asanisimasa

Messze nem olyan rossz ez a Trespass című film (port.hu), mint amire az imdb 5.4-es átlagából következtethetünk. Tulajdonképpen egy tökéletes thriller. Minden benne van, amitől egy thriller az, ami, de az is igaz, hogy egy thriller ennyi és nem több. Aki mást mond, az hazudik és/vagy fogalma sincs semmiről (úgy tűnik, erősen elharapózott az interneten a “lerántom a francba, akkor vagyok laza csávó” mentalitás ún. “filmszakemberek” tollábólbillentyűzetéből, azonban ez a túlfejlett kritikai hajlam legtöbbször csupán önnön korlátoltságukat és ostobaságukat mutatja világosan). Az tény, hogy Nicolas Cage neve mostanában a cikivel ekvivalens (ilyenkor hajlamosak vagyunk egyből elfelejteni minapi nagyszerű Mocskos zsaruját), Nicole Kidmanról is inkább csak botox-kezelései kapcsán beszélhetünk; de Joel Schumachernek vagy Andrzej Bartkowiaknak azért már nem kell a szakmát tanulnia, abban gondolom, mindenki egyet tud érteni.

A sztori persze, nem eredeti. Kőgazdag gyémántkereskedő (Cage) unatkozó és elhanyagolt feleségével (Kidman), valamint egyszem vadóc lánykájukkal (Liana Liberato) éldegél isten háta mögötti überluxus vityillójukban. Egy rendkívül békésnek induló este azonban egy igen zaklatott banda töri rájuk az ajtót, gyémántokat, pénzt, paripát, szüzességet, efféléket vennének el, a dolgok azonban ennyire nem egyszerűek. Nem eredeti sztori, és akkor mi van? Komolyan, bárki vár valami eredeti sztorit még mozifilmtől? Egy csecsemő, OK, neki még minden vicc új. Én viszonylag sűrűn járok színházba, érdekes módon, ott annyira nem szokás számon kérni a történet eredetiségét, sőt, inkább effélékkel vágnak fel egyesek: Én már 14 különböző Hamletet láttam, de a Három nővér is megvolt 12 különböző felfogásban! Kedvenc zeneszámainkat is meghallgathatjuk, akár naponta tízszer is, egy nyamvadék mozifilmen mégis mindenki azon nyavajog, hogy Ááá, ezt láttam már! Miközben még pénzt sem adott érte, hanem lenyúlta a netről. A thriller felfogásom szerint, alapvetően érzéki műfaj, mely elsősorban zsigerileg hat, nem intellektuálisan. Adott itt egy nem kifejezetten szimpatikus házaspár, akik rettenetes helyzetbe kerülnek egy komoly pszichopatákból álló bagázs vérszomjas őrjöngése következtében, melyet szinte kizárólag egyetlen ösztön, az életben maradás ösztöne vezérel. Érdekes módon ugyanaz, ami a házaspárt is hajtja. Energiák csapnak össze, és győz az erősebb. Eközben a néző hátán mirelit zöldborsók gurigáznak, pulzusa az első öt perc után masszívan 90 fölött – ennyit tud a film. Akinek ez kevés, menjen át behunyt szemmel az Andrássy úton, hétköznap délután ötkor.

Rövid felvezetés után Schumacher, az ismert forma 1-es világbajnok névrokonához hasonlóan, padlógázzal rohan végig a filmen, takkra másfél óra üveghangon sivító feszültség a film. Egyetlen másodpercnyi üresjárat sincs, minden kockának helye és funkciója van a filmben, technikailag és dramaturgiailag tanítani való iskolapélda a Trespass. A szereplők háttértörténetében akadnak dolgok, melyek már a túlzás kategóriájába esnek – ezeket nem spoilerezem el, de mindenki látni fogja, ha megnézi e filmet és tudni fogja, mire céloztam ezekkel. Kevesebb, visszafogottabb “drámai háttérrel” a film több lett volna, a két nagy sztár, amúgy hibátlan játékának megítélése pedig szubjektív. Akik szeretik őket, azoknak bejön, akik rühellik őket, azoknak nem. Hogy mégsem igazi mestermű a film, az szerintem egy fontos dolgon múlik csupán: nincs benne lélek, nincs benne ötlet és invenció. Csikkzsebből, egyetlen csettintéssel kipörgetett virtuóz mestermunka, ennyi és tényleg nem több. Asanisimasa: 7/10

Jelentem, Lars von Triernek a mélyben valószínűleg még mindig a női nemmel lehetnek gondjai, a feltárás módszerei azonban jelentősen finomodtak a közbotrányokozásra is alkalmat nyújtó Antikrisztus óta. Elégtételt ugyan most is vesz, annak körülményei azonban új filmjében, a Melankóliában egyenesen kozmikus apokalipszist idéznek.

A „második ülés”

Valójában persze, többé-kevésbé a nyilvánosság számára is bevallottan, von Trier e filmje, és az ezt megelőző is, egy önterápia részeként készültek el, így is kell tehát őket értelmezni. Von Trier súlyos mániás depresszióban szenved már hosszú évek óta, melynek gyógyítására régóta alkalmazza a lélekgyógyászat a művészi célú alkotást, többnyire nyilván eredménnyel. Az ilyen betegségben készült művek azonban nem feltétlenül alkalmasak, illetve, önmagukban sokszor csak megfelelő magyarázatokkal ellátva lehetnek alkalmasak nyilvános bemutatásra. József Attila híres Szabad ötletek jegyzéke csak a véletlennek, és nem utolsósorban első szándékú költészetként íródott verseinek köszönhető olvasói kíváncsiságnak köszönhetően jelenhetett meg nyilvánosan. Egészen bizonyos, hogy sem a költő, sem terapeutája nem tette volna azt közzé, ha a terápia sikerrel járt volna. De nem járt, mint tudjuk, így viszont fontos adalékává vált egy zseni személyiségrajzának. Vagy ott van például van Gogh életművének egész második fele, ami szintén felfogható egyfajta terápiának, tekintve, hogy a festő, egyebek mellett, mély depresszióban is szenvedett. Ha azonban ezek a képek nem kerültek volna halála után a nyilvánosságra, a festészet egészen biztosan nem lenne az és olyan, mint ma. Von Trier betegségéről talán az Antikrisztus című filmje kapcsán esett szó először, ami egy dühös, kusza, bonyolult és sokszor követhetetlen, indokolatlan(nak tűnő) utalásokkal, asszociációkkal és szimbólumokkal terhes, brutális mű volt, mint terápiájának „első ülése”. Kinyílt egy szelep, amelyen keresztül elemi erővel tört fel minden, ami belül feszítette. A Melankólia a „második ülés” eredménye, nem meglepetés hát, hogy lényegesen kevesebb indulat van benne, sőt, kifejezetten összeszedett, átgondolt műnek hat. A téma nagy részben viszont ugyanaz: nők, illetve két nő. Két nővér. E filmben azonban már nem ellenségként, avagy sátáni, démonikus csábító képében jelenik meg a női nem, hanem inkább médiumként. Von Trier már eljutott abba a stádiumba, hogy képes szembenézni betegségével, már képes nevén nevezni azt, kezeléséhez viszont még segítség kell, ehhez kell a két nővér, akiknek apokaliptikus történetébe vetíti ki saját depresszióját. Egyelőre itt tartunk, s mi nézők csak reménykedhetünk, hogy ez a terápia sem fog trilógiává növekedni, mint ahogy von Trier még (relatíve) egészségesen elkövetett Amerika-trilógiája (Dogville és Manderlay) is abbamaradt, még éppen idejében.

Előhang+két rész

Sajátos szerkezete van a filmnek: még a főcím előtt egy szuper-lassított, enyhén giccses, ekkor még megfejthetetlen szimbolikájú képsorokból álló, álomszerű képfolyamot látunk, amiről csak a film végére derül ki, hogy egyfajta zanzája, kvázi filmversbe foglalt sűrítménye az elkövetkezendő két órának. Ezután két, egymást némi időugrással követő rész következik, a két nővért mutatja be. Az első rész Justine-é, aki akár von Trier személyiségének nagyobbik felét is jelképezheti. Kreatív, öntörvényű alkotóember, aki súlyos depresszióban szenved, amiből úgy szeretne kitörni, hogy belemenekül a dögunalmas, nyárspolgári konvenciókba. Sejthető, milyen eredménnyel. Második rész Claire, aki Justine ellentéte és von Trier „szerény fele”, ő annak a társadalomnak a tagja, ahová Justine bemenekül, és ahonnan furcsa, de egyszerű és kézenfekvő fizikai kölcsönhatásként, szinte kilöki őt onnan. Claire sincs jól ezután…

Wagner, sztárok, valamint kozmikus összeomlás

A filmben két stílus keveredik. A mára már közhelyszerű, kézikamerás kaszálással felvett, improvizált, vagy annak tűnő társasági esemény, Justine esküvője, mely Vinterberg Születésnapját és a dán Dogma hőskorát juttatja eszünkbe, valamint Wagner légies zenéjével (a Trisztán és Izolda első felvonásának bevezető része)

megjelenített, von Triertől (az Antikrisztus bizonyos jeleneteit kivéve) eleddig meglehetősen idegen, álomszerű jelenetek. Ettől azonban az egész film olyan, mintha három filmet néznénk, egymás után. Von Trier még nincs egyben. De legalább jók a színészek, majdnem mindenhol. Stellan Skarsgaard remek pöfeteg nagypolgárnak. John Hurt smirgliszerűen bájos, enyhén züllött após. Charlotte Rampling pikírt, szúrós, de okos anyós. Charlotte Gainsbourg visszafogott, szelíd Claire. Sokan dicsérik Kristen Durstot Justine-ként, ám nekem itt Méhes Marietta jut róla eszembe – nem szeretem, nem szerettem. Nem jön be ez a jéghideg hullaszín bűbáj. Jack Bauert pedig végképp nehezen nézem e filmben. Szegény Kiefer Sutherland olyan ikont csinált az arcából a 24-ben, hogy kell vagy húsz év, mire levetkezheti azt. Ráadásul még úgy is hörög, mint Jack. Csak nem azt mondja, hogy: -Hol a bomba?, hanem azt, hogy: -Nézd, milyen csodás! Mármint a kozmikus apokalipszis, ami kétségkívül a közelgő, globális depressziós rohamot hivatott jelképezni a Melankóliában. Lars Von Trier semmi jóval nem biztat, de ő legalább talán ettől a filmtől jól érzi magát… Asanisimasa: 6/10

Sir Richard Attenborough nyilván fejébe vette, hogy elkészíti a múlt század első felét meghatározó összes jelentős ember portréját – a terv komoly része teljesült is. Churchill, Gandhi, Biko mellől természetesen nem hiányozhat Chaplin életrajza sem. Neveket persze lehetne még sorolni, de azért az eddigi névsor is lenyűgöző. A Chaplin című film Chaplin önéletrajzán és egy bizonyos David Robinson nevű filmkritikus által írt Chaplin: Élete és művészete című könyvén alapszik, tényszerűségét tehát kár firtatni. A hitelesség további zálogaként lehet elkönyvelni azt az elhanyagolhatónak semmiképpen nem tekinthető apróságot, hogy Chaplin filmbéli édesanyját valódi lánya, Geraldine Chaplin alakítja, aki nyilván szólt volna, hogy: Áááácsi! Ez itt nem úgy volt! Vagy: Ez itt cinkes! Az Attenborough-tól megszokott alapossággal és igazi angol főrendhez méltó nyugodt konzervativizmussal elővezetett, méltóságteljes életrajz amúgy szép sima kronológia szerint veszi végig Chaplin életének főbb eseményeit, az első, igen korai színpadra lépéstől az utolsóig, amikor átveszi az életművéért járó Oscar-díjat. Az egyenesen előrehaladó történetet Chaplin svájci villájából visszatekintgetve, mintegy párbeszédszerű narrációban ismerjük meg, ahogyan Chaplin és az Anthony Hopkins által megszemélyesített fiktív újságíró-szerkesztő beszélgetnek Chaplin életrajzának kiadásáról.

Tehát a film önmagában semmi különös, már ha semmi különös nincs egy ekkora formátumú művészember életében. De az igazi pluszt Robert Downey Jr. remeklése adja a filmhez, mely minden egyes pillanatában méltó ahhoz a zsenihez, akit a filmben megelevenít. Rengeteg filmet láttam már Robert Downey Jr.-ral, de míg a Chaplint néztem, egyetlen percre sem jutott eszembe, hogy nem a valódi Chaplint látom. Downey egy az egybe Chaplin. Minden egyes finom gesztusa a legapróbb izomrezdülésig kidolgozott, akcentusa hibátlan, akkor is, amikor fiatalkorában még erősen cockney-s, de akkor is, amikor az orosz balett-táncost utánozza. A Csavargó jellegzetes kacsázó mozgása is tökéletes, bár azt betudhatjuk ziccernek is. De amit akrobatikailag nyújt, például Chaplin részeg-jeleneténél, arra kevés a ‘lenyűgöző’ kifejezés. 100%-os biztonságú mozgáskoordináció. Mindeközben valahogyan megelevenedik Chaplin maga is, a filmből valóban megismerjük, ki volt Chaplin. Szégyen, hogy Downey végül nem kapta meg erre az alakításra az Oscar-díjat, mert mire jár az, ha erre a tökéletes alakításra nem? Kár, hogy körülötte a film annyira régimódi, olyan … hagyományos. Szép, kerek, egész, csodás képek, pontos karakterek (Kevin Kline, mint Douglas Fairbanks, vagy Dan Ackroyd, mint Mack Sennett!). Így azonban, Robert Downey Jr. zseniális alakításával együtt egy újabb, minta- és példaképadó életrajzi tabló ez a film, amelynek minden DVD-polcon ott a helye. Asanisimasa: 9/10

Attól még, hogy egy filmben zsaruk rohangásznak össze-vissza, pisztollyal a kezükben, amit olykor még használnak is, az a film még nem feltétlenül krimi vagy akciófilm. A The Son of No One sem az, mondjanak bármit a filmes adatlapok, leginkább talán dráma, ha nagyon színezni akarom, akkor bűnügyi dráma. Dito Monteil saját regényéből és vélhetően, saját gyerekkori élményei alapján készítette el ezt az elég bátor hangú, kemény és őszinte, bár nem eléggé originális filmet, melyből újfent megtudhatjuk, hogy a hős amerikai (itt New York-i) zsaruk bizony nem mindig akkora hősök, mint azt a propaganda sugallni szokta, olykor a kellően gördülékeny ügymenetet elősegítendő be-becsúsznak stiklik. Monteil története ebben különösen kegyetlen, hiszen az első kockákban 9/11 utáni heroikus himnuszokat halljuk és látjuk, melyben Amerika népe és vezetői nem győztek köszönetet mondani a katasztrófában tényleg hősies munkát végző rendőröknek, ekkor áll munkába Jonathan, az ifjú zsaru, aki gyerekkorában, igaz önvédelemből, de mégiscsak megölt két embert. Egy bűnben nevelkedett zsaru a dicshimnuszok közepette… A szörnyű tettek azonban, haverjának és az egyetlen szemtanúnak köszönhetően, egyelőre titokban maradtak, azonban egy hiperaktív és öntudatos újságírónak köszönhetően, a helyi újságban nyugtalanító üzenetek kezdenek megjelenni. Jonathan zavarodottan kezdi pályafutását, ehhez jön a kis Queens-béli rendőrőrs szokásos napi kuplerája őrjöngő drogosokkal, hajléktalanokkal és kurvákkal. Hős nincs itt egy szál sem, legfeljebb kisebb-nagyobb bűnelkövetők, akik valamiféle véletlenszerű rotáció okán kerültek az egyik vagy másik oldalra.

Attól függetlenül, hogy Monteil (és Jonathan) történetében tényleg nem sok eredeti ötlet van, azért mégsem teljesen érdektelen mozi ez. Legfőbb erénye a hiteles és tűpontos környezetrajz. Ügyesen mesél, készségszinten alkalmazza az flashbackes történetmesélési technikát. Bár a figurái is közhelyeseknek tűnnek a nagyszámú, hasonló témájú, tematikájú korábbi filmekből, a kitűnő színészek azért képesek azokat élettel megtölteni. Elsősorban Al Pacino, aki attól, hogy séróból rázza ki ikszedik öreg, kiégett, közepesen mocskos zsaru-figurát, az még vibrál. Ray Liotta az idők folyamán óriási pizzaképet növesztett, azonban ha titokzatos és veszélyes fazonokról van szó, ő azt mindig szállítja, mint most is. Juliette Binoche szereplése meglepetés, de meglepetés az is, milyen autentikusan, szinte akcentus nélkül hozza a buzgó oknyomozó újságíró karakterét. Channing Tatum (övé a főszerep, Jonathan figurája) Monteil eddigi összes filmjében játszott: arról nem vagyok meggyőzve, hogy milyen színész, azonban filmbéli jelenléte mindenképpen hiteles – talán még jó is, hogy a sok tapasztalt színész mellett nem akar ő is nagyot játszani. Remekelnek a gyermekszereplők, ami azért nagyrészt a rendező érdeme. Nincs a film másfél óra, tehát igen sűrű szövetű alkotással van dolgunk. Működő dráma, vagy akár ballada ez, csak az a baj, hogy a sztorit már ismerjük. Hmmm… Én mégis bírtam. Asanisimasa: 7/10