asanisimasa

Amolyan helyes kis “feelgood” mozi ez a Jóvoltköszönömkérekmég című film, mely az Így jártam anyátokkal című ismert tévékomédia-sorozat főszereplőjének, Josh Radnornak rendezői és forgatókönyvírói bemutatkozása, amellett, hogy természetesen ő a fő karaktere e filmnek is. Radnor nagyot vállalt, de elbírta végül, bár tagadhatatlan, túl mélyen azért nem szántja fel szürkeállományunkat. Inkább a szívünk irányába tapogatózik, és olykor talán el is éri azt…

Persze, az ősi hollywoodi recepttel nagyot bukni nem lehet, tehát: Végy egy kisgyereket… Ezúttal azonban hagyjuk is el Hollywoodot, mivel egy tipikus független produkcióról van szó, így a gyermek is fiú, ráadásul fekete fiú, aki hajléktalanul kószál New York metrójában. Itt fedezi fel őt a Radnor által megformált, többé-kevésbé önazonos karakter, hogy aztán némi kavarodás után az ő párosuk képezze a film egyik fő sodrát, két másik mellett, melyek viszont egymással is fonódnak. Szóval, igazi kis társasági mozi ez, melyben magányos szívek találnak egymásra – így megtekintése valaha volt és még aktív magányos szívek számára erősen javallott, komoly gyógyító faktorszáma miatt. Spoilermentesen annyit mondanék, hogy nincs a filmben dráma.

Szórakoztató lehet a film továbbá azok számára, akik huszonéves korukat különböző kocsmákban, kávézókban, lokálokban és klubokban töltötték pasizva, csajozva, keresve az igazit, hülyeségeket művelve folyamatosan, amiket már másnap mindig megbántak – hogy aztán majd húsz év múlva édes nosztalgiával gondoljanak vissza ezekre a felelőtlen évekre. Aztán, hogy akik jelenleg is ezt élik, amit e film szereplői is, azok számára mit mondhat a film, azt nem tudom. Ők talán jobban teszik, ha inkább ehelyett élik az életüket… De azok is kerüljék el messze Josh Rodner élete filmjét, akik kifejezetten idegenkednek ettől a művészetekkel kokettáló, liberális, decens világtól, nem nekik való ez. Nyitott szívekre és nyitott elmékre hat, emellett példát mutat, hogyan éljük életünket például egy olyan irdatlan nagyvárosban, mint New York. Ja, mondjuk Szex és New York, csak nem harmincas szinglikkel, hanem laza, habókos hipszterekkel. Jó volt, köszönöm, jöhet még… Asanisimasa: 7/10

A film címéül szolgáló kifejezést (tomboy) olyan lányokra használják, akik viselkedésükben, szokásaikban fiút „alakítva”, tipikusan fiús-férfias, olykor akár hivalkodóan agresszív, komoly fizikai erőkifejtést igénylő játékokat játszanak, fiúruhákat hordanak és tipikusan fiús viselkedéssel, gesztusokkal próbálnak beilleszkedni egy alapvetően hímdominanciájú közösségbe.

Laura/Mihály

A tíz éves Laure e Tomboy című film fő- és címszereplője, aki röviddel új lakóhelyükre költözésük után Michaelként próbál beilleszkedni a lakótelep gyerekseregébe. Tulajdonképpen semmi különös, semmi extrém nincs benne és családjában, amit efféle eseteket látva, mi kívülállók hajlamosak vagyunk azonnal feltételezni. Tökéletesen normális a család, apuka helyes, amolyan jó pasi, dolgozik, utána haza megy, játszik a gyerekekkel, ilyenek. Anyuka a harmadik jövevény érkezését várja, amelyik a film végére meg is érkezik – ez nem spoiler, a film cselekményében ez az amúgy örvendetes tény nem játszik jelentős szerepet. És van két gyerek, akik már megjöttek régebben: Jeanne, az öt és fél éves hölgyemény, óriási loknis hajzattal és incselkedő lencsibaba szemekkel, valamint Laure, aki rövid, fiús hajával, még nem gömbölyödő női jegyeivel, bő bermudában, tornacipőben és atlétában akár fiúnak is tűnhet. A család lányként kezeli, ő azonban belül azt szeretné, ha fiú lenne. Ennek érdekében meg is tesz mindent. Michaelként mutatkozik be a telep „galerijének”, focizik, gólt lő, esik-kel, köpköd és verekszik is, ha úgy adódik, akár a többi fiú. Amikor fürdeni mennek, gyurmából gyúrt műkukival tömi ki a fürdőgatyáját, hogy ne tűnjön ki a fiúk közül, ha pisilni kell, mindig adódik valami sürgős dolog, ami miatt feltűnés nélkül elvonulhat. Még szende szerelem is bimbózik közte és a szomszéd lány, Lisa között. Jellemző módon, egy hősies, kishúga védelmében kitört verekedés leplezi le Laure/Michaelt, amit ő nyert meg. A vesztes kissrác anyukájához szalad, aki viszont azonnal Laure/Michael anyukájának tesz szemrehányást – aki azonban természetesen nem is hallott még Michael nevű fiáról, hiszen ő csak Laure-t ismeri. Nehéz napok következnek, még az eddigieknél is nehezebbek, melyeket azonban a film rendezője, Céline Sciamma üde optimizmussal és a boldog jövőbe vetett hittel tár a nézők elé.

Nincs dráma

Az eddigiekből is látszik, hogy Laure esete nem éppen egyszerű eset, sőt, toleráns kívülállóként akár elborzasztónak is tűnhet, főleg a mi szexuális másságot nem éppen elfogadó társadalmunkból nézve. Anélkül, hogy laikus lévén bármiféle szexuál-lélektani elemzésbe belemennék, annyi nyilvánvalóan lejön a filmből, hogy Laure számára a „fiúnak lenni”-játék nem játék. Egész egyszerűen, ő úgy érzi magát jól. Belülről valószínűleg fiú, így nagyobb problémát jelent számára saját külsődleges lányságának elrejtése, mint önmagának elfogadtatása a fiúkkal. Amúgy tényleg tökéletesen normális gyerek. Még odakint, a „galeriben” is, de családi körben mindenképpen. Óvja-védi kistestvérét, játszik vele, de szüleivel is kifejezetten meghitt a viszonya. Nagy titkának leleplezése lehetne dráma, közhelyes, oktondi megfogalmazásban nyilván az is lenne, fekete-fehérben, raszteresen, komoran; azonban Sciamma (nyilvánvalóan igaz) meséjében nincsen semmi dráma. Legalábbis, semmi olyasmi, amin ne lehetne néhány könnycsepp elvesztése árán túllépni. (Talán csak az anyuka reakcióján lehetne vitatkozni…) A Tomboy minden egyes kockája, jelenete, együtt és külön-külön is azt sugallja, hogy nincs Laure történetében semmi különös, a természet játszik vele furcsa játékot csupán, amivel együtt lehet élni, akár még boldogan is.

Egyszerű, tiszta és nagyon pozitív

A film bővelkedik megejtően tiszta, meghitt, intim pillanatokban, 80 %-ban mintha egy professzionális körülmények között felvett családi videót néznénk. Nincsenek kínosan erőltetett, hazug pillanatok, minden magától értetődő, természetes és görcsnélküli. Az elképesztő magabiztossággal és önazonos lazasággal (nyilván nagyjából önmagukat) játszó gyerekszereplők mellett nagyon hitelesek a felnőttek is. Mintha ott sem lenne a kamera, a stáb és a többi, filmfelvételnél szokásos hercehurca. Sciamma sem úgy mesél, mintha történetet mesélne, hanem mintha meglesne egy családot. A filmbéli dramaturgia mintha az élet menetéből kivágott szekvencia lenne, nem az író-rendező írta-rendezte így – ennek eredménye, hogy a film nem hat filmnek, hanem inkább valami természetes folyamat pillanatfelvételének. Sciamma nem véletlenül nyert egy csomó díjat szerte a világon különféle gay és leszbikus filmfesztiválokon, a Tomboy mondanivalója is az, mint amit a meleg-mozgalmak hangsúlyoznak: Tudd meg, hogy ki vagy igazából, és légy rá büszke! A filmben látott tiszta tekintetek erőt adhatnak annak, aki esetleg éppen önmagát marcangolja, mert érzi, tudja, sőt akár látja, hogy nem olyan, mint amilyennek a többség elvárja. Asanisimasa: 8/10

Mi az, ami a híres El Caminóról született jónéhány könyv, úti beszámoló, dokumentumfilm, valamint a megszámlálhatatlan internetes fórum, blog és weboldal ellenére a tapasztalt dokumentumfilmes Birinyi Józsefet arra inspirálta, hogy filmre vegye, amint két barátja, Dr. Tokaji Ferenc és Szabó Péter, sokadszorra vág neki a Szent Jakab-útnak? Talán a különleges, egyedi útvonal, az a sok magyar vonatkozású emlék, amit e páros zarándokútja alatt érint és mindaz a látvány, kétely, bizonyosság és öröm, amit közben a zarándokok átélnek.

Az Út

Vallásoktól függetlenül az út mítosza a világ összes kultúrájában jelen van. A mítosz eredete nyilván a szó jelentésében keresendő. Az ősembernek utat kellett megtennie, hogy az időjárás viszontagságai elől a barlangjába érjen, az út hosszúsága pedig emelte az út végcéljának értékét. Biztos fedél alatt visszatekintve viszont a megtett út okozta fáradtság, a közben átélt izgalmak, szépségek és más élmények tették azt dicsővé. Aztán van, ahol maga az út, az úton levés a lényeg. Nem az a fontos, hogy honnan jössz és hová mész, hanem az, hogy úton vagy. Minden út, a százméteres és a sok ezer kilométeres is egyetlen lépéssel kezdődik. Tao-Te-King – Az út és erény könyve, amely két és félezer éves kora ellenére a mai napig is százmilliók számára mutat utat a sikeres és erényes élet megéléséhez. Jó utat! – mondjuk annak, aki útra kel, nem pedig azt, hogy Jó megérkezést! – bár sokszor éppen ez fejezné ki mindazt, amit valójában kívánunk. Ehelyett általában az A és B pont közötti távolság minél gyorsabb áthidalását kívánjuk szavainkkal. Az út sokszor veszélyes, amellett, hogy legtöbbször fárasztó, kényelmetlen és macerás is. Minden igazhitű mohamedánnak legalább egyszer meg kell tennie az utat az iszlám szent városába, Mekkába, ez a vallás egyik legfőbb parancsa. Időt, energiát, pénzt és fáradtságot kell szentelni a zarándokútnak. Az egyik legismertebb katolikus zarándokút a Szent Jakab-út, melynek végcélja az északnyugat-spanyolországi Santiago De Compostella, ahol a katolikus szent nyugszik. van sok katolikus zarándokút, de a leghíresebb és legnépszerűbb minden bizonnyal az El Camino, vagyis Az Út, ahogy általában nevezik. Ma már nemcsak katolikus zarándokút az El Camino, hanem óriási divat is. A lelki, szellemi és hitbéli próbatételt vágyók mellett sokan egyszerűen sportból, buliból, sznobizmusból teszik meg valamelyik El Caminót, a sok útvonal közül, vannak, akik a közbeeső látványosságok miatt bandukolja végig a sok száz kilométeres túrát. Az Út a csillagok alatt című film két magyar zarándoka már többször megtette a hosszú utat, önismereti próbatételként, vallásos meggyőződésből.

A portugál út, kitérőkkel

A hagyományos El Camino-útvonalak egyik legérdekesebbje az ún. Portugál út, amely Portóból indul Santiagóba. Dr. Tokaji Ferenc és barátja, Szabó Péter azonban ezt az amúgy sem könnyű utat azzal variálta meg, hogy nem Portóból indultak, hanem egy másik híres katolikus kegyhelyet, Fatimát, az ottani, Világ oltárának nevezett teret választották kiindulópontként és onnan keltek a mintegy 500 km-es útra Santiagóig, 16 portugál és 14 spanyol várost, valamint néhány érdekes, magyar vonatkozású emlékhelyet is érintve. Ráadásul, a zarándoklatot megfejelték egy kis kitérővel is: számukra ez az út a Világ végén (Cape Finisterrén) ért véget.

Egy zarándoklat dokumentuma, mellékletekkel

A filmet látva, szemernyi kétségem sincs a két zarándok céljainak tisztaságát illetően, mondják, de nyilvánvaló is, heccből nincs az az idióta, aki többedszerre teszi meg ezt az egyenként is embert próbáló utat. Rendben van, hogy ezúttal más az útvonal, de az 500 km az 500 km. Gyalog (állítólag a Birinyi József vezette piciny stáb is az út nagy részén gyalog tartott velük). A két főszereplő zarándok belső vallásos meggyőződése szerencsére nem telepszik rá a filmre, úgy vélem, a vallás és a hit mégiscsak személyes dolog kell, hogy legyen. A film nagyobb részben az út látványosságait, a magyar vonatkozású kegy-, és emlékhelyeket mutatja meg, csak kisebb részben esik szó a két szereplő személyes dolgairól. A helyenként kissé turisztikai reklámfilmes modorba csúszó képeket az alkotók által írt igényes és nem ritkán szellemes szöveg köti össze, egyben, ízléses formában tartva azt. Szemérmesen ugyan esik szó a belső, intim lelki és spirituális folyamatokról, gondolatokról, érzelmekről, sőt kételyről és kritikus megjegyzésekről, de van helye a testi gyötrelmekről, illetve gyönyörökről szóló képeknek is: az előbbit például premier plánban mutatott vízhólyag, míg az utóbbit eredeti portugál alapanyagokból főzött krumplipaprikás, és sok más efféle jelenti. Szerettem az olyan személyes jellegű jeleneteket, mint az FC Porto stadionjában felvett fieszta képei, vagy a már említett krumplipaprikás főzése, mert ezek valóban átélhetővé, de főleg személyessé teszik a filmet. A kultúrtörténeti/turisztikai részek pedig információgazdagságukkal járulhatnak hozzá a sikerhez, melyet azonban formai és műfaji okokból elsősorban a tévében érhet el ez a „zarándokumentum”. De amúgy jó volt nézni… Mint mondjuk a Másfélmillió lépés Magyarországon-t. Asanisimasa: 7/10

Az biztos, hogy igen esztétikus, vizuálisan átgondolt koncepcióval bíró, valamiről szóló film az ausztrál Julia Leigh modern és pikáns Csipkerózsika-parafrázisa, a Sleeping Beauty (nincs magyar címe, mint ahogy hír se arról, hogy valaha bemutatják…), de hogy ez a valami pontosan micsoda, arra már nem nagyon sikerült rájönnöm. Van a filmben egy porcelánbőrű, vörös hajú fiatal lány, aki egy csomó diákmunkát elvállal, hogy tudja fizetni a tandíjat; ebből egyik, hogy lenge öltözetben baromi gazdag urak között forgolódik és tesz a kedvükre, de nem úgy. Ha nem dolgozik, akkor furcsa barátaival lóg, olykor drogozik, és valamiért nagyon szomorú. Vágyai azok nem nagyon vannak, vagy annyira éteriek, hogy azokat mi, “mindig csak arra” gondoló pasik nem foghatjuk fel… A csajok nyilván könnyebben megfejtik e filmet, nekem nem nagyon ment. Az biztos, hogy a stáblistában kb. 70:30 az arány a nők javára, így él bennem a gyanú, hogy valamilyen titkos feminista kiáltvány, avagy programfilm lesz ez… Nos, majd kiderül.

Azon kívül, hogy fogalmam sincs, miről szól, tényleg nézhető film ez, olyan szép, művészi… oszt’ részemről ennyi is. Csúnya gazdag bácsik vs. bájos, különös, de pénztelen lány, az szerintem iksz. Asanisimasa: 5/10

Ahogy a minap keseregtem a britek bosszúálló nagypapájáról, akit Michael Caine alakított, de nem miatta volt kudarc; úgy örültem meg most a poszt-szovjet idők gazdaságilag, társadalmilag és erkölcsileg is zavaros világába kalauzoló orosz Vorosilov mesterlövészének, melyben ismét egy nagypapa tesz rendet, aki ugyanúgy kitüntetésekkel kidekorált háborús hős, mint a brit párhuzamnál, csak éppen itt minden más. Minden igazi e filmben, a karakterek, a szituáció, a bűn és a bűnhődés, még a vörös farok is a végén.

Három elkényeztetett fiatal srác mulatozik lakótelepi lakásukba, folyik a piti seftelésből származó whisky, a nagyképernyős színes tévében pornófilm pereg, amikor az erkélyről meglátják a zeneiskolai vizsgájáról éppen vidáman az őt nevelő nagyapjához hazatérő Kátyát. A beindult srácok felcsábítják a lányt, aki szabódva bár, de enged nekik, de fent aztán elszabadul a pokol. Leitatják a lányt, majd mindhárman megerőszakolják. Kátya nagy nehezen elmenekül és sírva rohan haza, nagyapja persze, rögtön fogja a kisbaltát és vérét kívánja venni a fiúknak. A telep Erdei Madárra emlékeztető, karakán rendőre azonban megállítja, és rendőri intézkedés alá vonja az esetet, a nagypapa tiltakozása ellenére. Úgy tűnik, a srácok ezúttal megszívják a gumibotot, azonban jön a fordulat: a legkisebb srác apja a rendőrkapitány, aki rögtön ott is van, hogy kezébe vegye a dolgokat. Az orosz metalitástól nem idegen abszurd fordulatok azonban tovább folynak, már lassan majdnem Kátya a bűnös, hogy megerőszakolták, mire a nagypapa eladja a régi házat, megveszi a legdurvább mordályt a moszkvai feketepiacon és igazságot szolgáltat.

Sztanyiszlav Govoruhin bosszúfilmjének minden egyes kockája egyenes és hiteles. A munkanélküli veteránok a játszótéren vodkáznak és sakkoznak, az újsütetű kapitalisták Lada Szamarát (ekkor még csak) 10 éves BMW-re cserélik, a törvény csak papíron törvény, aki az erősebb és jobbak az összekötései, az mondja meg, mi, hogy legyen. Az emberek egyszerre fohászkodnak szinte minden mondatukban Istenhez, miközben Lenin képe még ott lóg minden lakásban. Az egész filmet átlengi az a bizonyos nagy orosz mélabú, simán és csomómentesen keveredve a szintén nagyon orosz, savanykás abszurddal és a mélyen erkölcsös orosz lélekkel. Mindemellett, az akciójelenetek tekintetében sem kell szégyenkezni… Remek, szinte költői képekben tobzódó párbeszédek zajlanak, a színészek pedig úgy játszanak, mintha nem lennének színészek – ez azonban most kivételesen nem baj. Imádtam a filmet, az egyedi végkifejletével egyetemben. Asanisimasa: 9/10