asanisimasa

Mi sem bizonyítja jobban a Pontypool nagyszerűségét, hogy éppen a zombik fújnak rá ezerrel, hogy milyen zombifilm ez, hiszen dögunalom, meg semmi hentelés – hiányzik a hörgő akolmeleg, nyilván. A film abszolúte nem látványos, nem a szemre, nem az érzékekre, hanem a néző agyára apellál. Ha az nincs, vagy kikapcsolt állapotban van, akkor értelemszerűen a film nem működik.

A helyszín gyakorlatilag mindvégig egy rádióstúdió. Néhány szereplő, egy szúrós-karcos, de már kiégett sztárműsorvezető, egy oktondi szerkesztő és háborús múlttal is rendelkező, ám igen csinos hangmérnök, és még néhányan. Tévéjáték, avagy szinte kiált a színpadi feldolgozásért Tony (és nem Anthony, hiszen ő már elhunyt 1993-ban!) Burgess könyvéből a kanadai Bruce McDonald által rendezett horror? Inkább negatív utópia? Médiakritikai vagy akár társadalomkritikai parabola? Nyelvelméleti filmesszé? Himnusz a szerelemhez? Ez minden benne van e filmben, úgy gondolom. És még sok minden más, ha a néző agya beindul, akkor asszociál, mint a gép s szinte egy másik filmet is néz a tévén futóval, szimultán.

A sztori egyszerű: Orson Welles híres és médiatörténeti jelentőségű Világok háborúja című rádióadaptációjának egyfajta variációját látjuk. Egy vidéki, kanadai kisváros rádióstúdiójában ülve, külső tudósítók és civil betelefonálók meg-megszakadó hívásaiból tudjuk meg, hogy odakint mindenki megőrült, valami furcsa vírus terjed, a katonaság karanténba zárta a várost – közben a rádió munkatársai élő, egyenesben próbálnak közvetíteni a kis privát világvégükről. Fokozatosan derül fény a titokra, hogy a vírus a nyelvvel, a kimondott szóval, annak megértésével terjed, nem spoilerezem tovább… (vö.: lassan mondom, hogy mindenki megértse…)

Az egyéni felelősségünk mérhetetlen fontosságáról szól a film, a nyelv erejéről, (s ebben nagyon is kapcsolódik egymáshoz a két Burgess), a kimondott szavak súlyáról és hogy azok értelme, értelmezése hányféleképpen hat(hat) az életünkre. A szűk, klausztrofóbiás és információszegény környezetben, a kezdeti, tagadhatatlan unalom expresszgyorsasággal gyűrűzik be valami igen kényelmetlen feszültséggé, amely aztán a végére kis katarzissal mintha oldódna, azonban valami kényelmetlen mégis bennmarad. Saját magunkat látjuk a stúdió hangszigetelt plexiablakának tükrében, ahogy kapkodjuk a fejünket, ahogy a világ elhömpölyög mellettünk, néha úgy tűnik, értünk mindent, de aztán rájövünk, hogy csak azt hittük, hogy értjük a lényeget. Okos, agyas, gondolatébresztő film ez, sokan találhatnak benne morfondírozni valót. Zombik nincsenek benne, illetve, csak pont annyian, mint itt odakint, az utcán. Komolyan megnézném ezt színpadon… jobb színészekkel, mert hát ők e filmben az igazán gyenge láncszemek. Asanisimasa: 8/10

Azt semmi szín alatt nem lehet mondani erről a Néma csönd című német krimiről, hogy sablonos, klisét klisére halmozó alkotás lenne. Egy felesége elvesztése miatt félőrült, egzaltált detektív, hasonlóan nem megszokott társaival próbál felgöngyölíteni egy több mint húsz évet átölelő szexuális sorozatgyilkosságot. Eközben a néző csodás tájképekkel tagolt bizarr jelenetekben elhangzó bizarr dialógusokon, a furcsa bakugrásokkal szökellő cselekményen vakarja a fejét, és zavarban van: MI EZ?

Kriminelle Gesichten

Németország krimi-nagyhatalom: Az öreg, Derrick, Két férfi, egy eset, a Tetthely és hasonló, ma már viccesen komótosan csordogáló, kedélyes tempójú tévésorozatok lényegesen ritmusosabb, akciódúsabb változatai (például: Otthonuk az autópálya, sebességük halálos…) a mai napig milliókat ültetnek le a képernyők elé. A német tévékrimi szinte önálló műfajjá vált az elmúlt mintegy 30-40 évben, már az első jelenettől élesen megkülönböztethető más, mondjuk amerikai, angol vagy francia hasonló példáktól. A kiindulópont, a bűnügy, szinte mindig erőszakos, brutális eset, legtöbbször gyilkosság, olykor több is, egyszerre. A nyomozók tipikusan hétköznapi figurák, mindenféle extrém hősiesség nélkül, az elkövetők, valamint a bűntény helyszíne is sokszor külvárosi, akár gyári környezet, de a társadalom felső körei is gyakran előfordultak az ilyen bűnügyi történetekben, mely így sokszor igen markáns társadalomkritikai élt is kapott. A német film, habár messze nem érintetlen a krimi műfajától (Fritz Lang óta badarság lenne ilyet még csak említeni is), azért messze nem termelt, és ha termelt, nem állt elő olyan jellegzetes produkcióval, hogy értelme lenne „német krimiről” beszélni. A krimi műfaji jegyei persze előfordultak német filmekben, akár olyan művészi alkotásokban is, mint pl. Fassbinder majd’ mindegyik filmje, vagy sok más, kevésbé ismert német filmben, de inkább hangulati elemként, nem dramaturgiai fősodorként, netán konkrét műfajként. A 2011-es Titanicon mutatták be nálunk a Néma csönd című német krimit, ami sok szempontból érdekes mű, ráadásul műfajilag is viszonylag tiszta, csupán egy kis thriller keveredik bele itt-ott, de hát, az végül is közeli rokon. Rendezője viszont svéd (Baran bo Odar), egyik főszereplője (Ulrich Thomsen) pedig dán. De a film német, mégha ez nem is mindig egyértelmű…

Távol-keleti kapcsok

A furcsa hangzású nevet viselő, meglehetősen ifjú (’78-as születésű) rendezőtől azt semmiképpen nem lehet elvitatni, hogy új szelet, friss hangot hozott eme eddigi egyetlen mozijával a német filmbe. Az igényes, inkább esztétizáló, mint pergő ritmusú, látványos akciókra gyúró látványvilág, a sztori – egy évtizedeken átívelő brutális, szexuális indítékú sorozatgyilkosság -, a műfajtól nem megszokott, lelki problémákkal és más bajokkal küzdő szereplők és a lassú ritmus elsősorban az utóbbi két évtized távol-keleti, elsősorban dél-koreai krimi-thrillereivel mutat rokonságot. Ehhez azonban figyelmen kívül kell hagynunk az egész filmet átszövő, szándékos, vagy véletlenül bizarr hangvételt, a túlmozgásos, érzelmileg túlhajtott karaktereket és a sután elvarrt vagy meglepően kanyarodó és nem mindig indokolt cselekményszálakat. A sutaságok persze lehetnek a filmre nem tökéletesen átvitt, groteszkre hajtó rendezői koncepció „maradványai” is, de fakadhatnak abból is, hogy a film irodalmi alapanyagául szolgáló regényből (Jan Costin Wagner műve) rossz forgatókönyv született.

Mi van, tehát?

Van ugye, egy évtizedeken átnyúló, szép sorozatgyilkosságunk, pontosabban tinédzserlányok nemi erőszakkal súlyosbított, brutális gyilkosságsorozata, melynek gyilkosa (eddig) soha nem került elő. Van egy kellőképpen zilált, excentrikus és megszállott nyomozó. Van jó lassú ritmus. Van sok-sok gyönyörűnek fényképezett táj, aranysárga, lágy szellőben ringatózó búzatábla, susogó lombú erdő, rejtélyekkel teli, elbűvölő tavacskák, egyszóval a természet, mint a bűn lágy öle. Van rengeteg szereplő: egzaltált nyomozó, terhes nyomozó, köcsög főnök nyomozó, jófej, ám kirúgott nyomozó, áldozatnak való lányok, síró/dühös/összetört szülők, és az elkövető. Mindvégig tudjuk, hogy a házfelügyelő a tettes, hiszen az első jelenetből rögtön képben vagyunk. A film arról szól, hogy elnyeri-e a bűnhődését a bűnös, vagy megőrül a teljes, impotens német „polizei”. A zakkant felügyelő szerepében egy igazán elképesztő fazont láthatunk: Wotan Wilke Möhring egy Jimmy Stewartba oltott fiatal Gojko Mitic, néha elképesztően „sok”, néha szinte szétesik – komolyan nem tudom, mit akar játszani. A pénzéért azonban megdolgozik, az tény. Kulcsszerepben viszont az európai film egyik legnagyobb jelenlegi férfisztárja, Ulrich Thomsen, tekintetétől a hideg veri ki a hátam. Maga a film viszont zavarba ejtő. A helyenként ügyes megoldások néha banális, morbid blődlibe csúsznak – ha ez volt a rendezői szándék, akkor mestermunka (hasonló hangvételben Coenék Fargója juthat eszünkbe…). Ha nem, akkor csupán egy elfuserált, igen sok türelemmel nézhető krimi. Asanisimasa: 5/10

Clint Eastwood méltán híres és elismert Gran Torinóját citálják sokan Harry Brown kapcsán, holott igazi kapcsolat inkább a Charles Bronson-féle Bosszúvágy-filmekhez fűzné e filmet. Az öreg Harry éppolyan egyszerű civilből lett kérlelhetetlen igazságosztó, mint Bronson volt, és a film is éppen olyan demagóg és sematikus (és nem pedig bölcs és filozofikus, mint a Gran Torino): azt sugallja, ha a töketlen rendőrség helyett mi magunk, civilek vesszük kezünkbe a bűn üldözését, akkor sikerrel járhatunk…

A hiteles, reális expozíció illúziója

Az életrajzából következtethetően jobbára csupa üveg, légkondicionált high-tech laborokba és irodaházakba szocializált, eddig elsősorban művészetekkel, matematikával, szórakoztató számítástechnikával és hasonlókkal foglalkozó, torontói születésű Daniel Barber meglepően éles és hiteles képet ad ebben az első játékfilmjében a londoni külvárosok panelrengetegét behálózó bűnről. A film brutális első snittje is ezt a kíméletlen alaphangot üti meg: egy fiatalokból álló lakótelepi ganget látunk egy mobiltelefonon felvett jelenetben. Beavatási szertartást mutat a szemcsés kép, bongot nyomnak egy srác szájába, szív, benntart, még benntart és fújhatod. A keresztbe álló szemű srác kezébe aztán egy pisztolyt nyomnak: Most már közénk tartozol! – üvöltözik röhögve. Aztán robogón száguldunk és teljesen betépve össze-vissza lövöldözünk a pisztollyal. Gyerekkocsiját toló nő jön szembe, rá is lövünk, poénból, aztán fejvesztve menekülünk, amikor rájövünk, hogy eltaláltuk. Fékcsikorgás, csattanás és már csak az üvegcserepekkel borított betonutat látjuk, meg egy teherautó óriási abroncsait… Barber aztán az egész filmben végiggörgeti ezt a kíméletlen, naturalisztikus hangnemet, már nem egy mobiltelefon remegő képén, hanem amolyan dokumentaristán kézi kamerásan. Amit mutat, az a pokol egyik alsó bugyra. A panel a gazdag Angliában is panel, csak rosszabb, mint nálunk, Békáson, például. De még a hírhedt Illatos úti lakótelepnél is randább, de főleg veszélyesebb. Fiatal drogosokból álló bandák tartják rettegésben a telepet, számukra nincs sem tétje, sem értéke az emberi életnek – nekik így is, úgy is végük van, elébb-utóbb. Kétségünk sincs afelől, hogy valóban akadnak Londonban ilyen kerületek, s abban ilyen bandák. Csak éppen Barber már szinte élvezettel tapicskol az őrült, agresszív drogos pokolban. Ilyen rohadt, mocskos szájú, cinikus és brutális, ráadásul a drog démonával fertőzött vadállatokat még nem láttunk filmvásznon, mint itt. A fogak látványosan rothadnak, a körmök gyulladtak és mocskosak, itt mindenkin több a fekély, mint egy átlagos zombifilm címszereplőin. A mi nemzeti drogstratégiánk kiagyalói nyugodtan dörzsölhetik kezüket: kéretlenül kaptak Angliából egy céljaiknak tökéletesen megfelelő propagandafilmet.

A másik oldal

Az őrjöngő, drogos ganggel szembe a hazát becsülettel szolgált, hajdani tengerészgyalogost állítja, aki, miután gyermeke és felesége is meghalt már, már csak egyet akar: meginni a sörét a sarki krimóban és játszani egy parti sakkot az öreg haverral. Amikor azonban a haver rendet akar tenni a gang körében, amit azok zokon vesznek és kíméletlenül meg is torolnak, az öreg harcos bedurvul és rendet tesz, mint annak idején Bronson Karcsi bácsi, egy másik hasonló filmben. Minden túlfűtött igazságérzettel rendelkező férfi ilyenkor az asztalra csap (vigyázat, a moziban nincs asztal!) és azt mondja, igaza van! A rendőrség gyámoltalan és tehetetlen kezüket hülye szabályok meg törvények kötik, akkor ki tegyen itt rendet, ha nem mi magunk?! AKRVRiSTeNiT!

Ki kardot fog…

Harry Brown (a mára tényleg veteránná vált Michael Caine alakítja sok könnyel, de remekül) igazi kisember, aki kisnyugdíjából tengeti szánalmas életét. Barber elgondolásában ő is nagyon kis-ember és nagyon szánalmas is. Aztán persze, a sarkára áll. Indokolhatóak tettei, motivációi, mind az összes. Csak éppen alapvető etikai normákat rúg fel velük. Ő megteszi azt, amit Eastwood nem tett meg a Gran Torinóban, pedig ő aztán volt már igencsak mocskos Harry is. Ezzel nincs is baj (persze, van, de ezt majd mindjárt!), az igazi gikszer ott jön, amikor a film végén Barber boldogan játszóterező gyermekeket mutat, meg hogy egy darab kapucnis suhancot sem látni sehol. Tán még virág is nő a szürke betondzsungelben… Na, ez hazugság és demagógia. Nincs olyan erkölcsi szentencia, amely azt sugallhatná, hogy aki bármilyen igaz(nak tűnő) ügy érdekében kardot fog, az nem fog meghalni egy másik kard által, hanem győzedelmesen elvonulhat! És nem azért, mert a bűn legyőzhetetlen, hanem azért, mert akkor ő maga is besározódna, olyanná válna, mit az a szörnyűség, ami ellen harcolt. Ezt ismerte fel Eastwood, és ezt nem Barber. A Harry Brown című film így egy eléggé rendhagyó, de alapvetően mégis B-kategóriás bosszúfilm, elképesztően brutális vérfürdővel és durva szövegekkel, valamint meglehetősen egyoldalúan, síkban és sematikusan ábrázolt szituációkkal. Talán, ha Barber nem igazságot akart volna osztani, hanem a valóságot minden oldaláról megmutatni, akkor talán… De nem. Asanisimasa: 5/10