asanisimasa

Szeretem Ricky Gervais humorát, sőt, talán a legjelentősebb kortárs komikusnak mondanám. Eddigi egyetlen mozifilmje -már, amit all-round szerzőként követett el- ugyan még messze nem volt tökéletes, azonban két überallez tévésorozata, az Office és az Extras már tényleg mindenek felett áll, legalábbis a sitcom mezőnyben. A Kisvárosi Rock’n’roll második nagyjátékfilmje, melyet állandó társával, Stephen Merchanttal közösen írt és rendezett, valamint az egyik jelentős mellékkaraktert játssza is.

Látszólag meredeken kretén, cinikus, szexista és rasszista, gyökér és politikailag tökéletesen inkorrekt ezúttal is, annyira, hogy helyenként akár nyugodtan fel is hördülhetünk. Gervais ilyen, egy pillanatnyit sem cicózik, ha nevén kell nevezni a gyereket, s ha fel akarunk rajta háborodni, hát tessék – gondolhatja kissé püffedt babaképe mögött, magában kajánul vigyorogva. Azonban Gervais okos, és egyáltalán nem tisztességtelen, csupán nem kenegeti a valóságot, hanem olyannak mutatja, amilyen valójában, s amilyennek ábrázolni akár három szociológus végzettségű dokumentumfilmes is csak vért izzadva, hosszú évek terepmunkája után lenne képes, ha egyáltalán. A címbéli kisváros valahol a füstös, koszos, meddőhányók között elterülő közép-angliai iparvidék jellegzetes települése – Temetőcsomópont, ja. Isten háta mögötti szemétkupac. Lakói igazi angol prolik, sötétek, korlátoltak, bunkók és suttyók. Lehet ezt színezni, de hát mégiscsak azok. Itt nevelkedik a hetvenes évek közepén a film három ifjú főszereplője, akik bár együtt lógnak, távlatokban különbözőképpen képzelik el boldogulásukat. Az ő történetüket meséli el a film, mellékszerepekben komoly sztárokkal, mint Emily Watson, Ralph Fiennes, vagy akár maga, Gervais.

Az angol munkáskörnyezetben játszódó filmek modorában indulunk, s úgy tűnik, egy igen súlyos társadalmi dráma vár ránk, még akkor is, amikor Gervais először feltűnik. Azonban az első poénján már röhögünk, ha ezt nem szégyelljük, hiszen általa igen vaskos kontúrokkal rajzolódik ki a tipikus angol proli család karikatúrája, mely minden elrajzoltsága ellenére, úgy hiszem, tűpontosan fogja meg a jellemző jegyeket. Szóval, súlyosan indulunk, majd röhögünk, hogy aztán moralizáljunk egy picit az angol társadalom mobilitásának dinamikáján. Kap aztán jó csípőset a high society feszengő sznobizmusa is, ne legyen kétségünk, csakúgy, mint a hűvösen hímsoviniszta angol mentalitás, vagy a hideg karrierizmus – hogy aztán, szinte észrevétlenül egy könnyfakasztóan bájos, romantikus mesébe csöppenjünk. Sírunk, nevetünk, sőt röhögünk, aztán meghatódunk – és a film végére, ha jól figyeltünk közben, egy szemernyi kétségünk sem marad afelől, hogy Ricky Gervais mennyire okos. Ritkán láthatóan plasztikus képet fest rólunk, emberekről, úgy, hogy egészen lemegy értünk a pincébe, a sárba és mocsokba, de aztán ki is tud onnan szakítani és elszáll velünk jó messze. Politikailag látszólag inkorrekt társadalomkritikai romantikus vígjáték, na, erre varrjál gombot. A szénporszagú, sörízű képekhez és az adott korszakhoz jól passzolnak a zenék: Slade, Thin Lizzy, Led Zeppelin, ilyenek. Én nagyon jól szórakoztam a filmen. Asanisimasa: 9/10

Mi még úgy nőttünk fel, hogy a képregény általában a Pif Magazin, esetleg a keletnémet nyomdaipar gyöngyszeme, a végtelen Mozaik-sorozat volt. Legtöbben aztán továbbléptünk olyan „nagykorú” műfajok felé, mint az irodalom és fogalmunk sem volt róla, ami persze, a nálam nem sokkal fiatalabbaknak már nem újság, hogy ma Japánban a legnagyobb példányszámban kiadott írásos média a manga, vagyis a japán képregény, a maga számtalan stílusával.

Yoshihiro Tatsumi

A manga kifejezés eredete messze, a rejtélyekben gazdag japán kultúra évezredes homályába vész, ma azonban szerte a világon egy dologra értik: ez a jellegzetes japán képregény, melynek mára már a legtöbb távol-keleti, sőt Ázsián kívüli országban is kialakultak sajátos verziói (valamint aminek animált változata az anime). De ugorjuk át most a múlt szövevényes gyökereit, s ne bonyolódjunk bele a japán képzőművészet korai példáinak elemzésébe, de a hagyományos kalligráfia jelentés-elméleti boncolgatásába sem; a manga körülbelül a második világháború befejezése után indult el hódító útjára, először Japánban, aztán szerte a világon. Az ilyen képregények kezdetben az ifjúság számára készültek, kalandos-mesés történeteket meséltek el, a korai Disney-rajzfilmek karakterei ihlette, ám mégis ízig-vérig japán figurák szereplésével. Aztán, ahogyan az első manga-olvasó generáció is cseperedett, úgy jelent meg az igény a komolyabb, felnőttebb történetek „megmangásítására” is, melynek eredményeképpen a lehető legkülönfélébb manga-műfajok jelentek meg a boltokban. A kodomo a legkisebbeknek szól (pl. Pokémon), a sónen már a nagyobb fiúknak és lányoknak, akciódús és az alapvető erkölcsi elveket képviselő sztorik, már enyhe erotikával fűszerezve (pl. Naruto). A sódzso nagyjából ugyanaz, mint az utóbbi, csak inkább a lányok részére, sok érzelemmel, de nem ritkán hangsúlyos horror-elemekkel vegyítve, s így tovább, egészen a konkrét szexuális perverziók tárházaként is funkcionáló, egzakt pornó hentai-okig, de láttam már autó-tuningoló kézikönyvet is manga-formátumban. Van több, kifejezetten művészi igényű stílusa is a mangának, ezek egyike a gekiga, ami talán legjobban ’képes drámaként’ fordítható. Yoshihiro Tatsumi találta ki az új stílust 1957 körül, mely jellemzően a felnőtt korosztály olyan mindennapi problémáival foglalkozik, mint a háború utáni stressz, a munkanélküliség, a magány, vagy akár az impotencia. A realisztikus, sőt olykor kifejezetten naturális hatásokkal megrajzolt történetek nem várt nagy sikert arattak, és aratnak azóta is.

Tisztelet

Közismerten nagy hagyományai vannak a japán kultúrában a mesterek iránti tisztelet hangsúlyozásának, Tatsumi – ma is élő – személyének azonban mégis egy szingapúri filmes, Eric Khoo áldoz egy egész estés filmet, ha tetszik, animét. A Tatsumi egyrészről talán műfajtörténeti pillanat, hiszen nem nagyon készült eleddig, sehol a világon animációs portréfilm élő emberről. Láttunk már fura animációs kísérleteket, például háborús dokumentumfilmet, élőszereplőkkel eljátszatott animációs pszichotripet, de portrét talán tényleg nem. A portré azonban anime is – talán gekigából sem készült még ilyen­ – hiszen Tatsumi szan amellett, hogy elmeséli életének fontosabb eseményeit, mintegy illusztrációképpen néhány ismertebb története is megelevenedik, mégpedig a saját karaktereivel és a saját stílusában, így rajzolva meg a Mester arcképét, a második világháború utáni Japánnal a háttérben, az atomvillanás okozta összeomlástól a gazdasági felvirágzásig.

Az élet lerajzolva még nyomorultabb

Tatsumi történetei körülbelül annyira szórakoztatóak, mint egy hajdani olasz neorealista film vagy mondjuk Tarr Béla életműve. Szó sincsen szuperképességekkel rendelkező hősökről, akikre a közvélekedés kapásból asszociál a japán képregények kapcsán, ellenben látunk néhány neurotikus japán kisembert, akik magányosak, vagy impotenciával küzdenek, a gyárban, ahol dolgozik, a gépsor levágja a kezüket és hasonlók. Ahogy haladunk végig (rajzban) Tatsumi szan életén, az adott pillanatokban mindig megelevenedik egy odavágó történetének animációja, Tatsumi sajátos stílusában. Messze vagyunk például Hayao Miyazaki aprólékos műgonddal megrajzolt álomvilágától, Tatsumi szinte csak karikatúrákat, erős kontúrral meghúzott karaktereket rajzol, ugyanilyen kevés vonallal felskiccelt, ám mégis jellemző háttér előtt, azonban a manga jellemző stílusjegyeivel, például a zavartságot jelző sűrű izzadságcseppekkel az arcon, és effélékkel. Tatsumi úgy rajzol, mint Nepp Mézga-családban, a sztori azonban a japán vérrögvaló. Ezek a történetek még jobban is ülnek ilyen vázlatos figurákon, hiszen nem vonja el a néző figyelmét egy különösen kidolgozott falombozat, és más hasonló látványosság. A levágott karból spriccelő vér, a sugárhányás is megdöbbentőbb, gusztustalanabb, mintha egy az egyben látnánk. Tatsumi viszont egy kedves, idén 76 éves bácsi. 70 %-ban történetet mesél, 30 %-ban rajzol, pl. ezt is e filmből tudhatjuk meg. Asanisimasa: 7/10

A film címéből (Café Lumiére) talán következne, hogy valami könnyed franciásat kapunk, bár az utána következő krikszkrakszok nyilván a helyünkre is térítenek, már a ‘franciás’ jelzőt illetően. A ‘könnyed’ továbbra is fennáll, s bár a filmet (jobb híján) drámának bélyegzik a különböző adatlapok, azért nincs semmi drámai, semmi komoly ebben a filmben. Igazi keleti egykedvűség lengi be a tajvani Hou Hsiao-Hsien japán környezetben forgatott filmjét, mely ráadásul könnyed is, mint egy pillangó szárnycsapása, mikor felébred a hajnali nap első sugarára egy cseresznyefa harmatos virágán. A Café Lumiére-nek azért a filmtörténelemhez van annyi köze, hogy egyfajta, a film elején is deklarált homage a japán film egyik nagy alakjához, Ozu Yasujirohoz, akinek a film készítésének idején ünnepelték születésének 100-ik évfordulóját.

A mesteri előképhez hasonlóan, itt sem történik semmi. Semmi lényeges, legalábbis a mi fogalmaink szerint. Yoko, a fiatal riporterlány egyedül él pici tokiói lakásában, hűtője mindig üres. Szüleit már ritkán látogatja, de ha igen, akkor úgy tömi magába édesanyja főztjét, mintha soha nem evett volna még. Munkája kapcsán gyakran utazik Tajvanra, ahol egy kósza kapcsolatból terhes marad. Férjhez menni azonban nem akar, egykedvűen pergeti napjait tovább. Ennyi, amit nagyjából le lehet írni a film sztorijáról, de ahogy Ozu sem, így ez a film sem tartja lényegesnek a történetet, legalábbis a mi nyugati fogalmaink szerint. Hsiao-Hsien kamerája a film elején szépen belesüpped a tipikusan japán földközeli látószögbe, és attól kezdve, mintegy másfél órán át szemléli főhősénekszereplőjének mindennapi életét. Sokan felénk vakarják a fejüket, hogy ebben akkor mi a jó? Mit kell nézni?

Mit kell nézni reggel kávézás közben a plafonon? Mit kell nézni, amikor a tél múltával, az egyik első tavaszi napon, amikor már érezni a nap melegét, lehuppanunk egy padra öt percre? Mit kell nézni, az előttünk lótó-futó embereket? Azt az öreget, aki morzsát szór a dagadt városi galamboknak? A fiatal gimnazista lányokat, akikről szakad le a ruha a nap első meleg sugaraira? Azt a biciklistát, aki éppen hogy csak meg tudott állni a piros lámpánál? Hogy az a férfi beletalál-e a szemetesbe, amikor talán túl lazán belecélzott azzal a kólásüveggel? Bagatell, banális, semmi kis dolgokat nézünk, bámészkodunk, meditálunk, agyat ürítünk. Picit befelé látunk. Lopunk egy kis időt, hogy magunknak legyünk.

A kritikusok legalábbis nyilván így gondolják a Rohadt Paradicsomon, hiszen a 94% azért 94%. Nyilván, a sok sematikus nyugati erőlködés után jó egy ilyen nyugodt, távoli, könnyed fuvallat, mely tisztítja a szemet, agyat, fület. Én is hasonlóképpen vagyok vele. Asanisimasa: 9/10

A Pina táncfilm, pontosabban a világhíres német koreográfus, Pina Bausch portréfilmje, a szintén világhírű Wim Wenders, ezúttal 3 dimenziós kameráján keresztül. A tánchoz, baletthez, mozgásszínházhoz nem értek, Pina Bauschnak mindössze egyetlen koreográfiáját (Sweet Mambo) láttam, nemrégiben, amikor társulata, a Tanztheater Wuppertal fellépett a Nemzeti Színházban – én úgy nézem az ilyen előadásokat, mint egy óvodás kisfiú. Kerekre nyílt szemmel és tátott szájjal, ha lenyűgöz, és ásítozva, durcásan utálkozva, ha unom. Ez az előadás fele-fele arányban hatott rám, kezdetben lenyűgözött, de aztán belefáradtam és elkezdtem unni. Annyi azonban számomra is lejött, hogy valami eredendőt, elementárisat és különlegeset láttam, a híres és sokat emlegetett német koreográfusnő nyilván nem akárki, s nyilván nem véletlenül készített róla filmet Wenders sem.

Lehet valami nagyon balsejtelmű, nyomasztó Wenders karmájában, hiszen nem először lengi körül a halál és az elmúlás valamelyik filmjét. Ezt megelőző filmje a Halál Palermóban címet viselte, de ennél sokkal komolyabb, megrendítőbb a Villanás a víz felett című 1980-ban készült dokumentumfilm, melyben idős mentorának, barátjának, Nicholas Raynek haláltusáját vette filmszalagra. A halál motívuma szinte az összes Wenders-filmben előjön valahogyan, ha másképpen nem, hát úgy, mint az óriási sikerű Buena Vista Social Clubban, frivol, fricskát mutató mosolyként. Wenders és Bausch (a képen) húsz éven át terveztek közös filmet, míg végül 2009-ben jött el az idő, hogy nekilássanak a közös munkához. A sors, Isten vagy a karma azonban itt is közbeszólt, két nappal a próbafelvételek megkezdése előtt és öt nappal azután, hogy Bauschnál rákot diagnosztizáltak, a koreográfus hirtelen, tragikus gyorsasággal elhunyt a rák egy közelebbről eddig nem ismert, rendkívül gyors lefolyású változatában. Wenders azonban elkezdte a forgatást, s ennek eredménye ez a film.

Én egy normál, kétdimenziós verziót láttam, de azt a priori aláírom, hogy a 3D technika ha másra nem is, de tánc (sport, stb.) filmes megjelenítésére tökéletesen alkalmas lehet. A hírek szerint többé-kevésbé ez így is van. Bausch ritmikusan ismétlődő mozdulatokra épülő, vulkanikus erejű és elsöprő intenzitású koreográfiái azonban még ezen a szánalmas síkképen is átjönnek. Wenders portréfilmje, az alkotó híján, annak művein, illetve a művek más térbe helyezett variációin, valamint a társulat táncosainak egymondatos vallomásain, a túlvilágra küldött megható üzenetein keresztül adja ki Pina Bausch portréját. A film működik, persze ehhez kell Bausch vibráló, mindenre nyitott, játékos, ám szigorú és következetes személyisége is, mely munkáinak minden egyes pillanatából süt. Elképesztő, hogy szinte minden zene inspirálta, a barokk áriáktól romantikus vonósnégyeseken és Sztravinszkij tánckoreográfusok számára megkerülhetetlen Tavaszi ébredésén keresztül a dixielanden és jazzen át a legmodernebb elektronikus tánczenékig és különféle népzenékig, azonban mindig a férfi és a nő viszonya állt a középpontban. Amikor egy fiatal portugál táncos érkezett a társulathoz, és elfogódottan megkérdezte a világhírű koreográfust, hogy mit is kéne csinálnia, Bausch azt válaszolta: Táncold el a szerelmet! Ha ez volt Bausch hitvallása, akkor ez a filmben benne is van. Mit lehet még erről elmondani? Ezúttal nem ásítoztam, hanem elejétől a végéig tátott szájjal csodáltam. Asanisimasa: 10/10

Fogjuk fel ezt a részt a hajdani, elsősorban a kataklizmaszerű fináléjával óriásit ütő, eredeti, első Majmok bolygója méltó folytatásának, a közbeeső többi bénázást pedig felejtsük el. Ezúttal A majmok bolygója a Föld, itt lesz majd a címbéli lázadás (meg fogaknak vicsorítása, haragos hörgés és jajveszékelés…), ez az egyik új elem, a másik pedig az, hogy első számú főszereplővé a majmok, jelesül az egy majom (mind felett), Cézár (Andy Serkis) lép elő. Az emberek mellékszerepbe kényszerülnek, illetve ők a baj (drámai konfliktus, ilyesmi) okozói, ők azok, akik nem merik bevallani: elkúrtuk! Nem kicsit, nagyon!

A műfaj természetesen ezúttal is tudományos-fantasztikus kalandfilm, ami ezúttal a börtönfilmek, illetve az orvosi kísérletezős-vírusos filmek alosztályának kliséivel van felütve, ez az elegy azonban (számomra váratlanul), igen csomómentes keverékben kerül fogyasztásra. Rupert Wyatt kitalálta és megvalósította – és a film működik is. Természetesen nem lép, nem léphet ki a zsánerfilmek béklyóiból, hiszen egy erősen az alapsztori etikai, filozófia vonatkozásaira fókuszáló mélyebb, komolyabb film nem lenne képes tömegeket behozni manapság a mozikba, a népnek kell a látvány, kellenek a hősök és kell az érintettség érzete. Látvány van. Hősök is vannak, mégpedig A-kategóriás moziban szerintem először a filmtörténelemben, állatok az emberek ellen – és láss csodát, mi, emberi, humanoid nézők, az állatoknak szurkolunk! Annyira, hogy komolyan eljátszanék a gondolattal, mi lenne, ha csimpánzokkal nézetnénk meg e filmet? Szóval, megvan az érintettség-faktor is…

Mindössze három darab szimpatikus humanoid (a kissé sablonos tudósfazont alakító James Franco mellett a kitűnő John Lithgow, mint kistudós Alzheimeres apukája és a gyönyörű Freida Pinto, mint kistudós csaja és állatorvos) játszik e filmben, ám rengeteg a nem szimpi (gaz gyógyszergyárosok, sintérek, rendőrök). Nem csoda, hogy a végkifejlet is olyan, amilyen (no spoiler!), ne tessék kivenni a filmet a vége-stáblista első betűinél, a csattanó még később jön! Akkorát ugyan nem fog csattanni, mint amilyet az első rész híres tengerparti jelenete, nem fogunk térdre esni, mint Charlton Heston, de azért buksinkat megvakargathatjuk, hogy: Nincs ez így nagyon jól… Kalandfilmbe ennyi töltés éppen elég is, jó kis szórakoztató film ez a Lázadás, tipikusan vasárnap délutánra. Asanisimasa: 7/10

Tekintve, hogy még mind a mai napig harcolnak (de legalábbis ott vannak) amerikai katonák Irakban, igen boldog ország az, amelyik gond nélkül tárja világ elé a szennyesben felhalmozott szarcsíkos alsógatyáit. Válság van, gondok vannak, de ez senkit nem zavar abban, hogy áldozzon az igazság oltárán – mi bezzeg még ezt a nyamvadék III/III-as dolgot sem bírtuk húsz év alatt rendbe tenni, nemhogy más, ennél lényegesen fontosabb dolgot megoldanánk. Nincs mondjuk Joe Wilsonunk, csak egy csomó, bankszámláját, állását, picinyke hatalmát féltő szarházink… Joe Wilson amerikai nagykövet volt évekkel ezelőtt Nigerben, de arról vált igazán híressé, hogy hazugságon kapta (hohohó!) az USA elnökét, a világ legbefolyásosabb emberét, ifjabb George W. Busht. A hazugság az volt, amikor az elnök soros évértékelő beszédében azzal indokolta az Irak megtámadását, hogy Szaddamék vegyi fegyvereket, sőt mit több, atombombát gyártanak, amivel meg akarják támadni az Államokat. Az atombombához szükséges dúsított atomot pedig Nigerből vásárolták – Wilson azonban, feleségének, a mellesleg a CIA kötelékében dolgozó ügynöknek ajánlására visszautazott Nigerbe, ahol bebizonyította, hogy lehetetlenség, hogy Nigerből atombomba-alapanyag származzon. Felesége, Valerie Plaim pedig mindezt alátámasztotta Irakból származó értesüléseivel, miszerint Szaddamnak nemhogy atombombája és vegyi fegyvere nem volt, még a tankjaiba se nagyon volt pótalkatrésze. A háború indoka, vagyis a casus belli így szimpla hazugság, ergo az elnök hazudik, ergo, az egész iraki offenzíva jogtalanság. Természetesen, Joe Wilsont és Valerie Plaimot azonnal meghurcolták, lekomcsizták (annyira ismerős ez nálunk is), életveszélyesen megfenyegették, de aztán évek múlva, a szenátusi vizsgálóbizottság előtt mégiscsak érvényt tudnak szerezni igazuknak. Az más kérdés, hogy a bűnösök ott is büntetlenül maradtak, legalábbis szépen elkentek mindent az ügy körül…

Az Államtrükkök című politikai dráma (NEM akciófilm!) ennek az ügynek dokumentarista hangvételű, meglehetősen alapos, ám igen feszesre vágott feldolgozása, melyet nem véletlenül jelöltek Cannes-ban Arany Pálmára. Doug Liman ügyesen kanyarított drámát a valóság töredékeiből, és kreált valódi filmhősöket a hétköznapi hősökből, akik úgy keltek harcba a világ urával, hogy közben sosem felejtették el lehalkítani hangjukat gyermekeik előtt. Összeesküvés-elméletekben legalább közepesen tájékozott nézőnek persze a film nem fog ma már sok újat mondani, számukra már régen bizonyos volt Bushék simlissége, azonban -főleg a mai hazai córeszben- abszolúte nem árt picit agyongyalázott igazságérzetünket ápolgatni, ha mással nem hát ilyen filmekkel. Valerie és Joe szerepeiben Naomi Watts és Sean Penn abszolúte meggyőző és hiteles, a film pedig kötelező. Asanisimasa: 9/10