asanisimasa

A jól ismert LGT-szám szövegéhez hasonlóan, e filmben is egy kiterjedt baráti társaságba csöppenünk, melyet privát kis ügyek kusza szövete hálóz be. A társaság tagjai apró kis hazugságokkal leplezik és halogatják jelentéktelen elszámolnivalóikat egymással, így tartva fenn a barátság látszatát önmaguk és egymás előtt. Vagy éppen ez, éppen így működik az igazi barátság? Az csak akkor derül ki, ha nagy a baj…

A társadalom rajza

Miről csináljak filmet, mit meséljek el az én leendő közönségemnek vagy mivel, hogyan szembesítsem őket? – vakarja a fejét az egyszeri filmes, és az egyszerűbb utat választva, valamilyen zsánerhez nyúl. Előkeres egy régi krimit, kicsit átírja és krimizni kezd. Vagy személyesebb utat választ és saját kis neurózisából halász elő valamit, amiből lesz valami thriller vagy vígjáték. Megpróbál szórakoztatni. Vagy vesz egy nagy levegőt, és művész lesz. Vagy megpróbál körülnézni maga körül, és amit lát, a kvázi valóságot megragadva, az igazságot próbálja megfogalmazni. Ha az adott filmes a panelekből jön, akkor a prolikról filmez, ha egzotikus országban nevelkedett, akkor azokról, ha nem jött be neki az iskola, akkor arról. Nálunk, általában az ilyen filmes nehéz sorsokat, élhetetlen életeket, kilátástalanságot és nyomorúságot filmez, és csak elvétve reményt, napsütést. Ahol valamivel jobban élnek az emberek, ott természetesen a társadalom más rétegei is jobban felkeltik a filmesek érdeklődését. Guillaume Canet, aki mellesleg az egyik legkeresettebb fiatal francia színész, második komolyan veendő rendezésében, az Apró kis hazugságokban saját kasztját, a jól szituált középosztályt, annak egy jellemző csoportját, egy baráti társaságot veszi górcső alá. Nem kétséges, hogy a jóléti társadalom motorjaként és legfőbb haszonélvezőjeként aposztrofált középosztály sem mentes a problémáktól, mégha egyik jellemző „tünete” a gondtalanságot mutató keep smiling.

Nem gond!

A filmbéli társaságról nem derül ki, mivel foglalkoznak, ez nem is nagyon lényeges. Egyedül Maxról, a legidősebbről tudhatjuk meg, hogy étterme van. Ez azért még nem az arisztokrácia, nem is a nagypolgárság, ahogyan néhány korai recenzens tévesen állítja, csupán egy középosztálybeli vállalkozó. Az sem rendkívüli, hogy egy kis párizsi étterem tulajdonosának néhány bungalóból épült nyaralója van, valahol az óceán partján, nem messze Bordeaux-tól. Tényleg semmi extra. Nincsenek libériás inasok, nincs még úszómedence sem, Max legjobb haverja a helybéli osztriga-kertész, egy egyszerű halász. A többiek is átlagos franciák. Marie szájából ki sem esik a kézzel sodort cigaretta, Vincent masszőr, Éricről és a többiekről, barátokról és feleségekről pedig semmit nem tudni, csak azt a néhány legszükségesebb dolgot, amit két mosoly között megmutatnak magukról. A lényeg amúgy is az, hogy jól érezzük magunkat! Persze, e film címe nem véletlenül Apró kis hazugságok, az nem lenne túlzottan érdekes, ha egy feszt mosolygó, gondtalan csipet-csapatot mutatna nekünk Canet, ha erre lennénk kíváncsiak, akkor vegyük elő a fiók mélyéről valamelyik régi nyaralásunkról készült home videónkat és nézzük azt! Nem véletlenül 153 perc e film hossza, hiszen kell idő, hogy beleszokjunk e társaságba, és megismerjük, vajon milyen kis apró titkok lapulnak a mosolygó arcok mögött. Ehhez az apropót egy tragikus esemény adja meg: a társaság egyik tagja, Ludó egy áttivornyázott éjszaka utáni hajnalon egy teherautóval karambolozik robogóján. Nyilvánvalóan nem volt színjózan, és most az intenzíven fekszik összetörve, becsövezve. A baráti társaság természetesen egymás lábán tolong a szobája előtt, azonban mégis úgy döntenek, ezen a hétvégén is lemennek Max nyaralójába, ahogy mindig is szoktak. A társaságot ért tragikus esemény azonban rányomja a bélyeget a jó hangulatú hétvégére, és mivel mindenkire hatással van a Ludóval történt szörnyűség, bár mindenki törekszik a jó hangulat látszatára, furcsa dolgok, rejtett vonzalmak és ellenérzések kerülnek a felszínre.

Mintha velünk történne minden

Canet bravúrosan bánik színészeivel, ez általában erénye a színészből lett rendezőknek, de itt szembetűnő a természetesség. Mintha velünk, saját ismerőseinkkel, barátainkkal történne mindez, amit e filmben látunk, nem is nehéz azonosulnunk valamelyik szereplővel. A film cselekménye, kis túlzással, annyi szálon fut, ahány szereplő van, mégsem válik kaotikussá – összefogja a szálakat Ludo tragédiája. A spontán élethelyzetekből aztán sorra adódnak hol komikus (pl. Max harca a mókusokkal, vagy Vincent szerelmi szála), hol megható (pl. a film végkifejlete) jelenetek, melyek természetességükkel hatnak igazán. A film emellett nem tanmese, nem ex catedra moralizálás. Relatív hosszúsága ellenére is szórakoztató, már ha nem ragadunk le a kicsinyes irigykedésnél, hogy bezzeg, ezek csak úgy leugranak az óceánhoz… Emellett pontosan jellemzi a középosztálybéli baráti összejövetelek állandó dramaturgiáját is, az idilli, borozós, eszegetős buliktól és közös csónakázásokig, és más „eventekig” és a kisebb összezördülésekig. Itt már nem az a lényeg, hogy mi kerül az asztalra, csak az, hogy mennyire tudjuk egymást szeretni. Mi akik, ugye, jó barátok vagyunk. Asanisimasa: 8/10

Valahol, a szivárványon is túl, ahogy énekelte Judy Garland az Óz, a csodák csodájában, létezik egy másik világ, minek neve Hollywood. A sztárok, a filmcsillagok otthona, akinek fényűző életét irigylik milliók, szerte a világban. A Keresztapa kicsi lányának új filmjéből viszont meg fogjuk látni, egy ilyen sztár körül üresebb űr van, mint fenn az égen, a csillagok körül – a szivárványon túl.

Siker, pénz, csillogás

Ők azok, akiket normális, élő ember még nem látott testközelben. A filmvásznon persze igen, ahogy verekszenek, ahogy szeretnek, ahogy autót vezetnek, esznek, isznak, de „élőben” még sosem. Még a bulvármagazinok piaci légy pofátlanságú, „mindenlátó” lesifotósai is csak távolról, méteres teleobjektívek segítségével tudják nekünk megmutatni őket, a maguk valójában. Érinthetetlenek. Persze, mindenkinek van olyan ismerőse, akinek az ismerősének a barátja bejutott például Brangelináék valamelyik szuperprodukciójába, százötvenedik statisztaként, és egyszer elment mellette ’a’ Brad Pitt. Valójában azonban semmit nem tudunk róluk, csak azt, amit a köréjük épült marketinggyár megoszt a médiával. Csak elképzelni tudjuk, milyen lehet olyan fényűzésben élni, végiglépkedni a végtelen vörös szőnyegen, vakuk vibrálása és fotósok izgatott kiabálása közepette, flegma lazasággal felperdülni a színpadra, és kisfiús elfogódottsággal köszönetet mondani, apának, anyának, Joe-nak, a producereknek és mindenkinek, aki segített. Milyen lehet nyitott Ferrarin végighajtani a Sunset Boulevardon, 100 dollár jattot adni a londinernek, amikor elveszi a csomagjaidat, amikor kiszállsz a limuzinból és még egy százast akkor, amikor leteszi azokat a lakosztályodban, mert már elfelejtetted, hogy adtál már neki egyszer, annyira laza vagy. Nem is értjük, hogy aztán miért jönnek mindig azok a hírek, hogy ez lefejelte a kokainos asztalkát, az meg merev részegen esett ki az autójából, amaz összeverekedett egy benzinkutassal, emez pedig betépve-berúgva okozott közlekedési balesetet. Miért kell ezeknek az irigyelt sztároknak mindig botrányba keveredni, mikor mindenük megvan?

Rutinkörök

Nyilván, mert ugyanazt a mókuskereket hajtják ők is, legfeljebb van rajta egy Ferrari-embléma. Legalábbis ez derül ki Sofia Coppola legújabb, Velencében Arany Oroszlánra méltatott Made in Hollywood (eredetiben Somewhere) című filmjéből, mely egy újabb fontos lépcsőfok a klasszikus filmrendezői karriert jelentő exkluzív mókuskerékben. Azt mondják, egy igazi filmrendező egész életében ugyanazt a témát filmezi – nos, Sofia is ezt teszi eddig. Sikeres, hatalommal rendelkező emberekről készít filmeket, nyilván, mert ezt a világot ismeri. Az Elveszett jelentés Bob Harrisa kiégett, rezignált filmsztár, akinek egy számára idegen civilizációba kellett elutaznia, hogy kívül kerüljön saját rutinkörein, és megcsillanjon számára valami az igazi életből. Marie Antoinette is csak látszólag kitérő a pályáján, valójában ez is a szokások, elvárások és előre eltervezett jövő kalodájából való kitörés lehetőségét tárgyalja. A Made in Hollywood központi figurája újra egy filmsztár, akiről szinte mindent megtudunk a jellegzetes és markáns minimalizmussal indított kezdő képsorokban. Egy fekete Ferrari köröz valahol a sivatagban, egyik kört teszi meg a másik után, mi azonban, ahogyan a mozdulatlan kamera mutatja, csak a körök egyetlen szeletét látjuk csupán. Ennyi, amit láthatunk egy menő filmsztár életéből, bár ekkor még nem tudjuk, hogy azt nézzük. A továbbiakban is marad a minimalista stílus, ami tökéletesen passzol a film mondanivalójához. A gazdag, sikeres filmsztár élete romhalmaz, gépiesen teszi a dolgát: eszik, iszik, sajtótájékoztatóra, sminkpróbákra jár, minden átmenet nélkül lefekszik ezzel, majd azzal, ha kell, Milánóba repül, ha kell, akkor még aznap vissza, L.A.-be. Semmi irigylésre méltó. A sztár, Johnny Marco, rutinszerűen, rezignáltan éli mindennapjait, s annyira fásult, hogy még mérhetetlen üressége sem zavarja. Nincsenek vágyai sem, hiszen mindene megvan, s akkor, amikor akarja. Ez az irigyelt boldogság? Buddhista szellemben talán, de Sofia Coppola nem buddhista. Be is kopog Johnnyhoz hamarosan valaki…

Kiszállás

Ahogyan Bob Harris is megtalál valamit az Elveszett jelentésben, Johnny is ki tud lépni ebből a lelketlen, szívtelen és agyatlan körforgásból, ehhez ráadásul nem is kell messze utaznia. Sofia Coppola megoldása tipikusan női, családcentrikus és viszonylag még érzelmes is – addig azonban jelentősen legyalulja a nézőt Johnny szinte vákuumszerűen üres hétköznapjainak darálásával. Az érdekes az, hogy amikor élet költözik ezekbe a napokba, az is monoton zakatolás, mégis érezzük, hogy valami más, életszerűbb és élhetőbb következik. Stephen Dorff telitalálat Johnny szerepére, üres, egykedvű, de nem unszimpatikus, önelégült pojáca. Szerethető, sőt szánni való fazon, még akkor is, amikor Ferrariját hajtja. Elle Fanning pedig újra elbűvölő. A film nézése valóban munka, lélekölő, lelketlen tekerés, vagy unalom, mindegy, mégis érdemes valahogyan végigszenvedni, hiszen egy alaposan végiggondolt, koncepciózus, határozott hangú, tartalmas mű, melynek íve van, „húzása” is van – és a végén pont is van. Éppen az, amire gondoltunk is közben. Asanisimasa: 9/10

Bátor fickó ez a Rodrigo Cortés, hogy bele mert vágni egy ilyen első, sőt akár második, harmadik hallásra is lehetetlennek tűnő témába: ábrázolni egy élve eltemetett ember drámáját a koporsóban, mindvégig a szűk, levegőtlen és sötét térben, egyetlen szereplővel. A spanyol rendező első filmje sem volt már szokványos, abban egy átlagos kisember nyer meg egy óriási összegű nyereményt, a bibi csak az, hogy ezt nem (akkor még csak-csak) ropogós euróbankjegyekben kapja meg, hanem természetben kell elköltenie. A főhős így meghökkentő, furcsa és legtöbbször idegesítő, kilátástalan helyzetekbe bonyolódik, a szintén spanyol Bunuel legjobb abszurd hagyományait folytató filmben. A bizarr hangvételt tovább megy második filmjében is, aminek címe – Élve eltemetve – gyakorlatilag le is írja az egész film cselekményét. A főszereplő itt is kisember. Paul Conroy egy amerikai vállalat sofőrje, aki állandó pénztelenségét gondolta megoldani akkor, amikor elvállalta a jól fizető, de nem épen veszélytelen iraki munkát. A konvojt, amiben ő is vezette teherautóját, bomba-, majd gerillatámadás érte, sokakat megöltek, őt elrabolták és most egy koporsóban fekszik, élve eltemetve valahol, valószínűleg az iraki sivatagban.

Filmben azt ugye, lehetetlen lett volna megmutatni, hogy valaki másfél órán át fekszik egy koporsóban, ezért a film írói, csalafinta módon, csempészet a koporsóba/beleírták a történetbe, hogy azért Paulnál van mobiltelefon, Zippo gyújtó, laposüveg, bicska és ceruza. Zippóval világít, mobiltelefonnal telefonál (föld alatt, az iraki sivatagban van térerő, ami csak néha tűnik el), mobilon mondja az arab akcentus, hogy 5 milla az ára, USA dollárban. Tehát, így, ezekkel a segédeszközökkel zajlik a film, könnyű a dolga a kellékesnek. Azonban ne legyenek kétségeink, még így is kutya kemény feladat tartalommal, izgalommal és látvánnyal megtölteni egy normál vetítési időt, Cortés azonban tökös legény és nagyjából megcsinálja.

Az rendben van, hogy kb. 10 perc után a néző számára világossá válik, hogy a filmnek kettő darab vége lehetséges: vagy megmentik Pault, bármilyen módon, kommandóval, kifizetik a váltságdíjat, bármi, vagy vége van. Utolsó fény kihuny, mint Tarr Béla végső filmjében. Isa por és homok vogymuk. Ettől kezdve azonban a forgatókönyvíró (Chris Sparling)  fantáziájára van bízva minden, mit tud belezsúfolni a klausztrofób térbe, és a fennmaradó vetítési időbe. Nos, egyre csökkenő reményt, egyre növekvő magányt, elveszettségérzetet, dühöt, fájdalmat, csalódottságot és kétségbeesést. Ryan Reynolds nagy ziccere a film, amit egyedül visz végig a vállán – nem mondom, hogy nem él vele, megtesz minden tőle telhetőt, nem is hibázik, hogy mégsem lehengerlő a film, arról nem ő tehet. Többet, nagyobbat játszani konkrétan nincs tere. Amit azonban Cortés vár tőle, azt maradéktalanul megcsinálja. Becsülettel végigküzdi a számára is nyilvánvalóan kőkemény melót jelentő filmet, hogy aztán az a végére mégis elfárad, abban elsősorban az játszik szerepet, hogy közben a néző is elfárad. Ahogyan a filmbéli Paul is kezdi feladni a küzdelmet, a néző is vele tart ebben, hiszen nincs módja mást csinálni, mivel ebben a filmben csak ők vannak ketten, a külvilág, üzenetrögzítőivel, értetlenkedő vagy éppen cinikus bürokratáival végjátékot játszó emberrablókkal és tehetetlen(kedő) segítőkkel pedig egyre messzebb. Így aztán a végére, amikor meg kéne igazán rendülnünk, amikor az utolsó erőnket összeszedve kéne küzdenünk, már nem érdekel az egész, belefáradtunk mindenbe. Így a szándék, az ötlet díjazandó, ahogyan a bátorság és az erőfeszítés is, hogy ezt a lehetetlen történetet filmmé varázsolja, összességében azonban sajnos ez a film, minden tartalma, gondolata és üzenete ellenére visszahuppan az érdekes, de csak közepes mezőnybe. Asanisimasa: 6/10