asanisimasa

Az úgynevezett tárgyalótermi dráma műfajának hollywoodi népszerűsége az amerikai jogrendszer sajátosságaiban gyökerezik. Egy amerikai bírósági tárgyalás – tudjuk jól, láttuk számtalanszor – önmagában is egy teátrális esemény. Középen, legtöbbször magas pulpituson ül a bíró, a jog őre, kvázi az őszszakállú igazságos jóisten. Előtte, vele szemben a jog két angyala: az ügyész, aki (általában népes segédletével) vádol, valamint az ügyvéd, aki a váddal szemben védi a gyanúba kevert polgárt, aki vagy fennhéjázón, lazán elnyúlva várja felmentését, vagy pedig szinte a pad alá bújva, setét tekintetű csúszómászóként retteg. Fontos elem még az esküdtszék, a civil külvilág, a néző megszemélyesülése, nekik, nekünk zajlik e cirkusz, valamint a korlát mögött helyet foglaló történetbéli közönség, mellékszereplők, cserepad, illetve rezonőrök. A tárgyalás folyamata a két “angyal” csatája, kiváló alkalom nagy színészi alakításokra. Alapvető mozgatórugó a precedensjog intézménye, miszerint, az amerikai jogrendben, ha egy adott esetben már született egy ítélet, az a további, hasonló esetekben precedensként kell, hogy utat mutasson. Ez remek játékokra ad alkalmat… További jellegzetesség, ami már elvileg nálunk is használatos, hogy mindenki ártatlan, míg be nem bizonyítja az ügyész ennek ellenkezőjét – szintén millió bonyodalom remek forrása. Eleddig általában az volt az efféle tárgyalótermi drámák alapszituációja, hogy mi nézők, tudtuk, hogy a filmbéli gyanúsított ártatlan, és annak szurkoltunk, hogy megússza a büntetést, illetve, tudtuk, hogy bűnös, és azt vártuk, hogy elnyerje méltó büntetését. A Michael Conelly regényéből adaptált Az igazság ára című tárgyalótermi dráma azzal a meglehetősen kényelmetlen kérdéskörrel játszik el, hogy mi van akkor, ha egy vádlottról tudja az ügyvédje, hogy ártatlan és meg is tesz ennek bebizonyítására mindent, a vádnak azonban olyan megdönthetetlennek beállított, bár nyilvánvalóan hamis bizonyítékai vannak, hogy a vádlottat elítélik, illetve, mi van akkor, ha az ügyvéd tudja, hogy bűnöst véd, mégis mindent el kell követnie felmentéséért?

A klisé szerint az amerikai ügyvéd laza, nagypofájú, általában cinikus és gátlástalan. Kétely csak a legritkább esetben jeleneik meg személyiségében. Az igazság árának retró Lincoln-limóban, néger sofőrrel furikázó Los Angeles-i ügyvédje minden ízében, porcikájában megfelel a klisének, Matthew McConaughey pikkpakk hozza is a figurát, azonban ez a filmben tárgyalt még az ő edzett gyomrát is megfekszi. Felüti fejét a kétely, védencének bűnössége a napnál is világosabb. A Maseratival furikázó, ingatlanbizniszből meggazdagodott Louist (Ryan Phillippe tenyérbemászó alakításában) brutális nemi erőszakkal vádolják, ám ő azt állítja, hogy mindez csak egy kurva szánalmas pénzszerzési akciója. (Gondoljunk csak a volt IMF-vezér minapi balhéjára.)

Brad Furman filmje bravúrosan egyensúlyoz a vígjátéki elemekkel kevert krimi és a tárgyalótermi dráma között, arányt nem téveszt. Bár a történet csavarjai sejthetők előre, annak drámai sodrása gond nélkül túllendít rajtuk, és természetesen győz az igazság, mert az amerikai jogrendben mindig győznie kell az igazságnak. Ennek ellenére, a film kifejezetten izgalmas, egyben szórakoztató is. McConaughey-t még nem láttam ilyen jónak, mint itt, Ryan Phillippe-t már igen, de itt is szívből tudtam utálni. Remek mellékszereplők színesítik a palettát, bár Marisa Tomei itt picit halványabb, de John Leguizamo és William H. Macy lazán hozzák a tőlük elvárt színvonalon a fontos mellékfiguráikat. Szóval, érdekes, sőt mi több, tartalmas film ez, nem túl mélyen, de azért színvonalasan végigvitt morális felhangokkal. A magyar szinkron viszont pocsék, több pontot levesz a filmből, ha lehet ezt tényleg csak eredeti nyelven nézzük. Asanisimasa (magyar szinkron nélkül): 7/10

Kicsit mosolygok én már azon, ahogyan ifjú rajongók késhegyig folyó harcot folytatnak azért, hogy meggyőzzék a másikat, ez a prequel jó, vagy nem jó, és hogy méltó a későbbiekhez, avagy nem. Az X-Men: Az elsők a Marvel nevű képregénykiadó hasonló című, ebben a kultúrkörben legendás státuszú sorozatának kezdeteit elmesélő szuperhősös film, látványmozi, popcorn-kísérő, efféle. Izé. Szuper-képességekkel rendelkező (van aki gondolatolvasó, van aki a fémet hajlítja, van aki minden energiát magába gyűjt, satöbbi-satöbbi) srácok és csajok rohangálnak össze-vissza, míg tudatukra és képességeik valódi kihasználhatóságára ébredve azt nem fordítják a maguk (és a világ, a Jó, avagy a Rossz) javára. Vannak aztán gonoszok és jók, a gonoszok a világ uralmára törnek, a jók pedig ezt szeretnék megakadályozni. Itt, mellékszerepben van még CIA, KGB, a hatvanas évek elejei kubai rakétaválság, az ifjú Kennedy elnökkel, sőt még maga Gromiko is feltűnik egy archív bejátszáson. Ez persze, a rajongóknak nyilván nem jelent semmit, jobbára valószínűleg azt sem tudják, ki volt, például ez az utóbbi pofa. Mit mondjak: jó nekik. Tehát egyszerű mese, az ehhez való látványelemekkel, robban, még nagyobbat robban, baszott nagyot robban, meg telekinetikus úton kiemel egy atom-tengeralattjárót a tenger alól… győz a jó, de marad még rossz is, tehát jöhetnek a későbbi folytatások.

A film érdekessége, vagy inkább különössége abban rejlik, ahogy a népes írói gárda Matthew Vaughn rendező vezényletével ráfűzi a mesét a történelem valós eseményeire. Kezdünk Auschwitzben, majd ugrunk az időben, és jön a kubai cuccos, amikor az oroszok Kubába, az USA közvetlen szomszédságába akarták telepíteni atomrakétáikat, amit az amerikai tengeri haderő határozott fellépéssel tudott csak megakadályozni (vagy nem, de ezt most hagyjuk). A filmben ez a valódi, megtörtént konfliktus, amikor tényleg csak hajszálon múlt a harmadik, minden bizonnyal az utolsó világháború kirobbanása; ez képezi a fősodort, itt azért már kicsit meg van firkálva a cucc. De a lényeg azért a lényeg marad.

Erkölcsi, vagy inkább életvezetési tanácsot is kapunk a filmből, miszerint, ha úgy gondoljuk, hogy vélt/valós másságunk miatt kiközösítenek, illetve hátrányokat szenvedünk, ne szégyelljük azt, hanem fordítsuk a dolgot a magunk javára. Ne mi próbáljunk hasonulni az átlaghoz, elnyomva magunkban akár fontos képességeket, hanem inkább azt fejlesszük, gyúrjunk rá, és a társadalom fogadjon el minket olyannak. Tekintve a célközönség életkorát, hogy a tinédzserek tele vannak önértékelési problémákkal, útkereséssel, egyebekkel, ez egy okos tanítás a filmtől. Enivéj. Nem volt ciki a film, abszolút nézhető kis mese  (persze nekem, aki azért már néhány X-el túlnőtt a célközönség életkorán). Asanisimasa: 6/10

Felesleges lázadozni Hoffmann Rózsa új oktatási törvény-tervezete ellen, nem az fogja elindítani az egyen-gömbölyűre gyalult magyarokat az együttbégetés akolmelegének útján, a folyamat már régóta itt kulminál. Mi másnak a számlájára írhatnánk azt a baromságot, hogy még mindig vannak olyan nézők, akik fel vannak háborodva, hogy nem térdcsapkodós vígjátékot látnak (az idén 76 éves) Woody Allentől? Főleg, hogy Woody sohasem csinált effélét, legfeljebb hasonlót, de azt is már vagy negyven éve. Az utóbbi években néha kifejezetten sötét, még akkor is, ha szellemes történeteket csinál, hogy mást ne mondjak, talán kifejezetten ezért költözött a nem éppen napfényes Londonba is, de Barcelonában és Párizsban sem a fény érdekli. Unalmas? Na ja, unalmas annak, akinek az élete is unalmas…

Ezúttal ismét a párkapcsolatok mátrixát boncolgatjuk, Woody Allen soros filmesszéjében, a helyszín London, a szereplők felső-középosztálybéli értelmiségiek, művészek, az a kaszt, amelyet Woody igen jól ismer. Nem téved ezúttal sem, pontosat látja a háló gócpontjait, szakadó szálait, összegabalyodott görcseit és szabadon lebegő függőpontjait, s mivel egy 76 éves filmes már igen nehezen tud hibázni, ezt látjuk mi is. Sok újdonság nincs amúgy a Férfit látok álmaidban-ban, a szituációk és az abból adódó problémák ismerősek, vagy Woody Allen korábbi filmjeiből, vagy saját életünkből. Talán az öregedés problematikájának aspektusai kapnak itt kissé nagyobb teret, ami érthető is, valamint az, ahogyan néha azokat külső, ám nem feltétlenül a legmegfelelőbb, legadekvátabb segítséggel próbáljuk megoldani. Persze, Woody ezúttal sem kínál megoldásokat, megelégszik azzal, hogy elmesél néhány, lazán összefüggő, jellemző példát és a többit ránk bízza. Mesélni tud, hiszen egy intelligens, szellemes faszi, és tudja azt is, hogy nincs megoldás, illetve, csak részmegoldások vannak, amiket mindenkinek saját magának kell megtalálnia. Persze, az is lehet, hogy az egésznek tényleg semmi értelme nincs.

Ismét remek színészek tiporják egymást, Gemma Jonestól Naomi Wattsig és Anthony Hopkinstól Antonio Banderasig, ez nem meglepetés, egyben garancia arra is, hogy Woody Allen filmjei állandó nívót képviselnek, amiben bárkinek komoly rangot jelent egy akármilyen kis szerepben is részt venni. Ezt a filmet részleteiben tulajdonképpen láttuk már, több helyen, ez azonban nem jelenti azt, hogy így, ebben a “leosztásban” ne lenne szórakoztató. Könnyed, heherészős, csevegős kis mozi, aki általában szokott Woody Allen-filmeket nézni, az ezt is meg fogja, aki nem, az viszont kerülje el messzire. Okos felnőttmesék ezek, okos felnőtteknek. Asanisimasa: 7/10

A kaland egy hegymászónak valószínűleg a Mount Everest megmászását, egy berepülőpilótának a Holdra szállást, egy kommandósnak mondjuk egy horgászhétvégét, egy orvosnak pedig a vitorlázást jelentheti. Márai Sándor hőseinek a kaland, úgy tűnik, elsősorban az önmagukkal való szembenézést jelenti, azt, hogy kimondhassák, mennyire boldogtalanok.

A „polgár” író

Márai életművét belengő melankóliáról azt hiszem, mindennél többet elmondanak halálának szomorú körülményei. A kassai születésű író-költő gyakorlatilag végigélte a huszadik századot, hiszen 1900-ban született. Már a húszas éveiben elkezdte írói sikereit learatni, s a harmincas években már kifejezetten írósztárnak számított, immár Budapesten. 1948-as emigrációját követően azonban a kommunista, majd a szocialista kultúrpolitika hallani sem akart a polgári értékrendet követő, zsigerileg humanista íróról, aminek eredménye az lett, hogy a rendszerváltás első pillanataiban Kossuth-díjat kapott, visszaállították akadémiai tagságát, sajnos azonban mindezt megelőzően egy évvel, Márai önkezével vetett véget életének, a messzi San Diegóban. Talán nem is tudta, hogy ha még egy kicsit kibírja, akkor diadalban utazhatott volna vissza szülőföldjére… Ettől függetlenül, ám ezzel együtt is, a magyar társadalom a rendszerváltással „felszabadult” konzervatív szelete azonnal a pajzsára emelte az írót, életművén keresztül, s mintegy regényeit, verseit, színdarabjait mintegy használati utasításként használva próbálta kialakítani a magyar polgárságot, mint újra létező társadalmi réteget. Márai spleenes, naftalin- és dohányszagú, mélán morfondírozó világa újra divatba jött egy kis időre a nyugati olvasóközönség körében is, hiszen minden keleti blokkból származó emigráns író természetszerűleg izgalmas. Izgalmas volt Kundera, Szolzsenyicin, így izgalmas Márai is – egy darabig, míg nem találnak egy újabbat. Konzervatív magyarok körében, akik nosztalgiával gondolnak vissza a harmincas évek úri világának kifinomult eleganciájára, a polgári szalonok szivarfüstös csevegéseire, amikor a probléma mindössze annyi volt, hogy Bolzanóba vagy Velencébe utazzanak levegőváltozásra, még ma is izgalmas. Márai ennél persze, nyilván több, és nem véletlenül sorolják nyugati irodalomkritikusok Thomas Mann mellé, mélyen humanista volt, rengeteget tépelődött, töprengett döntéseiben és filozófiai, etikai kérdéseken egyaránt. Akárcsak a hősei. A műveiből készült filmek azonban ebből csak a hártyavékony felszínt tudták eddig csak megidézni. Sipos József rendező-producer mindennek ellenére alaposan beleásta magát Máraiba, hiszen készített róla dokumentumfilmet, különböző műveiből tévéfilmet és játékfilmet is – ezúttal egy újabbat az utóbbiból, a Kalandot, mely a hasonló című színdarab adaptációja.

A szerelmi háromszög

A történet meglehetősen banális. Neves orvosprofesszor fiatal és gyönyörű nejébe a prof tehetséges fiatal tanítványa habarodik bele, aki a szerelem oltárán hajlandó feláldozni akár a karrierjét is. nagyjából ennyi is, hiszen az események, ha lehet a történet lomha kanyarulatait ennek nevezni egyáltalán, arról szólnak, hogy a prof megpróbálja felfogni, mi is történik, és utána igazi úriember módjára, megoldani ezt az esetet is. Kétségünk se legyen afelől, hogy megoldja, mégpedig igazi Márai módra: kihúzza magát és óriási tartással, sőt nem kevés mártíromsággal, ám csendesen és szomorúan kardélre hány mindenkit, önmagát is beleértve (persze, ezt csak képletesen kell érteni).

A diagnózis

A film pompás, már a fényképezését elnézegetve. Gózon Francisco már az Eszter hagyatékában is bravúrosan fényképezett napsütötte Toscanát a Balaton-felvidékből, ami filmen még sosem volt ilyen szép és idilli. Az operatőr e filmben is remekel: ezúttal a szivarfüstös polgári enteriőröket jelenti meg hitelesen, amilyenek azok lehettek 1940-ben, és ahogyan azoknak ki kell nézniük egy 2011-es filmben. A filmben természetesen szó sincs háborúról, nácikról, békés, jólszituált polgárok magánéleti válsága kavar piciny magánvihart a bodor szivarfüstfelhőben – legalábbis a filmből ennyi jön le. Márai dialógjai mögött rejtező tünékeny, melankolikus gondolati lírája azonban benne marad, azt muszáj odaképzelnünk. Sipos filmjében csak a dialógokat halljuk, érthetetlen módon egy közepesen ismeretlen, idősödő német színész (Gerd Böckmann) szájából, valamint az eléggé egysíkú Csányi Sándor (ezt az arcát már sokszor láttuk) és az ezúttal is gyönyörű, Madonna-arcú Marozsán Erika között, ezek azonban mindössze a tisztes polgári lét elviselhetetlen boldogtalanságát tolmácsolják a néző felé. A film így szép, de közhelyes, banális és unalmas. Amikor a végén (Eperjes Károly misztikus figurájának köszönhetően) fénynek kéne derülnie arra, vajon miért néztük végig e filmet, már csak legyinthetünk: Oh, boldogtalan régi idők! Egészen biztos vagyok abban, hogy ennél azért Márai többet gondolt… Asanisimasa: 4/10