asanisimasa

Ismét egy hatásvadász címmagyarítás. Nem mintha a Middle Men-ben nem lenne szó szexről, internetről és a kettő kapcsolatáról, dehogynem, sőt ennek egyik korszakos üzleti modelljének történetét ismerhetjük éppen meg, de erre az eredeti cím utal konkrétan. Középső, közbenső emberek, akik az évente (akkoriban, a kilencvenes évek közepén) 70 milliárd $-t termelő pornóipar nyereségéből próbáltak meg kihasítani egy néhány emberes szeletet, sikerrel. Az ötlet lényege, minimális spoilerrel, a következő: adott a pornóipar, amely baromi nagy pénzeket termel, azonban alig találkozni élő emberrel, aki bevallja, hogy munkaidejében, éjszaka titokban pornót néz a neten. Két igen okos, ám még jobban szerencsétlen, tökéletesen szociopata lúzer, az állandó kokainmámor valamelyik hullámhegyét meglovagolva azt a zseniális gondolatot ötli ki, hogy csinálni kellene egy közbenső céget a fizetős pornóoldalak és a javarészt becsületes, erkölcsös amerikai átlagpolgárokat mintázó fogyasztók közé, hogy annak még csak a látszata se merüljön fel, hogy a köztiszteletben álló “johnsmith” titokban pornóra költ dollárok százait. A havi bankszámla-kimutatáson eme ötlet nyomán ezután nem jelennek meg olyan hivalkodó címek, mint nagycsöcsök.org, puncinyuszik.com és hasonlók, hanem csupán egy mindenféle mellékes jelentést nélkülöző cégnek fizetünk ki valamiért havonta annyi pénzt. Az ötlet lényege, hogy ezt az amerikai átlagpolgár (neje) már észre sem veszi. A terv beüt, méghozzá, ahogyan ez az efféle internetes sikersztorik esetében lenni szokott, igen vastagon. A biznisz azonban egyszerre kelti fel az amerikai orosz maffia és az FBI érdeklődését, néhány nem kicsit irigy ismerősről nem is szólva. A történet a valóságban is megtörtént eseményeken alapszik.

A szokásos internetes karriertörténetek egyike tehát a film, a valóságban azonban inkább valamiféle furcsa ötvözete a Social Networknek, a Boogie Nightsnak és a Oceans’s-sorozatnak, némi Tarantinós szósszal leöntve. Alapvetően utálom, ha egy film egyes szám első személyben kezdi el mesélni nekem azt, amit amúgy filmes eszközökkel is kitűnően meg lehetne oldani – ha azt akarom, hogy valaki meséljen nekem, hát hallgatok rádiót. Megfogadtam, hogy minden ilyen film nulláról indul, hát induljon nulláról ez is. Egy pontnál tartunk, mert a mese alapvetően szellemes, bár effélét, ilyen hangnemben azért hallottunk már jobbat is, például Tarantinótól. De OK. Hadd szóljon, a továbbiakban pedig beakad még néhány pont is. A film első negyede kissé katyvasz, mintha George Gallo író-rendező is betolt volna néhányat azokból a csíkokból, melyek kellék gyanánt, de talán valódi tartalommal sorakoznak minden asztalon, minden jelenetben. Aztán a film felére-harmadára tisztul a kép, bezökkenünk a rendes, kissé független-filmes modorú, de azért mégiscsak echte hollywoodi kerékjárásba, és a kezdeti őrület elébb maffiás krimibe, majd drámába, legvégül pedig enyhén melankolikus melodrámába fordul. A műfaji szörf tulajdonképpen fogyasztható, szórakoztató. A tanulság (a család a legfontosabb, ne drogozz, mert hülye leszel tőle, a gyerekpornó gonosz dolog és a maffiával ne bizniszlej, de főleg ne, ha az orosz) közérthető, és még emészthető didaktikával van tálalva. Ahogy a történet ilyen hangulati és műfaji kanyarokat vesz, a film is érdekessé válik. Az elejét untam – még egy káromkodós-kokós baromság! eh- de hálistennek, ezt Gallo is észrevette, és még idejében váltott (nem úgy, mint Matolcsy).

Igen jó a filmben Luke Wilson, aki a mesélő, és tulajdonképpen aki a bizniszt megcsinálja, nagyon jó a veterán, de öregedni nem akaró James Caan a simlis ügyvéd szerepében, jó a két barom: a Ringo Starrá maszkírozott Giovanni Ribisi és Gabriel Macht. A címbéli csábító szexet csinos nők szállítják néhány decens cicivillantással, ami azonban alig több, mint egy átlagos rap-videóban látható. Komoly szexet természetesen nem láthatunk a filmben, de nincs is rá szükség, mert nem arról szól. Sokkal inkább szól a hagyományos amerikai értékekről, mint a civil kurázsi, a család fontossága és a haza szolgálata, méghozzá mindezek mindenek felett. Na és arról, hogy a pénz nem boldogít, a sok pénz még annyira sem. Nahát. Viszont a film tényleg szórakoztató – azok közé a késleltetett gyújtású filmek közé tartozik, melyek nagyot buktak a mozikban, a későbbi DVD és BD megjelenések viszont kisebb kultusszá emelték. Szerintem, két sörrel elmegy. Asanisimasa: 6/10

Almodóvar – ahogyan a stáblistából kiderül, már csak egyszerűen, Pedro nélkül, mintegy márkanévként – legújabb filmjében a bosszúfilmet ötvözi örök témájával, a férfitestben élni kényszerülő nő/női testben élő férfi komoly problematikájával: az eredmény egy frivol, szövevényes, modern Frankenstein-történet.

Ahogy mesél…

Kevés filmes van színen manapság, aki úgy tudna mesélni, mint Almodóvar. Polanski talán, meg esetlen tényleg csak egy páran…  Elképzelem az enyhén korpulens pasast, ahogy elnyúl kényelmes pamlagján, kövérkés ujjai között cigaretta füstölög, szipkában, mellette egy kis asztalon metszett kristálypohárban pezsgő, és gurgulázó hangon belekezd aznapi meséjébe. Lábainál szétszórt párnákon elheverve nagyszámú hallgatóság, fiúk, lányok, illetve a két nem különböző arányú keverékei, tágra nyílt szemekben tágra nyílt pupillákkal hallgatják a Gurut, ahogy ismét drogosokról, erőszakról, férfi testben élő lányokról és női testbe zárt férfiakról sző új történeteket. A pikáns részeknél itt-ott kéjesen kacag fel valaki, az erőszakos részeknél viszont pisszenés sem hallatszik, a melankolikus részeknél pedig egyszerre buggyannak ki a könnycseppek a kihúzott szemek sarkaiban. Az új mese úgy bodorodik, ahogyan a cigaretta füstje száll. Ő maga is élvezi, ahogyan mesél. Ilyenek a filmjei, és efféle a rajongótábora is. Persze, a moziba sok olyan ember is betéved, aki vakon választ, vagy csak Almodóvar botrányos hírnevére vesz jegyet: őket nyilván fel is fogja háborítani szókimondó, tabukat nem kímélő modora, és úgy fognak fejvesztve menekülni, mint ahogy A bőr, amelyben élek című új filmjének cannes-i bemutatójának (fél)szakmai közönsége is tette, a pletykalapok tudósításai szerint. A film egészen biztosan nem Almodóvar fő műve, de jól kell tudnunk azt is, hogy egy filmet messze nem az minősít legjobban, legpontosabban, hogy a puccos fesztiválok pezsgőre és kaviárra éhező, partikról partikra rohanó közönsége milyen vetítésről, mekkora számban távozik…

A külcsín

Annak a szubkultúrának, annak a miliőnek, melyről Almodóvar rendszerint mesél – ha azt mondjuk, drogos transzvesztiták, akkor vészesen leegyszerűsítünk, és még az erdőt sem látjuk meg attól az ordas nagy fától, ami éppen kiveri a szemünk – különösen fontosak a külsőségek. Fontos, ahogyan öltöznek, amit esznek, amit, ahogy és ahol isznak, ahogy sportolnak, vagy nem sportolnak, milyen házban laknak, milyen a lakás berendezése, milyen autóval járnak, stb. Az egészségügy legjobban fizetett, de talán legkisebb szakmai presztízsű ága, a plasztikai sebészet elsősorban eme igen széles társadalmi bázisú rétegből él, mégpedig nagyon jól. Antonio Banderas, akit sok év után üdvözölhetünk újra Almodóvar-filmben, egy ilyen sebészt alakít ebben az új filmben. Pompás és eredeti(nek látszó) műalkotásokkal telezsúfolt, óriási kerttel körülvett villájában saját klinikát működtet, ahol egy hermetikusan elzárt szobában egyetlen beteg él: egy gyönyörű fiatal nő, tetőtől talpig, egész testét befedő kezeslábasban. Közben a doktor egy orvos-konferencián egy új típusú mesterséges bőrrel elért, korszakalkotó áttörésről számol be. A film az orvos és betegének megdöbbentő történetét meséli el, mintegy modern Frankenstein-sztoriként, Thierry Jonquet Tarantula című regényének szabad adaptációjában.

A belbecs

Almodóvar új filmje elsősorban külsőleg hat. Gyakran borsózik a néző háta, a borzongástól felmered a karján a szőr, olykor idegesen veti keresztbe lábait, az agyának azonban csak külső, felületes tekervényeit dolgozza meg – a szívét, mint az érzelmeink motorjának hitt szervet pedig teljesen békén hagyja. Nem mondom persze, hogy rossz film, csak annyi minden van belezsúfolva, hogy olykor egymást oltják ki a különböző hatások. A bőr, amelyben élek elsősorban bosszúfilm, s mint ilyen, thriller. Thrillerként azonban csak pillanatokra működik, mivel Almodóvart egyáltalán nem érdekli az, hogy thrillert nézessen a nézőjével. Alig alkalmazza az egész filmen átívelő feszültségfokozást – ez csupán egyik „ruhája” a filmnek. Sőt, olykor még kifejezett horrorba is belefordul, hogy aztán egy tőle amúgy megszokott obszcén, de sohasem pornográf jelenettel elüsse azt. Aztán ott vannak a romantikus szcénák is. A romantika persze masszívan szülőanyja a klasszikus horrornak, mint az őspárhuzamként emlegetett Frankenstein-történetnek is, itt azonban zavarba ejt. Aztán, ugye, az egész film scifi. Szóval, ide-oda dülöngélünk a sok modor, stílus és egyebek között, a sztori pedig csavarosan bodorodik. A lendület hiányzik a filmből, mely amúgy tele van zseniális ötletekkel is, melyek azonban jobbára kibontatlanul hevernek szinte minden jelenetben. A női testbe zárt férfi egész filmen átívelő, tulajdonképpen fősodorként funkcionáló motívuma viszont tökéletes. Ezzel együtt is azonban ez a film csupán egy komótosan elmesélt bizarr történet, ha így nézzük, akkor szórakoztat, de fel nem kavar. Ha viszont thrillert, horrort, netán romantikus vígjátékot, vagy akár scifit várunk, akkor biztosan nem fog működni. A hajdani tüzes latin lepedőakrobatából azonban fess, sármos, középkorú férfi lett, partnere, Elena Anaya (Vera) viszont gyönyörű. A szemei! Asanisimasa: 6/10