asanisimasa

Hát, gratulálok ehhez a címmagyarításhoz is! Nem írnek való vidék. Éppen hogy pont való, ha már való vagy nem való, hiszen Danny Greene-t négyszer próbálták megölni, míg végre aztán sikerült. Ha tényleg nem lenne írnek való vidék Cleveland, akkor már elsőre sikerrel jártak volna… Hogy aztán, miért akarták megölni ezt a pacákot, na, éppen erről szól a film, a maffiafilmek jól ismert kliséit felsorolva, még akkor is, ha Greene valóban létező személy volt: ez az ő életrajza.

Azonban ha láttunk már maffiózó életrajzot, akkor láttuk ezt a filmet is. Ezúttal egy szegény ír származású srác kétes karrierjét követhetjük nyomon, de hát egy ilyen pályafutás útjelző karói elég pontosan le vannak szúrva, sok módosításra nincs lehetőség. Megjelennek a tipikus események, gyerekkorban utcai kakaskodás más nációkkal, ezúttal a szicíliaiakkal, majd kisebb stiklik, egy srác aztán a bandából felnőve természetesen zsaru lesz, a másik meg a főszereplő. Ő nem. Megjelennek a jellegzetes fazonok, a korrupt szakszervezeti vezetőtől az ír és természetesen olasz gengszterekig, van (nekünk viccesen hangzó) Sándornak nevezett zsidó uzsorás is, a jól megszokott maffiózós közhelyek az éttermi találkozóktól, és az ott szokásos fordulatoktól a véres leszámolásokig, melyből főhősünknek alaposan kijutott.

A film tulajdonképpen működik, bár nyilván nem lesz olyan hatású, mint a Keresztapa-trilógia, a Nagymenők, a Sebhelyesarcú vagy a Volt egyszer egy Amerika, leginkább De Niro Bronxi meséjére hajaz egy picit. Az eddig elsősorban különféle blockbusterek fogatókönyvei körül sertepertélő Jonathan Hensleigh tisztességesen elmeséli Greene történetét, mely Rick Porrello írt meg egy regényben. Az egyenes ívű maffiózó-karrier egy csipet ír nacionalizmussal, és némi Robin Hood-effekttel keveredik, azonban minden erőfeszítése ellenére Ray Stevenson nem képes a figurából idolt, hőst kreálni, olyat, amilyet Al Pacino vagy Robert De Niro alakított a sajátjából. Az ő ír maffiózója e filmből csupán egy hallgatag ír fazon, akinek könnyen eljár a keze, hidegvérrel és brutálisan öl, és eléggé szerencséje van – egy darabig. Egyedül az utolsó jelenetben látszik belőle az ember, de az meg eléggé póznak tűnik. A többi karakter is közhelyes. Végig azon gondolkoztam, hogy miért van az, hogy már megint egy maffiózót nézek. Az rendben van, hogy a rosszak mindig izgalmasabbak, mint a jók, de maffiózót annyit láttam már, ráadásul ez a mostani annyira nem is izgalmas karakter… De megnéztem, és végül is Danny Greene története elment egynek. De idézni egészen biztosan nem fog belőle senki, mondjuk tíz év múlva, legfeljebb ha túlteng benne az ír nacionalizmus, akkor. Bár akkor is nehéz lesz, mert Greene nem beszélt sokat, inkább csak ütött… Asanisimasa: 6/10

Szeretem Ricky Gervais humorát, sőt, talán a legjelentősebb kortárs komikusnak mondanám. Eddigi egyetlen mozifilmje -már, amit all-round szerzőként követett el- ugyan még messze nem volt tökéletes, azonban két überallez tévésorozata, az Office és az Extras már tényleg mindenek felett áll, legalábbis a sitcom mezőnyben. A Kisvárosi Rock’n’roll második nagyjátékfilmje, melyet állandó társával, Stephen Merchanttal közösen írt és rendezett, valamint az egyik jelentős mellékkaraktert játssza is.

Látszólag meredeken kretén, cinikus, szexista és rasszista, gyökér és politikailag tökéletesen inkorrekt ezúttal is, annyira, hogy helyenként akár nyugodtan fel is hördülhetünk. Gervais ilyen, egy pillanatnyit sem cicózik, ha nevén kell nevezni a gyereket, s ha fel akarunk rajta háborodni, hát tessék – gondolhatja kissé püffedt babaképe mögött, magában kajánul vigyorogva. Azonban Gervais okos, és egyáltalán nem tisztességtelen, csupán nem kenegeti a valóságot, hanem olyannak mutatja, amilyen valójában, s amilyennek ábrázolni akár három szociológus végzettségű dokumentumfilmes is csak vért izzadva, hosszú évek terepmunkája után lenne képes, ha egyáltalán. A címbéli kisváros valahol a füstös, koszos, meddőhányók között elterülő közép-angliai iparvidék jellegzetes települése – Temetőcsomópont, ja. Isten háta mögötti szemétkupac. Lakói igazi angol prolik, sötétek, korlátoltak, bunkók és suttyók. Lehet ezt színezni, de hát mégiscsak azok. Itt nevelkedik a hetvenes évek közepén a film három ifjú főszereplője, akik bár együtt lógnak, távlatokban különbözőképpen képzelik el boldogulásukat. Az ő történetüket meséli el a film, mellékszerepekben komoly sztárokkal, mint Emily Watson, Ralph Fiennes, vagy akár maga, Gervais.

Az angol munkáskörnyezetben játszódó filmek modorában indulunk, s úgy tűnik, egy igen súlyos társadalmi dráma vár ránk, még akkor is, amikor Gervais először feltűnik. Azonban az első poénján már röhögünk, ha ezt nem szégyelljük, hiszen általa igen vaskos kontúrokkal rajzolódik ki a tipikus angol proli család karikatúrája, mely minden elrajzoltsága ellenére, úgy hiszem, tűpontosan fogja meg a jellemző jegyeket. Szóval, súlyosan indulunk, majd röhögünk, hogy aztán moralizáljunk egy picit az angol társadalom mobilitásának dinamikáján. Kap aztán jó csípőset a high society feszengő sznobizmusa is, ne legyen kétségünk, csakúgy, mint a hűvösen hímsoviniszta angol mentalitás, vagy a hideg karrierizmus – hogy aztán, szinte észrevétlenül egy könnyfakasztóan bájos, romantikus mesébe csöppenjünk. Sírunk, nevetünk, sőt röhögünk, aztán meghatódunk – és a film végére, ha jól figyeltünk közben, egy szemernyi kétségünk sem marad afelől, hogy Ricky Gervais mennyire okos. Ritkán láthatóan plasztikus képet fest rólunk, emberekről, úgy, hogy egészen lemegy értünk a pincébe, a sárba és mocsokba, de aztán ki is tud onnan szakítani és elszáll velünk jó messze. Politikailag látszólag inkorrekt társadalomkritikai romantikus vígjáték, na, erre varrjál gombot. A szénporszagú, sörízű képekhez és az adott korszakhoz jól passzolnak a zenék: Slade, Thin Lizzy, Led Zeppelin, ilyenek. Én nagyon jól szórakoztam a filmen. Asanisimasa: 9/10

Mi még úgy nőttünk fel, hogy a képregény általában a Pif Magazin, esetleg a keletnémet nyomdaipar gyöngyszeme, a végtelen Mozaik-sorozat volt. Legtöbben aztán továbbléptünk olyan „nagykorú” műfajok felé, mint az irodalom és fogalmunk sem volt róla, ami persze, a nálam nem sokkal fiatalabbaknak már nem újság, hogy ma Japánban a legnagyobb példányszámban kiadott írásos média a manga, vagyis a japán képregény, a maga számtalan stílusával.

Yoshihiro Tatsumi

A manga kifejezés eredete messze, a rejtélyekben gazdag japán kultúra évezredes homályába vész, ma azonban szerte a világon egy dologra értik: ez a jellegzetes japán képregény, melynek mára már a legtöbb távol-keleti, sőt Ázsián kívüli országban is kialakultak sajátos verziói (valamint aminek animált változata az anime). De ugorjuk át most a múlt szövevényes gyökereit, s ne bonyolódjunk bele a japán képzőművészet korai példáinak elemzésébe, de a hagyományos kalligráfia jelentés-elméleti boncolgatásába sem; a manga körülbelül a második világháború befejezése után indult el hódító útjára, először Japánban, aztán szerte a világon. Az ilyen képregények kezdetben az ifjúság számára készültek, kalandos-mesés történeteket meséltek el, a korai Disney-rajzfilmek karakterei ihlette, ám mégis ízig-vérig japán figurák szereplésével. Aztán, ahogyan az első manga-olvasó generáció is cseperedett, úgy jelent meg az igény a komolyabb, felnőttebb történetek „megmangásítására” is, melynek eredményeképpen a lehető legkülönfélébb manga-műfajok jelentek meg a boltokban. A kodomo a legkisebbeknek szól (pl. Pokémon), a sónen már a nagyobb fiúknak és lányoknak, akciódús és az alapvető erkölcsi elveket képviselő sztorik, már enyhe erotikával fűszerezve (pl. Naruto). A sódzso nagyjából ugyanaz, mint az utóbbi, csak inkább a lányok részére, sok érzelemmel, de nem ritkán hangsúlyos horror-elemekkel vegyítve, s így tovább, egészen a konkrét szexuális perverziók tárházaként is funkcionáló, egzakt pornó hentai-okig, de láttam már autó-tuningoló kézikönyvet is manga-formátumban. Van több, kifejezetten művészi igényű stílusa is a mangának, ezek egyike a gekiga, ami talán legjobban ’képes drámaként’ fordítható. Yoshihiro Tatsumi találta ki az új stílust 1957 körül, mely jellemzően a felnőtt korosztály olyan mindennapi problémáival foglalkozik, mint a háború utáni stressz, a munkanélküliség, a magány, vagy akár az impotencia. A realisztikus, sőt olykor kifejezetten naturális hatásokkal megrajzolt történetek nem várt nagy sikert arattak, és aratnak azóta is.

Tisztelet

Közismerten nagy hagyományai vannak a japán kultúrában a mesterek iránti tisztelet hangsúlyozásának, Tatsumi – ma is élő – személyének azonban mégis egy szingapúri filmes, Eric Khoo áldoz egy egész estés filmet, ha tetszik, animét. A Tatsumi egyrészről talán műfajtörténeti pillanat, hiszen nem nagyon készült eleddig, sehol a világon animációs portréfilm élő emberről. Láttunk már fura animációs kísérleteket, például háborús dokumentumfilmet, élőszereplőkkel eljátszatott animációs pszichotripet, de portrét talán tényleg nem. A portré azonban anime is – talán gekigából sem készült még ilyen­ – hiszen Tatsumi szan amellett, hogy elmeséli életének fontosabb eseményeit, mintegy illusztrációképpen néhány ismertebb története is megelevenedik, mégpedig a saját karaktereivel és a saját stílusában, így rajzolva meg a Mester arcképét, a második világháború utáni Japánnal a háttérben, az atomvillanás okozta összeomlástól a gazdasági felvirágzásig.

Az élet lerajzolva még nyomorultabb

Tatsumi történetei körülbelül annyira szórakoztatóak, mint egy hajdani olasz neorealista film vagy mondjuk Tarr Béla életműve. Szó sincsen szuperképességekkel rendelkező hősökről, akikre a közvélekedés kapásból asszociál a japán képregények kapcsán, ellenben látunk néhány neurotikus japán kisembert, akik magányosak, vagy impotenciával küzdenek, a gyárban, ahol dolgozik, a gépsor levágja a kezüket és hasonlók. Ahogy haladunk végig (rajzban) Tatsumi szan életén, az adott pillanatokban mindig megelevenedik egy odavágó történetének animációja, Tatsumi sajátos stílusában. Messze vagyunk például Hayao Miyazaki aprólékos műgonddal megrajzolt álomvilágától, Tatsumi szinte csak karikatúrákat, erős kontúrral meghúzott karaktereket rajzol, ugyanilyen kevés vonallal felskiccelt, ám mégis jellemző háttér előtt, azonban a manga jellemző stílusjegyeivel, például a zavartságot jelző sűrű izzadságcseppekkel az arcon, és effélékkel. Tatsumi úgy rajzol, mint Nepp Mézga-családban, a sztori azonban a japán vérrögvaló. Ezek a történetek még jobban is ülnek ilyen vázlatos figurákon, hiszen nem vonja el a néző figyelmét egy különösen kidolgozott falombozat, és más hasonló látványosság. A levágott karból spriccelő vér, a sugárhányás is megdöbbentőbb, gusztustalanabb, mintha egy az egyben látnánk. Tatsumi viszont egy kedves, idén 76 éves bácsi. 70 %-ban történetet mesél, 30 %-ban rajzol, pl. ezt is e filmből tudhatjuk meg. Asanisimasa: 7/10

A film címéből (Café Lumiére) talán következne, hogy valami könnyed franciásat kapunk, bár az utána következő krikszkrakszok nyilván a helyünkre is térítenek, már a ‘franciás’ jelzőt illetően. A ‘könnyed’ továbbra is fennáll, s bár a filmet (jobb híján) drámának bélyegzik a különböző adatlapok, azért nincs semmi drámai, semmi komoly ebben a filmben. Igazi keleti egykedvűség lengi be a tajvani Hou Hsiao-Hsien japán környezetben forgatott filmjét, mely ráadásul könnyed is, mint egy pillangó szárnycsapása, mikor felébred a hajnali nap első sugarára egy cseresznyefa harmatos virágán. A Café Lumiére-nek azért a filmtörténelemhez van annyi köze, hogy egyfajta, a film elején is deklarált homage a japán film egyik nagy alakjához, Ozu Yasujirohoz, akinek a film készítésének idején ünnepelték születésének 100-ik évfordulóját.

A mesteri előképhez hasonlóan, itt sem történik semmi. Semmi lényeges, legalábbis a mi fogalmaink szerint. Yoko, a fiatal riporterlány egyedül él pici tokiói lakásában, hűtője mindig üres. Szüleit már ritkán látogatja, de ha igen, akkor úgy tömi magába édesanyja főztjét, mintha soha nem evett volna még. Munkája kapcsán gyakran utazik Tajvanra, ahol egy kósza kapcsolatból terhes marad. Férjhez menni azonban nem akar, egykedvűen pergeti napjait tovább. Ennyi, amit nagyjából le lehet írni a film sztorijáról, de ahogy Ozu sem, így ez a film sem tartja lényegesnek a történetet, legalábbis a mi nyugati fogalmaink szerint. Hsiao-Hsien kamerája a film elején szépen belesüpped a tipikusan japán földközeli látószögbe, és attól kezdve, mintegy másfél órán át szemléli főhősénekszereplőjének mindennapi életét. Sokan felénk vakarják a fejüket, hogy ebben akkor mi a jó? Mit kell nézni?

Mit kell nézni reggel kávézás közben a plafonon? Mit kell nézni, amikor a tél múltával, az egyik első tavaszi napon, amikor már érezni a nap melegét, lehuppanunk egy padra öt percre? Mit kell nézni, az előttünk lótó-futó embereket? Azt az öreget, aki morzsát szór a dagadt városi galamboknak? A fiatal gimnazista lányokat, akikről szakad le a ruha a nap első meleg sugaraira? Azt a biciklistát, aki éppen hogy csak meg tudott állni a piros lámpánál? Hogy az a férfi beletalál-e a szemetesbe, amikor talán túl lazán belecélzott azzal a kólásüveggel? Bagatell, banális, semmi kis dolgokat nézünk, bámészkodunk, meditálunk, agyat ürítünk. Picit befelé látunk. Lopunk egy kis időt, hogy magunknak legyünk.

A kritikusok legalábbis nyilván így gondolják a Rohadt Paradicsomon, hiszen a 94% azért 94%. Nyilván, a sok sematikus nyugati erőlködés után jó egy ilyen nyugodt, távoli, könnyed fuvallat, mely tisztítja a szemet, agyat, fület. Én is hasonlóképpen vagyok vele. Asanisimasa: 9/10