asanisimasa

Alapvetően semmi bajom nincsen irodalmi (vagy bármi más műfajú) klasszikusok szabad adaptációival, felőlem nyugodtan értelmezheti bárki bárhogyan az eredeti alkotást, ha az kellően indokolt formában, alaposan végiggondolt koncepcióban jelenik meg. Shakespeare művei talán a leggyakrabban átdolgozott irodalmi klasszikusok közé tartoznak, és ezek között akad néhány első látásra igen vadnak tűnő, mégis zseniális adaptáció. Buz Luhrmann Rómeó+Júliája számomra alapvető alkotás, az egyik nagy kedvencem. Semmi bajom vele, hiszen Shakespeare vad, száguldó, fergeteges szelleme süvít a film minden kockájából, s egészen biztos vagyok benne, hogy ha élne a Master, ő is hasonlóan vélekedne róla. Nagyon szerettem Ian ‘Gandalf” McKellen III.Richárdját is, mely a harmincas évek fasizálódó Európájába helyezte a púpos gazember történetét, mint ahogy Julie Taymor vérben gázoló, gépfegyveres disztópikus Tituszát is, nincs kifogásom azzal sem, ahogyan például Kuroszava szan a középkori Japánba ültette át Lear király vagy Macbeth történetét. Sőt. Kenneth Branagh, avatott és önjelölt Shakespeare-adaptátorként, ezúttal azonban meglehetősen eltévedt, amikor a XIX. századi Japánba képzelte el az Ahogy tetszik álruhás szerelmi fergetegét.

Nem mintha ez a földrajzi és kulturális “átsugárzás” elképzelhetetlen lenne, a gond az, hogy Branagh ötlete nem kellően átgondolt. Tökéletesen funkciótlan belecibálni ebben a történetben a japán környezetet, díszleteket, szereplőket, miközben a történet java amúgy is egy erdőben játszódik, mely ebben a felfogásban lehetne bárhol a világon. A főbb szereplőket, a “második lámpatartóig” bezárólag amúgy is angolszász színészek játsszák, így baromi hülyén néz ki, ahogy Charlesnak szólítják az egyik (civilben amúgy híres szumóbajnok) mellékszereplőt, a legfontosabb igazi japánt a filmben. De minden más játszódhatna akárhol, itt kint a Városligetben is akár, vagy ahová William is írta, az ardennei erdőben. Felesleges tehát ez a japánosdi…

Branaghnak a szöveggel amúgy nincs gondja, mint ahogy színészeinek sem: eltolják a darabot úgy, ahogy egy Royal Shakespeare Company-bagázstól elvárja az ember, van lendület, báj, kecs, kellem, amihez jó a szinkron is. Kulka Kevin Kline folyamatosan elmélkedő, pesszimisztikus Jacques-jának hangjaként egészen zseniális, bár Parti Nóra markáns rajzfilmhangja, amit az ő arcával szeretünk, itt Celiaként (Romola Garai) elég nehezen megszokható. A Shakespeare-darab elmondása tehát korrekt, mainstream munka, még a filmvégi utószó, Branaghnál már tapasztalt elidegenítő modorosságával sem baj, az sem zavarna, ha Branagh multikulti mániája kimerülne abban, hogy a vallon hercegnek három ébenfekete fia van… Egyedül ezt a japán cuccot kellett volna hanyagolni, s akkor ez is egy olyan tisztességes, középszerű Shakespeare-adaptáció lett volna, mint amilyenek Branagh egyéb más Shakespeare-adaptációi szoktak lenni, úgy általában. Asanisimasa: 5/10

Nehéz rájönni ennek a filmnek, A szerelem határainak titkára, hogy vajon miért van az, hogy annyira untam, illetve, hogy annyira elcseszett az egész? Pedig hát életrajz, és nyilván jól megírt, jól dokumentált életrajz az alapja, hiszen Dylan Thomasról, a modern kori walesi bárdról, illetve életének egy fontos szakaszáról szól, amit egy íróember nyilvánvalóan megfelelően dokumentált műveiben, naplóbejegyzéseiben és “kölyökkutya korából származó” visszaemlékezéseiben. Ráadásul Thomas rendkívül népszerű figura is volt, mindemellett színes egyéniség. nem véletlenül kölcsönözte tőle nevét Bob Dylan, a későbbi kultikus rockköltő is. Thomas saját maga rendezett felolvasóesteket különböző kocsmákban, melyek annyira hatásosak voltak, hogy nemhogy megdobálta őt a költészetre nem feltétlenül fogékony törzsközönség, hanem legtöbbször harsány módon emelkedett estébe fordult az irodalom ebbéli, Thomas-féle megjelenése. Ez az életmód okozta korai, ’53-ban bekövetkezett halálát is. A második világháború alatt afféle katonai tudósítóként dolgozott, és szerzett magának hírnevet, s mintegy mellesleg, egyszerre két nővel élt együtt. A film erről az időszakról szól.

Tehát, egy ilyen fazonból gyakorlatilag bármit lehetett volna csinálni. Ehelyett az egész valahol messze, a kinyújtott kezemtől még legalább fél méteres távolságban csörgedezik le a lefolyóba, nem érint meg, hozzá sem szagolhatok, az égadta világon semmilyen hatással nincs rám. Még azt sem mondhatom, hogy unalmas. Semmilyen. Pedig szépek a film képei (Jonathan Freeman), de éppen, hogy beléjük feledkeznék, a vágó rögtön belekaszabol oktalan ollójával. A filmet John Maybury rendezte, a téma előtte hevert, mondhatni, semmit nem kellett volna csinálni vele, csak elmesélni, azonban ez is nehezére esik. A cselekményvezetés nehézkes, széteső, de nincsenek segítségére a színészei sem. Matthew Rhys egész egyszerűen arctalan Dylan Thomashoz, legjobb pillanata az, amikor kifejezéstelen tekintettel mered söröspoharába – ezt azonban bárki megteszi, bármelyik sarki csehóból. A két nő, akiket Keira Knightley és Sienna Miller játszik, szépek, bájosak, ha nincs gond, de amikor szenvedni kéne, akkor csak szenvelegnek. Szegény Cillian Murphy sem tud mit kezdeni Killick százados kulcsszerepével, leginkább csak riadtan pillog riadt, búzakék szemeivel, egyenruhába tévedt transzvesztitaként, de semmiképpen egy vérgőzös csatákban edzett háborús veteránként, pedig milyen jó színész amúgy… Nyilván, ők sem kaptak megfelelő instrukciókat a rendezőtől. Így maradt a filmből néhány jobban sikerült pillanat, főleg a film vége felé, de leginkább az elvesztegetett másfél óra iránt való kesergés. Asanisimasa: 3/10

A filmet rendező Hegedüs Pétert saját családja és életkörülményei késztetik folyamatos öndefinícióra, hiszen az nem egy egyszerű sors, ha valakinek a nagyapja miniszterelnök volt 1956-os forradalom kitörésekor; valamint ha eme családi vonatkozások ismeretében egész felnőtt életét a világ túlsó felén, az ausztráliai Brisbane-ben kell leélnie. Érthető, hogy felmerülnek bizonyos kérdések…

Pici botlások

Hegedüs 1976-ban született Budapesten, kis termetével és vörös hajával nehéz gyermekkora volt – sokszor pécézték ki a suliudvaron. A megaláztatások ellen, ahogy Az én Amerikám című filmben elmondja, rendszeresen a moziba menekült, ott talált minden re gyógyírt, ott találta meg vágyai és álmai földjét, Amerikát. Ott ismerkedett meg a filmekben az amerikai hősökkel, Stallonéval és Schwarzeneggerrel, illetve az általuk alakított figurákkal, akik a filmekben mindig a gyengék, elesettek oldalára álltak, kivívták vagy megvédték a szabadságot, és fényes győzelmet arattak a Gonoszon. Hegedüs Péter számára így vált az Ígéret földjévé Amerika. A bájos tények csak egy kicsit akadályoznak a film lendületes és személyes hangú felvezetésében, miszerint a rendszerváltás előtt Hegedüs magyar moziban nemigen láthatta Sly vagy Schwarzi azon filmjeit, melyekben efféle figurákat játszottak, hiszen mondjuk a Rambo lehetett ilyen hős, de azt nem játszhatták a mozik. Arnold nyolcvanas években készült filmjeit, a magyar koprodukcióban készült Vörös zsaru kivételével, pedig egyáltalán nem játszották nálunk. E filmeket akkoriban leginkább a híres/hírhedten rossz minőségű, magyar fa-hangalámondásos kalóz VHS-ek formájában lehetett megnézni, mozikban semmiképpen. Nyilván Hegedüs is így látta őket, hiszen amikor már Arnold Schwarzenegger is feltűnhetett a magyar mozikban, akkor ő már régen Brisbane-ben élt. Pici botlás ez, így a film bevezetésénél. Pici anakronizmus, de érdekes módon mégsem zavaró, hiszen a lényegen nem változtat. Elfogódott hangú belépő, ahogyan azt elvárhatjuk egy hajdani sovány, vörös hajú kissráctól, amint belép az osztályba, megbotlik a küszöbben.

A nagypapa árnyéka

Nem lehet egyszerű megemészteni, ha az emberfia családjában ilyen felmenőkkel rendelkezik. Hegedüs András minden idők legfiatalabb miniszterelnöke volt, mindössze szűk két éven keresztül, azonban mégis úgy emlegetik őt, mint aki behívta az oroszokat ’56-ban. A mai, pártoktól független megítélés szerint, ez hatalmas bűn. Nem véletlen, hogy Hegedüs András egész későbbi életét ennek jóvátételének szentelte, s későbbiekben, 1999. október 23-án (micsoda dátum!) bekövetkezett haláláig, immár nemzetközi hírű szociológusként fontos figurája volt a rendszerkritikus értelmiségi ellenzéknek. Unokája, Péter korábban már egy egész filmet szentelt nagyapjával kapcsolatos kérdéseinek, gondolatainak. E mostani, a szabadsággal és annak közkeletű jelképével, az Amerikai Álommal foglalkozó filmjében is megkerülhetetlennek látszik a nagypapa árnyéka.

Személyes hangú elmélkedés

Hegedüs Péter már Brisbane-ből indulva próbálja leleplezni, vajon miben is rejlik az a szabadság, amit Amerikai biztosít minden erejével a világnak. Első útja Budapestre vezet, egy mozgatható kis sátorban várja az egyszerű járókelőket, hogy a videokamerájába mondják el Barack Obamának szóló üzenetüket, hogyan képzelik el a szabadságot és mi a véleményük Amerikáról. A sátorral aztán körbejárja a világot, Pekingtől Teheránon át a szomáliai Mogadishuig, a személyes hangú vélemények pedig szépen gyűlnek – már csak Obamához kellene valahogyan bejutni. Maga a film, Az én Amerikám nem afféle komoly, mélyen szántó, nagy igazságokat megfogalmazó, illetve megmutató komoly dokumentumfilm, de nem is az a Frei Tamás- vagy Michael Moore-féle bombasztikus „majd-én-megmondom”-show, inkább egy személyes hangú, vállaltan naiv szemléletű elmélkedés álmokról, szabadságról, hősökről és áldozatokról. Hegedüs a főszereplője is a filmnek, azonban nem erőszakolja rá magát a nézőre, mint az említett példák, ő nem showman, nem agent provocateur. Mindvégig megőrzi naiv kíváncsiságát és természetes kedvességét, miközben akár olyan nem várt eseményeket is filmez, mint a családját érő, gazdasági válság okozta katasztrófa. Másik ok, amiért szimpatikus és szerethető a filmje, mert nem sulykolja rá a nézőre a véleményét. Tudja jól, hogy igazságból annyi van, ahány ember a Földön, ő az e filmben érintett témában csak felvillant és egymás mellé helyez ezek közül néhányat, a néző pedig kiválasztja közülük azt, amelyikkel legjobban együtt tud érezni. A kedves és laza, öniróniától sem mentes hangvételt igen vicces animációs betétek teszik még szórakoztatóbbá, mindazonáltal e film kapcsán sem gondolom, hogy az ilyen típusú filmeket a halódó moziforgalmazásban kellene elsüllyeszteni. Vannak ennél ma már alkalmasabb csatornák is, melyeket gondolom, e film meg is fog találni magának. Asanisimasa: 7/10