asanisimasa

Régóta adósa a magyar filmszakma egy jól sikerült, szórakoztató, ám nem éppen tartalmatlan műfaji filmmel közönségének. A reklámszakmából érkező Bergendy Péter első filmje, az Állítsátok meg Terézanyut! volt az egyik utolsó olyan magyar és műfaji (itt éppen „romkom”) film, amely egyaránt képes volt felkelteni a közönség és a kritika szolid, de valós érdeklődését. Második filmje, az ’56-os forradalom utáni ügynökvilágban játszódó A vizsga is hasonló igénnyel készült.

A mi életünk

Búvópatakszerűen bukkannak fel a mai napig közéletünkben az elmúlt rendszer belbiztonsági szolgálatához beszervezett, kiterjedt besúgóhálózatot érintő kérdések. Kit szerveztek be, az mit jelentett és kiről, de főleg, kiknek. Amíg ez a teljes magyar lakosságot valamilyen szinten érintő problémahalmaz egyszerre és mindenkorra nem lesz tisztázva, méghozzá „aki bújt, bújt, aki nem, nem”-alapon, addig ez így is lesz. Ezen az sem fog változtatni, ha az érintettek már nem fognak köztünk élni, hiszen az ő gyerekeik, és azoknak a gyerekeik bármikor kerülhetnek olyan helyzetben, amikor kijátszható ellenük az ún. „ügynökkártya”. Ilyen egy világban élünk. A tisztázást persze ez A vizsga című film sem fogja elintézni, de nem is ez a dolga. Az viszont már komoly eredménynek számít a múlt tisztába tevésének szempontjából, hogy témájául, szereplőinek különböző rendű és rangú belbiztonsági „fedett személyeket”, tartótiszteket, valamint azok közvetlen kollégáit, technikusokat, szimpla verőembereket állított. Közvetlen rokonságban azonban inkább Török Feri hasonló tárgyú Apacsokjával van, mint a sokak által kapásból párhuzamnak állított, amúgy nagyszerű német Mások életével. Elsősorban azért, mert amit e filmben látunk, az a mi életünk volt, 1957 karácsonyának szentestéjén és utána még sokáig, de azért is, mert itt nem a rendszer egy öntudatára ébredő csavarjának tragédiájáról van szó, hanem magának a rendszernek az ördögien kíméletlen működéséről. Bergendy és Köbli Norbert forgatókönyvíró szerencsére nem követik el azt a hibát, hogy egyetlen másfél órás játékfilmben mondják el nekünk a tutit arról, amin az elmúlt 21 évben egy egész nemzet nem volt képes napirendre térni. A vizsga nem történelmi észosztás, nem is leleplező kiáltvány, hanem „csupán” egy feszült, izgalmas, hangsúlyos thriller-elemekkel operáló, csavaros kémtörténet, melynek szereplői ezek a különböző rendű-rangú ügynökök.

A fényképezőgép

A dolgok természetéből (megfigyelés, lehallgatás) adódóan, a filmnek is fontos szereplője egy óriási objektívvel ellátott fotópuska, de itt inkább most arról a fényképezőgépről szeretnék szólni, amivel ez a film készült. Jellemzően a magyar film mai gazdasági helyzetére, itt sem lehetett szó nagy stábról, szuper technikáról. A film jeleneteit például egy tulajdonképpen bárki számára hozzáférhető Canon 5dII típusú fényképezőgéppel vették fel, ami a priori nem kis kétségeket ébresztett bennem. Rendben van, hogy ez egy professzionális fényképezőgép, de hát ez meg mégiscsak egy film! Aztán, amit láttam, meggyőzött. Az apparát (Tóth Zsolt operatőr értő kezében és szemével) az alig világított, félhomályos belsőkben kitűnő, tűéles és dinamikus képeket rögzített, de nem volt baj a külsőkkel sem. Egyedül egy külső panorámában láttam torzítást, de ott is csak akkor, amikor a kamera megmozdult.

A séma, ami működik is…

Nagy a hiány magyar zsánerfilmekben, pedig egy ilyen helyzetben, amiben most a magyar film is leledzik, csakis a szigorú műfaji alapelveknek megfelelő, kiszámítható sikerrel bemutatandó műfaji filmek jelenthetik a kiutat. Egy kezemen meg tudom számlálni, hány thriller készült például az utóbbi 20 évben. Köbli és Bergendy ebből a szempontból keményet léptek, hiszen filmjük meglehetősen vegytisztán műfaji: krimi-thriller. Nem vacakolnak történelmileg hiteles és sokrétű környezetábrázolással, bár a kellékek, ruhák jobbára a helyükön vannak, hanem bíznak a nézők ismereteiben és emlékeiben. Elég néhány markáns vonással felruházott karakter, néhány jellemző helyszín és egy csavaros történet, valamint a baljós, paranoid hangulat. A fokozódó suspense. Remek színészek, elsősorban Kulka János, aki ördögi figura, ám éppen ezért ráz meg annyira, amikor összetörik. Nagy Zsolt, aki kemény, mint a vídia. Hámori Gabriella, aki gyönyörű és erotikus, és törékeny. Illetve annak látszik. Scherer Péter, aki olyan karaktert épít, hogy csak nézünk a végén. Kiválóan peregnek a dialógusok, jól van megírva és jól el is van mesélve a történet, mely az egyik legősibb filmes sémának, a megöntözött öntözőnek egyfajta ügyes és kreatív változata. Talán éppen ezért is csattan is a végén úgy, hogy minden a helyén marad: előítéleteink, titkaink és más rejtett dolgaink, de az igazságaink is. Viszont legalább beszéltünk róla, és ami a lényeg: végre egy valóban izgalmas, igazán jól sikerült magyar filmben. Asanisimasa: 8/10

Sokat használjuk, így vaskos közhely, hogy a zseni és az őrült között hajszányi a határvonal. Egy jópofa mondással már sokkal nehezebb jellemezni az ún. normális külvilág és az elmegyógyintézet közti különbséget, holott könnyen lehet, hogy itt sem húzódik szélesebb árok, mint az előbbi példánál. Ez a könnyed, megható finn film ennek igazolására tesz kísérletet.

Az ellopott kerítés

Persze, sokan mondják azt is manapság, hogy a világ olyan, mintha az őrültek házánál ellopták volna a kerítést, hiszen a legtöbb közszereplő viselkedését könnyedén leírhatjuk a pszichiátriai kánon minimum egy bekezdésével. De elég csak kimenni az utcára és közlekedni merészelni Budapesten. Ne adj’ isten, biciklivel… Kész őrület. És akkor nem beszéltünk arról, mi folyik egy új szupermarket megnyitásánál, és sorolhatnák a képtelennél képtelenebb helyzeteket a saját kis kutyaszaros életünkből. Persze, a Lipótot is bezárták, ez azonban hadd ne legyen már mentség bármire is. Tehát. Az elme tévelygése, mint művészeti alkotás tárgya viszonylag nem régen van jelen a különféle művészeti ágakban. Hogy mi volt az első jelenés, azt nem tudnám megmondani, de egészen biztosan nem lehetett régebben, minthogy a híres pszicho-terapeuta, Sigmund Freud, tevékenysége folytán világhírűvé vált, tehát a múlt század eleje. Az irodalomban Kafka, Gogol, Csáth, Thomas Mann voltak talán az elsők, filmben, képzőművészetben talán a német expresszionisták, ahogy aztán az egész huszadik század egyik legjellemzőbb tudománya lett a lélek kutatása, a különböző művészeti ágak is szívesen fordultak a téboly, az őrület és a különféle módosult tudatállapotok különféle szintű feldolgozásai felé. Mára ezek nagy része közismert kulturális toposszá vált, mint például Van Gogh művészete, Hithcock Psycho című filmje, vagy Ken Kesey Száll a kakukk a fészkére című regénye. Az elme kutatásának jellemző helyszíne, az elmegyógyintézet számtalan alkotásban tűnik fel, mint általában döbbenetes helyszíne bizarr és/vagy megrázó történeteknek, egyben kitűnő és érzékletes terepasztalt adva az ún. normális külvilág visszás folyamatainak modellálásához. Az ilyen közegben játszódó történetekben aztán, szinte mindig valahogyan a mi kis normális világunkra ismerünk rá… Lehet, hogy tényleg ellopták azt a kerítést?

A kellokoski hercegnő

Anna Lappalainen (1896-1988) élete legnagyobb részét elmegyógyintézetben töltötte, mániás depresszió és skizofrénia súlyos tüneteivel: hercegnőnek képzelte magát, nem hallgatott saját nevére, és mindenkitől, ápoltaktól és ápolóktól egyaránt, megkövetelte a „rangjához” méltó elbánást. Anna azonban ettől eltekintve remek ember volt, igazi „jó uralkodó”, aki minden energiáját arra fordította, hogy „alattvalói” boldogabbak, egészségesebbek legyenek. Hosszú élete folytán olyan konkrét gyógyulásos eseteket jegyeztek fel, melyek egyértelműen az ő áldásos, ám első látásra talán meghökkentő rögeszméjének és tevékenységének számlájára írhatóak. „Anyaintézetében”, a Kellokoski kórházban halála után emlékművet emeltek neki.

Semmi psycho, inkább csak groteszk báj

Az ismert és elismert finn Arto Halonen, Anna Lappalainen történetének szolid és lényegre törő elmesélése alkalmával szerencsére nem esett bele a kézenfekvő és a témából adódó tankcsapdákba. Semmi psycho nincs a filmben, sőt, kifejezetten jó kedélyű, könnyed és majdhogynem felhőtlenül vidám film A hercegnő. Az ápoltak is csak kevéssé nyújtanak groteszk látványt, nem kell röhögnünk a látványosan nyáladzó idiótán, vagy az ablakot meredten bámuló katatóniáson, az ápolók pedig csak éppen annyira félelmetesek, amennyire egy elmegyógyintézeti, alapvetően jó szándékú ápoló félelmetes lehet. Tehát kicsit. Ahogyan egyre jobban megismerjük Anna elbűvölő személyiségét (Katja Kukkola groteszk módon bájos alakításában), ahogyan maga mellé állítja nemcsak a még kommunikációképes ápoltakat, de az ápolók, sőt a szűk külvilág több lakóját is, úgy válik egyre összemosódottabbá a normális külvilág és az elmegyógyintézeti zavarodott légkör, és megértjük Anna (és a film) üzenetét: a jókedv és mások jókedvre derítése nem betegség, hanem az egyik legnagyobb emberi adomány. Anna életét végigkövetve aztán végighaladunk az elme gyógyászatának különböző mérföldkövein, a pólyába kötözéstől kezdve a hideg zuhanyon és az elektrosokkon át a „modern” gyógyszeres kábításig, inkluzíve a meghökkentő alkoholmérgezéses terápiával, nyilván Halonen tudománytörténeti érdeklődésének köszönhetően. Még jó, hogy ezek a tudományos tévécsatornákra (illetve pszicho-horrorokba) való jelenetek ez alkalommal többé-kevésbé szervesen épülnek bele a film laza szövetébe, mely így marad könnyed és szellős. Súlyos téli fagyoktól, sötétségtől és fogaknak vacogásától ezúttal nem kell tartanunk. Helyettük ezúttal őfélkegyelműsége, Anna hercegnő táncikálja végig a rekkenő finn nyarakat, mutatványát pedig mosoly, taps és kacagás kíséri. Asanisimasa: 6/10

Mi sem bizonyítja jobban a Pontypool nagyszerűségét, hogy éppen a zombik fújnak rá ezerrel, hogy milyen zombifilm ez, hiszen dögunalom, meg semmi hentelés – hiányzik a hörgő akolmeleg, nyilván. A film abszolúte nem látványos, nem a szemre, nem az érzékekre, hanem a néző agyára apellál. Ha az nincs, vagy kikapcsolt állapotban van, akkor értelemszerűen a film nem működik.

A helyszín gyakorlatilag mindvégig egy rádióstúdió. Néhány szereplő, egy szúrós-karcos, de már kiégett sztárműsorvezető, egy oktondi szerkesztő és háborús múlttal is rendelkező, ám igen csinos hangmérnök, és még néhányan. Tévéjáték, avagy szinte kiált a színpadi feldolgozásért Tony (és nem Anthony, hiszen ő már elhunyt 1993-ban!) Burgess könyvéből a kanadai Bruce McDonald által rendezett horror? Inkább negatív utópia? Médiakritikai vagy akár társadalomkritikai parabola? Nyelvelméleti filmesszé? Himnusz a szerelemhez? Ez minden benne van e filmben, úgy gondolom. És még sok minden más, ha a néző agya beindul, akkor asszociál, mint a gép s szinte egy másik filmet is néz a tévén futóval, szimultán.

A sztori egyszerű: Orson Welles híres és médiatörténeti jelentőségű Világok háborúja című rádióadaptációjának egyfajta variációját látjuk. Egy vidéki, kanadai kisváros rádióstúdiójában ülve, külső tudósítók és civil betelefonálók meg-megszakadó hívásaiból tudjuk meg, hogy odakint mindenki megőrült, valami furcsa vírus terjed, a katonaság karanténba zárta a várost – közben a rádió munkatársai élő, egyenesben próbálnak közvetíteni a kis privát világvégükről. Fokozatosan derül fény a titokra, hogy a vírus a nyelvvel, a kimondott szóval, annak megértésével terjed, nem spoilerezem tovább… (vö.: lassan mondom, hogy mindenki megértse…)

Az egyéni felelősségünk mérhetetlen fontosságáról szól a film, a nyelv erejéről, (s ebben nagyon is kapcsolódik egymáshoz a két Burgess), a kimondott szavak súlyáról és hogy azok értelme, értelmezése hányféleképpen hat(hat) az életünkre. A szűk, klausztrofóbiás és információszegény környezetben, a kezdeti, tagadhatatlan unalom expresszgyorsasággal gyűrűzik be valami igen kényelmetlen feszültséggé, amely aztán a végére kis katarzissal mintha oldódna, azonban valami kényelmetlen mégis bennmarad. Saját magunkat látjuk a stúdió hangszigetelt plexiablakának tükrében, ahogy kapkodjuk a fejünket, ahogy a világ elhömpölyög mellettünk, néha úgy tűnik, értünk mindent, de aztán rájövünk, hogy csak azt hittük, hogy értjük a lényeget. Okos, agyas, gondolatébresztő film ez, sokan találhatnak benne morfondírozni valót. Zombik nincsenek benne, illetve, csak pont annyian, mint itt odakint, az utcán. Komolyan megnézném ezt színpadon… jobb színészekkel, mert hát ők e filmben az igazán gyenge láncszemek. Asanisimasa: 8/10