asanisimasa

J.J. Abrams a Lost című tévésorozattal ha műfajt nem is, de legendát vitán felül teremtett, még akkor is, ha befejezni végül is méltóképpen nem tudta azt. A többi sorozat, amikhez a nevét adta (Fringe, Alias), rám már nem tettek komoly benyomást. A Mission Impossible harmadik részével a mozikban végül is (talán) nem bukott, bár egy kockára sem emlékszem e filmből, azon kívül, hogy nyilván Tom Cruise-é volt a főszerep, de erre is csak logikailag következtetek. A két következő mozifilmjét, a Cloverfieldet és a Star Treket én már kifejezetten bírtam (ne akadjunk fel azon, hogy Abrams egy helyen producerként, másutt íróként, rendezőként szerepel – kreatív fazon, punkt um.) Már csak ezért is kíváncsian néztem a nagy hanggal, és az Abramstól már megszokott ügyes marketinggel beharangozott Super 8 elé. Kíváncsian, de azért nem reszkettem az izgalomtól, főleg nem, ahogy megtudtam, nem akárki állt mellé: a film egyik producere Steven Spielberg, aki bár nagy mágus, de ismerjük már annyira, hogy extrém meglepetést tőle már ne várjunk. Ezen kívül az a prekoncepcióm volt, hogy a címből kiindulva, ez a film nyilván a Cloverfield által leképezett home-videós fílingben fog nyomulni, csak kicsit retróbban, a szuper 8-as kisfilmes kamera karcos-remegő képeiben fog beköszönni a szörny, akinek ugye, be kell köszönnie a végén. Ha figyeltem volna a hypera, akkor tudhattam volna, hogy nem így lesz, viszont az örömöm is jól elspoilerezték volna, az is biztos.

Ehelyett azt láttam, hogy J.J. Abrams megrendezte az ET 2-t. A filmről nagyjából ugyanazt gondolom, amit Hanula kolléga írt róla itt és itt, úgyhogy ezt nem is passzíroznám tovább. Talán annyit tennék még ezekhez hozzá, hogy Abrams Spielbergnél lényegesen lendületesebben vág, aminek az az eredménye, hogy nem rágja a néző szájába a cselekmény általa nem túl érdekesnek tűnő fordulatait, ami a film egészére nézve ugyan az égadta világon semmilyen módosító hatással nincs, nagyjából annyi, mintha ugrana a tű a bakeliten, hogy egy másik szórakozást citáljak ide, látszólag indokolatlanul. Szóval, lendületesen vág, a film így nem pöcsöl, sőt, hasít. Igen fontosnak tartom továbbá a Super 8, Zsolt által is említett enciklopédikus volta mellett, az eléggé nem hangsúlyozható pedagógiai funkcióját is, hiszen nem lehet eleget sulykolni a tizenéves ifjúság -tehát a film konkrét célközönsége- fejébe, hogy egy filmhez tényleg nem kell semmi más, mint egy olcsó kamera, amely ma már szinte minden háztartásban megtalálható és néhány segítőkész haver, akik szintén mindig akadnak. A modell itt van, e film stáblistája alatt. Bárki elkészítheti saját verzióját otthon is, aztán, nem sokkal, bárkiből lehet egy új Spielberg, egy új J.J. Abrams, sőt akár egy új Fellini is. A példaképek száma nagy. Számomra ez a Super 8 üzenete és ezt bírom. Hogy amúgy a film marhaság? Az. És? Szórakoztató marhaság. ET 2. Asanisimasa: 8/10

Ha történetesen valami apokaliptikus szerencsétlenség következtében egyszerre vesztenéd el az összes érzékszerved, nem látnád, nem hallanád kedvesed, még csak az illatát, a csókja ízét sem érzenéd, akkor válik valóban hasznossá az olcsó, giccses slágerek tucat-üzenete: érintsd meg a szívét! Feltéve, ha a tapintásod még működik…

A tökéletes érzés

David Mackenzie skót filmes eddigi pályája során szép elismerésekkel gazdagodhatott, nyilván szerencsés csillagzat alatt született. Vagy csak a fesztiválokon valamilyen okból jobban szeretik a bizarr, furcsa, össze nem illő párok szerelmi történeteit? Mindenesetre, első igazán sikeres filmjében egy szénszállító hajón dolgozó, csavargó matróz esik szerelembe munkaadója feleségével (Young Adam), a Berlinben Arany Medvére is méltatott Hallam Foe címszereplője pedig egyenesen „kukkolgatja” szíve kiszemelt választottját, más, megszokott udvarlási ceremóniák helyett. Aztán mindig van valami setét bűnügy is a háttérben, e két filmnél például valami felderítetlen gyilkosság. A Hétköznapi pár sem teljesen hétköznapi pár, hiszen viszonylag ritkán adatik meg egy szakács életében, hogy a munkahelyének kukákkal övezett személyzeti bejárójával szemben lakó járványügyi kutatóorvossal esik szerelembe, aki nem mellesleg, szexis fiatal nő. Megint van sötét ügy a háttérben, sőt, itt már egyre inkább az előtérben, hiszen az, az egész filmen átívelő, fő dramaturgiai szervezőelemmé lép elő. Mivel a film főhőse járványügyben utazik, nem nehéz kitalálni, milyen sötét ügy kulminálódik a reményteljes hétköznapi pár feje felett. A járvány azonban apokaliptikus, az egész világon tombol. Áldozatai a kezdeti súlyos depresszióroham után egymás után vesztik el érzékeiket. Eltűnik ízlelésük, szaglásuk, hallásuk és így tovább, lassan minden. Ne reménykedjünk, hogy hőseink kimaradnak ebből. A film kérdésfelvetése ezek után kézenfekvő: mi lehet ezután? Mi történik a szerelmespárral? Milyen érzés a tökéletes érzés (ahogy a film eredeti címe szól), ha érzékszerveink azt nem érzékelik? Bizony, kényelmetlen kérdések ezek…

Nem lát, nem hall, nem érez

Vannak olyan történetek, melyek elmesélve, bármilyen műfajú műalkotásként reprezentálva túl soknak, túl hamisnak, túl erőltetettnek tűnnek. A minap olvastam az egyik ismert hollywoodi színésznőről, hogy amikor elolvasott egy túl színpadias, túlzóan erőltetett történetet tárgyaló forgatókönyvet, majdnem pisztolyt ragadott és le akarta lőni annak elkövetőjét. Később, amikor megtudta, hogy az egész könyv a valóságban megtörtént eseményeket dolgoz fel, szinte szóról-szóra, azonnal elvállalta a szerepet. Néhány éve valamelyik bulvártévé legbulvárabb magazinjában láttam egy riportot egy szerelmespárról, akik vakon és süketnémán születtek. Értsd, soha az életben nem látták, nem hallották egymást. Mégis hosszú évek óta élnek boldog szerelemben, még egy teljesen egészséges gyermeknek is életet adtak. Úgy kommunikálnak egymással, hogy egymás tenyerébe írogatnak ujjukkal egyszerű jeleket… Ha ezt egy fikciós filmben látom, ordítva hagyok ott csapot-papot, hogy hagyjanak engem az ilyen mesékkel – a valóság azonban üt. Ugyanez a helyzet ezzel a Hétköznapi pár című filmmel is, csak éppen ez nem üt. Túl erőltetett, túl hamis az egész koncepció, arról nem is szólva, hogy a tízedik percben már tudja mindenki a végkifejletet: ha elmúlnak az érzeteink, akkor elébb-utóbb mindegyik elmúlik, és akkor tényleg csak foghatjuk egymás kezét, idők végeztéig, vakon, süketen és némán. Ez azonban csak egy film, és nem pedig a valóság, így nem is kell elfogadnom.

Végítélet

Teljesen azért nem döngölném a földbe ezt a filmet, hiszen akadnak benne pozitívumok is. Nagyon tetszettek például azok a dokumentarista, sőt, zsurnalisztikai hatásokkal operáló effektek, amellyel Mackenzie megteremtette a furcsa járvány okozta globális apokalipszist. Külön tetszett az is, ahogyan lerombolta a világot, hiszen a járvány (forgatókönyvíró a dán Kim Fuqz Aakeson) nem Emmerich-, vagy Bay-féle látványorgiával vakítja szembe a nézőt, hanem direkt az agyra hat: azok a dolgok tűnnek el, amelyek a legfontosabbak az életben, amik az élet valódi minőségét adják meg, a hangok, illatok, ízek. Színek. Ezek hiánya az igazi pusztulat, nem a CGI-show. Sajnos, aztán ez az egész hátborzongató apokalipszis, mely akár valódi, komoly ökológiai és társadalmi torzulásokra is utalhatna, belefordul valami melankolikus, elfolyó, giccses szerelmi drámába – és úgy is marad. Ewan McGregor ismét megmutatja himbilimbijét, mint a Young Adamban is, aztán én egy jó darabig még azt is néztem, vajon hová dughatta a fénykardját, de azért van annyira jó színész még mindig, hogy rajta végül nem bukik el a film. Eva Greenen se, bár azért nem lenne jó, ha beskatulyázná magát az ilyen bölcselkedő fél-scifikbe (mint ez is, pl.). A filmet maga a rendező, David Mackenzie buktatja meg, én legalábbis ezt az egészet nem hiszem el neki. Ha esetleg nem a szívre, hanem az agyra célzott volna… Asanisimasa: 5/10

Az a baj az erős érzelmi-indulati töltetű, ráadásul masszív valóságalapon álló filmekkel, hogy viszi magával a nézőt, de nem az agyánál, hanem a szívénél, gyomránál fogva. Az indulat pedig nem mindig jó tanácsadó – mint ahogyan az ebből az Oscar-díjra amúgy méltán jelölt Felperzselt föld című filmből is világosan kiviláglik.

A libanoni polgárháború

A film megértéséhez, illetve képbe kerüléshez szükséges talán néhány szót ejteni az egész történet hátteréről, sőt, közvetve okozójáról, a libanoni konfliktus-halmazról. Körülbelül az 1960-as évek végéig Libanont Közel-Kelet Svájcaként emlegették külföldön, teljes joggal. Környezetéhez képest igen fejlett infrastruktúrája, bankrendszere, az etnikai és vallási sokszínűség miatti toleráns társadalom vonzó céllá tette ezt a sokezeréves országot, mint gazdasági, mind kulturális, mind pedig turisztikai értelemben. Ekkor azonban a térségben, a szomszédos Szíriában, Jordániában, illetve Izraelben begyűrűző ismert problémák miatt muszlim menekültek tíz- és százezrei érkeztek az országba, s ez a hirtelen népességi, egyben vallási és kulturális robbanás, a libanoni muszlimok jelentős népszaporulatával maguk javára döntötték a mérleg nyelvét, a helyi keresztények kárára. Felborult a társadalmi egyensúly. A megnövekedett lélekszámbéli súlyukhoz a libanoni muszlimok természetesen gazdasági és politikai hatalmat is akartak – így elkerülhetetlenné vált a polgárháború kirobbanása. A hajdani paradicsomi ország zűrzavaros káosszá, mindenható hadurak játékterévé vált. Hogy a képlet még ennél is bonyolultabb legyen, a helyzetet súlyosbították egyéb, a gazdag és befolyásos keresztény családok közötti hatalmi harcok is. A Felperzselt föld című film, bár narratívájában világosan jelzi szereplőinek hovatartozását, sőt az egész háttértörténetet, ez utóbbi réteg ellentmondásokkal és konfliktusokkal terhelt világába kalauzolja el a nézőt, egy eredetkutatásos nyomozás keretében.

A sztori

A film a libanoni származású Wajdi Mouawad drámája alapján készült. Nem dokumentarista jellegű nézőpontból közeledik azonban a problémához, mint a nemrégiben bemutatott, és hasonlóan Oscar-díjra jelölt, hasonló témájú Libanoni keringő, hanem egy családi természetű nyomozás krimi-szerű keretében mesél a polgárháború valódi természetéről. A Kanadában élő, libanoni származású testvérpár megütközve hallgatja a közjegyző által felolvasott furcsa végrendeletet, melyet édesanyjuk hagyott meg halála előtt. Az irat leszögezi, hogy anyjuk holttestének addig jeltelen sírban, mezítelenül, arccal lefelé kell feküdnie, míg az ikerpár el nem utazik Libanonba és fel nem derítik azelőtt soha nem emlegetett bátyjuk, valamint régen halottnak hitt apjuk személyét. Először az ikerpár lánytagja indul útnak, de ahogyan a múltból egyre több és egyre nyugtalanítóbb igazságra derül fény, úgy ered utána öccse is. A kanadai értelmiségi környezetben felnőtt, oda szocializálódott ikerpár számára brutális erejű a szembesülés származásukkal, a polgárháború utáni Libanon állapotával, az ottani kultúrával, de még súlyosabb élmény megtapasztalni benne saját, személyes sorsukat. A film rendezőjét, a kanadai Denis Villeneuve-öt nem véletlenül választotta a tekintélyes Variety magazin a 10 legígéretesebb filmrendező közé 2011-ben, ügyesen fűzi végig a döbbenetes történetet, egyfajta eredetkutatásos nyomozás vázára. A kisebb aránytévesztéseket bőven ellensúlyozza a téma brutális súlya. Az viszont inkább az író Mouawad érdeme, hogy a sztori, az első képtől az utolsóig ívelő, gyönyörűen felépített allegóriája minden polgárháború ép ésszel felfoghatatlan őrületének – amit Villeneuve aztán ügyesen el tudott mesélni.

Hideg fejjel

nehéz beszélni erről a filmről, hiszen bár egyetlen –óriási– csavarra épül, amit ráadásul a rutinos filmnézők már a film közepe táján ki is szúrnak, mégis olyan hatalmas érzelmi erővel ragadja meg a nézőt az, amit lát, amit szinte felfogni is képtelen, hogy simán továbblendül. Ennek oka, hogy a szerkezet stabil. Csak hideg fejjel, ha a filmben látott történéseket figyelmen kívül hagyjuk (nem tudjuk), akkor látjuk, milyen ügyesen szerkesztett filmet nézünk. Villeneuve-nek ráadásul ízlése is van: nem szemérmeskedik, amikor a szörnyűséget kell megmutatnia, meg is mutatja, azonban tud mértéket is tartani. Emellett tökéletesen látja és tökéletesen láttatja filmje helyszínének és miliőjének jellegzetességeit is. Külön felhívnám a figyelmet a hadúrral való találkozásra, vagy a keresztény nacionalista milícia esetére a busszal – ezek nagyon „ott” vannak, minden szempontból. Kiváló, szintén hiteles színészek vannak a segítségére, elsősorban a testvérpár női felét alakító Mélissa Désormeaux-Poulin, illetve édesanyjaként Lubna Azabal, valamint a különféle mellékszerepeket alakító, konkrétan önazonos helyi figurák. Egy dolog lóg ki nagyon nekem a filmből, jelesül a jelentésében ugyan idepasszoló, ám stílusában, műfajában tökéletesen idegen két Radiohead-szám, melyek gyakorlatilag a film kísérőzenéjét jelentik. Elvisznek, elidegenítenek, ahelyett, hogy behúznának, belöknének. Persze, én nem vagyok egy kifejezett Radiohead-rajongó… Asanisimasa: 8/10

Az amerikai filmes fősodor egyik jellegzetes filmműfaja a tárgyalótermi dráma, mely mintegy lelkiismereti okokból, igen jól megfér az álomgyár által termelt, valóságtól elrugaszkodott szórakoztatóipari termékek mellett, illetve azokkal ellensúlyban. E filmek végkicsengése azonban a legtöbb esetben ugyanaz: remek országban élünk, ahol az igazság mindig, minden körülmények és bármilyen rossz, gonosz szándék ellenében győzedelmeskedik. Ebben a nagy és szabad országban mindig akad valaki, aki kikaparja az igazságot a rárakódott guanó alól, a kisember, akiben azért bőven mocorog a kurázsi, felülkerekedik a hatalmasságokon, ahol Dávid legyőzi Góliátot. (Azt hagyjuk most, hogy ebből aztán mindig Góliát csinál filmet…) Jimmy Stewart, a vidéki cserkészvezető felmegy a Szenátusba, és igazságot tesz. Mr.Smithtől Erin Brokovichig hosszú az út, melynek egyik fontos, és remekbe faragott mérföldköve ez a 2005-ös Kőkemény Minnesota című film.

A történet most is valóságalapokon nyugszik, mint a legtöbb efféle műfajú film. Ennek oka igen egyértelmű: ha egy filmes, egy forgatókönyvíró az íróasztalánál találna ki ilyen történeteket, melyeket ilyen nyilvánvaló pedagógiával tárna a néző elé, akkor senki ki nem mosdatná őket didaktikus propagandafilm vádja alól. Sőt, minden bizonnyal hazug, prekoncepciózus, hatásvadász fércműnek bélyegeznék. Azonban ha ott virít a filmen a Based upon a true story címkéje, akkor ha túlságosan el nem cseszik a filmet, akkor garantált a biztos közönségsiker, és valószínű, hogy a fesztiválokon is leesik néhány díj. Az igazságérzet az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, valamint az élet a legjobb forgatókönyvíró. Minnesota az USA egyik északi tagállama, s mint ilyen, kietlen, barátságtalan, isten háta mögötti vidék. Ilyennek látjuk legalábbis Niki Caro filmjében. A lepusztult röghegységben az egyetlen megélhetést a fémbányászat jelenti, mely azonban a külföldi olcsó fémek feloldott exporttilalma miatt halódásnak indul: a régi, képzett bányászokat a bánya tulajdonosa folyamatosan küldi el, helyükre pedig -lényegesen kevesebb bérért- nőket vesz fel. A szituáció komoly feszültséget okoz a kisvárosban, ami a bányán belül vaskosan szexista, hím-soviniszta atrocitásokban nyilvánul meg, melynek egyik elszenvedője Josey, a Charlize Theron által alakított, két gyermekét egyedül nevelni kényszerülő nő. Josey azonban egyszer csak megelégeli a folyamatos zaklatásokat, miután főnöke meg akarta erőszakolni, ügyvédet fogad, és beperli a bányát. A per azonban a bányából származó bevételekből élő közösség ellenállásán megbukni látszik…

Nos, a hollywoodi dramaturgia itt is működik, Niki Caro azonban ízléssel és jó arányérzékkel mesél. Pontosan árnyalt, szürke és kék, szinte geometrikus képekkel teremti meg a környezet lélektelen, durva és csak tényleg beszűkült tudatállapottal elviselhető, embertelen voltát. A flashbackekre épülő elbeszélésmódban ugyan az égadta világon semmi különös nincs, viszont tökéletes módszer egy, önmagában azért mint történet, nem túl érdekes tárgyalótermi dráma érzékletessé tételére. Ebben remek színészek vannak segítéségre, teljesen megérdemelt Theron Oscar-jelölése, egész végig azon gondolkodtam, hogy ki ez a csaj, aki játssza Josey-t? Merthogy, olyan jó és annyira ismeretlen… Frances McDormand arcát persze, azonnal felismertem, remek és megrázó alakítást nyújt itt is. Ekkor még viszonylag ismeretlen színész a nem sokkal később, a Hurt Lockerral Oscart nyert Jeremy Renner, azonban már itt is kitűnően hozza a film végtelenül cinikus, gyáva, ám nyegle kulcsfiguráját. Mellékszerepekben Sissy Spacek, Woody Harrelson, Sean Bean, szintén remekelnek.

Igen hiteles a film problémafelvetése, hiszen a nők, ún. “férfias” munkakörökben való elhelyezkedése valódi probléma ez bárhol a civilizált világban, hát még azon kívül. Az ilyen munkakörben dolgozni kényszerülő nők folyamatosan az őket minimum dehonesztáló, de legtöbbször nyíltan szexista megjegyzésekkel (jobb esetekben csak) bombázó férfiak céltáblájának közepén állnak, érdekeik, igazságuk érvényesítésére abban a férfiközpontú világban vajmi kevés az esélyük. Nem tipikusan amerikai probléma tehát az, amit e film kitűnően bemutat, érvényes ez ránk magyarokra is, van mit tanulnunk a sokszor ostobán lesajnált amerikától, hiszen Josey Aimesnek, Erin Brokovichnak igaza volt, ráadásul ők az igazukért a valóságban is megküzdöttek. És ha legalább ilyen szép, hollywoodi filmekben is, de legalább látható, hogy él az igazság. És a remény hal meg utoljára… Hajrá, Szabó néni. Asanisimasa: 8/10