asanisimasa

Na, hát legalább nem kellett sokat bajlódni e film címének bepötyögésével, mivel amúgy sok pozitívum nem nagyon mondható el erről az igen artisztikus félhomályban játszódó ausztrál krimi-thrillerről. X, tehát az egyik iksz, mondjuk a jól ismert XXX-ből, vagyis a Csak felnőtteknek szóló, szexszel, erőszakkal és más ilyen csúnya dolgokkal teli fakkból, ami mondjuk hathat csábítónak így erősen 18 év felett, de a filmet látva kérdem én: Hol a francban van a másik két X? Mert azok nélkül ez csak lila működ, bűbáj, bénázás.

Az ausztrál film egyik minden bizonnyal méltán alulreprezentált üdvöskéje, Jon Hewitt eddigi filmjeivel nem sarkallta nagyon az imdb kattintógépeit az 5 pontot néhány tizeddel meghaladó tetszési indexek generálására, sőt első filmjét, az 1992-es Bloodlustot csak 2.7-re méltatták. Ennek ellenére, komoly ambíciói lehetnek az ipsének, hiszen innen pályája az elkövetkezendő négy filmmel meredeken ível felfelé, a már említett közepes közepes szint felé. Ez az X című csoda még annyira friss, hogy még pontszáma sincs – meglepődnék azonban, ha ezzel tovább, feljebb tudna lépni. Szóval, elég szar film ez is (mint a megelőző posztban is volt).

Itt egy 17 éves kurva a film főszereplője, ugye, az éjszakában vagyunk, előre kurvák, gengszterek, drog, korrupt zsaruk, mifenék; szóval a kiscsaj egy olyan kocsiba száll be, ahová nem kellene, de ezt még nem tudja, azonban később olyat lát, hogy futnia kell, sokat és nagyon. A baj, hogy utána is futnak, de nem szerelemből. Van aztán egy látens bűvész taxisofőr, néhány drogos, egy kiugrani próbáló idős kurva (30 éves, na ja), leszámolás, kóla, puska, sültkrumpli – direkt összekevertem, hogy ha valaki mégis megnézné, ne legyen olyan nagy spoiler. Szóval, lehetne ez egy középszerű bé-kategóriás thriller, kár még erotikus felhangokkal felütve is, de Hewitt ehelyett maszatol. Művészi akar lenne, de nem kicsit. Lassú, visszhangos zenei effektekkel megoldottan misztikus, villódzó neonfényekkel expresszívnek gondolt műmájerkedés ez a film. Érezhetően ott motoszkál fejében Scorsese aljas utcáin autózó taxisofőrje, mint ahogy a francia Léos Carax bűn mocskában élő, ám belül mégis makulátlanul tiszta, furcsa szerelmesei (például a Point Neuf szerelmesei) is, de ami onnan kijött, az nem több tétova, ködös és igen unalmas, közepesen brutális meséről az éjszakai pillangók bűbájosnak egyáltalán nem mondható világáról. A főszereplő Viva Blanca, valamint a másik kurvát (az idősebbet) alakító Hanna Mangan Lawrence teljesítménye talán dicsérhető, ha lehetne őket rendesen látni ebben a másfél órányi sejtelmes félhomályban. Asanisimasa: 3/10

Ritkán látni még egy ilyen lélektelen, üres, szinte mindvégig csak a blokkolóórára kikacsintgató, összegányolt filmet, mint ez A negyedik. Klisé, klisé hátán, sablonokba erőszakkal belepasszírozott másfajta sablonok, kettő dimenziónál is elnagyoltabb karakterek, logikai következetlenségek, cselekményszervezési bakik, dramaturgiai hiányosságok szinte az egész film folyamán. Vegyük úgy, hogy például ez az a film, aminek (véletlen) megtekintésétől megkímélem e blog olvasóit. De bevállalom, legyen ez az én keresztem: megnézek minden szart, amit Önöknek ezután már nem kell…

Pedig Hollywood legkomolyabb profijai állnak e film mögött. Michael Bayt lehet utálni, még jobban lehet lefitymálni, de azt aztán nem lehet tőle elvitatni, hogy a látványfilmek egyik legnagyobb mestere. Steven Spielberg pedig… Nos, Spielberget olykor (bár inkább csak régebbi filmjei alapján) még a legpipifaxosabb kritikusok is hajlamosak elismerni, hogy a pali azért nem akárki. Ők produkálták ezt az izét, melyet aztán végül is D.J. Caruso rendezett meg, elég bénán. Pedig ő sem akárki, mondjuk, komoly díjak osztásánál azért nem nagyon került még elő a neve (e film kapcsán se fog), de akció és thriller műfajokban azért szakmailag viszonylag megbízható b-kategóriás rendezőnek számít.Ezt viszont összecsapta.

A romantikus tinivígjátékok zsánere keveredik itt az alien-filmekkel: Új fiú a gimiben, aki most költözött ide valahonnan, ahonnan el kellett jönnie, egyből összehaverkodik a gimi hülyéje címet bitorló lúzerrel, aki mellesleg ufómániás, összejön a szép, szőke csajjal, aki annak idején a főfocista köcsögnek volt a csaja, de megjelentek bizonyos művészi ambíciói, amit az izomagy nem tolerált, így már szakítottak, de ezt az izomagy, hasonlóan értelmes haverjaival nem jó szemmel nézi, főleg, hogy az új fiúval van a kavarás. Aztán van a másik szál, hogy az új fiú az tulajdonképpen a Földön is új fiú, menekült szuperharcos a mittudoménmilyen bolygóról, kvázi Szupermen, aki a negyedik abban a hatos sorban, akik meg tudják állítani a nagyon buta és nagyon erős, tetovált fejű rossz alieneket, akik persze, idejöttek a Földre megharcolni velük. Van egy kiskutya is, aki kis zöld gyíkból lett kiskutya, tehát lesz belőle még más is. Aztán új fiú megküzd a rossz fiúkkal, földiekkel és földönkívüliekkel egyaránt, övé a csaj, meg a fele királyság, de neki csak a fele királyság kell, mert ő nem maradhat itt, mert a csatát bár megnyerte (a valahonnan előbukkanó hatodiknak hathatós segítségével), de a háborúnak még nincs vége. Ám a filmnek itt a vége, fuss el véle. Nem vagyok pikírt, valóban ennyi a film. OK, látványos, bár szinte minden látvány sötétben zajlik, talán így olcsóbb? Vagy tudja a franc. Merő jó indulatból, asanisimasa: 2/10

A jól ismert LGT-szám szövegéhez hasonlóan, e filmben is egy kiterjedt baráti társaságba csöppenünk, melyet privát kis ügyek kusza szövete hálóz be. A társaság tagjai apró kis hazugságokkal leplezik és halogatják jelentéktelen elszámolnivalóikat egymással, így tartva fenn a barátság látszatát önmaguk és egymás előtt. Vagy éppen ez, éppen így működik az igazi barátság? Az csak akkor derül ki, ha nagy a baj…

A társadalom rajza

Miről csináljak filmet, mit meséljek el az én leendő közönségemnek vagy mivel, hogyan szembesítsem őket? – vakarja a fejét az egyszeri filmes, és az egyszerűbb utat választva, valamilyen zsánerhez nyúl. Előkeres egy régi krimit, kicsit átírja és krimizni kezd. Vagy személyesebb utat választ és saját kis neurózisából halász elő valamit, amiből lesz valami thriller vagy vígjáték. Megpróbál szórakoztatni. Vagy vesz egy nagy levegőt, és művész lesz. Vagy megpróbál körülnézni maga körül, és amit lát, a kvázi valóságot megragadva, az igazságot próbálja megfogalmazni. Ha az adott filmes a panelekből jön, akkor a prolikról filmez, ha egzotikus országban nevelkedett, akkor azokról, ha nem jött be neki az iskola, akkor arról. Nálunk, általában az ilyen filmes nehéz sorsokat, élhetetlen életeket, kilátástalanságot és nyomorúságot filmez, és csak elvétve reményt, napsütést. Ahol valamivel jobban élnek az emberek, ott természetesen a társadalom más rétegei is jobban felkeltik a filmesek érdeklődését. Guillaume Canet, aki mellesleg az egyik legkeresettebb fiatal francia színész, második komolyan veendő rendezésében, az Apró kis hazugságokban saját kasztját, a jól szituált középosztályt, annak egy jellemző csoportját, egy baráti társaságot veszi górcső alá. Nem kétséges, hogy a jóléti társadalom motorjaként és legfőbb haszonélvezőjeként aposztrofált középosztály sem mentes a problémáktól, mégha egyik jellemző „tünete” a gondtalanságot mutató keep smiling.

Nem gond!

A filmbéli társaságról nem derül ki, mivel foglalkoznak, ez nem is nagyon lényeges. Egyedül Maxról, a legidősebbről tudhatjuk meg, hogy étterme van. Ez azért még nem az arisztokrácia, nem is a nagypolgárság, ahogyan néhány korai recenzens tévesen állítja, csupán egy középosztálybeli vállalkozó. Az sem rendkívüli, hogy egy kis párizsi étterem tulajdonosának néhány bungalóból épült nyaralója van, valahol az óceán partján, nem messze Bordeaux-tól. Tényleg semmi extra. Nincsenek libériás inasok, nincs még úszómedence sem, Max legjobb haverja a helybéli osztriga-kertész, egy egyszerű halász. A többiek is átlagos franciák. Marie szájából ki sem esik a kézzel sodort cigaretta, Vincent masszőr, Éricről és a többiekről, barátokról és feleségekről pedig semmit nem tudni, csak azt a néhány legszükségesebb dolgot, amit két mosoly között megmutatnak magukról. A lényeg amúgy is az, hogy jól érezzük magunkat! Persze, e film címe nem véletlenül Apró kis hazugságok, az nem lenne túlzottan érdekes, ha egy feszt mosolygó, gondtalan csipet-csapatot mutatna nekünk Canet, ha erre lennénk kíváncsiak, akkor vegyük elő a fiók mélyéről valamelyik régi nyaralásunkról készült home videónkat és nézzük azt! Nem véletlenül 153 perc e film hossza, hiszen kell idő, hogy beleszokjunk e társaságba, és megismerjük, vajon milyen kis apró titkok lapulnak a mosolygó arcok mögött. Ehhez az apropót egy tragikus esemény adja meg: a társaság egyik tagja, Ludó egy áttivornyázott éjszaka utáni hajnalon egy teherautóval karambolozik robogóján. Nyilvánvalóan nem volt színjózan, és most az intenzíven fekszik összetörve, becsövezve. A baráti társaság természetesen egymás lábán tolong a szobája előtt, azonban mégis úgy döntenek, ezen a hétvégén is lemennek Max nyaralójába, ahogy mindig is szoktak. A társaságot ért tragikus esemény azonban rányomja a bélyeget a jó hangulatú hétvégére, és mivel mindenkire hatással van a Ludóval történt szörnyűség, bár mindenki törekszik a jó hangulat látszatára, furcsa dolgok, rejtett vonzalmak és ellenérzések kerülnek a felszínre.

Mintha velünk történne minden

Canet bravúrosan bánik színészeivel, ez általában erénye a színészből lett rendezőknek, de itt szembetűnő a természetesség. Mintha velünk, saját ismerőseinkkel, barátainkkal történne mindez, amit e filmben látunk, nem is nehéz azonosulnunk valamelyik szereplővel. A film cselekménye, kis túlzással, annyi szálon fut, ahány szereplő van, mégsem válik kaotikussá – összefogja a szálakat Ludo tragédiája. A spontán élethelyzetekből aztán sorra adódnak hol komikus (pl. Max harca a mókusokkal, vagy Vincent szerelmi szála), hol megható (pl. a film végkifejlete) jelenetek, melyek természetességükkel hatnak igazán. A film emellett nem tanmese, nem ex catedra moralizálás. Relatív hosszúsága ellenére is szórakoztató, már ha nem ragadunk le a kicsinyes irigykedésnél, hogy bezzeg, ezek csak úgy leugranak az óceánhoz… Emellett pontosan jellemzi a középosztálybéli baráti összejövetelek állandó dramaturgiáját is, az idilli, borozós, eszegetős buliktól és közös csónakázásokig, és más „eventekig” és a kisebb összezördülésekig. Itt már nem az a lényeg, hogy mi kerül az asztalra, csak az, hogy mennyire tudjuk egymást szeretni. Mi akik, ugye, jó barátok vagyunk. Asanisimasa: 8/10

Valahol, a szivárványon is túl, ahogy énekelte Judy Garland az Óz, a csodák csodájában, létezik egy másik világ, minek neve Hollywood. A sztárok, a filmcsillagok otthona, akinek fényűző életét irigylik milliók, szerte a világban. A Keresztapa kicsi lányának új filmjéből viszont meg fogjuk látni, egy ilyen sztár körül üresebb űr van, mint fenn az égen, a csillagok körül – a szivárványon túl.

Siker, pénz, csillogás

Ők azok, akiket normális, élő ember még nem látott testközelben. A filmvásznon persze igen, ahogy verekszenek, ahogy szeretnek, ahogy autót vezetnek, esznek, isznak, de „élőben” még sosem. Még a bulvármagazinok piaci légy pofátlanságú, „mindenlátó” lesifotósai is csak távolról, méteres teleobjektívek segítségével tudják nekünk megmutatni őket, a maguk valójában. Érinthetetlenek. Persze, mindenkinek van olyan ismerőse, akinek az ismerősének a barátja bejutott például Brangelináék valamelyik szuperprodukciójába, százötvenedik statisztaként, és egyszer elment mellette ’a’ Brad Pitt. Valójában azonban semmit nem tudunk róluk, csak azt, amit a köréjük épült marketinggyár megoszt a médiával. Csak elképzelni tudjuk, milyen lehet olyan fényűzésben élni, végiglépkedni a végtelen vörös szőnyegen, vakuk vibrálása és fotósok izgatott kiabálása közepette, flegma lazasággal felperdülni a színpadra, és kisfiús elfogódottsággal köszönetet mondani, apának, anyának, Joe-nak, a producereknek és mindenkinek, aki segített. Milyen lehet nyitott Ferrarin végighajtani a Sunset Boulevardon, 100 dollár jattot adni a londinernek, amikor elveszi a csomagjaidat, amikor kiszállsz a limuzinból és még egy százast akkor, amikor leteszi azokat a lakosztályodban, mert már elfelejtetted, hogy adtál már neki egyszer, annyira laza vagy. Nem is értjük, hogy aztán miért jönnek mindig azok a hírek, hogy ez lefejelte a kokainos asztalkát, az meg merev részegen esett ki az autójából, amaz összeverekedett egy benzinkutassal, emez pedig betépve-berúgva okozott közlekedési balesetet. Miért kell ezeknek az irigyelt sztároknak mindig botrányba keveredni, mikor mindenük megvan?

Rutinkörök

Nyilván, mert ugyanazt a mókuskereket hajtják ők is, legfeljebb van rajta egy Ferrari-embléma. Legalábbis ez derül ki Sofia Coppola legújabb, Velencében Arany Oroszlánra méltatott Made in Hollywood (eredetiben Somewhere) című filmjéből, mely egy újabb fontos lépcsőfok a klasszikus filmrendezői karriert jelentő exkluzív mókuskerékben. Azt mondják, egy igazi filmrendező egész életében ugyanazt a témát filmezi – nos, Sofia is ezt teszi eddig. Sikeres, hatalommal rendelkező emberekről készít filmeket, nyilván, mert ezt a világot ismeri. Az Elveszett jelentés Bob Harrisa kiégett, rezignált filmsztár, akinek egy számára idegen civilizációba kellett elutaznia, hogy kívül kerüljön saját rutinkörein, és megcsillanjon számára valami az igazi életből. Marie Antoinette is csak látszólag kitérő a pályáján, valójában ez is a szokások, elvárások és előre eltervezett jövő kalodájából való kitörés lehetőségét tárgyalja. A Made in Hollywood központi figurája újra egy filmsztár, akiről szinte mindent megtudunk a jellegzetes és markáns minimalizmussal indított kezdő képsorokban. Egy fekete Ferrari köröz valahol a sivatagban, egyik kört teszi meg a másik után, mi azonban, ahogyan a mozdulatlan kamera mutatja, csak a körök egyetlen szeletét látjuk csupán. Ennyi, amit láthatunk egy menő filmsztár életéből, bár ekkor még nem tudjuk, hogy azt nézzük. A továbbiakban is marad a minimalista stílus, ami tökéletesen passzol a film mondanivalójához. A gazdag, sikeres filmsztár élete romhalmaz, gépiesen teszi a dolgát: eszik, iszik, sajtótájékoztatóra, sminkpróbákra jár, minden átmenet nélkül lefekszik ezzel, majd azzal, ha kell, Milánóba repül, ha kell, akkor még aznap vissza, L.A.-be. Semmi irigylésre méltó. A sztár, Johnny Marco, rutinszerűen, rezignáltan éli mindennapjait, s annyira fásult, hogy még mérhetetlen üressége sem zavarja. Nincsenek vágyai sem, hiszen mindene megvan, s akkor, amikor akarja. Ez az irigyelt boldogság? Buddhista szellemben talán, de Sofia Coppola nem buddhista. Be is kopog Johnnyhoz hamarosan valaki…

Kiszállás

Ahogyan Bob Harris is megtalál valamit az Elveszett jelentésben, Johnny is ki tud lépni ebből a lelketlen, szívtelen és agyatlan körforgásból, ehhez ráadásul nem is kell messze utaznia. Sofia Coppola megoldása tipikusan női, családcentrikus és viszonylag még érzelmes is – addig azonban jelentősen legyalulja a nézőt Johnny szinte vákuumszerűen üres hétköznapjainak darálásával. Az érdekes az, hogy amikor élet költözik ezekbe a napokba, az is monoton zakatolás, mégis érezzük, hogy valami más, életszerűbb és élhetőbb következik. Stephen Dorff telitalálat Johnny szerepére, üres, egykedvű, de nem unszimpatikus, önelégült pojáca. Szerethető, sőt szánni való fazon, még akkor is, amikor Ferrariját hajtja. Elle Fanning pedig újra elbűvölő. A film nézése valóban munka, lélekölő, lelketlen tekerés, vagy unalom, mindegy, mégis érdemes valahogyan végigszenvedni, hiszen egy alaposan végiggondolt, koncepciózus, határozott hangú, tartalmas mű, melynek íve van, „húzása” is van – és a végén pont is van. Éppen az, amire gondoltunk is közben. Asanisimasa: 9/10