Az úgynevezett tárgyalótermi dráma műfajának hollywoodi népszerűsége az amerikai jogrendszer sajátosságaiban gyökerezik. Egy amerikai bírósági tárgyalás – tudjuk jól, láttuk számtalanszor – önmagában is egy teátrális esemény. Középen, legtöbbször magas pulpituson ül a bíró, a jog őre, kvázi az őszszakállú igazságos jóisten. Előtte, vele szemben a jog két angyala: az ügyész, aki (általában népes segédletével) vádol, valamint az ügyvéd, aki a váddal szemben védi a gyanúba kevert polgárt, aki vagy fennhéjázón, lazán elnyúlva várja felmentését, vagy pedig szinte a pad alá bújva, setét tekintetű 
csúszómászóként retteg. Fontos elem még az esküdtszék, a civil külvilág, a néző megszemélyesülése, nekik, nekünk zajlik e cirkusz, valamint a korlát mögött helyet foglaló történetbéli közönség, mellékszereplők, cserepad, illetve rezonőrök. A tárgyalás folyamata a két “angyal” csatája, kiváló alkalom nagy színészi alakításokra. Alapvető mozgatórugó a precedensjog intézménye, miszerint, az amerikai jogrendben, ha egy adott esetben már született egy ítélet, az a további, hasonló esetekben precedensként kell, hogy utat mutasson. Ez remek játékokra ad alkalmat… További jellegzetesség, ami már elvileg nálunk is használatos, hogy mindenki ártatlan, míg be nem bizonyítja az ügyész ennek ellenkezőjét – szintén millió bonyodalom remek forrása. Eleddig általában az volt az efféle tárgyalótermi drámák alapszituációja, hogy mi nézők, tudtuk, hogy a filmbéli gyanúsított ártatlan, és annak szurkoltunk, hogy megússza a büntetést, illetve, tudtuk, hogy bűnös, és azt vártuk, hogy elnyerje méltó büntetését. A Michael Conelly regényéből adaptált Az igazság ára című tárgyalótermi dráma azzal a meglehetősen kényelmetlen kérdéskörrel játszik el, hogy mi van akkor, ha egy vádlottról tudja az ügyvédje, hogy ártatlan és meg is tesz ennek bebizonyítására mindent, a vádnak azonban olyan megdönthetetlennek beállított, bár nyilvánvalóan hamis bizonyítékai vannak, hogy a vádlottat elítélik, illetve, mi van akkor, ha az ügyvéd tudja, hogy bűnöst véd, mégis mindent el kell követnie felmentéséért?
A klisé szerint az amerikai ügyvéd laza, nagypofájú, általában cinikus és gátlástalan. Kétely csak a legritkább esetben jeleneik meg személyiségében. Az igazság árának retró Lincoln-limóban, néger sofőrrel furikázó Los Angeles-i ügyvédje minden ízében, porcikájában megfelel a klisének, Matthew McConaughey pikkpakk hozza is a figurát, azonban ez a filmben tárgyalt még az ő edzett gyomrát is megfekszi. Felüti fejét a kétely, védencének bűnössége a napnál is világosabb. A Maseratival furikázó, ingatlanbizniszből meggazdagodott Louist (Ryan Phillippe tenyérbemászó alakításában) brutális nemi erőszakkal vádolják, ám ő azt állítja, hogy mindez csak egy kurva szánalmas pénzszerzési akciója. (Gondoljunk csak a volt IMF-vezér minapi balhéjára.)
Brad Furman filmje bravúrosan egyensúlyoz a vígjátéki elemekkel kevert krimi és a tárgyalótermi dráma között, arányt nem téveszt. Bár a történet csavarjai sejthetők előre, annak drámai sodrása gond nélkül túllendít rajtuk, és természetesen győz az igazság, mert az amerikai jogrendben mindig győznie kell az igazságnak. Ennek ellenére, a film kifejezetten izgalmas, egyben szórakoztató is. McConaughey-t még nem láttam ilyen jónak, mint itt, Ryan Phillippe-t már igen, de itt is szívből tudtam utálni. Remek mellékszereplők színesítik a palettát, bár Marisa Tomei itt picit halványabb, de John Leguizamo és William H. Macy lazán hozzák a tőlük elvárt színvonalon a fontos mellékfiguráikat. Szóval, érdekes, sőt mi több, tartalmas film ez, nem túl mélyen, de azért színvonalasan végigvitt morális felhangokkal. A magyar szinkron viszont pocsék, több pontot levesz a filmből, ha lehet ezt tényleg csak eredeti nyelven nézzük. Asanisimasa (magyar szinkron nélkül): 7/10
kor végét járjuk, egy öreg angol kúria falai között három család él és vívja mindennapos harcát: a dölyfös, feltörekvő Wilcoxék, a szabad szellemű Schlegelék, valamint a szegény Basték. A kosztümös, pazar kiállítású filmben óriási színészek (Vanessa Redgrave, Helena Bonham Carter, Emma Thompson vagy Sir Anthony Hopkins – e két utóbbi látható a képen) játékát csodálhatjuk egy kiválóan megírt történetben, sokadjára. (Duna, 21.30)
wim
efes
perry55
szaszo
