Változatlanul úgy gondolom, hogy a megalomániába és/vagy impotens, régi vagy nem angol nyelvű sikereket recikláló, ám alapvető szellemi befektetés híján ötlettelenségbe fúló filmipar egyik járható menekülőútja lehet a tévéken illetve BD és DVD lemezeken közvetített igényes (mini)sorozatok műfaja. A szappanoperák habos, olcsó, rózsaszín világából korunk egyik leginnovatívabb filmes elméje, David Lynch szakított ki jókora darabot a mára már klasszikussá nemesült, kultikussá merevedett Twin Peaks-szériával és alkotta meg a tévésorozatok igényes, agyra is ható válfaját. Laura Palmer gyilkosságának misztikus ködbe burkolózó története mind művészi, mind dramaturgiai értelemben egy teljesen új minőséget jelentetett meg a televíziózásban, ami legalább akkora, ha nem nagyobb közönség- és kritikai sikert eredményezett, mint amilyen elutasítást. Ezután már sorra jelentek meg olyan különböző epizódszámú, hosszúságú tévésorozatok, melyek már a nagyjátékfilmekkel azonos minőségű szórakoztatást tűzték ki célul. 2000 után pedig ezek a legkülönfélébb műfajú minőségi sorozatok már látványban is felvették a versenyt a mozifilmekkel, jóval aprólékosabb történetmesélésükkel, részletekbe menő cselekményükkel pedig sokszor meg is haladták azokat – kiválóan alkalmasak például hosszú, szerteágazó cselekményű, nagy történetek elmesélésére (Carnivale, Sopranos, Sons of Anarchy, stb.). Mindenre van idő, hely, aztán már csak a jól megválasztott színészek, jó írók és egy(néhány) ügyes rendező kérdése, hogy a dolog 
működjön is. Komoly várakozás előzte meg Ken Follett óriási sikerű történelmi bestsellerének, A katedrálisnak minisorozatos adaptációját is. A várakozást egyrészt az táplálta, hogy a projekt mögé olyan személyiségek álltak, mint a nem éppen szakmai igénytelenségükről ismert Ridley és Tony Scott, a forgatókönyvre pedig maga Follett vigyázó szemei vetültek, vállmagasságból. Nekünk, magyaroknak még az a plusz érdekesség is adódott, hogy a sorozatot a frissen megépült fóti filmműtermekben készítették túlnyomó részben, méghozzá rengeteg magyar résztvevővel.
Így, hogy a tv2 nagy csinnadrattával lenyomta torkunkon az elkészült végeredményt, talán azt a legkönnyebb gyorsan leszögezni: nem vallottunk szégyent. A katedrális szemet gyönyörködtető kiállítású, minden tekintetben látványos, igényes kivitelű sorozat lett. Képernyőn pompásan festenek a high tech CGI trükkök is, az illúzió tökéletes. A díszletek, jelmezek szintén – kultúr- és stílustörténetileg persze dirib-darabjára lehetne cincálni a filmben látható ruhákat, eszközöket, harcszereket, fegyvereket és a hétköznapi élet kellékeit, de egyrészt ez nem az ismeretterjesztő dokumentumfilm műfaja, másrészt, ha így tervezte a tervezője, akkor ne a kivitelezőt hibáztassák érte. A stábban legmagasabb funkcióig eljutó magyar Szalay Attila operatőr volt (a hazai koproducereket nem számítva), ő is professzionalista munkát végzett. A projekt nem rajtunk bukott el.
Ken Follett regénye természetesen nem számít az irodalom elitjének körébe, de egy tisztességes, olvasmányos, pergőn megírt, szövevényes kalandokkal, ármánnyal, szerelemmel, vérrel és árulással, hűséggel és barátsággal teli, egyáltalán nem agyatlan minőségi ponyva. (Számomra)Legnagyobb érdeme a szélesen, sok szálon áradó cselekmény – no a sorozat alkotói ebből csak szinte egyetlen fősodrot ragadtak ki, melynek fő alakja a gaz Waleran. Mellette csupán asszisztál Tamás, Jankó, illetve Fülöp, valamint William és a többiek. Ez persze önmagában nem feltétlenül hiba, ha jól meg van ez oldva, jól van elmesélve. Sajnos azonban nincs. Az alapműből kihúzott cselekményszálak a regényben úgy támasztották a fősodort, mint a katedrális csúcsíveit az oldalpillérek – ezekre utal a regény eredeti, angol címe is: A föld tartópillérei. A mellékszálak információi által lett a nagyszámú, közel egyenrangú karakter plasztikus, hús-vér figura, de mivel éppen ezek lettek kihúzva a tévésorozatban, itt e figurák már dramaturgiailag is kétdimenziósan indultak. A sorozat előrehaladtával már egyre ijesztőbben balga színészi teljesítmények aztán ezen még rontottak is. Egész egyszerűen nonszensz, hogy egy középkori történetben úgy járnak-kelnek, úgy tesznek-vesznek, s ami a leglehetetlenebb, sőt anakronisztikusabb, úgy beszélnek a szereplők, rangra, nemre, korra és címre való tekintet nélkül, mint az átlag pesti polgárok egy frissen megnyílt Lidl-áruházban. Fejfájdító az igénytelen, hétköznapi közönségesség. Talán a Walerant alakító Ian McShane az, akit ki lehet emelni közülük (Donald Sutherland csak a stáblistára szerződött), de ő is csupán kettő dimenziós. Túlzás nélkül ki merem jelenteni, hogy Molnár Piroskának a cherbourgi jelenetben elejtett egyetlen mondatában nagyobb művészi erő volt, mint az összes többi karakterében, együttvéve. A különféle figurákat megjelenítő színészekkel szemmel láthatóan és füllel hallhatóan az égadta világon semmi nem történt a filmbéli emberöltő alatt. Még csak nem is öregedtek, kivéve a legvégét, amikor viszont hirtelen nagyon, de az meg annyira gagyira sikerült, hogy felröhögtem. Persze, a forgatókönyv sem támogatta őket, mint ahogy erre utaltam. A sorozat adhatott volna alkalmat, sőt időt a történet alaposabb kidolgozására, azonban ezzel nem éltek az alkotók. Így maradt a szép csomagolás, benne azonban sekélyes, gagyi tartalommal. Kár érte. Asanisimasa: 4/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 