe bocsátkozzunk általa. Funkcionálisan jelzésszerű, ám a rendezői felfogáshoz kitűnően passzoló, egyenes vonalú a díszlet (szintén Znamenák alkotása), melynek elkészítését példamutató önzetlenséggel Győri László kaposvári vaskereskedő támogatta, saját pénzéből. (Ritka a mai magyar művészeti életben az önzetlen, tiszta szándékú mecenatúra, ezért is említem meg kiemelten a támogató nevét.)

Örvendetes módon, nincs szétzenélve az előadás, Zságer Varga Ákos kopogós, preparált zongorás, repetitív futamai csupán a változások alatt szólalnak meg, mintegy megadva a drámai alaphangot. A jelmezek egyszerűek, sallangtalanok és kortalanok. (Cselényi Nóra)

Szarvas József erős, tiszta hangú, természetes, majdnem azt mondtam, hogy szinte önazonos Kohlhaas Mihály. A drámai végkifejletben is észnél van, minden felesleges teátrális gesztustól mentesen, szinte csak tekintetének csillogásában törik meg, végzetesen. Nagelschmidt az ő tökéletes ellentéte, már mint karakter: forrófejű, hőzöngő, felelőtlen, hebrencs és léha alak, de alapvetően jó ember. Hevér Gábor nem hibázik figurájában, mint ahogy helyén van Söptei Andrea is Kohlhaasnéként. Ő egy erős, kemény és hűséges porosz nő, aki férje távollétében biztos kézzel tartja karban a házat, a “hátországot”. Frivol jelensége ellenére, körmönfont csűrcsavarásával helyenként kifejezetten parádés Rába Roland fejedelmi főjogásza, az akkurátus, sima modorú és még simább beszédű Müller Ferenc, főleg az első jelenésében, amikor jogi tanácsokat oszt Kohlhaasnak, a második részben már csak ítéletet hirdet. Ott ennyi a dolga. Pontosan annyira pökhendi, arrogáns és fennhéjázó a Marton Róbert (az önkényeskedő Tronkai Vencel báró) vezette úri muri, amennyire kell. Utáljuk őket és bosszant, amikor cinikus félmosollyal veszik tudomásul “büntetésüket”. Blaskó Péter (a Tragédia-béli Úr után) ki is lehetne más, mint Luther Márton? Intelmei szózatok, egy mélyen keresztény ember átélt gondolatai. Elbűvölő jelenség, és a színpadon megdöbbentő természetességgel mozog, beszél, artikulál és szerepet játszik a legfeljebb 6-7 éves Gerő Botond a kis Kohlhaas Henrik szerepében, akit serény tyúkanyószerű mozgással mindig csak a nyomát üti a család szolgálója, Mária, vagyis Murányi Tünde.

Mit lehetne hozzátenni még ehhez az erős, tiszta, sűrű előadás ajánlásához? Talán azt, hogy a szünetben hosszan parolázott egymással mosolyogva a jelenlegi kormánypárt egyik kulturális potentátja egy másik táborba tartozó ex-kultuszminiszterrel? Tényleg Kohlhaas Mihályok kellenek ehhez?

Színház Kategória | Hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Hétfő

Csak a szokásos hétfő, az se baj, ha be se kapcsoljuk a tévét… Van ugyan két régi kultuszfilm, de egyrészt mindkettőt láttuk már sokszor, másrészt pedig boldogabbak se nagyon leszünk tőlük ezekben a karácsony-pszichózistól, béna kormányzástól és hasonlóktól amúgy is éppen eléggé ideges időkben. Még az Angyalszívvel ugyan el is döcöghetünk, hiszen az csak amolyan misztikus izé. Szórakoztat. Alan Parker ugyan rendesen megcsinálja Mickey Rourke-t, de mégis Robert De Niro viszi el a filmet… Film noir, woodoo, sejtelmes propellerek, a telefon állandóan csöng, komoly manikűrösök vagy műkörmösök, nem értek hozzá. (film+, 22.55)

Terry Gilliam 12 majom című negatív utópiája (irtózom a disztópia kifejezéstől) azonban annyira negatív, hogy egészen biztosan nem nézem meg még egyszer. Madeleine Stowe és Bruce Willis (a képen) a múltban találkoznak, ahová a Willis alakította pacák utazott vissza kideríteni, honnan jön az a vírus, mely a jövőben el fogja pusztítani az emberiség 99%át. A jövőből jött ember a múlt számára felfoghatatlan tudásával, szokásaival persze őrültnek tűnik, így elmegyógyintézetbe zárják, ahol a Stowe nő a főpszichiáter. A filmben még Brad Pittnek is van jelenése, ami Golden Globe-ot és Oscar-jelölést ért neki… Nem buta sci-fi ez, sőt kifejezetten agyas, komolyan vehető filozófiai felvetései vannak (Arany medve-jelölés!), azonban olyan keserű, kilátástalan végkövetkeztetéssel áll elő, hogy megtekintése semmiképpen nem lesz bájkacaj. (Cool, 21.15)

Tévé Kategória | Hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Vasárnap

Sára-Csoóri-Kósa alkotóhármas ’68-as Feldobott kő című filmjében egy apja bűne miatt kényszerpályára sodródó, filmrendezőnek készülő fiatalember (Balázsovits Lajos) szembesül az élet árnyékos oldalával, erőszakos téeszesítéssel, megalázott romákkal, a hatalmasságok szemébe vágott igazságok okozta bonyodalmakkal találkozik. Nézzünk magyar filmeket. (Duna2, 21.00)

Lényegesen könnyedebb téma a következő ajánlat, amely fanyar paródiáját adja  a hetvenes évek amerikai televíziózásának, ám azért viccesen áthallik a maira is. A híres Ron Burgundy San Diego kedvenc bemondója volt, aki magát mindenek fölé helyezve lenézett mindenkit maga körül, de főleg a nőket. Veronica, a feltörekvő ifjú riporternő azonban hadat üzen a legendás Ronnak. Will Ferrell és Christina Applegate összecsapása helyenként tényleg szórakoztató percekkel ajándékozhatja meg a nézőket. (FEM3, 21.25)

A Mocskos zsaru ugyan remake, de egy igen jól sikerült újrázás, nem is akármilyen alkotókkal: Werner Herzog az utóbbi években leginkább csak kísérleti dokumentumfilmekkel állt elő, a címszerepet, a drogos, mocskos, rohadt zsarut alakító Nicolas Cage (képen) pedig ócska, banális baromságokban égette magát. Termékeny találkozás lett a vége, ez a film SÜT. (m1, 21.30)

Ez a Mokaszin című ausztrál vígjáték is igen érdekes lehet – nem láttam még. Sir Anthony Hopkins egy termelékenység-fokozó szakembert játszik benne, akit megbízatása egy kis vidéki mokaszingyártó üzembe vezérli, ahol nyilván beletörik a helyi viszonyok sajátosságaiba a struktúraelemzéseken, jövedelmezőségszámításokon, grafikonerdőn alapuló szakértelme. (Story4, 21.40)

Tévé Kategória | Hozzászólás

Poroló 36. – Szalmakutyák (Straw Dogs, 1971)

(Poroló – e cikksorozatban film-klasszikusok kerülnek sorra, mintegy “leporolva” őket; kíváncsian nézegetve, vajon mennyire “működnek” mai szemmel nézve.)

Mutatja a magyar (idősebb) nagyközönség előtt elsősorban az alapvetően vicces Konvoj című kamionos-western rendezőjeként ismert, indián származású Sam Peckinpah Szalmakutyák című erőszakfilmjének nívóját, hogy az idén készült belőle (egy valószínűleg gyenge) remake. Nyilván van benne valami. Hogy ezt a ‘valamit’ ma megtaláljuk-e benne, az már nem olyan egyszerű ügy. Annak idején feltűnést keltett a film, nyílt erőszak-ábrázolásával, a felvetett erkölcsi, etikai dilemma sajátos megoldásával, azonban ma már annyi szemét szarság ömlik ránk, minden forrásból, hogy Dustin Hoffman sarkára állása mai szemmel már talán fel se tűnne, ha ma mutatnák be.

Ma a mozikban mi sem természetesebb, hogy ha megtámadnak, akkor védekezel, ha megdobnak száraz kenyérrel, visszadobod fél téglával, de az se baj, ha egésszel. Zsigeri ösztönökre játszik minden bűnben, erőszakban és személyes aura bármilyen célú megsértésében utazó film, tekintet nélkül korhatárra, műfajra vagy filozófiai attitűdre. 1971-ben, amikor e filmet bemutatták, az amerikai közvéleményben még élénken élt a sokk a brutális Manson-gyilkosságok kapcsán (például), melynek legismertebb esete az volt, amikor a Charles Manson által vezetett szekta tagjai betörtek egy békés családi házba, és ott mások mellett kegyetlenül lemészárolták Roman Polanski állapotos feleségét, Sharon Tate színésznőt. A magántulajdon szentségére épülő amerikai társadalom ettől kezdve fokozott érzékenységgel reagál annak bármilyen megsértésére, főleg, ha az erőszakkal is párosul.

Peckinpah dolgozata azonban jókorát csavar ezen, ugyanis a helyszín Anglia, sőt annak is a legvége, a ködös Skócia egyik eldugott, tengerparti kisvárosa. Ide, egy magányos házba költözik David, a kissé magának való, amerikai matematikus (Hoffman), gyönyörű, innen elszármazott feleségével, akinek azonban vannak még kötődései, mint az a későbbiekben ki fog derülni. A városka lakói látszólag barátságosan fogadják a fékig idegen, félig ismerős párt, azonban a közösség rosszemberei rögvest el is kezdik kóstolgatni a pipogya, férfiatlan külsejű tudóst, aki egy bomba nővel költözött közéjük, akit ráadásul egyikőjük már régebben megkapott. Amy (Susan George) azonban továbbra is kihívóan viselkedik, események egyre jobban durvulnak (nem spoilerezném el az egész filmet), mígnem Mindenszentekkor a falu rosszemberei megtámadják a házat. David (és a film) fő dilemmája, vajon nyilvánvaló szellemi és erkölcsi fölényét megőrizve, kvázi intelligens emberként viselkedve meghunyászkodik és elfogadja az erő fölényét az ész és az intellektus felett, vagy pedig feladva ezeket, lesüllyedve az “erősebb kutya baszik” atomi társadalmi szintjére, a rendelkezésére álló tudással és eszközökkel megküzd a kihívókkal. Nos, Peckinpah nem sokat cicózik.

Ma már tudjuk, hogy az igazi kihívást a másik választás jelentené, hiszen hősökből (a kurva életbe, egy igazi hős!), Igazságos Jánosokból Dunát lehet rekeszteni, filmen. Rengeteg ilyen filmet láttunk, melyben a látszólag gyenge Dávid nekimegy a Góliátnak és legyőzi, erővel. Kétség sem férhet hozzá, hogy a Szalmakutyák Dávidja egy igen plasztikus, mondhatni, őseredeti példa, szegény Dustin Hoffman baromi idétlen. Susan George-ról nem véletlenül nem beszélünk manapság. Szép és szexis feleségnek nyugalmi állapotban szép és szexi, a gyalázatban azonban randácska, és egyáltalán nem szexi. A végén pedig idegesítő, azonban ha Peckinpah is ennek szánta, akkor a film utolsó negyedórájában van a helyén. Itt van Hoffman egyetlen jó pillanata is, azonban beleúszik a stáblista. A többi színész még jobban civil, sok, sőt, ezer, túljátszott, béna. Peckinpah viszont remekül mesél. Úgy indít, mint Hitchcock, jó hosszan vezeti fel a végső káoszt, melyben éppen ennek a hosszas előjátéknak, s a benne elhelyezett “időzített bombáknak” köszönhetően lesz rendszer. Ahogy vág, az ma talán már eksztatikusnak hathat, viszont éppen ettől lesz különleges a film látványvilága. Érdekes módon, brutális és véres ez a film is, mint a mester többi alkotása, mégsem látszik ebből szinte semmi, viszont mégis tudjuk, hogy mit nem látunk. Mágia, amit művel, úgy játszik tudatalattinkkal, mint egy Freudba oltott Hannibál Lecter. Ez a fajta képekben való gondolkodás hiányzik a mai, modern mozikból már nagyon-nagyon. A kirekesztő kisközösségekről, az erő kontra ész problematikáról, megtámadtatás esetén a harc felvételének lehetséges módozatairól láthattunk már ennél jobb műfaji filmeket is, erősebbet, szuggesztívebbet azonban alig. A színészek viszont gyengék, az ekkor már neves Hoffmannal együtt is. Asanisimasa: 7/10

Film, Poroló Kategória | Címkézve | 3 hozzászólás

Sons of Anarchy – 4.évad

Értelemszerűen, nyilván lesznek itt spoilerek. Elég nagy a hype a sorozat körül, hogy a ma futó sorozatok közül ez a képzeletbeli motorosbanda hétköznapjait elmesélő Sons of Anarchy az egyik az egyik legkúlabb, meg minden; ez az utolsó évad pedig az összes előzőt veri – nos, a SOA tényleg jó, mint ahogy jó a narkófőző kémiatanáros (Breaking Bad) és a modern cowboyos (Justified – A törvény embere) is (meg nyilván amit még nem láttam, nemsokára jön majd pl. a Homeland), ezt az eddigi utolsó, negyedik évadot én azért már “majdnem” untam (az idézőjeleket baromi nagyban tessék érteni!), mígnem az utolsó, 14-ik epizód elején az alkotók be tudtak vinni egy olyan pofátlanul közhelyes, magától értetődő fordulatot, amelyik akkorát emelt az addig lankásan a Dallas-szintű melodrámák konformizmusába szédülni látszó sorozaton, hogy én tényleg leestem a fotőjből… Szóval, rendben van ez azért, ha nem lesz ötödik, eladom a lakásom, repülőjegyet veszek és Kurt Suttert személyesen herélem ki, az F/X kábelcsatorna illetékesei után.

Szóval, mint ahogy a comment:comos sixx is célzott rá, bizony átvették a nők az uralmat Charming felett (is). Az eddig is komoly státuszt betöltő Gemma (aki ezt olvassa, az nyilván tudja már, ki kicsoda… 🙂 ) itt már tényleg shakespeare-i alakká nőtte ki magát, ami onnan nézve pozitív, hogy megmaradtak a kezdeti áthallások. Ja, Lady Macbeth. Miközben Jaxx, a főkarakter tovább játssza Hamletet, ám Clay béna kezével lassan már kiköpött III. Richárd. De nincs katyvasz! Ezek csak áthallások, szó sincs adaptációról. Gemma mellett második számú női karakterré lép elő Jaxx kedvese, Tara is. Tehát az első négy karakterben fele-fele a nemek aránya, ami ahhoz képest, hogy azért itt mégiscsak macsó, fegyvercsempész motorosokról, tán feminin oldalról kissé túlreprezentáltnak hathat. Főleg, ha hozzávesszük, hogy a cselekmény is eltolódott a bandán belüli (tehát családi, alapvetően matriarchális dominanciájú) történések felé. Ezzel összefüggésben a SAMCRO “üzleti” tevékenysége is redukálódni látszik, bár bejön a mexikói kartell, ami azért nagy falat, drogok, komoly fegyverek, de hol van már az állandó balhézás a Mayansszal, a neonáci skinheadekkel, a feketékkel és az oroszokkal (ők ugyan kapnak ezúttal is nyúlfarknyi szerepet), a kínaiakkal… Itt azonban tényleg üt egy nagyot az utolsó rész fordulata. A családregénybe forduló vonulatot erősíti viszont az évadokon átívelő levél-motívum, amit Jax apja, a klub alapítója hagyott meg (vö.: Hamlet apja szelleme), Jax és Clay egyre erősödő szembenállása, Jax kilépési szándékainak erősödése, Clay konfliktusai a banda többi tagjával, főleg Opie apjával, majd aztán Opieval. Akkor ott van Opie sorsa önmagában, ami szintén nem semmi. Ez azonban mind csak rinyálás, ahhoz képest, amit egy tökös motorosbandának tennie kellene efféle problémák megoldása érdekében. A hagyományos negatív figurának kapunk most egy meghatározhatatlan és az előbbi évadok zseniálisan geci Stahl ügynökéhez képest jelentéktelen, ám szintén ambiciózus államügyészt, aki viszont eléggé kidolgozatlan karakter marad: az első részben még motorozik, aztán ez abbamarad. Az elején még nyíltan spanglizik, a végére ez normál cigire silányul. Azért röhögünk, amikor ki lesz osztva a végén. Új zsaru is van a remek, de már nyugállományba vonult, de azért még mindig kulcsszereplő Wayne helyett, a fekete, öntudatos seriff (Laroy?), aki azonban a végére beleszürkül.

Nincs azonban mit temetni a SOA-n, van még benne nafta bőven, főleg, hogy ez el nem varrott szálak rojtos sálként lobognak az évad fináléja után… Nincs bajom a melodramatikus áthangolódással sem, ha azért az izgalom is megmarad az elkövetkezendőkben. Egy keményebb negatív figura viszont azért erősen szükséges, mert Stahl ügynök igen magasra helyezte a lécet. Az évad: 7/10

Film, Tévé Kategória | Címkézve | 6 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Szombat

Ha tévézéssel töltjük a mai estét, és nem igazán szeretnénk túl mélyre süllyedni a tömegszórakoztatás bugyraiba, akkor nincs könnyű dolgunk. Fura filmeket találtam. A Halálkeringőbe anno páros lábbal szállt bele szinte a teljes magyar filmes véleménynyilvánító, -megmondó kontingens, nagynevű esztétától a kritikusokon és bloggereken át a legutolsó fingszagú kommenttrollig, és igen kevés tökös legény maradt a gáton, aki kiállt volna e film mellett. Holott szerintem is talán üdvözölni kellett volna ezt a merész formai és műfaji kísérletet, amelyet alkotói (Köves Krisztián Károly rendező és “nem az a ” Szabó István forgatókönyvíró) az első “hivatalos” magyar horror-thrillernek szántak, még akkor is, ha nyilvánvalóan több sebből vérzik, mint amennyire stabilan áll a lábán. Lehet, hogy nem Dobó Katát, illetve Kern Andrást (a képen) kellett volna főszereplőnek hívni, de akkor kit? Mindegy. Ma este csekkolható ez a droggal, vérrel, terhes nővel és alkesz ex-zsaruval súlyosbított mozi, erős gyomor és idegzet megléte mellett. (m1, 21.45)

A művészfilmek kedvelőinek egy kései Krzysztof Zanussi-alkotást ajánlanék. Az Újralátogatásban érdekes kísérletre hívja a nézőt a híres lengyel rendező, amikor három korábbi kultuszfilmjének hősét nézi meg filmbéli alteregója, egy újságíró személyén keresztül; mi történ velük azóta? A Ritka látogató, a Védőszínek és a Konstans hősei, akiket ismét Daniel Olbrychski, Jan Nowicki, és a többiek alakítanak archív idézetekből és mostani arcukkal válaszolnak a kérdésekre, melyek leginkább arra vonatkoznak, hogy mi az élet valódi értelme? (Duna2, 22.30)

Ha minden áron valami könnyedebb popkulturális vacakra vágynánk ma este, akkor marad a már sokszor ajánlott Sin City, mint az egyik legjobb képregényfilm evör, a műfaj egyik gurujának, Frank Millernek rendezése, Quentin Tarantino és Robert Rodriguez bábáskodásával. Sok elrajzolt sztár, sötét film noir, vér, halál, ilyenek. (RTL, 23.20)

Tévé Kategória | 16 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Péntek

Két remek krimit és egy térdcsapkodós, remek (tragi)komédiát találtam mára. A Rómeó vérzik az egyik krimi, rendezte a magyar származású Medák Péter, és egy velejéig rohadt, korrupt és szexmániás zsaruról szól, akinek megformálásában Gary Oldman (kép) élete egyik csúcsteljesítményét nyújtja. A sutyi zsarura aztán visszacsap a faszkorbács hiszen aki a maffiával kokettál, ahhoz annak előbb-utóbb “lesz egy kérése” is, amit életveszélyes lesz visszautasítani. Az igényes fényképezésért Dariusz Wolski felel. (Filmmúzeum, 22.00)

Az ember, aki ott se volt a Coen-testvérek film noir-stílusbravúrja, fekete-fehérben, expresszíven, pesszimistán és cinikusan, ahogy kell. Billy Bob Thornton a kisvárosi borbély triplafenekű szerepében remekel, de mellette is tobzódik a film a fura, groteszk alakokban, és egészen biztosan jól fenékbe fogja rúgni amúgy is megtépázott igazságérzetünket. Remek film. (Viasat3, 23.00)

A kezdet vége eredetileg az ír Sean O’Casey bohózata lett volna, azonban Gothár Péter annyira áthangszerelte a darabot, olyan elementáris módon groteszk világvége-színházat kreált belőle, hogy aki látta annak idején a Katonában, az azóta is emlegeti, hogyan gurult a színház az állandóan kirobbanó röhögéstől. Pedig csak egy háromszereplős darab, melyben a Berill házaspár egy rokon segítségével otthon tesz-vesz. Amit azonban Lázár Kati, Szacsvay László és Stohl András művelnek 77 fergeteges percben, az odacsap – remélhetőleg e tévéjáték-verzióban is. (Duna2, 22.25)

Tévé Kategória | Hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Csütörtök

Érdekes film A Csapda, melyben Christopher Nolan már felvonultatja összes erényét, a logikailag következetesen felépített, feszült ritmusú, váratlan fordulatokban bővelkedő cselekményt, az erős atmoszférateremtő képességét (kép), de még (talán) nem akart Hollywood ünnepelt rendezőzsenije lenni – csupán egy ügyes, markáns hangú stiliszta. Itt még, 1998-ban, amolyan független filmes tehetség. Szó sincs agyasnak mutatkozó látványmoziról, mint a mai betmenes filmjei esetében, bár a fekete-fehér filmnyersanyagban való gondolkodás már ’98-ban is erősen modorosnak hathat. Komoly művészi indokok kellenek igazolásához, vagy pedig nagyon kevés pénz. Itt inkább az utóbbi van, illetve nincs. A filmen azonban ez nem látszik meg, 68 perc perfekt krimi ez, komoly hitchcocki hatásokkal. (FEM3, 21.00)

A John Updike regényéből George Miller (Mad Max-trilógia) által rendezett (Az) eastwicki boszorkányokban az ördögi Jack Nicholson próbál rendet vágni a három különös módon özvegyen maradt szépség, Cher, Susan Sarandon és Michelle Pfeiffer között. Vagy fordítva. (film+, 21.00)

Teljesen vállalható életrajzi film a Bacsó Péter által rendezett Karády-film, a Hamvadó cigarettavég. Karádyt Nagy-Kálózy Eszter, rajongóját, a nagyhatalmú Tábornokot Cserhalmi György, míg Zsütit, vagyis G.Dénes Györgyöt, a későbbi híres dalszövegírót Rudolf Péter alakítja, igen meggyőzően, de a film a valós személyekről élő személyes emlékképeinkkel történő megfeleltetésen túl is kínál értékeket. A második világháború eseményei alatt összefonódó különböző társadalmi státuszba, eltérő kultúrába tartozó életsorsok kitűnően példázzák a kor szörnyűségét, életveszélyes dilemmáit és fatális döntéseit is. (Duna, 21.30)

Tévé Kategória | Hozzászólás

Ölésre ítélve (Essential Killing, 2010)

Olyasmi Jerzy Skolimowski minimál-dramaturgiájú menekülős thrillerje, mintha Tarr Béla csinálta volna meg a Sly Stallone ikonikus Rambójának remake-jét. Az Ölésre ítélve című film tulajdonképpen egy hosszas menekülés története, a szerencsés szabadulástól a logikus, ám éppen ezért lelketlenül és kíméletlenül banális végkifejletig.

Markáns politikai állásfoglalás

Skolimowski nem ma kezdte. 1960 óta filmez, első nagyjátékfilmjét (Walkower) 1965-ben rendezte. Veterán, tapasztalt filmes, aki megélte az otthoni, szocialista lengyel viszonyokat éppúgy, mint ahogyan alaposan beleszagolt később Hollywood levegőjébe is. Túl van már néhány dolgon, kormányokon, politikai rendszereken ahhoz, hogy így hetvenegynéhány éves korára azt gondoljon, amit akar és azt akár ki is mondja. Az Ölésre ítélve első néhány szekvenciája akár egy politikai állásfoglalás az USA afganisztáni izomgyakorlatait illetően: néhány iszonyú laza, menő sivatagi terepruhához igen raj Ray Ban-szemcsit viselő amerikai katona viháncolva bújócskázik az amúgy csodálatos sivatagi vízmosások labirintusában, ópiumot szívva dobják fel az unalmasnak ígérkező őrjáratot. Annyira „high” vannak, hogy nem veszik észre, hogy az egyik üreg mélyén egy burnuszos alak görnyed, szemeiben rettegés, kezében csőre töltött rakétavető. Amikor a nagy szabadság szabados harcosai mégis bekukkantanak az üregbe, a burnuszos ujjai megremegnek a ravaszon – és nincs többet vihogás. A sarokba szorított alak menekülni kezd és elkezdődik a film is, amely egészen a végéig nettó erről a menekülésről fog szólni. De az, hogy Skolimowski a kezdő jelenetekben arctalan, felelőtlen és viháncoló idiótáknak ábrázolja az amerikai katonákat, akik oktalan módon szorítják sarokba az ellenséget, aki erre az egyetlen lehetséges, ösztönös választ –a kitörést– adja, az nem éppen az aktuális külpolitika támogató aláírása, éljen akárhol.

Markáns dramaturgia

Mivel a veterán lengyel filmes hovatovább ötven éve foglalkozik írással is, azt is nehezen lehetne szemére vetni, hogy nem tudja, mit csinál, ha forgatókönyvet ír. Az Ölésre ítélve dramaturgiája olyan feszesre van húzva, hogy szinte a szó szerint elpattan. Semmi mellékszál. Ami történés van a filmben, annak mindnek szorosan köze van a fősodorhoz, a szinopszis szerint Mohammednek, a filmben azonban soha meg nem nevezett tálibnak életre-halálra szóló meneküléséhez, melyhez szinte isteni módon, egy fatális baleset révén jutott hozzá. Vallási fogalmak célszerű keverésével akár fogalmazhatunk úgy is, hogy az egész film egy szenvedéstörténet, egy sajátos passió. Mohammedet ölésre ítélte a világ, csak így maradhat életben. Amúgy, semmit nem tudunk róla, csak azt, hogy valamiért éppen arra járt, amerre az amerikai őrjárat. Lehet, hogy tálib orrgyilkos, mint azt a katonák hiszik, de lehet egyszerű, békés paraszt is – inkább erre utalnak a későbbiekben bekövetkező lázálmaiban megjelenő képek. Ez a bizonytalanság viszont csak egyet jelent: a tálibról (s átvitt értelemben minden leigázottról) szól a film, nem pedig egy tálibról.

Jó ötlet, csak sajnos túl sok a hó

Az Ölésre ítélve amúgy tényleg egy jó ötlet igen ügyes megvalósítása. A közhely az lenne, ha egy amerikai katonát követünk valahol a kietlen afgán hegyekben kóborolva, miközben a hegycsúcsok mögött kuporgó, leplekbe bugyolált, arctalan orrlövészek veszik őt célba, robbanó kecskékkel, s más efféle trükkös szörnyűségekkel találkozik, míg a végén éhen és szomjan hal. Vagy éppen elkapja őt a talibán, és égő amerikai lobogóba csavart hullája felett őrült táncot jár. Vagy a legrosszabb verzió: jön Rambo és kiszabadítja. Ehelyett azt látjuk, hogy egy burnuszba bugyolált, nagyszakállú, riadt tekintetű afgán menekül a fagyos, zimankós, hóval borított lengyel hegyekben, maga sem tudja hova, azonban nyomában katonák, csaholó kutyák, előtte érthetetlen nyelven vartyogó favágók, bezárkózó tekintetű asszonyok. Hősünk az életéért fut, csak éppen semmi garancia nincs arra, hogy egyáltalán túlélheti ezt a számára élhetetlen világot, a halálos menekülést a semmibe. Az élet mindent felülíró ösztöne hajtja a férfit, ez mentette meg a film elején és ez hajtja végig, egészen a kiszámítható, reális végkifejletig. Skolimowski filmje földhöz ragadt, mocskos, szenvedéssel teli, vértől és jeges sártól csuszamlós himnusz az élethez, melynek tanulsága egyértelmű: egészen addig kell csinálni, míg nincs vége. Amint vége van, már úgysem tudsz tovább élni. Banálisnak hangzik, mert banális is, viszont igaz, bizonyság rá ez a film is. Amúgy csodás tájakon járunk végig, Vincent Gallo pedig iszonyú keményen odateszi magát Mohammed néma szerepében. Fizikai teljesítménye egyértelmű, de lelkileg és szellemileg is mindvégig hitelesen hozza a figurát. Oscar-díjra érdemes alakítás. Egy baja van csak a filmnek, hogy majdnem olyan nehéz végignézni, mint amilyen nehéz a filmbéli Mohammed útja… Asanisimasa: 7/10

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Szent György lelövi a sárkányt (Sveti Georgije ubiva aždahu/St. George Shoots the Dragon, 2009)

Általában minket, magyarokat tartanak Európa népei a vétkes általánosításban békétlennek, összeférhetetlennek, de azért azt nehéz elvitatni a szerbektől, hogy a huszadik században igen csúnya és véres háborúkkal kell szóba hoznunk őket. Az egyik legismertebb szerb filmes, Srđan Dragojević e Szent György lelövi a sárkányt című igen drága, de szép kiállítású tablóban az okokról próbál mesélni… 

Szent György legendája

A György-legenda azt a keresztény meggyőződést szimbolizálja, miszerint a hit képes a gonoszt minden alakjában legyőzi. György híres katona volt Diocletianus római császár alatt, de amikor az üldözni kezdte a keresztényeket, lemondott pozíciójáról és szembefordult a császárral, aki ezért börtönbe vetette, megkínoztatta, minek következtében György vértanúhalált halt. Mind a nyugati, mind a keleti katolikus egyház elismeri és komoly kultuszát táplálja szinte mindenfelé. Szent György a tizennégy védőszent közé tartozik, mint a hit legfőbb védelmezője, s ebbéli funkciójában kap komoly szerepet a filmben. Ő a védőszentje annak a kis falunak, amelynek lakói e film központi figurái, s ő jelenik meg az égen, valami csodás jelként, úgy, ahogyan a művészeti kánon ábrázolja: hosszú dárdás, vértbe öltözött lovagként, amint leszúrja a sárkányt. Ezt látja a filmbéli kisfiú a film elején, amikor nagyapja arra tanítja, hogyan lehet sötétben is hazatalálni, és ezt, amikor a film végén az első világháború vérzivatarában, hóna alatt óvón menekítve a falucska templomának Szent Györgyöt ábrázoló ikonját. Hogy mindeközben a sárkány hol van, s milyen alakot öltve garázdálkodik, nos, e film éppen erre keresi a választ…

Látszólag

Első, vagy inkább felületes olvasatra a film egy szereli háromszög története. Djordje (még egy György) és Gavrilo (nem a hírhedt Princip, bár ő is feltűnik a filmben, mintegy mellékesen) a század eleji török-szerb háborúban ismerkedtek meg, mikor Djordje megmentette Gavrilo életét, aki így fogát nem, csak fél karját hagyta a balkáni háborúban. Hazatérve a gyönyörű Katarina várja a fess Gavrilót, aki azonban, így félkarúan, már nem tekinti magát igazi férfinak és a nő kezét átengedi az idősebb Djordjénak, azonban titokban továbbra is szerelmes a nőbe. Djordje elveszi Katarinát, Gavrilo pedig, amolyan felesleges háborús veteránként csempésznek áll, és húst csempész a Monarchiába. Djordje eközben rendőr lesz…

Valójában

Azonban ez a szerelmi háromszög-történet csupán apropó a korábban a Sebek, vagy a beszédes Szép falvak szépen égnek című filmekkel megérdemelt hírnevet szerzett Dragojevićnek, hogy minden idők legdrágább költségvetésű, helyi források szerint több mint 4.5 millió euróból, nyilván komoly „felsőbb óhajra” készült szerb filmjében a szerb lélekről és a szerb nemzetsorsról meséljen. Mint általában, az ilyen monstre történelmi tablók esetében, itt is hangsúlyosan dominálnak a nemzeti szempontok, mondhatni, maroknyi szerb „porlik, mint a szikla” a népek harcában; a két rivális férfi, a régi és az új, a vesztes és a győztes, a rokkant és az egészséges, a bűnös és a bűnüldöző maga a harcos, hős szerb lélek, míg a nő a nemzet teste. Ebben a tekintetben Dragojević kifejezetten pacifista. A „sárkányt” részben a kicsiny nemzetre támadó külső hatalmak jelképezik, például az Osztrák-Magyar Monarchia, részben azonban maguk, az acsarkodó, rivalizáló szerbek. Ejj, de simerős történet! Az utóbbit aztán legyőzzük (mi, szerbek), az előbbivel pedig megküzdünk. Ki a halálig, ki pedig a győzelemig… S  legfőképpen, ki van ellenünk, ha Szent György van velünk!

Hideg, meleg

Hazai kritikusaitól Dragojević aztán kapott hideget is, meleget is. Leginkább azt hányták a szemére, hogy hol a pénz? Merthogy, nem látszik a filmen, csupán néhány robbanás és két órányi melodráma. Nos, a háborúedzett délszláv ingerküszöbnek ez nyilván kevés, ami ezen a filmen látszik, de hollywoodi akciófilmes mércével nézve sem sok, mégis azt mondom, a film látványvilága pazar. Dušan Joksimović valóban festői képeket komponált, de a csatajelenetekkel sincs különösebb gond. Legfeljebb kevesebb a tűzijáték és több az aprólékos háttérábrázolás. A másik dolog, amit szemére vetettek, az a „túl puha”, „túl elavult ideológián alapuló” megközelítés – nos, valóban inkább szép, inkább romantikus a Szent György lelövi a sárkányt, minthogy harcos és kemény. De azért van itt is hősiesség, küzdelem és szenvedés doszt, csak talán túl „európai” Dragojević az esetleg még dúló pánszerb eszmék felől. E filmben fontosabb az ember, mint az eszme és a politika. A „leitmotiv” Szent György-mítosz viszont mégis transzcendentális magasságba emeli, az olykor Kusturicásan groteszk figurák és jelenetek pedig földközelben lebegtetik e nagyigényű alkotást, ami ha nem is tökéletes, de mindenképpen jobb film, mint a mi Hídemberünk és más, hasonló igényű kurzusfilmünk. Asanisimasa: 7/10

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás