asanisimasa

Charlotte Brontë csúnyácska, ám éleseszű nevelőnőjének szívfacsaró, de végül mégis boldog története igen sok filmfeldolgozást megélt már. Jane Eyre-t ezúttal a fiatal japán-amerikai Cary Fukunaga álmodta filmbe, lágy, fakó pasztellekben és sokáig visszafogott érzelmekkel.

A lowoodi árva

Charlotte egy bizonyos Padraig mac Aedh Ó Proinntigh nevű ír tiszteletes harmadik leánygyermekeként látta meg a napvilágot, már a viktoriánus Angliában, érthető és leírható angollá változtatott Brontë néven, az Úr 1816-ik évében. 31 évvel később aztán, két húgával, Emilyvel és Anne-al, bár egyelőre még „inkognitóban”, de röpke egy év alatt beírták a nevüket a világirodalom legfényesebb lapjára, hiszen az Üvöltő szelek, valamint az Agnes Grey mellett a Jane Eyre minden idők egyik legsikeresebb bestsellerévé vált. A regény első kiadása még Currer Bell álnéven jelent meg, később alternatív címen, A lowoodi árvaként is. A vaskosan önéletrajzi ihletésű történet egy árván maradt csúnyácska, ám igen okos lánykáról szól, akit gonosz és házsártos nagynénje, bizonyos Mrs. Reed nevelt. A forróvérű lányka azonban nehezen tolerálta az őt folyamatosan érő egzecíroztatást, minek eredményeképpen nagynénje a lowoodi árvaházba küldte, ahol Jane, nem várt módon, megtalálja az igaz barátságot Helen Burns személyében és idővel talpraesett, művelt, ám szépnek továbbra sem mondható, ifjú nővé serdült. Sorsa ekkor a Thornfield-házba veti, ahol a kastély urának, a furcsa modorú Rochesternek szolgálatába áll, mint annak csélcsap francia gyámleányának nevelője. A feladatát kiválóan teljesíti, és az uradalomban töltött évek alatt aztán valami mély vonzalom is ébred Jane és Rochester között. A szegény sorsú Jane azonban elképzelni sem tudja, hogy egyszerű, bár kölcsönös szimpátián túl bármi is köthetné őt a nála magasabb körbe tartozó Rochesterhez, rossz érzését tovább táplálja, hogy a nála jóval idősebb férfit egy hozzá rangban illő hölgy is kerülgeti. Egy nap azonban Jane hírt kap arról, hogy messze földön él egy dúsgazdag rokona, aki vagyonát reá hagyta… A történet furcsa csavarokon, megdöbbentő és torokszorító fordulatokon át végül is boldog véget ér, ám a továbbiakat most nem részletezném, hiszen nyilván olyanok is nézik majd e filmváltozatot, akik nem olvasták még a regényt, illetve nem láttak még egyet sem a korábbi, pl. Zefirelli által rendezett filmváltozatokból. Annyit azonban még muszáj itt megemlíteni, hogy a Jane Eyre nimbusza nem feltétlenül irodalmi erényeiben keresendő, nem is a fantasztikus történetben, amit elmesél, bár ezek is komoly nívót képviselnek; sokkal fontosabb azonban, hogy az önálló, független, öntudatos nő, mint sikeres karakter itt jelenik meg először, még a női egyenjogúsági mozgalmak hajnalán, ám máig érvényes üzenetet hordozva.

Diszkrét adaptáció

Akik már olvasták a regényt, sőt, akik először olvasták a regényt, azok nyilván picit csalódni fognak ebben a változatban is, hiszen fizikai lehetetlenség a hozzávetőleg két órás játékidőbe belesűríteni a Charlotte Brontë által írt gazdag szövésű cselekményt, a jól körülírt és jellemzett karaktereket, azok bonyolult fejlődéspályáját, melyen a regény folyamán keresztülmennek, a cizellált kor- és társadalomrajzot. Az ifjú Fukunaga és írói stábja azonban ettől függetlenül kitűnő munkát végzett, hiszen ügyesen ollóztak a gazdag irodalmi alapanyagból, jól sűrítettek, ám közben tulajdonképpen semmi lényeges elem nem hiányzik és minden fontos benne is van. Mindemellett, Jane Eyre jelen filmváltozata, mint önálló film is jól áll a lábán, egyéni színeket és sajátos hangulatokat is képvisel.

Pasztell színekben komoly színészi teljesítmények

Rögtön szembetűnő Fukunaga és Adriano Goldman operatőr fakó, légies képi világa, mely mintha állandó, finom ködön keresztül tárná szemünk elé a történetet: ez egyrészt utal a közmondásos angol időjárásra, s annak egyfajta kivetüléseként, a viktoriánus korra (is) jellemző érzelmi sivárságra is, másrészt archaizál és tipizál is, hiszen mégsem egy általános történetet mesél, hanem Charlotte Brontë Jane Eyre-jét. A film ritmusa lassú, melankolikus, az érzelmi csúcsponton azonban romantikusan tajtékos. Kitűnő találat Jane szerepére Mia Wasikowska, aki arcában, alakjában döbbenetesen hasonlít az író Charlotte Brontë-ra, így kap markáns jelzést a történet önéletrajzi vonatkozása is, amellett, hogy plasztikusan jeleníti meg Jane figuráját is. Hasonlóan jó választás Rochester szerepére Michael Fassbender is, nála csak mondjuk Hugh Jackman, vagy más erős negyvenes (jó) színész lett volna jobb, tekintve, hogy Jane és Rochester kapcsolatának a társadalmi szakadék mellett a jelentős korkülönbség is komoly dinamikát ad. De ez csak nüansz, szimpla kötözködés, hiszen Fassbender is kiválóan hozza karakterének kétfenekű titokzatosságát, valamint furcsa, dekadens báját. Ez a Jane Eyre szerintem egy szép, szomorú, egyben különleges adaptáció, mely érdemes a figyelemre. Asanisimasa: 7/10

Nem vígjáték Mike Leigh új filmje, még ha olykor hallunk is egy-két szellemes megjegyzést, néhány pikírt beszólást, még akkor sem, ha az angol mester az utóbbi években jobbára optimista végkicsengésű, alapvetően vidám filmekkel állt elő. Ezúttal az angol középosztály teázgató, borospoharat szorongató, barbecue mellett üldögélő hétköznapjaiba nyerünk alapos betekintést, ahol bájmosoly és felületes csevegés fedi el azt a mérhetetlen, kilátástalan magányosságot…

Négy évszak

A kontinentális éghajlat évszakváltozásai örök témái a művészetnek, hiszen tökéletesen mintázzák az élet körforgásának ciklusait. A tavasz a születés évszaka, a nyár az ágaskodó felnőttkoré, az ősz az öregedésé, míg a tél maga a halál, a visszafordíthatatlan elmúlás. A csoda a dologban az, hogy a tél után mindig tavasz jön, Európában legalábbis. Vivaldi Négy évszaka a klasszikus zene egyik örök slágere, akár külön-külön, akár egyben, ugyanilyen a festészetben Arcimboldo híres képsorozata, melyen a különböző évszakokra jellemző növényekből, gyümölcsökből, gallyakból festett a jóval későbbi szürrealistákat megidéző portrékat. Vagy ott van Brueghel sorozata, amely a korabeli paraszti életet örökítette meg hasonló koncepcióban. Se szeri, se száma a négy évszak szerkezeti koncepciójára épülő műveknek, ad abszurdum, még a magyar (svájci) kártya ász-lapjai is erre hajaznak. Kézenfekvő választás volt Mike Leigh-től hogy Még egy év című új filmjének szerkezeti vázaként is a négy évszakról mintázott és lenevezett, fejezetszerű tagolást választotta. Tavasszal kezdünk, a film központi alakjai, Gerri és Tom, hatvanas, középosztálybéli házaspár, Gerri pszichoanalitikus, míg Tom geológus (vagy mi), kiterjedt konyhakertjüket ássák, gondozgatják, a meg-megeredő eső elől tető alá húzódva teát kortyolgatnak. Vagy éppen vendégeket fogadnak. Szinte mindig beesik a bő negyvenes Mary, aki Gerri asszisztense, aki romokban heverő életét feltűnő jókedv és intenzív iszogatás mögé rejti. Ahogy jön a nyár, Gerri és Tom éli tovább békés életét, Mary egyre jobban szétzuhan, azonban a hasonló cipőben járó, láncdohányos és láncpiás Ken (szintén Gerriék holdudvara) közeledését undorral utasítja el. Abban reménykedik, hogy Gerriék fiával, a harmincas Joe-val vergődhet zöldágra, azonban erre a fiú nem hajlik. Sőt, őszre még egy barátnőt is „beújít”: a cserfes és életvidám Katie-t Gerriék örömmel és azonnal befogadják, Mary azonban romokban. Jön a tél, Ronnie-nak, Tom bátyjának felesége meghal, így a szűkszavú, cigarettáját saját magának tekerő, morózus férfit is a család veszi maga mellé. Egy nap csak ő van otthon egyedül, amikor Mary atomjaira hulltan kopog be az ajtón… Odakint téli zimankó.

Színészek

Leigh le sem tagadhatná, hogy valaha színésznek készült, egészen lenyűgöző, ahogy filmjeiben a színészekkel bánik, ahogy vezeti őket. Ritkán látható alapossággal felépített, minden gesztusában, minden hanglejtésében, minden kiejtett szavában szociológiai hitelességű karaktereket láthatunk filmjeiben, nincs ez másként ez alkalommal sem. Profi színészeket látunk, mégis azt hihetjük, valami kandi-kamerával az életből ellesett hétköznapi szerencsétleneket (vagy akár szerencséseket) mutogat nekünk Leigh, annyira igazi minden. Nem véletlenül jelölték Lesley Manville-t Mary szétguruló személyiségű karakterének megformálásáért egy csomó díjra, de a világ, és a fesztivál-zsűrik szégyene, hogy ebből alig kapott meg valamit.

Hősök

Leigh filmjeinek középpontjában mindig hősök állnak, amolyan hétköznapi hősök. Ilyen hős például Poppy a frenetikus Hajrá, boldogság!–ban, talán emlékszünk még rá. Ilyen volt Vera Drake, az „angyalcsináló”, a róla szóló filmben, és így tovább. A Még egy év hőse azonban már nem azonosítható be ilyen könnyen. A film központi figurái Gerri és Tom, ők azonban semmit nem tesznek tulajdonképpen, csupán kertészkednek és fenntartanak egy otthont, ami –e filmből legalábbis- úgy tűnik, a béke szigete. Ha valaki hős e filmben, az Mary, ő azonban inkább antihős. Egy önsorsrontó, nagy rakás szerencsétlenség, aki még akkor is felhőtlen boldogságot hazudik, amikor már konkrétan a tönk szélén áll. Szinte minden filmbéli pillanatában a korábbi Poppy ellentéte.

Sok beszédnek…

Szinte megállás nélkül beszélik végig a filmet a szereplők, ennek azonban legtöbbször se füle, se farka. Amolyan üres csevegés ez, de mint azt általában az angol kultúrát ismerők jól tudják, ez igen szórakoztató is lehet, ha azt jól csinálják. Itt jól csinálják. A lényeg azonban, legalábbis amit Mike Leigh meg szeretne mutatni, az éppen mögötte van. Gerri és Tom látszólagos barátságosságukkal saját maguk privát szféráját védik meg, rokonoktól, kollégáktól, barátoktól. Mary és Ken saját magányukat rejti mögé, az új jövevény, Katie pedig éppen ezzel lép be a családba. Leigh katartikus végű, négyes osztású filmjében bravúrosan bújik e látszólag céltalan, mégis igen jól működő társasági formula mögé és mutatja meg, mi van mögötte: kifelé boldogságot, gondtalanságot hazudó kíméletlen, társas magány. Asanisimasa: 8/10

Szegény Alexandre Dumas most biztosan felnyögött örök álmában, hiszen egyik legismertebb története, A három testőr már eddig is rengeteg feldolgozást megélt (csak a port.hu adatbázisa, ha jól számoltam, 15 különféle adaptált verziót jegyez), de amit az eddig jobbára különféle zombi-történetekkel ismertté vált Paul W.S. Anderson művelt vele, az azért már túlmegy a legtöbb határon…

Nemzedékek kedvenc hősei

Athos, Porthos, Aramis és a hozzájuk társuló tejfelesszájú gascogne-i legény, D’Artagnan szerintem azóta hősei a világ sok tizenéves fiúgyermeke számára, amióta id. Alexandre Dumas kiötlötte őket. Valahol olvastam egy erre vonatkozó történelmi tárgyú cikket, hogy természetesen ilyen figurák, ilyen néven, efféle tettekkel nem éltek a még gyerek XIII. Lajos király udvarában, azonban a király személye, valamint a „magasabb beosztású alakok, mint például a valóságosnál rendszeresen jóval gonoszabbnak, intrikusabbnak ábrázolt Richelieu bíboros igen. A történészek általában megegyeznek abban, hogy a gyerekkirály figurája e filmekben, ha karikatúraszerűen is, de hozzávetőleg hitelesen jelenik meg, Richelieu azonban a valóságban amolyan politikai nagyhal volt, egy igazi, nagyformátumú politikus, aki később a valóságban is komoly karriert futott be. Dumas azonban ragaszkodott ahhoz, hogy hősei is valóságosak – bizonyíték azonban erre nincs. A lényeg viszont, hogy talán nem született olyan fiúgyermek a nyugati világban, aki az 1844-es első megjelenés után nem rohangált játék-karddal a kezében, hasig kigombolt, lobogó ingben azt kiabálva, hogy: Egy mindenkiért, mindenki egyért! En gare! D’Artagnan! Amióta film létezik, természetesen a mozikban is rendre feltűnik egy-egy verzió: apám talán a ’61-es Gérard Barray-féle D’Artagnant utánozta, nekem a ’73-as Richard Chamberlain, Oliver Reed és Michael York-féle klasszikus jutott, a mostani srácoknak pedig ez a korszerű, bár számomra már túl „ilyen-olyan” 3D Testőr.

A váz a régi, a ruha viszont új

Pedig nem indul rosszul a film, legalábbis nekünk, magyaroknak: Paul W.S.Anderson pici elégtételt szolgáltatott nekünk Trianonért azzal, hogy a bevezető, Európa térképét ábrázoló maketten a magyaroknak adta a teljes Habsburg-birodalmat, „Hungary” itt ugyanis az Oszmán birodalomtól bizony egészen Svájcig és Franciaországig ér. A történelmi hitel tekintetében aztán ezt a számunkra kedves, ám tudományosan igen alacsony szintet később sem fogja a film meghaladni, sőt. De ahogyan például Csipkerózsika váránál sem kéri senki számon a kultúrtörténetileg hiteles belsőépítészeti megoldásokat, így itt is felülemelkedhetünk ezen, hiszen ez is mese alapvetően. Anderson és írói Dumas sztoriját tulajdonképpen ügyesen húzták feszesre, épp annyit mesélnek el A királynő nyakéke című sztoriból, amennyi feltétlenül szükséges, valamint közben megismerheti az éppen serdült célközönség a főbb karaktereket is. Athosék itt eléggé két dimenzióban maradnak, a fókusz inkább D’Artagnanon és (leendő) kedvesén, Constance-on van, de az átlagosnál hangsúlyosabb a nyegle király és karakán b. neje bemutatása is. Korban nyilván ők vannak inkább közel a célközönséghez. Anderson találmánya, amellyel korszerűsíteni óhajtja a régi mesét, az elsősorban külsőségekben nyilvánul meg. Természetesen rengeteg az akció, s bár kardozós jelenetek mindig akadtak bőséggel a korábbi, klasszikus verziókban is, itt már minden térhatásban és különféle „trendi” koreográfiákban látszik. Hogy ez kinek tetszik s kinek nem, az már teljesen a szubjektív megítélés tárgykörébe tartozik – mindenesetre, amit az alkotók megspóroltak a cselekményből, azt bele is tették az akciókba. Plusz elemként viszont megjelennek valami furcsa, a steampunkot és némely fantasy képregényeket idéző kütyük, szerkezetek, effektusok, amikre Dumas bácsi már nyilván igen ferde szemmel nézne: Hát ezek meg mi a szösz? Általuk viszont már könnyedén bekapcsolható a film a mai közönség ismeretvilágába, amely a Karib tenger kalózaitól mondjuk, a Rendkívüli úriemberek ligájáig terjed. Engem mindez azonban nem zavar, vagyis pontosabban, nem ez zavar.

2+2+2+2 az nem egyenlő 3-al

Bár szemüveges vagyok, de általában nem szokott gondom lenni a 3D-vel. E film kapcsán azonban nem értem, nem látom a térhatású kép erőltetésének fontosságát. Kétdimenziós síkképeket látok az esetek nagy részében, egymás mögé helyezve, ami még stílusos is lenne, ha barokk operát nézek (ott használtak ilyen háttereket), de nem azt. Néha egy-egy kardhegy kinyúl ugyan a képből, de az orromig már nem ér el, ezért az élményért viszont tök felesleges a kényelmetlen koreai gyártmányú 3D-szemüveget viselni, pluszban. A film maga amúgy semmi extra, pikk-pakk működik, 110 perc, de 40-nek tűnik. Szórakoztat, ám meg nem terhel. Színészeket nem látni, csak modelleket, még akkor sem, ha Milla Jovovich a gonosz, de jó lábú M’lady, Mads Mikkelsen Rochefort gróf, Christoph Waltz pedig Richelieu. Vagy Orlando Bloom (Buckingham), aki személyében is kapcsol az ihletet adó Karib tenger kalózaihoz. D’Artagnant sem tudom, ki játssza, mint ahogy a három testőrt sem. Jóképűek, mosolyognak, kardoznak, oszt’ ennyi. A korszellemnek lehet, hogy megfelel mindez, az előzményekhez képest viszont… ez nem sok. Ha esetleg lézerkarddal tolták volna, zombi-támadással, talán. Vagy inkább hagyományos felfogásban, akkor még inkább. Asanisimasa: 5/10

Sok szót nem érdemes vesztegetni erre a Tarantinóék által feltámasztott grindhouse-hullámot meglovagolni szándékozó agyatlan hentelésre, melyet bizonyos Jason Eisener számlájára írhatunk, hiszen gyakorlatilag nincs is benne semmi említésre méltó. A Hobo With Shotgun (kapott valami irtó béna magyar címet is, de azt most hanyagolnám is…) tényleg nem más, mint egy hobó (amerikai hajléktalan) sörétes puskával, amint rendet rak egy rendetlen városban. Exploitationnak ugyan exploitation, egyszerre rape és slasher, ahogy kell, véres-paradicsompépes, gusztustalan, primitív és együgyű, technicolorban fényképezve, azonban egy pillanatra sem vicces. Buta film az első kockától az utolsóig.

Rutger Hauer (aki talán az egyetlen olyan viszonylag ismert húzónév a szakmában, aki bármiben hajlandó részt venni úgy, hogy még a legostobább szájába adott mondatokat is képes kimondani röhögés nélkül) a hobó, akit útja a Nagyon Gonosz És Bűnös Városba vezeti, ahol egy őrült pojáca és két őrült fia a kiskirály, akik szadista játékokkal ütik el egymás idejét, és a polgárok fejét. Természetesen Rütger bácsi hamar felkelti érdeklődésüket, hiszen ő a főszereplő, egy kis oda-vissza szívatás után Rütger kerít egy puskát és nekiáll megtisztítani a várost. közben akad egy kis barátnője is, egy ótvaros kurva személyében, akiből a végére kiderül hogy, közben paradicsomlé, chopped tomato és hozzáadott cukrot is tartalmaz. Egy pikantériája van a filmnek, de arról az alkotók vajmi keveset tehetnek: a közélet iránt érdeklődő nézőben érdekes asszociációk adódhatnak a hajléktalan kérdés és bizonyos pesti kiskirályokpolgármesterek relációjában. Egy szerencsétlen sorsában is megalázott hajléktalannak egyszer elege lesz, és a sarkára áll és kiáll jogos igazáért. Még egy jó történet is lehetne… Ez a film viszont nem az. Asanisimasa: 2/10

Régóta adósa a magyar filmszakma egy jól sikerült, szórakoztató, ám nem éppen tartalmatlan műfaji filmmel közönségének. A reklámszakmából érkező Bergendy Péter első filmje, az Állítsátok meg Terézanyut! volt az egyik utolsó olyan magyar és műfaji (itt éppen „romkom”) film, amely egyaránt képes volt felkelteni a közönség és a kritika szolid, de valós érdeklődését. Második filmje, az ’56-os forradalom utáni ügynökvilágban játszódó A vizsga is hasonló igénnyel készült.

A mi életünk

Búvópatakszerűen bukkannak fel a mai napig közéletünkben az elmúlt rendszer belbiztonsági szolgálatához beszervezett, kiterjedt besúgóhálózatot érintő kérdések. Kit szerveztek be, az mit jelentett és kiről, de főleg, kiknek. Amíg ez a teljes magyar lakosságot valamilyen szinten érintő problémahalmaz egyszerre és mindenkorra nem lesz tisztázva, méghozzá „aki bújt, bújt, aki nem, nem”-alapon, addig ez így is lesz. Ezen az sem fog változtatni, ha az érintettek már nem fognak köztünk élni, hiszen az ő gyerekeik, és azoknak a gyerekeik bármikor kerülhetnek olyan helyzetben, amikor kijátszható ellenük az ún. „ügynökkártya”. Ilyen egy világban élünk. A tisztázást persze ez A vizsga című film sem fogja elintézni, de nem is ez a dolga. Az viszont már komoly eredménynek számít a múlt tisztába tevésének szempontjából, hogy témájául, szereplőinek különböző rendű és rangú belbiztonsági „fedett személyeket”, tartótiszteket, valamint azok közvetlen kollégáit, technikusokat, szimpla verőembereket állított. Közvetlen rokonságban azonban inkább Török Feri hasonló tárgyú Apacsokjával van, mint a sokak által kapásból párhuzamnak állított, amúgy nagyszerű német Mások életével. Elsősorban azért, mert amit e filmben látunk, az a mi életünk volt, 1957 karácsonyának szentestéjén és utána még sokáig, de azért is, mert itt nem a rendszer egy öntudatára ébredő csavarjának tragédiájáról van szó, hanem magának a rendszernek az ördögien kíméletlen működéséről. Bergendy és Köbli Norbert forgatókönyvíró szerencsére nem követik el azt a hibát, hogy egyetlen másfél órás játékfilmben mondják el nekünk a tutit arról, amin az elmúlt 21 évben egy egész nemzet nem volt képes napirendre térni. A vizsga nem történelmi észosztás, nem is leleplező kiáltvány, hanem „csupán” egy feszült, izgalmas, hangsúlyos thriller-elemekkel operáló, csavaros kémtörténet, melynek szereplői ezek a különböző rendű-rangú ügynökök.

A fényképezőgép

A dolgok természetéből (megfigyelés, lehallgatás) adódóan, a filmnek is fontos szereplője egy óriási objektívvel ellátott fotópuska, de itt inkább most arról a fényképezőgépről szeretnék szólni, amivel ez a film készült. Jellemzően a magyar film mai gazdasági helyzetére, itt sem lehetett szó nagy stábról, szuper technikáról. A film jeleneteit például egy tulajdonképpen bárki számára hozzáférhető Canon 5dII típusú fényképezőgéppel vették fel, ami a priori nem kis kétségeket ébresztett bennem. Rendben van, hogy ez egy professzionális fényképezőgép, de hát ez meg mégiscsak egy film! Aztán, amit láttam, meggyőzött. Az apparát (Tóth Zsolt operatőr értő kezében és szemével) az alig világított, félhomályos belsőkben kitűnő, tűéles és dinamikus képeket rögzített, de nem volt baj a külsőkkel sem. Egyedül egy külső panorámában láttam torzítást, de ott is csak akkor, amikor a kamera megmozdult.

A séma, ami működik is…

Nagy a hiány magyar zsánerfilmekben, pedig egy ilyen helyzetben, amiben most a magyar film is leledzik, csakis a szigorú műfaji alapelveknek megfelelő, kiszámítható sikerrel bemutatandó műfaji filmek jelenthetik a kiutat. Egy kezemen meg tudom számlálni, hány thriller készült például az utóbbi 20 évben. Köbli és Bergendy ebből a szempontból keményet léptek, hiszen filmjük meglehetősen vegytisztán műfaji: krimi-thriller. Nem vacakolnak történelmileg hiteles és sokrétű környezetábrázolással, bár a kellékek, ruhák jobbára a helyükön vannak, hanem bíznak a nézők ismereteiben és emlékeiben. Elég néhány markáns vonással felruházott karakter, néhány jellemző helyszín és egy csavaros történet, valamint a baljós, paranoid hangulat. A fokozódó suspense. Remek színészek, elsősorban Kulka János, aki ördögi figura, ám éppen ezért ráz meg annyira, amikor összetörik. Nagy Zsolt, aki kemény, mint a vídia. Hámori Gabriella, aki gyönyörű és erotikus, és törékeny. Illetve annak látszik. Scherer Péter, aki olyan karaktert épít, hogy csak nézünk a végén. Kiválóan peregnek a dialógusok, jól van megírva és jól el is van mesélve a történet, mely az egyik legősibb filmes sémának, a megöntözött öntözőnek egyfajta ügyes és kreatív változata. Talán éppen ezért is csattan is a végén úgy, hogy minden a helyén marad: előítéleteink, titkaink és más rejtett dolgaink, de az igazságaink is. Viszont legalább beszéltünk róla, és ami a lényeg: végre egy valóban izgalmas, igazán jól sikerült magyar filmben. Asanisimasa: 8/10

Sokat használjuk, így vaskos közhely, hogy a zseni és az őrült között hajszányi a határvonal. Egy jópofa mondással már sokkal nehezebb jellemezni az ún. normális külvilág és az elmegyógyintézet közti különbséget, holott könnyen lehet, hogy itt sem húzódik szélesebb árok, mint az előbbi példánál. Ez a könnyed, megható finn film ennek igazolására tesz kísérletet.

Az ellopott kerítés

Persze, sokan mondják azt is manapság, hogy a világ olyan, mintha az őrültek házánál ellopták volna a kerítést, hiszen a legtöbb közszereplő viselkedését könnyedén leírhatjuk a pszichiátriai kánon minimum egy bekezdésével. De elég csak kimenni az utcára és közlekedni merészelni Budapesten. Ne adj’ isten, biciklivel… Kész őrület. És akkor nem beszéltünk arról, mi folyik egy új szupermarket megnyitásánál, és sorolhatnák a képtelennél képtelenebb helyzeteket a saját kis kutyaszaros életünkből. Persze, a Lipótot is bezárták, ez azonban hadd ne legyen már mentség bármire is. Tehát. Az elme tévelygése, mint művészeti alkotás tárgya viszonylag nem régen van jelen a különféle művészeti ágakban. Hogy mi volt az első jelenés, azt nem tudnám megmondani, de egészen biztosan nem lehetett régebben, minthogy a híres pszicho-terapeuta, Sigmund Freud, tevékenysége folytán világhírűvé vált, tehát a múlt század eleje. Az irodalomban Kafka, Gogol, Csáth, Thomas Mann voltak talán az elsők, filmben, képzőművészetben talán a német expresszionisták, ahogy aztán az egész huszadik század egyik legjellemzőbb tudománya lett a lélek kutatása, a különböző művészeti ágak is szívesen fordultak a téboly, az őrület és a különféle módosult tudatállapotok különféle szintű feldolgozásai felé. Mára ezek nagy része közismert kulturális toposszá vált, mint például Van Gogh művészete, Hithcock Psycho című filmje, vagy Ken Kesey Száll a kakukk a fészkére című regénye. Az elme kutatásának jellemző helyszíne, az elmegyógyintézet számtalan alkotásban tűnik fel, mint általában döbbenetes helyszíne bizarr és/vagy megrázó történeteknek, egyben kitűnő és érzékletes terepasztalt adva az ún. normális külvilág visszás folyamatainak modellálásához. Az ilyen közegben játszódó történetekben aztán, szinte mindig valahogyan a mi kis normális világunkra ismerünk rá… Lehet, hogy tényleg ellopták azt a kerítést?

A kellokoski hercegnő

Anna Lappalainen (1896-1988) élete legnagyobb részét elmegyógyintézetben töltötte, mániás depresszió és skizofrénia súlyos tüneteivel: hercegnőnek képzelte magát, nem hallgatott saját nevére, és mindenkitől, ápoltaktól és ápolóktól egyaránt, megkövetelte a „rangjához” méltó elbánást. Anna azonban ettől eltekintve remek ember volt, igazi „jó uralkodó”, aki minden energiáját arra fordította, hogy „alattvalói” boldogabbak, egészségesebbek legyenek. Hosszú élete folytán olyan konkrét gyógyulásos eseteket jegyeztek fel, melyek egyértelműen az ő áldásos, ám első látásra talán meghökkentő rögeszméjének és tevékenységének számlájára írhatóak. „Anyaintézetében”, a Kellokoski kórházban halála után emlékművet emeltek neki.

Semmi psycho, inkább csak groteszk báj

Az ismert és elismert finn Arto Halonen, Anna Lappalainen történetének szolid és lényegre törő elmesélése alkalmával szerencsére nem esett bele a kézenfekvő és a témából adódó tankcsapdákba. Semmi psycho nincs a filmben, sőt, kifejezetten jó kedélyű, könnyed és majdhogynem felhőtlenül vidám film A hercegnő. Az ápoltak is csak kevéssé nyújtanak groteszk látványt, nem kell röhögnünk a látványosan nyáladzó idiótán, vagy az ablakot meredten bámuló katatóniáson, az ápolók pedig csak éppen annyira félelmetesek, amennyire egy elmegyógyintézeti, alapvetően jó szándékú ápoló félelmetes lehet. Tehát kicsit. Ahogyan egyre jobban megismerjük Anna elbűvölő személyiségét (Katja Kukkola groteszk módon bájos alakításában), ahogyan maga mellé állítja nemcsak a még kommunikációképes ápoltakat, de az ápolók, sőt a szűk külvilág több lakóját is, úgy válik egyre összemosódottabbá a normális külvilág és az elmegyógyintézeti zavarodott légkör, és megértjük Anna (és a film) üzenetét: a jókedv és mások jókedvre derítése nem betegség, hanem az egyik legnagyobb emberi adomány. Anna életét végigkövetve aztán végighaladunk az elme gyógyászatának különböző mérföldkövein, a pólyába kötözéstől kezdve a hideg zuhanyon és az elektrosokkon át a „modern” gyógyszeres kábításig, inkluzíve a meghökkentő alkoholmérgezéses terápiával, nyilván Halonen tudománytörténeti érdeklődésének köszönhetően. Még jó, hogy ezek a tudományos tévécsatornákra (illetve pszicho-horrorokba) való jelenetek ez alkalommal többé-kevésbé szervesen épülnek bele a film laza szövetébe, mely így marad könnyed és szellős. Súlyos téli fagyoktól, sötétségtől és fogaknak vacogásától ezúttal nem kell tartanunk. Helyettük ezúttal őfélkegyelműsége, Anna hercegnő táncikálja végig a rekkenő finn nyarakat, mutatványát pedig mosoly, taps és kacagás kíséri. Asanisimasa: 6/10