asanisimasa

Itt sem igazán arról van szó, hogy a város őrült, hanem inkább, hogy az egész világ megőrült, ma senki és semmi nem az, mint megszokhattuk. Az Őrült város valójában egy túszdráma, csak éppen a végére az nem lesz teljesen egyértelmű, hogy ki kinek a túsza, illetve áldozata. Sam, az egyszerű, de becsületes biztonsági őr (John Travolta) úgy megy be munkahelyére, a kis múzeumba, amely már nem a munkahelye, hogy fegyverrel fogja kényszeríteni ex-munkaadóját, hogy vegye vissza az állásába. Mivel Sam alapvetően nem bűnöző, és még állásvisszaszerző akcióját sem gondolta komolyan, az akcióra nem készült fel, így az események hamarosan nem várt fordulatot vesznek – Sam a munkaadójával, egy csapatnyi virgonc múzeumlátogató kisiskolással, valamint az intézményben éppen riportot készítő Maxszel (Dustin Hoffman), az ambiciózus, ám jelenleg éppen parkolópályán tévelygő oknyomozó riporterrel elbarikádozza magát a múzeumban. Max, a témaérzékeny riporter azonnal ráharap a kínálkozó “nagy témára” és kezébe veszi a dolgok irányítását, Samből a rendelkezésére álló rövid időben és eszközökkel médiasztárt farag. A “nagy témára” azonban mások is fenik a fogukat, miközben odakint már sorakozik a rendőrség, az FBI és a különleges osztag.

Ma már közhely, hogy a média, illetve, a média irányítói milyen mélységben irányítja az életünket, közhely például, hogy ma már az amerikai haderő a CNN esti híradójának kezdési időpontjához igazítja a soros harmadik világbeli akcióit, hogy a tévé, rádió és az internet “mondja meg” mit viseljünk, milyen autóval járjunk, milyen pártra szavazzunk és mit együnk. 1997-ben ez még talán nem volt ennyire egyértelmű, és nem véletlen, hogy a rázós témák iránt messze nem érzéketlen Costa-Gavras rendezte e filmet, melynek tanulsága nem feltétlenül az, amit a média tulajdonosai (a világ kvázi urai) bekeretezve kitesznek az irodájuk falára. A film középpontjában az ember áll, aki csupán élni szeretne, de ügyéből a média óriási showt kreál, amiben viszont hamarosan elvész az eredeti ügy, maga a kisember. A filmbéli két médiasztár, Max és régi riválisa, Kevin Hollander (Alan Alda) élethalálharcot folytatnak a mindenható nézettség birtoklásáért, cinizmusukkal csak kíméletlenségük veszi fel a versenyt. Hoffman és Alda lezseren, csikkzsebből pengetik ki a figurát, köztük szegény Travolta viszont erőlködik. Ez a színészi szerepfelfogás a film fő gondolatával talán még egyezne is, azonban a valóságban ez úgy jön le, hogy Travolta szemmel láthatóan rosszabb színész a két öregnél. Túljátssza a szerepét, és csak szerencséje, hogy jó irányba, mert a végére a történet szerint is Hoffman a feje fölé nő. Costa-Gavras nem szégyenlősködik ezúttal sem, finom és pontos képet rajzol a média nyomasztó hatalmáról, de megengedi magának azt is, hogy olykor éppen abba belehelyezkedve (nem tagadva, hogy maga a film nem része ennek az establishmentnek), kifejezetten groteszk módon, felülről ábrázolja az odalent fogságába esett civileket. Jó és aktuális film ez még mindig. Asanisimasa: 8/10

Igen vicces film ez a 90%-ban inuit (tehát eszkimó) környezetben játszódó, mára már igen rusztikus hatásokat keltő kalandfilm, hogy mást ne mondjak, a főeszkimót, Kroomak sámánt például Mifune Toshiro, Kuroszava egyik kedvenc színésze, megannyi híres, nemes szamuráj-karakter megformálója alakítja, torzonborz szakállal. Emelkedjünk túl a szakállon, hisz’ ki látott már eszkimót, de amellett nem tudok elmenni szó nélkül, hogy miért egy japán színész játssza az észak-amerikai jéglakót. Olyan ez, mint a hülye (de okos) viccben van, melyben egy magyar üzleti küldöttség utazik Japánban, és a tárgyalások és néhány üveg szaké végeztével a következő kérdést szegezik neki a japán partnernek:

– Mondja, kedves Szuzuki szan, maguk itt keleten olyan egyformák, hát, hogyan tudják megkülönböztetni egymást?

– Mi még csak valahogy, mondta Szuzuki, de azt meg mi nem tudjuk, hogy Önök hogyan ismerik fel a másikat, hisz’ olyan egyformák!

Tehát, mint ahogy sötétben minden tehén fekete, fehér embernek minden vágottszemű egyforma. NEM ÍGY VAN! Csak oda kéne figyelni, és rögtön látni a különböző jegyeket, egyén és egyén között, de még arcról is viszonylag könnyen meg lehet különböztetni japánt a mongoltól, vagy éppen az inuittól. A farkas árnyéka című kalandfilmben amúgy a mellékszereplők etnikai összetétele, az eszközök, a bálnavadászat, sőt még az iglu építése is hozzávetőleg néprajzi hitelességű és most ne folytassuk ezt a rasszokba menő fejtegetést Lou Diamond Phillipsszel és Jennifer Tillyvel, a két szintén inuit karakterrel, a film két másik főszereplőjével, mert ugyanazt lehetne velük kapcsolatban is elmondani, mint amit Mifunével kapcsolatban már megejtettem.

Amúgy, ha Lou Diamond Phillips nevét olvassa a B-kategóriás filmekben már járatos, beavatott néző, akkor már nagyjából sejti is, miféle kaland vár reá, nos éppen olyan. Egyszerűbb népmesék narratíváját idéző cselekmény, kontúros karakterek, és James F. Cooper indiánregényeire emlékeztető mélységű tanulság. Egyszerű kalandfilm, szép tájakkal, nem terheli az agyat túlzottan. talán ezért lehet ennyit agyalni a rasszokon, meg sablonosan gondolkodó fehér filmeseken. Vagy azon, hogy minek a film elején ordítva a néző tudomására hozni, hogy a film forgatása során egyetlen állatnak sem esett baja, miközben a filmben folyamatosan ölik az állatokat, jegesmedvét, bálnát, farkast, sőt, még a prémjükkel is üzletelnek! Műbalhé. Asanisimasa: 5/10

Tökéletesen félrevezető címe e filmnek mind a Futballmaffia, mind az angol eredeti, ugyanis futballhoz nem nagyon van köze. Ahogyan Carlton Leach, a film fő karaktere az első percekben sietve le is szögezi, maga a foci baromira nem érdekelte, kizárólag egy jó kis balhé miatt jártak meccsekre, vagyis inkább a meccsek környékére. A (magyar) cím második fele már jóval közelebb jár a témához, hiszen Leach és társai története inkább egy sajátos, ám egyáltalán nem egyedi bűn-, illetve drogkarrier története.

A film valódi történeten alapul, Leachék Essex megye és Kelet-London nyolcvanas-kilencvenes évekbeli bűnügyi statisztikáit rontották, aki, ameddig, így a film is valamiféle fura keveréke a dokumentarista fikciónak, illetve az egyes szám első személyben elmesélt önéletrajzi filmnek. Leach tényleg futballhuligánként indult, de aztán megismerkedett a nyolcvanas évek végén betörő rave-mozgalommal és jellemző drogjával, az extasyval, aminek következtében szinte egy csapásra faképnél hagyta a focimeccsek kapcsán lezajlott, elképesztően brutális és véres össznépi harcoskodást és beállt a szórakoztatóiparba – természetesen azon az oldalon, amihez értett: kidobóember lett egy menő klubban. Innen a karrierje szépen ívelt felfelé minden téren, lassan elismert tagjává vált a terültet különböző bűnszövetkezeteinek, de hát éppen erről szól a film…

A Julien Gilbey által rendezett mozi felemás érzetet hagy a nézőben. Egyrészről, minden kétséget kizáróan igen hiteles képet ad témájáról, teljesen valószerűnek tűnnek Leach karrierjének stációi, a futball-balhéktól kezdődően, szerepére kiváló választás volt az ismeretlen arcú Ricci Harnett. Egyszerű, kétbites, külvárosi proli suttyó, aki olyan világban nőtt fel, ahol először ütnek, utána kérdeznek – bár ez az utóbbi gyakran el is marad. Kemény csávó, de nem teljesen buta. Időben tud kiszállni, ez az ösztöne pedig mindvégig jól súg. Igen plasztikus a film többi arca is, ezzel tehát nincs baj. A brutális jelenetek explicit durvasága is helyénvaló, hiszen bármiféle puhaság itt a tények elkenése lenne. Ahol egy (baseball-ütővel megejtett) pofontól agydarabkák fröccsennek a falra, azt nem lehet két vércseppel jelezni… Másrészt, mint film, nagyjából a közepétől szétesik. Ahogy Leach elért egy bizonyos státuszt, hirtelen már nem igazán ő a főszereplő, pontosabban nincs főszereplő, hanem a kamera, így az elbeszélés nézőpontja is csupán pendlizik egyik mellékfigurától a másikig. Ettől a ponttól igen nehéz is követni az addig egyenesen előretörő filmet, Gilbey kezéből kicsúszni látszik a gyeplő. Mindazonáltal egy erős hatású, tanulságos filmről van szó, amelynek naturalisztikus hitelével mindenképpen helye van a legnagyobb bűnöző-életrajzok között. Tehát, szo-szo. Asanisimasa: 6/10

Hát, gratulálok ehhez a címmagyarításhoz is! Nem írnek való vidék. Éppen hogy pont való, ha már való vagy nem való, hiszen Danny Greene-t négyszer próbálták megölni, míg végre aztán sikerült. Ha tényleg nem lenne írnek való vidék Cleveland, akkor már elsőre sikerrel jártak volna… Hogy aztán, miért akarták megölni ezt a pacákot, na, éppen erről szól a film, a maffiafilmek jól ismert kliséit felsorolva, még akkor is, ha Greene valóban létező személy volt: ez az ő életrajza.

Azonban ha láttunk már maffiózó életrajzot, akkor láttuk ezt a filmet is. Ezúttal egy szegény ír származású srác kétes karrierjét követhetjük nyomon, de hát egy ilyen pályafutás útjelző karói elég pontosan le vannak szúrva, sok módosításra nincs lehetőség. Megjelennek a tipikus események, gyerekkorban utcai kakaskodás más nációkkal, ezúttal a szicíliaiakkal, majd kisebb stiklik, egy srác aztán a bandából felnőve természetesen zsaru lesz, a másik meg a főszereplő. Ő nem. Megjelennek a jellegzetes fazonok, a korrupt szakszervezeti vezetőtől az ír és természetesen olasz gengszterekig, van (nekünk viccesen hangzó) Sándornak nevezett zsidó uzsorás is, a jól megszokott maffiózós közhelyek az éttermi találkozóktól, és az ott szokásos fordulatoktól a véres leszámolásokig, melyből főhősünknek alaposan kijutott.

A film tulajdonképpen működik, bár nyilván nem lesz olyan hatású, mint a Keresztapa-trilógia, a Nagymenők, a Sebhelyesarcú vagy a Volt egyszer egy Amerika, leginkább De Niro Bronxi meséjére hajaz egy picit. Az eddig elsősorban különféle blockbusterek fogatókönyvei körül sertepertélő Jonathan Hensleigh tisztességesen elmeséli Greene történetét, mely Rick Porrello írt meg egy regényben. Az egyenes ívű maffiózó-karrier egy csipet ír nacionalizmussal, és némi Robin Hood-effekttel keveredik, azonban minden erőfeszítése ellenére Ray Stevenson nem képes a figurából idolt, hőst kreálni, olyat, amilyet Al Pacino vagy Robert De Niro alakított a sajátjából. Az ő ír maffiózója e filmből csupán egy hallgatag ír fazon, akinek könnyen eljár a keze, hidegvérrel és brutálisan öl, és eléggé szerencséje van – egy darabig. Egyedül az utolsó jelenetben látszik belőle az ember, de az meg eléggé póznak tűnik. A többi karakter is közhelyes. Végig azon gondolkoztam, hogy miért van az, hogy már megint egy maffiózót nézek. Az rendben van, hogy a rosszak mindig izgalmasabbak, mint a jók, de maffiózót annyit láttam már, ráadásul ez a mostani annyira nem is izgalmas karakter… De megnéztem, és végül is Danny Greene története elment egynek. De idézni egészen biztosan nem fog belőle senki, mondjuk tíz év múlva, legfeljebb ha túlteng benne az ír nacionalizmus, akkor. Bár akkor is nehéz lesz, mert Greene nem beszélt sokat, inkább csak ütött… Asanisimasa: 6/10