asanisimasa

A Pina táncfilm, pontosabban a világhíres német koreográfus, Pina Bausch portréfilmje, a szintén világhírű Wim Wenders, ezúttal 3 dimenziós kameráján keresztül. A tánchoz, baletthez, mozgásszínházhoz nem értek, Pina Bauschnak mindössze egyetlen koreográfiáját (Sweet Mambo) láttam, nemrégiben, amikor társulata, a Tanztheater Wuppertal fellépett a Nemzeti Színházban – én úgy nézem az ilyen előadásokat, mint egy óvodás kisfiú. Kerekre nyílt szemmel és tátott szájjal, ha lenyűgöz, és ásítozva, durcásan utálkozva, ha unom. Ez az előadás fele-fele arányban hatott rám, kezdetben lenyűgözött, de aztán belefáradtam és elkezdtem unni. Annyi azonban számomra is lejött, hogy valami eredendőt, elementárisat és különlegeset láttam, a híres és sokat emlegetett német koreográfusnő nyilván nem akárki, s nyilván nem véletlenül készített róla filmet Wenders sem.

Lehet valami nagyon balsejtelmű, nyomasztó Wenders karmájában, hiszen nem először lengi körül a halál és az elmúlás valamelyik filmjét. Ezt megelőző filmje a Halál Palermóban címet viselte, de ennél sokkal komolyabb, megrendítőbb a Villanás a víz felett című 1980-ban készült dokumentumfilm, melyben idős mentorának, barátjának, Nicholas Raynek haláltusáját vette filmszalagra. A halál motívuma szinte az összes Wenders-filmben előjön valahogyan, ha másképpen nem, hát úgy, mint az óriási sikerű Buena Vista Social Clubban, frivol, fricskát mutató mosolyként. Wenders és Bausch (a képen) húsz éven át terveztek közös filmet, míg végül 2009-ben jött el az idő, hogy nekilássanak a közös munkához. A sors, Isten vagy a karma azonban itt is közbeszólt, két nappal a próbafelvételek megkezdése előtt és öt nappal azután, hogy Bauschnál rákot diagnosztizáltak, a koreográfus hirtelen, tragikus gyorsasággal elhunyt a rák egy közelebbről eddig nem ismert, rendkívül gyors lefolyású változatában. Wenders azonban elkezdte a forgatást, s ennek eredménye ez a film.

Én egy normál, kétdimenziós verziót láttam, de azt a priori aláírom, hogy a 3D technika ha másra nem is, de tánc (sport, stb.) filmes megjelenítésére tökéletesen alkalmas lehet. A hírek szerint többé-kevésbé ez így is van. Bausch ritmikusan ismétlődő mozdulatokra épülő, vulkanikus erejű és elsöprő intenzitású koreográfiái azonban még ezen a szánalmas síkképen is átjönnek. Wenders portréfilmje, az alkotó híján, annak művein, illetve a művek más térbe helyezett variációin, valamint a társulat táncosainak egymondatos vallomásain, a túlvilágra küldött megható üzenetein keresztül adja ki Pina Bausch portréját. A film működik, persze ehhez kell Bausch vibráló, mindenre nyitott, játékos, ám szigorú és következetes személyisége is, mely munkáinak minden egyes pillanatából süt. Elképesztő, hogy szinte minden zene inspirálta, a barokk áriáktól romantikus vonósnégyeseken és Sztravinszkij tánckoreográfusok számára megkerülhetetlen Tavaszi ébredésén keresztül a dixielanden és jazzen át a legmodernebb elektronikus tánczenékig és különféle népzenékig, azonban mindig a férfi és a nő viszonya állt a középpontban. Amikor egy fiatal portugál táncos érkezett a társulathoz, és elfogódottan megkérdezte a világhírű koreográfust, hogy mit is kéne csinálnia, Bausch azt válaszolta: Táncold el a szerelmet! Ha ez volt Bausch hitvallása, akkor ez a filmben benne is van. Mit lehet még erről elmondani? Ezúttal nem ásítoztam, hanem elejétől a végéig tátott szájjal csodáltam. Asanisimasa: 10/10

Fogjuk fel ezt a részt a hajdani, elsősorban a kataklizmaszerű fináléjával óriásit ütő, eredeti, első Majmok bolygója méltó folytatásának, a közbeeső többi bénázást pedig felejtsük el. Ezúttal A majmok bolygója a Föld, itt lesz majd a címbéli lázadás (meg fogaknak vicsorítása, haragos hörgés és jajveszékelés…), ez az egyik új elem, a másik pedig az, hogy első számú főszereplővé a majmok, jelesül az egy majom (mind felett), Cézár (Andy Serkis) lép elő. Az emberek mellékszerepbe kényszerülnek, illetve ők a baj (drámai konfliktus, ilyesmi) okozói, ők azok, akik nem merik bevallani: elkúrtuk! Nem kicsit, nagyon!

A műfaj természetesen ezúttal is tudományos-fantasztikus kalandfilm, ami ezúttal a börtönfilmek, illetve az orvosi kísérletezős-vírusos filmek alosztályának kliséivel van felütve, ez az elegy azonban (számomra váratlanul), igen csomómentes keverékben kerül fogyasztásra. Rupert Wyatt kitalálta és megvalósította – és a film működik is. Természetesen nem lép, nem léphet ki a zsánerfilmek béklyóiból, hiszen egy erősen az alapsztori etikai, filozófia vonatkozásaira fókuszáló mélyebb, komolyabb film nem lenne képes tömegeket behozni manapság a mozikba, a népnek kell a látvány, kellenek a hősök és kell az érintettség érzete. Látvány van. Hősök is vannak, mégpedig A-kategóriás moziban szerintem először a filmtörténelemben, állatok az emberek ellen – és láss csodát, mi, emberi, humanoid nézők, az állatoknak szurkolunk! Annyira, hogy komolyan eljátszanék a gondolattal, mi lenne, ha csimpánzokkal nézetnénk meg e filmet? Szóval, megvan az érintettség-faktor is…

Mindössze három darab szimpatikus humanoid (a kissé sablonos tudósfazont alakító James Franco mellett a kitűnő John Lithgow, mint kistudós Alzheimeres apukája és a gyönyörű Freida Pinto, mint kistudós csaja és állatorvos) játszik e filmben, ám rengeteg a nem szimpi (gaz gyógyszergyárosok, sintérek, rendőrök). Nem csoda, hogy a végkifejlet is olyan, amilyen (no spoiler!), ne tessék kivenni a filmet a vége-stáblista első betűinél, a csattanó még később jön! Akkorát ugyan nem fog csattanni, mint amilyet az első rész híres tengerparti jelenete, nem fogunk térdre esni, mint Charlton Heston, de azért buksinkat megvakargathatjuk, hogy: Nincs ez így nagyon jól… Kalandfilmbe ennyi töltés éppen elég is, jó kis szórakoztató film ez a Lázadás, tipikusan vasárnap délutánra. Asanisimasa: 7/10

Tekintve, hogy még mind a mai napig harcolnak (de legalábbis ott vannak) amerikai katonák Irakban, igen boldog ország az, amelyik gond nélkül tárja világ elé a szennyesben felhalmozott szarcsíkos alsógatyáit. Válság van, gondok vannak, de ez senkit nem zavar abban, hogy áldozzon az igazság oltárán – mi bezzeg még ezt a nyamvadék III/III-as dolgot sem bírtuk húsz év alatt rendbe tenni, nemhogy más, ennél lényegesen fontosabb dolgot megoldanánk. Nincs mondjuk Joe Wilsonunk, csak egy csomó, bankszámláját, állását, picinyke hatalmát féltő szarházink… Joe Wilson amerikai nagykövet volt évekkel ezelőtt Nigerben, de arról vált igazán híressé, hogy hazugságon kapta (hohohó!) az USA elnökét, a világ legbefolyásosabb emberét, ifjabb George W. Busht. A hazugság az volt, amikor az elnök soros évértékelő beszédében azzal indokolta az Irak megtámadását, hogy Szaddamék vegyi fegyvereket, sőt mit több, atombombát gyártanak, amivel meg akarják támadni az Államokat. Az atombombához szükséges dúsított atomot pedig Nigerből vásárolták – Wilson azonban, feleségének, a mellesleg a CIA kötelékében dolgozó ügynöknek ajánlására visszautazott Nigerbe, ahol bebizonyította, hogy lehetetlenség, hogy Nigerből atombomba-alapanyag származzon. Felesége, Valerie Plaim pedig mindezt alátámasztotta Irakból származó értesüléseivel, miszerint Szaddamnak nemhogy atombombája és vegyi fegyvere nem volt, még a tankjaiba se nagyon volt pótalkatrésze. A háború indoka, vagyis a casus belli így szimpla hazugság, ergo az elnök hazudik, ergo, az egész iraki offenzíva jogtalanság. Természetesen, Joe Wilsont és Valerie Plaimot azonnal meghurcolták, lekomcsizták (annyira ismerős ez nálunk is), életveszélyesen megfenyegették, de aztán évek múlva, a szenátusi vizsgálóbizottság előtt mégiscsak érvényt tudnak szerezni igazuknak. Az más kérdés, hogy a bűnösök ott is büntetlenül maradtak, legalábbis szépen elkentek mindent az ügy körül…

Az Államtrükkök című politikai dráma (NEM akciófilm!) ennek az ügynek dokumentarista hangvételű, meglehetősen alapos, ám igen feszesre vágott feldolgozása, melyet nem véletlenül jelöltek Cannes-ban Arany Pálmára. Doug Liman ügyesen kanyarított drámát a valóság töredékeiből, és kreált valódi filmhősöket a hétköznapi hősökből, akik úgy keltek harcba a világ urával, hogy közben sosem felejtették el lehalkítani hangjukat gyermekeik előtt. Összeesküvés-elméletekben legalább közepesen tájékozott nézőnek persze a film nem fog ma már sok újat mondani, számukra már régen bizonyos volt Bushék simlissége, azonban -főleg a mai hazai córeszben- abszolúte nem árt picit agyongyalázott igazságérzetünket ápolgatni, ha mással nem hát ilyen filmekkel. Valerie és Joe szerepeiben Naomi Watts és Sean Penn abszolúte meggyőző és hiteles, a film pedig kötelező. Asanisimasa: 9/10

Na, hát legalább nem kellett sokat bajlódni e film címének bepötyögésével, mivel amúgy sok pozitívum nem nagyon mondható el erről az igen artisztikus félhomályban játszódó ausztrál krimi-thrillerről. X, tehát az egyik iksz, mondjuk a jól ismert XXX-ből, vagyis a Csak felnőtteknek szóló, szexszel, erőszakkal és más ilyen csúnya dolgokkal teli fakkból, ami mondjuk hathat csábítónak így erősen 18 év felett, de a filmet látva kérdem én: Hol a francban van a másik két X? Mert azok nélkül ez csak lila működ, bűbáj, bénázás.

Az ausztrál film egyik minden bizonnyal méltán alulreprezentált üdvöskéje, Jon Hewitt eddigi filmjeivel nem sarkallta nagyon az imdb kattintógépeit az 5 pontot néhány tizeddel meghaladó tetszési indexek generálására, sőt első filmjét, az 1992-es Bloodlustot csak 2.7-re méltatták. Ennek ellenére, komoly ambíciói lehetnek az ipsének, hiszen innen pályája az elkövetkezendő négy filmmel meredeken ível felfelé, a már említett közepes közepes szint felé. Ez az X című csoda még annyira friss, hogy még pontszáma sincs – meglepődnék azonban, ha ezzel tovább, feljebb tudna lépni. Szóval, elég szar film ez is (mint a megelőző posztban is volt).

Itt egy 17 éves kurva a film főszereplője, ugye, az éjszakában vagyunk, előre kurvák, gengszterek, drog, korrupt zsaruk, mifenék; szóval a kiscsaj egy olyan kocsiba száll be, ahová nem kellene, de ezt még nem tudja, azonban később olyat lát, hogy futnia kell, sokat és nagyon. A baj, hogy utána is futnak, de nem szerelemből. Van aztán egy látens bűvész taxisofőr, néhány drogos, egy kiugrani próbáló idős kurva (30 éves, na ja), leszámolás, kóla, puska, sültkrumpli – direkt összekevertem, hogy ha valaki mégis megnézné, ne legyen olyan nagy spoiler. Szóval, lehetne ez egy középszerű bé-kategóriás thriller, kár még erotikus felhangokkal felütve is, de Hewitt ehelyett maszatol. Művészi akar lenne, de nem kicsit. Lassú, visszhangos zenei effektekkel megoldottan misztikus, villódzó neonfényekkel expresszívnek gondolt műmájerkedés ez a film. Érezhetően ott motoszkál fejében Scorsese aljas utcáin autózó taxisofőrje, mint ahogy a francia Léos Carax bűn mocskában élő, ám belül mégis makulátlanul tiszta, furcsa szerelmesei (például a Point Neuf szerelmesei) is, de ami onnan kijött, az nem több tétova, ködös és igen unalmas, közepesen brutális meséről az éjszakai pillangók bűbájosnak egyáltalán nem mondható világáról. A főszereplő Viva Blanca, valamint a másik kurvát (az idősebbet) alakító Hanna Mangan Lawrence teljesítménye talán dicsérhető, ha lehetne őket rendesen látni ebben a másfél órányi sejtelmes félhomályban. Asanisimasa: 3/10

Ritkán látni még egy ilyen lélektelen, üres, szinte mindvégig csak a blokkolóórára kikacsintgató, összegányolt filmet, mint ez A negyedik. Klisé, klisé hátán, sablonokba erőszakkal belepasszírozott másfajta sablonok, kettő dimenziónál is elnagyoltabb karakterek, logikai következetlenségek, cselekményszervezési bakik, dramaturgiai hiányosságok szinte az egész film folyamán. Vegyük úgy, hogy például ez az a film, aminek (véletlen) megtekintésétől megkímélem e blog olvasóit. De bevállalom, legyen ez az én keresztem: megnézek minden szart, amit Önöknek ezután már nem kell…

Pedig Hollywood legkomolyabb profijai állnak e film mögött. Michael Bayt lehet utálni, még jobban lehet lefitymálni, de azt aztán nem lehet tőle elvitatni, hogy a látványfilmek egyik legnagyobb mestere. Steven Spielberg pedig… Nos, Spielberget olykor (bár inkább csak régebbi filmjei alapján) még a legpipifaxosabb kritikusok is hajlamosak elismerni, hogy a pali azért nem akárki. Ők produkálták ezt az izét, melyet aztán végül is D.J. Caruso rendezett meg, elég bénán. Pedig ő sem akárki, mondjuk, komoly díjak osztásánál azért nem nagyon került még elő a neve (e film kapcsán se fog), de akció és thriller műfajokban azért szakmailag viszonylag megbízható b-kategóriás rendezőnek számít.Ezt viszont összecsapta.

A romantikus tinivígjátékok zsánere keveredik itt az alien-filmekkel: Új fiú a gimiben, aki most költözött ide valahonnan, ahonnan el kellett jönnie, egyből összehaverkodik a gimi hülyéje címet bitorló lúzerrel, aki mellesleg ufómániás, összejön a szép, szőke csajjal, aki annak idején a főfocista köcsögnek volt a csaja, de megjelentek bizonyos művészi ambíciói, amit az izomagy nem tolerált, így már szakítottak, de ezt az izomagy, hasonlóan értelmes haverjaival nem jó szemmel nézi, főleg, hogy az új fiúval van a kavarás. Aztán van a másik szál, hogy az új fiú az tulajdonképpen a Földön is új fiú, menekült szuperharcos a mittudoménmilyen bolygóról, kvázi Szupermen, aki a negyedik abban a hatos sorban, akik meg tudják állítani a nagyon buta és nagyon erős, tetovált fejű rossz alieneket, akik persze, idejöttek a Földre megharcolni velük. Van egy kiskutya is, aki kis zöld gyíkból lett kiskutya, tehát lesz belőle még más is. Aztán új fiú megküzd a rossz fiúkkal, földiekkel és földönkívüliekkel egyaránt, övé a csaj, meg a fele királyság, de neki csak a fele királyság kell, mert ő nem maradhat itt, mert a csatát bár megnyerte (a valahonnan előbukkanó hatodiknak hathatós segítségével), de a háborúnak még nincs vége. Ám a filmnek itt a vége, fuss el véle. Nem vagyok pikírt, valóban ennyi a film. OK, látványos, bár szinte minden látvány sötétben zajlik, talán így olcsóbb? Vagy tudja a franc. Merő jó indulatból, asanisimasa: 2/10