asanisimasa

Talán Gárdos Péter dolgozta fel hasonlóképpen az ’56-os forradalom témáját okos filmjében, a Szamárköhögésben, mint ahogyan a cseh Jan Hřebejk nyúl 1968 augusztusának a csehek számára sorsfordítónak bizonyuló, számunkra viszont szégyenletes napjaihoz Kuckók című, annak idején igen sikeres (1 millió néző a 10 milliós Csehországban) szatírájában. Hasonlóan groteszk, szatirikus megközelítési mód, hasonlóan egy markánsan körülhatárolható, viszonylag szűk térben, kevés szereplővel.

A Kuckók egy kétemeletes prágai villában játszódik, melynek lakói – két család –  azonban a cseh társadalmat képezi le. Kraus, volt második világháborús ellenálló, a konzervatív cseh polgárságot képviseli, s mint ilyen, harcos antikommunista, ebbéli véleményének rendszeresen hangot is ad. Sebek vele szemben a szocialista Csehszlovákia hadseregének tisztje, meggyőződéses kommunista. Kraus uralkodik családján, beteges feleségén, és általa semmirekellőnek tartott lányán (aki helyett mindig is fiút szeretett volna, ezt is hangoztatja állandó jelleggel). Kekeckedő, kiállhatatlan pali. Sebek sem különb, igazi komcsi suttyó, lusta és buta. Felesége kineveti, de alapvetően méltó párja, fiuk azonban személyes büntetésnek érez minden percet, amit otthon kell töltenie. Ráadásul, reménytelenül szerelmes Krausék lányába, aki viszont a szomszéd fiút szereti, akinek szülei hosszas amerikai kiküldetésben vannak. A srác amerikás, menő holmijaira irigykedve néz Sebekék fia, és valószínűleg ez is vonzza Krausék lányát.  A történet ’67 karácsonyának egyszerre kínos és vicces jeleneteivel kezdődik és néhány meglepő, olykor tragikus fordulat után a Varsói Szerződés egyesített csapatainak ’68 augusztus 20-i bevonulásával ér véget.

Önéletrajzi jellegűnek nem mondható a Kuckók, hiszen Hřebejk a történet idején, 1967-ben született, ez azonban nem akadályozza abban, hogy a film társadalom- és történelemképe ne legyen metszően pontos és jellemző. Az igencsak ismerős jelenetekben akár mi is ráismerhetünk ismerős motívumokra, például a karácsony megünneplése körüli maceráknál, a különféle szokások alkalmával. A filmet áthatja a cseh filmeket mindig is jellemző mély humanizmus, a különböző gondolkodású, kultúrájú, személyiségű szereplők, minden esendőségükkel, hibájukkal együtt kivétel nélkül meleg, barátságos színben jelennek meg, sugallva, hogy mi (ők) így együtt alkotják a cseh nemzetet. Talán ennek, és természetesen a szórakoztató, olykor mulatságos, máskor a legnagyobb természetességgel komor, tragikus hangulatban forduló, ám azt játszi könnyedséggel feloldó hangvételnek köszönhető a siker. Árokásás helyett nekünk, magyaroknak is talán így kéne csehül állnunk, egész biztosan többre jutnánk… Remek film, csak talán egy picit hosszú. Asanisimasa: 8/10

Ez a film éppen ott ér véget, ahol az 1982-es John Carpenter-féle alap-Dolog kezdődik: két félőrült faszi helikopterről üldöz egy kutyát, amelyik a végtelen antarktiszi hómezőkön menekül előlük, sikerrel. Ez A dolog tehát annak mintegy előzménye, de szögezzük le: valójában inkább csak remake-je. Alapvető pozitívum azonban, hogy Matthijs van Heijningen Jr. (mondjuk ezzel a névvel nehezen fog nagy karriert befutni Hollywoodban…) is tiszteli Carpenter korszakos művét, és nem akart jobbat, nagyobbat, gusztustalanabbat és látványosabbat alkotni, így ez a film egyfajta tisztelgésként, hommage-ként fogható fel leginkább.

Ezzel nagyjából tényleg el is mondtam mindent, mit érdemes tudni erről a filmről, aki esetleg annyira csecsemő még, hogy nem is hallott még az ügyrőla dologról, annak legyen elég annyi, hogy egy antarktiszi kutatóbázis közelében egy földönkívüli űrhajót találtak, amely már több tízezer éve ott lehet a jég fogságában, hibernálódott utasával egyetemben. Az emberi kíváncsiság azonban korlátlan, a hibernálódott utas pedig maga a halál – és ahogy az ember piszkálni kezdi, hogy mi ez, magához tér. Aztán sok-sok gusztustalanság jön, mígnem. Stb. Nem egy óriási sztori, de Carpenter remek atmoszférateremtő erejével, a sajátos helyszín adta jeges egzotikummal tényleg egy kifejezetten érdekes, a szó szoros, de átvitt értelmében is borzongató alkotás lett az eredeti mű, ám így, ahogy fent utaltam már rá, ez az újabb is. Persze, az eredetiben ott volt azért Kurt Russell emblematikus arca, itt -egy másik szerepben- Ulrich Thomsennek kéne őt pótolni, azonban gonosz főnökként nem elég gonosz főnök ő ezúttal. A főszereplő kislány (Mary Elizabeth Winstead, megnéztem a nevét) arcára pedig már a vége főcím alatt sem emlékeztem. De, mondom, amúgy működik a film, de hát nem eredeti… Jó volt viszont megint látni kreatív stop motion kreatúrákat (már ha azok voltak ezek). Asanisimasa: 5/10

Az ember Holdra-szállása telistele van misztikus történetekkel, mendemondákkal és a legvadabb összeesküvés-elméletekkel. Az addig OK, hogy “kis lépés ez egy embernek, de nagy lépés az emberiségnek”, ahogy Neil Armstrong mondotta volt, mikor (állítólag!) először farolt le emberként, ő még él, és valószínűleg, ő tényleg volt is odafent. De egy csomóan már nem élnek, sokan úgy megkattantak, hogy vagy nyálcsorgató növényként, vagy hiperaktív menekülőemberként tengették napjaikat, aztán van az a rengeteg feltételezés, hogy kamu az egész, hiszen leng a zászló, meg effélék. Maradjunk annyiban, hogy az amerikaiak 17 alkalommal voltak a Holdon, az Apollo program keretében, míg az oroszok (állítólag) sohasem tudtak embert küldeni a Holdra. Az Apollo 18 című film így egyértelműen fikció, méghozzá a furcsa hangzású fikciós dokumentum-horrorok kategóriájának egyik új darabja.

Rendezője a spanyol Gonzalo López-Gallego, akinek nem kellett túl messzire mennie, ha műfaji példákból akart volna szemelgetni, hiszen a szintén afféle talált dokumentum-dramaturgiára épülő Rec-sorozat is spanyol illetőségű, de a műfaj alapesetekként számon tartott, sokszor kannibál-tematikájú mondo-filmek is legnagyobbrészt a latin világhoz kapcsolódnak, mind nyelvileg, mind területileg. Az Apollo 18 alapötlete lehetne akár zseniális is, ha mi itt nem tudnánk, hogy nálunk élet egyszer egy valóban zseniális rádióamatőr, akit Artner Ivánnak hívtak, és aki a nyolcvanas években Barcs “Dr. Flash” Miki barátjával nemes egyszerűséggel meghekkelték a MIR szovjet műhold zártláncú, Földre sugárzott tévéadását, amiből aztán összeállították a remek Égi rovar című mozit. Ez a film azonban sajnos gyakorlatilag helyi sajátosságnak fogható fel, így López-Gallego nyugodtan villoghat kis filmjével, pontosabban az ötlettel, hiszen mégiscsak az a legjobb az egészben. A valóságban ugye sohasem volt Apollo 18-as Hold-utazásnak videokrónikája lenne ez a film, melyet eddig eltitkolt a NASA, de aztán kiszivárgott, blablabla, wikileaks, stb. A küldetés azért lett eltitokolva, a filmbéli magyarázat szerint, mert egyrészt olyan véget ért, ami miatt ez a film a horror kategóriába sorolandó, másrészt pedig a Holdon emberileg elvileg sohasem járt oroszok is jelentős szerepet kapnak benne…

A film, mint általában az efféle “talált videó”-dramaturgiájú filmek, nehezen nézhető. Az egész alkotás kizárólag rossz minőségű(re roncsolt), kezdetleges(nek szénné szűrt) remegő, állandóan torzuló, interferáló tévéképekből, valamint fekete-fehér néhány másodperces filmtöredékekből áll, s amikor viszonylag jó a képminőség, akkor is rángatják a kamerát a szereplők, mert szerepük szerint ha zaklatottak, akkor rángatni kell a kamerát. A film cselekménye az alap horror-sémán alapszik amúgy, hősök, akik otthon söröznek, húst barbekjúznak és a gyerekkel fociznak, de hős űrhajósok, ezért odamennek, lazák és nagyképűek, de aztán ott olyat kapnak, hogy a fal adja a másikat. Ennyi. Ami érdekes benne, az tényleg a valóság imitálására törekvő, erősen experimentális hatásokkal kísérletező filmnyelv, de ha sovány hozzá a sztori, túlzott meglepetés, csavar sincs a cselekményben, a szereplőket az állandó remegés miatt szinte képtelenség megkülönböztetni egymástól, nemhogy kiszemelni bármelyiküket, hogy szorítsunk értük, így röpke idő elteltével inkább idegesíteni fog minket az Apollo utolsó küldetése, minthogy izguljunk, neadjisten, szórakozzunk rajta. Asanisimasa: 4/10

Kár, hogy Orbán Viktor és kormánya ennyire látványosan utálja a kultúrát, mert így valószínűleg nem láthatja e filmet se. Talán, ha esetleg focimeccsben mesélte volna el Mei Hu rendező Kung Fu Ce-nek, a híres, ókori kínai filozófusnak történetét és alkalomadtán, mikor vezírünk Kínában járt, illetve Kína járt itt, az ő műveit, netán e filmet kapta volna ajándékba? Nyilván nem így volt, vagy ha mégis, akkor: Könyv, DVD? Mi ez? Majd elárverezzük a zemberek megsegítésére… Pedig Konfuciusz, bár Krisztus Urunk előtt fél évezreddel élt, azért elmés és bölcs megállapításaival talán többet segíthetne nehéz helyzetbenzavarban lévő kormányunknak, mint jelen esetben 100 nem-ortodox, de konzervatív és jobboldali közgazdász. A Confucius című film másra amúgy sem jó: szép, képes tabló egy tényleg nagyon okos emberről, aki közérthető módon fogalmazott meg olyan politikai, filozófiai és életvezetési alapelveket, nem véletlenül szárnyal kultusza újfent (nem nálunk). Kung-Fu-Ce aztán tényleg lassan beszélt, hogy mindenki pontosan értse szavait, melyek azonban tényleg nem voltak badarságok. Ennek megfelelően, a film is lassan beszél, ráadásul, a fő gondolatokat többszörös színes aláhúzással ki is emeli, nehogy átlendüljön figyelmünk rajtuk, és effélékről szól: “Válságban a gondolkodó emberekre van a legnagyobb szükség, nem a kardforgatókra!” “Az erkölcsnél, az erénynél, a szépségnél és a művészeteknél semmi sem fontosabb.” “A legnagyobb bajban olykor a tétlenség a legjobb cselekvés.”

Más nagyon nincs is benne… 🙂 Filmként naivan, tényleg a kisiskolások szintjén fogalmaz, valamint ábrázol történelmi, politikai konfliktusokat és a nagy filozófus életéből fontosabb epizódokat. Látványos, bár nem akciófilm. A csatajelenetekben millió ember mozog, ez azonban nem lehet gond Kínában – a másolt CGI-szoftverek Mekkájában. A film költségvetése nevetséges 2.8 millió $, amivel kapcsolatban azért él a gyanúm, hogy itt bizony nyilván nem egy kreatív könyvelő kezelte a számlákat… Mindenesetre, ennél az összegnél pár nullával több látszik a filmen. Pazar kiállítású, olykor elképesztően színes, gazdag látványmozi ez, mely minden egyes kockáján híven tükrözi a kívülről muszklimikulásnak látszó mai Kína félelmetes gazdagságát. Mei Hu rendező perfekt pártfunkcionáriusként mondja fel a leckét Konfuciuszról, aki a modern Kína számára újból példakép, s ez így immár informális párthatározatban is megjelent. A távol-keleti kritikákkal ellentétben én úgy gondolom, hogy az eddig főleg hongkongi krimikből és kungfufilmekből ismert Chow Yun-Fat tökéletes választás volt Konfuciusz szerepére, mert legalább ismert arc, kvázi húzónév, komoly alakításra azonban nemigen volt terepe. Ül, áll, megy, szertartásosan meghajlik, szűkszavúan beszél, néz. Mások még ennyit sem tesznek, de mondja meg valaki, az a fazon, ott balról a 256-ik a Feszty-körképen, az kicsoda, hova megy és mit csinál? S főleg miért, mit gondol közben és mik a szándékai? Egyszóval, ez a Konfuciusz életrajz egy szép kiállítású reprezentatív tabló, melynek elsősorban wannabe történelmi személyiségek videopolcain lenne a helye (hátha revideálják általa ambícióikat). Bár, ők is inkább bemagolnák a magvas gondolatokat, többre mennénk velük… Esetleg Kerényi elvtárs hülye kis asztalkáin, gimnáziumok vitrinjeiben? Amúgy pedig, egyszerű mezei polgárnak, mondjuk vasárnap délutáni punnyadáshoz ajánlható e film. Asanisimasa: 6/10

Pajer Róbert Garaczi (akkor még nem Hunczut) Lászlóval közösen írt Mami blú című ’86-ban készült tévéfilmje ma elsősorban két dolgot bizonyít. Az egyik az, hogy a (valószínűleg) 16 mm-es színes filmnyersanyag típustól viszonylag függetlenül, 25-30 éven belül nézhetetlen minőségűvé pusztul. A másik az, hogy azért nem is kell olyan sokat gyúrni magunkon, hogy egy szórakoztató, agyat nem túlzottan megterhelő, amolyan gajricsis marhaság készüljön akár nálunk is. Ha a Mami blú, mondjuk 2005-ben, a Blöff és a Ravasz, az Agy stb. után készült volna, akkor persze jogosan mondhatnánk, hogy aha, még egy gyenge magyar klón. De ez a film nemhogy megelőzte Guy Ritchiet több mint egy évtizeddel, még Tarantino is legfeljebb videotékás volt ekkor (ok, már nem az volt, de még akkor is a Kutyaszorítóban előtt vagyunk…).

A film három haverra épül, az 1982-ben bemutatott Stílusgyakorlatokkal ekkorra már masszív egységgé kovácsolódott Bán János-Dörner György-Gáspár Sándor belső hármas képviseli tulajdonképpen az egész röpke egyórás filmet. Három elrajzolt, fura fazon: Bán “Béla” a filmben éppen börtönből szabadul, a valóságban pedig mintha csak éppen lelépett volna Az én kis falum forgatásáról. Bár többet beszél, sőt, ő narrálja végig a klasszikus és szabványos csibész-történetet. Dörner az ő régi haverja, külsőre kiköpött Azazello, Woland mester különítményéből – ő a simlis pesti vagány archetípusa. Némi iszogatás után várják Buczella Sanyit (Gáspár), akinek némi “lekvár-ügy” miatt néhány éve le kellett lépnie az országból, és ma van az a nap, amikor megérkezik Los Angelesből, mint amerikai állampolgár. Sanyi aztán meg is jön, óriási sombreróban, és egy kis táska pénzzel, amit talán nem kellett volna magával hoznia, mivel a későbbiekben két amerikás maffiózó is a nyomukban liheg, csőre töltött stukkerrel. A dolgot tovább súlyosbítja, hogy a triász után szaglászik, még a korábbi “lekvár-ügy” kapcsán az oktondi főnyomozó is, akit Szacsvay László alakít. Így aztán hajsza, vicces jelenetek, olyan szakállas benyögések, mint “kevés vagy, mint trójai faló az epsoni derbin”, ami még az is lehet, hogy itt hangzott el először. Vagy nem, mindegy. REMEK színészek, felszabadult baromkodás közepette. Szóval, nézhető, szróakoztató kis film ez, határozottan van benne spiritusz, figyelembe véve a készítés idejét, persze. Azután pedig, különösen érdekes a mai ismert Új Színház-ügy miatt is, miből lett cserebogár, s miből nem. S miből lesz… ITT megnézhető, amíg le nem veszik. Asanisimasa: 6/10