asanisimasa

Bátor fickó ez a Rodrigo Cortés, hogy bele mert vágni egy ilyen első, sőt akár második, harmadik hallásra is lehetetlennek tűnő témába: ábrázolni egy élve eltemetett ember drámáját a koporsóban, mindvégig a szűk, levegőtlen és sötét térben, egyetlen szereplővel. A spanyol rendező első filmje sem volt már szokványos, abban egy átlagos kisember nyer meg egy óriási összegű nyereményt, a bibi csak az, hogy ezt nem (akkor még csak-csak) ropogós euróbankjegyekben kapja meg, hanem természetben kell elköltenie. A főhős így meghökkentő, furcsa és legtöbbször idegesítő, kilátástalan helyzetekbe bonyolódik, a szintén spanyol Bunuel legjobb abszurd hagyományait folytató filmben. A bizarr hangvételt tovább megy második filmjében is, aminek címe – Élve eltemetve – gyakorlatilag le is írja az egész film cselekményét. A főszereplő itt is kisember. Paul Conroy egy amerikai vállalat sofőrje, aki állandó pénztelenségét gondolta megoldani akkor, amikor elvállalta a jól fizető, de nem épen veszélytelen iraki munkát. A konvojt, amiben ő is vezette teherautóját, bomba-, majd gerillatámadás érte, sokakat megöltek, őt elrabolták és most egy koporsóban fekszik, élve eltemetve valahol, valószínűleg az iraki sivatagban.

Filmben azt ugye, lehetetlen lett volna megmutatni, hogy valaki másfél órán át fekszik egy koporsóban, ezért a film írói, csalafinta módon, csempészet a koporsóba/beleírták a történetbe, hogy azért Paulnál van mobiltelefon, Zippo gyújtó, laposüveg, bicska és ceruza. Zippóval világít, mobiltelefonnal telefonál (föld alatt, az iraki sivatagban van térerő, ami csak néha tűnik el), mobilon mondja az arab akcentus, hogy 5 milla az ára, USA dollárban. Tehát, így, ezekkel a segédeszközökkel zajlik a film, könnyű a dolga a kellékesnek. Azonban ne legyenek kétségeink, még így is kutya kemény feladat tartalommal, izgalommal és látvánnyal megtölteni egy normál vetítési időt, Cortés azonban tökös legény és nagyjából megcsinálja.

Az rendben van, hogy kb. 10 perc után a néző számára világossá válik, hogy a filmnek kettő darab vége lehetséges: vagy megmentik Pault, bármilyen módon, kommandóval, kifizetik a váltságdíjat, bármi, vagy vége van. Utolsó fény kihuny, mint Tarr Béla végső filmjében. Isa por és homok vogymuk. Ettől kezdve azonban a forgatókönyvíró (Chris Sparling)  fantáziájára van bízva minden, mit tud belezsúfolni a klausztrofób térbe, és a fennmaradó vetítési időbe. Nos, egyre csökkenő reményt, egyre növekvő magányt, elveszettségérzetet, dühöt, fájdalmat, csalódottságot és kétségbeesést. Ryan Reynolds nagy ziccere a film, amit egyedül visz végig a vállán – nem mondom, hogy nem él vele, megtesz minden tőle telhetőt, nem is hibázik, hogy mégsem lehengerlő a film, arról nem ő tehet. Többet, nagyobbat játszani konkrétan nincs tere. Amit azonban Cortés vár tőle, azt maradéktalanul megcsinálja. Becsülettel végigküzdi a számára is nyilvánvalóan kőkemény melót jelentő filmet, hogy aztán az a végére mégis elfárad, abban elsősorban az játszik szerepet, hogy közben a néző is elfárad. Ahogyan a filmbéli Paul is kezdi feladni a küzdelmet, a néző is vele tart ebben, hiszen nincs módja mást csinálni, mivel ebben a filmben csak ők vannak ketten, a külvilág, üzenetrögzítőivel, értetlenkedő vagy éppen cinikus bürokratáival végjátékot játszó emberrablókkal és tehetetlen(kedő) segítőkkel pedig egyre messzebb. Így aztán a végére, amikor meg kéne igazán rendülnünk, amikor az utolsó erőnket összeszedve kéne küzdenünk, már nem érdekel az egész, belefáradtunk mindenbe. Így a szándék, az ötlet díjazandó, ahogyan a bátorság és az erőfeszítés is, hogy ezt a lehetetlen történetet filmmé varázsolja, összességében azonban sajnos ez a film, minden tartalma, gondolata és üzenete ellenére visszahuppan az érdekes, de csak közepes mezőnybe. Asanisimasa: 6/10

Messze nem olyan rossz ez a Trespass című film (port.hu), mint amire az imdb 5.4-es átlagából következtethetünk. Tulajdonképpen egy tökéletes thriller. Minden benne van, amitől egy thriller az, ami, de az is igaz, hogy egy thriller ennyi és nem több. Aki mást mond, az hazudik és/vagy fogalma sincs semmiről (úgy tűnik, erősen elharapózott az interneten a “lerántom a francba, akkor vagyok laza csávó” mentalitás ún. “filmszakemberek” tollábólbillentyűzetéből, azonban ez a túlfejlett kritikai hajlam legtöbbször csupán önnön korlátoltságukat és ostobaságukat mutatja világosan). Az tény, hogy Nicolas Cage neve mostanában a cikivel ekvivalens (ilyenkor hajlamosak vagyunk egyből elfelejteni minapi nagyszerű Mocskos zsaruját), Nicole Kidmanról is inkább csak botox-kezelései kapcsán beszélhetünk; de Joel Schumachernek vagy Andrzej Bartkowiaknak azért már nem kell a szakmát tanulnia, abban gondolom, mindenki egyet tud érteni.

A sztori persze, nem eredeti. Kőgazdag gyémántkereskedő (Cage) unatkozó és elhanyagolt feleségével (Kidman), valamint egyszem vadóc lánykájukkal (Liana Liberato) éldegél isten háta mögötti überluxus vityillójukban. Egy rendkívül békésnek induló este azonban egy igen zaklatott banda töri rájuk az ajtót, gyémántokat, pénzt, paripát, szüzességet, efféléket vennének el, a dolgok azonban ennyire nem egyszerűek. Nem eredeti sztori, és akkor mi van? Komolyan, bárki vár valami eredeti sztorit még mozifilmtől? Egy csecsemő, OK, neki még minden vicc új. Én viszonylag sűrűn járok színházba, érdekes módon, ott annyira nem szokás számon kérni a történet eredetiségét, sőt, inkább effélékkel vágnak fel egyesek: Én már 14 különböző Hamletet láttam, de a Három nővér is megvolt 12 különböző felfogásban! Kedvenc zeneszámainkat is meghallgathatjuk, akár naponta tízszer is, egy nyamvadék mozifilmen mégis mindenki azon nyavajog, hogy Ááá, ezt láttam már! Miközben még pénzt sem adott érte, hanem lenyúlta a netről. A thriller felfogásom szerint, alapvetően érzéki műfaj, mely elsősorban zsigerileg hat, nem intellektuálisan. Adott itt egy nem kifejezetten szimpatikus házaspár, akik rettenetes helyzetbe kerülnek egy komoly pszichopatákból álló bagázs vérszomjas őrjöngése következtében, melyet szinte kizárólag egyetlen ösztön, az életben maradás ösztöne vezérel. Érdekes módon ugyanaz, ami a házaspárt is hajtja. Energiák csapnak össze, és győz az erősebb. Eközben a néző hátán mirelit zöldborsók gurigáznak, pulzusa az első öt perc után masszívan 90 fölött – ennyit tud a film. Akinek ez kevés, menjen át behunyt szemmel az Andrássy úton, hétköznap délután ötkor.

Rövid felvezetés után Schumacher, az ismert forma 1-es világbajnok névrokonához hasonlóan, padlógázzal rohan végig a filmen, takkra másfél óra üveghangon sivító feszültség a film. Egyetlen másodpercnyi üresjárat sincs, minden kockának helye és funkciója van a filmben, technikailag és dramaturgiailag tanítani való iskolapélda a Trespass. A szereplők háttértörténetében akadnak dolgok, melyek már a túlzás kategóriájába esnek – ezeket nem spoilerezem el, de mindenki látni fogja, ha megnézi e filmet és tudni fogja, mire céloztam ezekkel. Kevesebb, visszafogottabb “drámai háttérrel” a film több lett volna, a két nagy sztár, amúgy hibátlan játékának megítélése pedig szubjektív. Akik szeretik őket, azoknak bejön, akik rühellik őket, azoknak nem. Hogy mégsem igazi mestermű a film, az szerintem egy fontos dolgon múlik csupán: nincs benne lélek, nincs benne ötlet és invenció. Csikkzsebből, egyetlen csettintéssel kipörgetett virtuóz mestermunka, ennyi és tényleg nem több. Asanisimasa: 7/10

Jelentem, Lars von Triernek a mélyben valószínűleg még mindig a női nemmel lehetnek gondjai, a feltárás módszerei azonban jelentősen finomodtak a közbotrányokozásra is alkalmat nyújtó Antikrisztus óta. Elégtételt ugyan most is vesz, annak körülményei azonban új filmjében, a Melankóliában egyenesen kozmikus apokalipszist idéznek.

A „második ülés”

Valójában persze, többé-kevésbé a nyilvánosság számára is bevallottan, von Trier e filmje, és az ezt megelőző is, egy önterápia részeként készültek el, így is kell tehát őket értelmezni. Von Trier súlyos mániás depresszióban szenved már hosszú évek óta, melynek gyógyítására régóta alkalmazza a lélekgyógyászat a művészi célú alkotást, többnyire nyilván eredménnyel. Az ilyen betegségben készült művek azonban nem feltétlenül alkalmasak, illetve, önmagukban sokszor csak megfelelő magyarázatokkal ellátva lehetnek alkalmasak nyilvános bemutatásra. József Attila híres Szabad ötletek jegyzéke csak a véletlennek, és nem utolsósorban első szándékú költészetként íródott verseinek köszönhető olvasói kíváncsiságnak köszönhetően jelenhetett meg nyilvánosan. Egészen bizonyos, hogy sem a költő, sem terapeutája nem tette volna azt közzé, ha a terápia sikerrel járt volna. De nem járt, mint tudjuk, így viszont fontos adalékává vált egy zseni személyiségrajzának. Vagy ott van például van Gogh életművének egész második fele, ami szintén felfogható egyfajta terápiának, tekintve, hogy a festő, egyebek mellett, mély depresszióban is szenvedett. Ha azonban ezek a képek nem kerültek volna halála után a nyilvánosságra, a festészet egészen biztosan nem lenne az és olyan, mint ma. Von Trier betegségéről talán az Antikrisztus című filmje kapcsán esett szó először, ami egy dühös, kusza, bonyolult és sokszor követhetetlen, indokolatlan(nak tűnő) utalásokkal, asszociációkkal és szimbólumokkal terhes, brutális mű volt, mint terápiájának „első ülése”. Kinyílt egy szelep, amelyen keresztül elemi erővel tört fel minden, ami belül feszítette. A Melankólia a „második ülés” eredménye, nem meglepetés hát, hogy lényegesen kevesebb indulat van benne, sőt, kifejezetten összeszedett, átgondolt műnek hat. A téma nagy részben viszont ugyanaz: nők, illetve két nő. Két nővér. E filmben azonban már nem ellenségként, avagy sátáni, démonikus csábító képében jelenik meg a női nem, hanem inkább médiumként. Von Trier már eljutott abba a stádiumba, hogy képes szembenézni betegségével, már képes nevén nevezni azt, kezeléséhez viszont még segítség kell, ehhez kell a két nővér, akiknek apokaliptikus történetébe vetíti ki saját depresszióját. Egyelőre itt tartunk, s mi nézők csak reménykedhetünk, hogy ez a terápia sem fog trilógiává növekedni, mint ahogy von Trier még (relatíve) egészségesen elkövetett Amerika-trilógiája (Dogville és Manderlay) is abbamaradt, még éppen idejében.

Előhang+két rész

Sajátos szerkezete van a filmnek: még a főcím előtt egy szuper-lassított, enyhén giccses, ekkor még megfejthetetlen szimbolikájú képsorokból álló, álomszerű képfolyamot látunk, amiről csak a film végére derül ki, hogy egyfajta zanzája, kvázi filmversbe foglalt sűrítménye az elkövetkezendő két órának. Ezután két, egymást némi időugrással követő rész következik, a két nővért mutatja be. Az első rész Justine-é, aki akár von Trier személyiségének nagyobbik felét is jelképezheti. Kreatív, öntörvényű alkotóember, aki súlyos depresszióban szenved, amiből úgy szeretne kitörni, hogy belemenekül a dögunalmas, nyárspolgári konvenciókba. Sejthető, milyen eredménnyel. Második rész Claire, aki Justine ellentéte és von Trier „szerény fele”, ő annak a társadalomnak a tagja, ahová Justine bemenekül, és ahonnan furcsa, de egyszerű és kézenfekvő fizikai kölcsönhatásként, szinte kilöki őt onnan. Claire sincs jól ezután…

Wagner, sztárok, valamint kozmikus összeomlás

A filmben két stílus keveredik. A mára már közhelyszerű, kézikamerás kaszálással felvett, improvizált, vagy annak tűnő társasági esemény, Justine esküvője, mely Vinterberg Születésnapját és a dán Dogma hőskorát juttatja eszünkbe, valamint Wagner légies zenéjével (a Trisztán és Izolda első felvonásának bevezető része)

megjelenített, von Triertől (az Antikrisztus bizonyos jeleneteit kivéve) eleddig meglehetősen idegen, álomszerű jelenetek. Ettől azonban az egész film olyan, mintha három filmet néznénk, egymás után. Von Trier még nincs egyben. De legalább jók a színészek, majdnem mindenhol. Stellan Skarsgaard remek pöfeteg nagypolgárnak. John Hurt smirgliszerűen bájos, enyhén züllött após. Charlotte Rampling pikírt, szúrós, de okos anyós. Charlotte Gainsbourg visszafogott, szelíd Claire. Sokan dicsérik Kristen Durstot Justine-ként, ám nekem itt Méhes Marietta jut róla eszembe – nem szeretem, nem szerettem. Nem jön be ez a jéghideg hullaszín bűbáj. Jack Bauert pedig végképp nehezen nézem e filmben. Szegény Kiefer Sutherland olyan ikont csinált az arcából a 24-ben, hogy kell vagy húsz év, mire levetkezheti azt. Ráadásul még úgy is hörög, mint Jack. Csak nem azt mondja, hogy: -Hol a bomba?, hanem azt, hogy: -Nézd, milyen csodás! Mármint a kozmikus apokalipszis, ami kétségkívül a közelgő, globális depressziós rohamot hivatott jelképezni a Melankóliában. Lars Von Trier semmi jóval nem biztat, de ő legalább talán ettől a filmtől jól érzi magát… Asanisimasa: 6/10