asanisimasa

Olvasom, hogy egy nő Amerikában már perelni szándékozik a film forgalmazóit, mivel úgy véli, alaposan félrevezették a megtévesztő beharangozók által. Nos, akár nálunk is lehetne perelni, ha lenne nálunk precedens-jog, mint Amerikában, és ha olyan bírói gyakorlata lenne a különböző kárpótlási pereknek, mint odaát – de nincs erről szó. Persze, hogy szó sincs akciófilmről, a Drive nem akciófilm. Még csak a magyar fordítás mögé sem kell a felkiáltójel. Magyar fordítás sem kell. Csak egyszerűen, ahogy eredetiben: Drive     most muszáj azért egy vessző:, de a címben vessző sincs, csak gáz bele a semmibe, végső megsemmisülésbe, érzelmek, vágyak, katarzisok nélkül, sőt, ajkainkon sem érezzük a bosszú édes ízét. Megsemmisülés, minden további nélkül. Erről szól a film. És főleg, ilyen.

Minden nemzedéknek kell egy kultikus nemzedéki film, amely a kellő pillanatban odabasz, fejbe vág és majd jónéhány év múlva lehet emlegetni, hogy hol vannak ma már ilyen filmek… Mint a Szelíd motorosok volt egy régebbi generációnál. Kellenek a szabad, önálló, független hősök, ha másért nem, hát azért, hogy a remény haljon meg utoljára, de legalábbis megtegyék azt, amit mi, ifjoncok sohasem teszünk meg. A Ryan Gosling alakította névtelen főszereplő nappal kaszkadőr, este különböző bűncselekmények sofőrje már a ma hőse. 2011-é. Nincsenek céljai, vágyai sem nagyon, úgy látszik hidegvérű, valójában üres. Nincs múltja és nincs jövője sem – olyan, mint amit a mai fiatalság is hajlamos érezni, állítólag. Nem véletlen, hogy óriási a film iránti rajongás, s mint minden ilyen esetben, nagy annak elutasítása is. Szóval, a Gosling alakította sofőr, mondjuk, egy másik kultikus sofőrhöz, Travis Bickle-hez képest már egyáltalán nem akarja az utcát megtisztítani a bűntől és mocsoktól, az égadta világon nincs benne semmilyen messianisztikus küldetéstudat; ő csupán elégtételt akar venni azokon, akik megfosztották őt néhány boldog pillanattól, amelyek élete tulajdonképpeni összes boldog pillanatát jelentették. És mivel ő a hős a filmben, hát meg is teszi. Ám aki kardot fog, annak kard által is kell múlnia, így szól a megfellebbezhetetlen tanítás, és nincs, nem is lehet ez másként az ő esetében sem. Erről szól a film.

Nicolas Winding Refn (pl. és pl.) maradt eme első full-hollywoodi filmjében is az erőszak tematikájánál, a film ilyen jellegű jelenetei, és gyakorlatilag minden, az egész film, már-már a nagy távol-keleti mestereket idézik. A szótlan, szomorú hős, az érzelemmentes cselekmény, a lassú ritmus és a bosszú egész filmen átívelő hatalmas motívuma is mind ide kapcsol, mondjuk Park Chan-wook vonatkozó darabjaihoz. Refn hőse már nem lázad, hanem valahogyan illeszkedik a társadalomba, éppen úgy, mint a szomszéd lány, az autószerelő-műhelyt üzemeltető öreg barát, vagy a kiugrott filmproducerből maffiózóvá avanzsált rosszember. Zakatol együtt a társadalommal mindenki, mint a gép, éppen ez indokolja aztán a sofőr vérbő ámokfutását, hiszen tulajdonképpen az egyetlen emberi, magán és szuverén pillanattól fosztódott meg.

Gyakorlatilag nincs színészi teljesítmény a filmben, szinte hallani a rendezői instrukciókat, hogy: Figyelj, Ryan, most elengeded lassan, nagyon lassan a kormányt, lassan balra fordítod a fejed, jó, kösz, ennyi elég, és nézel, hosszan, nagyon hossza oda balra lefelé. Ne pislogj! És Ryan csinálja, a színészet többi részét elvégzi az operatőr (Newton Thomas Siegel). Mondjuk, Ron Perlmannal vagy Albert Brooksszal ezt már nem tudja megcsinálni, ők és a többi színész azonban szinte csak kontrasztos háttér. Nem is értik a fiút. Egyedül a film női főszereplője (Carey Mulligan) érti, azonban ő is éppolyan… üres.

Üres a film is, ráadásul ménkű lassú is, azonban éppen ezzel válik ki a mainstreamből. Más, mint a többi. Ugyanezt a történetet Tarantino úgy csinálná, hogy széjjelpofázná az egészet, néhány mezítelen lábacskával a kép előterében, Refn azonban végtelen, a Taxisofőrt idéző autózásokkal, nagy hallgatásokkal és villanásszerűen robbanó, ultrabrutális akciókkal oldja meg a történetet, aminek tanulsága keserű: pusztítsd el, ami elpusztít, még akkor is , ha vele pusztulsz. Nem éppen felemelő üzenet, amiért végigültük a 100 percet. És közben ráadásul végig szól Refn védjegye, az idegesítően bugyuta szintetizátorzene, ezúttal David Lynch kedvenc zeneszerzőjének, Angelo Badalamentinek laptopjáról. Líra, sejtelmes fények, nagy nézések, vér, vér, vér. Olyan, mintha művészet lenne, azonban nincs benne több, mint amit látunk, tehát csak egy kipofozott bosszúfilm. Viszont emlegetni fogják talán még tíz, húsz év múlva is. Asanisimasa: 6/10

J.J. Abrams a Lost című tévésorozattal ha műfajt nem is, de legendát vitán felül teremtett, még akkor is, ha befejezni végül is méltóképpen nem tudta azt. A többi sorozat, amikhez a nevét adta (Fringe, Alias), rám már nem tettek komoly benyomást. A Mission Impossible harmadik részével a mozikban végül is (talán) nem bukott, bár egy kockára sem emlékszem e filmből, azon kívül, hogy nyilván Tom Cruise-é volt a főszerep, de erre is csak logikailag következtetek. A két következő mozifilmjét, a Cloverfieldet és a Star Treket én már kifejezetten bírtam (ne akadjunk fel azon, hogy Abrams egy helyen producerként, másutt íróként, rendezőként szerepel – kreatív fazon, punkt um.) Már csak ezért is kíváncsian néztem a nagy hanggal, és az Abramstól már megszokott ügyes marketinggel beharangozott Super 8 elé. Kíváncsian, de azért nem reszkettem az izgalomtól, főleg nem, ahogy megtudtam, nem akárki állt mellé: a film egyik producere Steven Spielberg, aki bár nagy mágus, de ismerjük már annyira, hogy extrém meglepetést tőle már ne várjunk. Ezen kívül az a prekoncepcióm volt, hogy a címből kiindulva, ez a film nyilván a Cloverfield által leképezett home-videós fílingben fog nyomulni, csak kicsit retróbban, a szuper 8-as kisfilmes kamera karcos-remegő képeiben fog beköszönni a szörny, akinek ugye, be kell köszönnie a végén. Ha figyeltem volna a hypera, akkor tudhattam volna, hogy nem így lesz, viszont az örömöm is jól elspoilerezték volna, az is biztos.

Ehelyett azt láttam, hogy J.J. Abrams megrendezte az ET 2-t. A filmről nagyjából ugyanazt gondolom, amit Hanula kolléga írt róla itt és itt, úgyhogy ezt nem is passzíroznám tovább. Talán annyit tennék még ezekhez hozzá, hogy Abrams Spielbergnél lényegesen lendületesebben vág, aminek az az eredménye, hogy nem rágja a néző szájába a cselekmény általa nem túl érdekesnek tűnő fordulatait, ami a film egészére nézve ugyan az égadta világon semmilyen módosító hatással nincs, nagyjából annyi, mintha ugrana a tű a bakeliten, hogy egy másik szórakozást citáljak ide, látszólag indokolatlanul. Szóval, lendületesen vág, a film így nem pöcsöl, sőt, hasít. Igen fontosnak tartom továbbá a Super 8, Zsolt által is említett enciklopédikus volta mellett, az eléggé nem hangsúlyozható pedagógiai funkcióját is, hiszen nem lehet eleget sulykolni a tizenéves ifjúság -tehát a film konkrét célközönsége- fejébe, hogy egy filmhez tényleg nem kell semmi más, mint egy olcsó kamera, amely ma már szinte minden háztartásban megtalálható és néhány segítőkész haver, akik szintén mindig akadnak. A modell itt van, e film stáblistája alatt. Bárki elkészítheti saját verzióját otthon is, aztán, nem sokkal, bárkiből lehet egy új Spielberg, egy új J.J. Abrams, sőt akár egy új Fellini is. A példaképek száma nagy. Számomra ez a Super 8 üzenete és ezt bírom. Hogy amúgy a film marhaság? Az. És? Szórakoztató marhaság. ET 2. Asanisimasa: 8/10

Ha történetesen valami apokaliptikus szerencsétlenség következtében egyszerre vesztenéd el az összes érzékszerved, nem látnád, nem hallanád kedvesed, még csak az illatát, a csókja ízét sem érzenéd, akkor válik valóban hasznossá az olcsó, giccses slágerek tucat-üzenete: érintsd meg a szívét! Feltéve, ha a tapintásod még működik…

A tökéletes érzés

David Mackenzie skót filmes eddigi pályája során szép elismerésekkel gazdagodhatott, nyilván szerencsés csillagzat alatt született. Vagy csak a fesztiválokon valamilyen okból jobban szeretik a bizarr, furcsa, össze nem illő párok szerelmi történeteit? Mindenesetre, első igazán sikeres filmjében egy szénszállító hajón dolgozó, csavargó matróz esik szerelembe munkaadója feleségével (Young Adam), a Berlinben Arany Medvére is méltatott Hallam Foe címszereplője pedig egyenesen „kukkolgatja” szíve kiszemelt választottját, más, megszokott udvarlási ceremóniák helyett. Aztán mindig van valami setét bűnügy is a háttérben, e két filmnél például valami felderítetlen gyilkosság. A Hétköznapi pár sem teljesen hétköznapi pár, hiszen viszonylag ritkán adatik meg egy szakács életében, hogy a munkahelyének kukákkal övezett személyzeti bejárójával szemben lakó járványügyi kutatóorvossal esik szerelembe, aki nem mellesleg, szexis fiatal nő. Megint van sötét ügy a háttérben, sőt, itt már egyre inkább az előtérben, hiszen az, az egész filmen átívelő, fő dramaturgiai szervezőelemmé lép elő. Mivel a film főhőse járványügyben utazik, nem nehéz kitalálni, milyen sötét ügy kulminálódik a reményteljes hétköznapi pár feje felett. A járvány azonban apokaliptikus, az egész világon tombol. Áldozatai a kezdeti súlyos depresszióroham után egymás után vesztik el érzékeiket. Eltűnik ízlelésük, szaglásuk, hallásuk és így tovább, lassan minden. Ne reménykedjünk, hogy hőseink kimaradnak ebből. A film kérdésfelvetése ezek után kézenfekvő: mi lehet ezután? Mi történik a szerelmespárral? Milyen érzés a tökéletes érzés (ahogy a film eredeti címe szól), ha érzékszerveink azt nem érzékelik? Bizony, kényelmetlen kérdések ezek…

Nem lát, nem hall, nem érez

Vannak olyan történetek, melyek elmesélve, bármilyen műfajú műalkotásként reprezentálva túl soknak, túl hamisnak, túl erőltetettnek tűnnek. A minap olvastam az egyik ismert hollywoodi színésznőről, hogy amikor elolvasott egy túl színpadias, túlzóan erőltetett történetet tárgyaló forgatókönyvet, majdnem pisztolyt ragadott és le akarta lőni annak elkövetőjét. Később, amikor megtudta, hogy az egész könyv a valóságban megtörtént eseményeket dolgoz fel, szinte szóról-szóra, azonnal elvállalta a szerepet. Néhány éve valamelyik bulvártévé legbulvárabb magazinjában láttam egy riportot egy szerelmespárról, akik vakon és süketnémán születtek. Értsd, soha az életben nem látták, nem hallották egymást. Mégis hosszú évek óta élnek boldog szerelemben, még egy teljesen egészséges gyermeknek is életet adtak. Úgy kommunikálnak egymással, hogy egymás tenyerébe írogatnak ujjukkal egyszerű jeleket… Ha ezt egy fikciós filmben látom, ordítva hagyok ott csapot-papot, hogy hagyjanak engem az ilyen mesékkel – a valóság azonban üt. Ugyanez a helyzet ezzel a Hétköznapi pár című filmmel is, csak éppen ez nem üt. Túl erőltetett, túl hamis az egész koncepció, arról nem is szólva, hogy a tízedik percben már tudja mindenki a végkifejletet: ha elmúlnak az érzeteink, akkor elébb-utóbb mindegyik elmúlik, és akkor tényleg csak foghatjuk egymás kezét, idők végeztéig, vakon, süketen és némán. Ez azonban csak egy film, és nem pedig a valóság, így nem is kell elfogadnom.

Végítélet

Teljesen azért nem döngölném a földbe ezt a filmet, hiszen akadnak benne pozitívumok is. Nagyon tetszettek például azok a dokumentarista, sőt, zsurnalisztikai hatásokkal operáló effektek, amellyel Mackenzie megteremtette a furcsa járvány okozta globális apokalipszist. Külön tetszett az is, ahogyan lerombolta a világot, hiszen a járvány (forgatókönyvíró a dán Kim Fuqz Aakeson) nem Emmerich-, vagy Bay-féle látványorgiával vakítja szembe a nézőt, hanem direkt az agyra hat: azok a dolgok tűnnek el, amelyek a legfontosabbak az életben, amik az élet valódi minőségét adják meg, a hangok, illatok, ízek. Színek. Ezek hiánya az igazi pusztulat, nem a CGI-show. Sajnos, aztán ez az egész hátborzongató apokalipszis, mely akár valódi, komoly ökológiai és társadalmi torzulásokra is utalhatna, belefordul valami melankolikus, elfolyó, giccses szerelmi drámába – és úgy is marad. Ewan McGregor ismét megmutatja himbilimbijét, mint a Young Adamban is, aztán én egy jó darabig még azt is néztem, vajon hová dughatta a fénykardját, de azért van annyira jó színész még mindig, hogy rajta végül nem bukik el a film. Eva Greenen se, bár azért nem lenne jó, ha beskatulyázná magát az ilyen bölcselkedő fél-scifikbe (mint ez is, pl.). A filmet maga a rendező, David Mackenzie buktatja meg, én legalábbis ezt az egészet nem hiszem el neki. Ha esetleg nem a szívre, hanem az agyra célzott volna… Asanisimasa: 5/10