asanisimasa

Becsapós a cím, ám ez alkalommal nincs baj, hiszen egyrészt, az eredeti tükörfordítása, másrészt pedig az általa sugallt lírai, melankolikus hangulat tökéletesen passzol e kitűnő, kortárs, ám mégis igen hagyományos orosz filmhez.

Itt van az ősz…

A nyár utolsó napjait tölti a film két szereplője egy hajdan fontos szerepet betöltő, mára azonban elavult, világ végi, sarkvidéki meteorológiai állomáson. Nem szép ez a nyárutó arrafelé, az ősz hamar beköszöntő fuvallatai pedig kifejezetten kellemetlenek. Egy sarkkörön túli nyár elöltéséhez nem szükséges panamakalap, fürdőgatya és pálmafás Hawaii-ing, strandpapucs, esetleg egy komoly UV-szűrős napszemüveg, hiszen arrafelé kizárólag a nap jelenléte és vakító sugárzása az, ami a nyár „nyárjellegét” jelenti. A nyár kizárólag a világosságot jelenti itt. Meleg szinte kizárólag a szaunában van, ha befűtik (illetve a nem messzi domboldal tetején lévő izotóp-jeladóban, ahogy azt látni fogjuk). A kánikula azt jelenti, hogy éppen nem fagy. A szél állandóan süvít, ha nem orkánerővel tombol s mindig északról. Kietlen, emberi életre szinte tökéletesen alkalmatlan, rideg vidék ez, ahol az állomás két lakója tengeti hátralévő napjait, míg megérkezik a beígért hajó értük. Két pasas, egy fiatal frissdiplomás és egy tapasztalt öreg meteorológus pergeti ott eseménytelen, ritkás rutinok darálásából álló hétköznapjait. A kietlen vidéken egy-egy kósza jegesmedve jelenti szinte az élet egyetlen jelét, ám az is inkább csak fenyegető veszélyek számát növeli.

A tapasztalatlan, zöldfülű ifjú és a rutinos, viharedzett öreg

Az embertelen vidék érzékletes színteréül szolgál az Így ért véget a nyaram című film valódi lényegének, a két szereplő konfliktusának. Szergej, az idősebbik, tapasztalt régi meteorológus, abból az időből, amikor még nem nagyteljesítményű számítógépek állították elő az időjárás-jelentéseket a műholdak adatai alapján, hanem a világon, így az óriási Szovjetunióban is, pókhálószerűen elhelyezkedő meteorológiai állomásokon kézi műszerekről leolvasott számsorokból következtették ki fehérköpenyes tudósok, hogy milyen idő várható a jövő héten. Ezek az állomások olykor lehetetlen helyekre települtek, ám ott is kellett valakinek szolgálatot teljesítenie, az adatokat levennie és továbbítania. A cudar körülmények annak idején még emberéletet is követeltek, a világ végén dolgozó meteorológusok pedig igen kemény emberekké váltak. Pavel, a fiatal srác, aki itt tervezte eltölteni nyarát, Szergej tökéletes ellentéte. Felelőtlen, minden huszonéves, hebehurgya, fülén állandóan fejhallgatóból üvölt a zene, szabad idejét pedig videojátékokkal üti el. Szergej számára első a szolgálat, azonban azt is megtanulta, hogyan csippentsen le szolgálati idejéből magának, hogy családjára gondolva, halat fogjon, ami kiszárítva messze élő feleségének kedvence.

Nincs kegyelem?

Aleksey Popogrebskiy rendező a főcím feszes gitárzenéjén és a világsztár-képességekkel rendelkező Grigoriy Dobryginen (Pavel) kívül nem sok nézőbarát effektet vonultat fel igazi oroszos ráérősséggel, jó két órára engedett filmjében. Végig két embert látunk. Kettejük ritkás, szinte tőmondatokból álló, személytelen dialógjait, ha nem éppen az egyetlen kommunikációs eszközön, az öreg rádión, akadozó vételben leadott hosszas számsorokat hallgatjuk. A helyszín embertelen, üres, élettelen. Lehetne akár a világűr is, egy sodródó űrhajóban, vagy egy üzemképtelen halászbárkában a viharos óceánon. A film kitűnő operatőre, Pavel Kostomarov érzékletes, csodás képekben közvetíti e táj rideg kíméletlenségét, amely természetéből fakadóan életellenes. A két férfi egymásrautaltsága ebben a fakó, hideg, fehér, kék és szürke árnyalatait variáló, vízszintes sávokból álló, geometrikus világban még egyértelműbbé válik. A Dobrygin által kitűnően alakított fiatal Pavel (vagy Pasha) tétova, határozatlan gyávasága kettejük fagyos, törékeny kapcsolatát robbantja szét, így a film a mogorva, így igen veszélyes természetűnek tűnő idősebb Szergej (Sergey Puskepalis) reakcióinak köszönhetően szinte thrillerbe fordul. Nem is rosszul, bár a film alapvetően lassú ritmusú, a feszültség mégis úgy nő, mintha egy valódi thrillert néznénk – a rendező (és író) Popogrebskiy pedig úgy mesél, mint a legnagyobbak. A két karakter személyisége a kevés elhangzó szó ellenére is plasztikus, konfliktusuk pedig valódi, köszönhetően az író által megírt különös szituációnak és a két kiváló, méltán elismert színészi alakításnak. A történet különös fordulataival még bizonyos környezetvédelmi jellegű felhangokat is csempész a filmbe, melyek bár igen meghökkentőek, mégis szervesen beleépülnek. A végkifejlet furcsa, egyszerre optimista, mégis melankolikus, igazi oroszos feloldása pedig az egész filmet kimenekíti a thriller műfaji sablonjaiból, hogy egy erősen kultuszgyanús, kitűnő filmet eredményezzen. Igazi, lebegős, világvégi ambient mozi az Így ért véget a nyaram, melyről simán eszünkbe juthat (sok egyéb filmes allúzió mellett) akár a Solarist alkotó Tarkovszkij is, aki ha ma lenne fiatal, talán éppen ilyen filmeket csinálna… Asanisimasa: 9/10

(Az alábbiakban a film jelentését, végkifejletét érintő következtetések olvashatók!) Jelenleg négy olyan filmrendező él ma a világban, akik művészek a szó minden értelmében; öntörvényű, trendeket figyelmen kívül hagyó és egyben azokon átgázoló, globális, átfogó világképet teremtő és azt láttatni tudó, önmaguk által kijelölt pályán mozgó alkotók. David Lynch zenél, Lars von Trier saját mániás depresszióját kezelgeti, Tarr Béla befejezte, de Terrence Malick is szinte csak minden szökőévben áll elő egy-egy filmmel.

Én magam nem voltam nagy rajongója Malicknak. Eleddig rettenetesen idegesített minden filmjét átszövő, méla, ráadásul felületes, modorosan motyogó narrációja, amellyel egy főszereplő belső monológján keresztül közölte aznapi (az évi, az évtizedi) elmélkedéseit, például a háborúról, a nyomorúságot túlélhetővé tevő szeretetről, vagy éppen Pocahontasról és az Új világ misztériumáról. Eddig úgy tartottam, Malick egy tehetségtelen májer, aki valahogyan mindig szerez egy parádés képeket kreáló, festményszerűen gondolkodó operatőrt, valahonnan szerez pénzt néhány igazán nagynevű sztárra, és valóban csodás képek alatt szájunkba rágja, hogy a szeretet…, meg hogy a háború…, és más ezerszer és egyszer hallott közhelyesen filozofáló gondolatot.

Aztán, ahogy Lynchet se fogadtam el egykönnyen, von Triert pedig mostanában utasítom el (Tarr Bélát mindig bírtam, de hát őt mindig is értettem… vagy érteni véltem), elérkezett az a pillanat is, amikor kénytelen vagyok ezt a Malick nevű bácsit is beemelni a Nagyjaim közé: Az élet fája című cannes-i Arany Pálmás filmje ugyanis nem akármi. Úgy tűnik, végérvényesen rátalált saját ritmusára, hiszen ez a harmadik filmje, amely pontosan hat évvel követi az előzőt. A film képi világa ezúttal is lenyűgöző. Emmanuel Lubezki, aki már Az új világot is fotografálta, ezúttal, ha lehet, még jobban parádézott. Nyíljanak akár kozmikus távlatok, cseppenjünk triász-kori őshüllők természetfilmjébe, az élet körforgását bemutató, superHD NatGeo klipbe, vagy akár kapjuk derékre a steadycam-et és komponáljunk azzal soha nem látott beállításokat, Lubezki minden képen korszakos teljesítményt nyújt. Moziban kéne látni e filmet, mely tobzódik olyan fantasztikus képekben, amihez hasonlót talán csak high-tech természetfilmekben (pl. Baraka) vagy olyan természetimádó, attraktív fotósoknál, mint Yann Arthus-Bertrand. Amikor pedig a képek lágyan, alig észlelhetően valamiféle történetté állnak össze, akkor furcsa kameraállásaival, mozgásaival ad sajátos, semmivel össze nem téveszthető hangulatot. Egyetlen hasonló igényű filmet tudok (Tarr Béla három utolsó filmjén kívül) a filmtörténelemből párhuzamként idecitálni, amely mind gondolatiságában, mind vizualitásában e filmhez mérhető: Kubrick 2001 Űrodisszeiáját.

Ez a film is mélyen melankolikus, mint Malick összes filmje, egyszerre próbálja feldolgozni egy fiúgyermek elvesztésének fájdalmát, annak összes konnotációjával egyetemben, egyetemes világképpé növesztve azt. Isten jelen van e filmben, ha ez alatt a katolikus dogmák szerinti Teremtőt értjük. Apa, fiú és látjuk a Szent Lelket is. Malick azonban mer haragudni is Apára – nála egy becsületes, tisztességes, de önfejű, keménykezű, autoriter apát ismerünk meg, Brad Pitt parádés alakításának is köszönhetően. A haragvó és büntető istent, akit fia retteg: szeméből könny csordul, ha megfenyítik, de ez a szörny néha ölelést és puszit is kér…

Két fő idősíkon mozog a film, az egyik – a Brad Pittes – az ötvenes évek Amerikájának egy unalmas és poros kisvárosában játszódik és fő motívuma az apa és fiú kapcsolata. Nincs igazi sztori, csak életképek, fontos hangulatok, ízek, színek, árnyak és illatok. A vacsora közbeni zenehallgatás, a város melletti mezők virágillata, ahogy anya mezítláb táncol a locsoló permetében, az öcs sírós hangja, rohanás az erődben, ilyenek. Közben gondolatfoszlányok, a csalódottság, a frusztráció hangjai, és olykor az örömé is. Néha nevetés. Ezekből áll össze valami, ami nem történet, hanem annál több. Átfogó, hiteles, lírai megjelenítése a gyerekkornak. Minden benne van – aláírom. A csodás képeken megejtően tiszta, őszinte színészi jelenlétek.

Aztán van egy mai szál, melyben egy csupaüveg, csupabeton üzleti negyed legmagasabb felhőkarcolójának legfelső irodájában egy Apa (Sean Penn) telefonon hírt kap, szintén gyermeke elvesztéséről. Isten egyetlen Fiát siratja, és összeomlik. (Főnök, nagyon szét vagy csúszva!)

Közben a néző a témához illő kozmikus távlatokat ugrik át, időben térben egyaránt, olykor a szférák zenéje szól, máskor Brahms 4-ik szimfóniája. Vagy éppen csönd van. A film – Malick vágyai szerint – a megfogalmazhatatlant (kb. Isten lényegét) szerette volna megfogalmazni: ez gyakorlatilag sikerült is, ami bravúr, hiszen ezt a néző tökéletesen érti. Csak éppen szavakba nem képes ölteni… A film végén természetesen a katartikus megsemmisülés vár mindenre, de hát erre már a film kezdeti, kozmikus képeinél lehetett következtetni. Az azonban nagyon elgondolkodtató, hogy a cikk elején említett filmesek közül Tarr utolsó filmjében kihuny a lámpa, von Triernél pedig egyenesen kataklizma következik be. Malick lelke ennél sokkal szebb – azonban sok reményt ő sem táplál. Egyedül Lynch nincs világvége-hangulatban… Ezt is megértük?! 😀 Asanisimasa: 10/10

Nagyon kell tudnia pengeélen táncolni annak a rendezőnek, aki különböző, egymástól tízezer kilométerre és majd’ ugyanennyi kultúrára lévő műfajokat próbál összeházasítani. Nem mintha eddig nem lett volna példa szamurájok kalandjaira a Vadnyugaton, sőt, már cowboyok is tettek látogatást a Felkelő Nap földjén, de láttunk már német grófokat, magyar huszártiszteket, sőt egyenesen űrbéli idegeneket is westernekben. Nincs új a nap alatt az elsőfilmes, így a fentiekből következően, komoly egóval rendelkező dél-koreai Sngmoo Lee bemutatkozó filmjében, amely egyelőre nálunk is az angol címen fut (értsd: emlegetik): The Warrior’s Way, tehát A harcos útja. A valódi bushido-ról azonban csak érintőlegesen esik szó, a film egy igazi őrült műfaji kavalkád, vérbő, B-kategóriás hentelős-komédia, vaskos és konkrét spagetti-western környezetben. Az említett pengeélen táncolás Sngmoo komának az ábra szerint nem nagyon jött be, mert filmje óriásit hasalt, 2010-ben benne volt a három legnagyobb buktában. (40 millió dolláros büdzséből csupán 11 millió csöpögött vissza, értsd: worldwide)

Nem tudom. Nem rossz pedig, én kifejezetten jól szórakoztam az első 15-20 perc után, ennyi kellett ugyanis, hogy megszokjam a film modorát és színeit. Persze, Sngmoo koma nem találta fel e filmmel a spanyolviaszt, az ötlet már minimum 3-szor el lett sütve, hogy a nagy keleti (ezúttal hadd legyen mindegy, hogy hongkongi, japán avagy koreai) harcos, bérgyilkos, ninja, bárki addig végzi szent küldetését odahaza, hogy nem marad tovább maradása fővesztés nélkül, és útja Amerikába veti. Ott aztán próbálja leplezni valódi képességeit, itt például mosodás lesz, de hát a vér nem válik vízzé. Itt a szerelem, valamint az otthon ragaszkodása az, ami gerjeszti a víz vérré válását, a harcos azonban teszi dolgát. és járja útját, hozzávetőlegesen a bushido kérlelhetetlen szabályai szerint.

Sngmoo Lee ügyesen ötvözi a szamuráj- és ninjafilmek műfaji kliséit a western, de főleg a spagetti western kötelező kellékeivel, a vége felé már néhány kifejezetten üdítő viccet is megenged magának (hóember? :D). Persze, minden igazi távol-keleti tempóban és ízléssel felpörgetve, felnagyítva, begyorsítva és lelassítva. Sztori egy alap western-történet, a Hogyan forgassunk átlagos westernfilmet? tankönyv első fejezetéből, istenháta mögötti városkával, nagyon rossz emberekkel, jó emberekkel, valamint bosszúval és párbajokkal. Sok párbajjal. Nem ez a lényeg, ha már beindul a film, hanem a hentelés (kaszabolás, vérfürdő, stb.). Ez süt, ahogyan kell, látványos is, meg minden. Ezt nagyon tudják arrafelé. Sngmoo ráadásul ide is csempész humort, igazi Tarantinósat. De ami furcsa, hogy a vérfürdő közben van szeme és agya a romantikus szálakra is, ami nem sikkad el egészen a film végéig. Egyáltalán, az egész filmet átlengi valami szomorú melankólia, amit más jellegű távol-keleti filmekben már sokszor éreztünk, én azonban ilyen vicces-vérontós verzióban még nem láttam. Tarantino jut eszembe megint, a Kill Bill melankóliája. A film téglavörös-vérvörös színvilága, a poros préri mélyén veszteglő cirkusz groteszk arcai és bizarr atmoszférája pedig a kitűnő Carnivale-sorozatot… Szóval, én bírtam ezt a bukós filmet, ami (számomra legalábbis) kifejezetten szórakoztató lötyögésnek bizonyult, így vasárnap délután. Asanisimasa: 6/10