asanisimasa

Az a baj az erős érzelmi-indulati töltetű, ráadásul masszív valóságalapon álló filmekkel, hogy viszi magával a nézőt, de nem az agyánál, hanem a szívénél, gyomránál fogva. Az indulat pedig nem mindig jó tanácsadó – mint ahogyan az ebből az Oscar-díjra amúgy méltán jelölt Felperzselt föld című filmből is világosan kiviláglik.

A libanoni polgárháború

A film megértéséhez, illetve képbe kerüléshez szükséges talán néhány szót ejteni az egész történet hátteréről, sőt, közvetve okozójáról, a libanoni konfliktus-halmazról. Körülbelül az 1960-as évek végéig Libanont Közel-Kelet Svájcaként emlegették külföldön, teljes joggal. Környezetéhez képest igen fejlett infrastruktúrája, bankrendszere, az etnikai és vallási sokszínűség miatti toleráns társadalom vonzó céllá tette ezt a sokezeréves országot, mint gazdasági, mind kulturális, mind pedig turisztikai értelemben. Ekkor azonban a térségben, a szomszédos Szíriában, Jordániában, illetve Izraelben begyűrűző ismert problémák miatt muszlim menekültek tíz- és százezrei érkeztek az országba, s ez a hirtelen népességi, egyben vallási és kulturális robbanás, a libanoni muszlimok jelentős népszaporulatával maguk javára döntötték a mérleg nyelvét, a helyi keresztények kárára. Felborult a társadalmi egyensúly. A megnövekedett lélekszámbéli súlyukhoz a libanoni muszlimok természetesen gazdasági és politikai hatalmat is akartak – így elkerülhetetlenné vált a polgárháború kirobbanása. A hajdani paradicsomi ország zűrzavaros káosszá, mindenható hadurak játékterévé vált. Hogy a képlet még ennél is bonyolultabb legyen, a helyzetet súlyosbították egyéb, a gazdag és befolyásos keresztény családok közötti hatalmi harcok is. A Felperzselt föld című film, bár narratívájában világosan jelzi szereplőinek hovatartozását, sőt az egész háttértörténetet, ez utóbbi réteg ellentmondásokkal és konfliktusokkal terhelt világába kalauzolja el a nézőt, egy eredetkutatásos nyomozás keretében.

A sztori

A film a libanoni származású Wajdi Mouawad drámája alapján készült. Nem dokumentarista jellegű nézőpontból közeledik azonban a problémához, mint a nemrégiben bemutatott, és hasonlóan Oscar-díjra jelölt, hasonló témájú Libanoni keringő, hanem egy családi természetű nyomozás krimi-szerű keretében mesél a polgárháború valódi természetéről. A Kanadában élő, libanoni származású testvérpár megütközve hallgatja a közjegyző által felolvasott furcsa végrendeletet, melyet édesanyjuk hagyott meg halála előtt. Az irat leszögezi, hogy anyjuk holttestének addig jeltelen sírban, mezítelenül, arccal lefelé kell feküdnie, míg az ikerpár el nem utazik Libanonba és fel nem derítik azelőtt soha nem emlegetett bátyjuk, valamint régen halottnak hitt apjuk személyét. Először az ikerpár lánytagja indul útnak, de ahogyan a múltból egyre több és egyre nyugtalanítóbb igazságra derül fény, úgy ered utána öccse is. A kanadai értelmiségi környezetben felnőtt, oda szocializálódott ikerpár számára brutális erejű a szembesülés származásukkal, a polgárháború utáni Libanon állapotával, az ottani kultúrával, de még súlyosabb élmény megtapasztalni benne saját, személyes sorsukat. A film rendezőjét, a kanadai Denis Villeneuve-öt nem véletlenül választotta a tekintélyes Variety magazin a 10 legígéretesebb filmrendező közé 2011-ben, ügyesen fűzi végig a döbbenetes történetet, egyfajta eredetkutatásos nyomozás vázára. A kisebb aránytévesztéseket bőven ellensúlyozza a téma brutális súlya. Az viszont inkább az író Mouawad érdeme, hogy a sztori, az első képtől az utolsóig ívelő, gyönyörűen felépített allegóriája minden polgárháború ép ésszel felfoghatatlan őrületének – amit Villeneuve aztán ügyesen el tudott mesélni.

Hideg fejjel

nehéz beszélni erről a filmről, hiszen bár egyetlen –óriási– csavarra épül, amit ráadásul a rutinos filmnézők már a film közepe táján ki is szúrnak, mégis olyan hatalmas érzelmi erővel ragadja meg a nézőt az, amit lát, amit szinte felfogni is képtelen, hogy simán továbblendül. Ennek oka, hogy a szerkezet stabil. Csak hideg fejjel, ha a filmben látott történéseket figyelmen kívül hagyjuk (nem tudjuk), akkor látjuk, milyen ügyesen szerkesztett filmet nézünk. Villeneuve-nek ráadásul ízlése is van: nem szemérmeskedik, amikor a szörnyűséget kell megmutatnia, meg is mutatja, azonban tud mértéket is tartani. Emellett tökéletesen látja és tökéletesen láttatja filmje helyszínének és miliőjének jellegzetességeit is. Külön felhívnám a figyelmet a hadúrral való találkozásra, vagy a keresztény nacionalista milícia esetére a busszal – ezek nagyon „ott” vannak, minden szempontból. Kiváló, szintén hiteles színészek vannak a segítségére, elsősorban a testvérpár női felét alakító Mélissa Désormeaux-Poulin, illetve édesanyjaként Lubna Azabal, valamint a különféle mellékszerepeket alakító, konkrétan önazonos helyi figurák. Egy dolog lóg ki nagyon nekem a filmből, jelesül a jelentésében ugyan idepasszoló, ám stílusában, műfajában tökéletesen idegen két Radiohead-szám, melyek gyakorlatilag a film kísérőzenéjét jelentik. Elvisznek, elidegenítenek, ahelyett, hogy behúznának, belöknének. Persze, én nem vagyok egy kifejezett Radiohead-rajongó… Asanisimasa: 8/10

Az amerikai filmes fősodor egyik jellegzetes filmműfaja a tárgyalótermi dráma, mely mintegy lelkiismereti okokból, igen jól megfér az álomgyár által termelt, valóságtól elrugaszkodott szórakoztatóipari termékek mellett, illetve azokkal ellensúlyban. E filmek végkicsengése azonban a legtöbb esetben ugyanaz: remek országban élünk, ahol az igazság mindig, minden körülmények és bármilyen rossz, gonosz szándék ellenében győzedelmeskedik. Ebben a nagy és szabad országban mindig akad valaki, aki kikaparja az igazságot a rárakódott guanó alól, a kisember, akiben azért bőven mocorog a kurázsi, felülkerekedik a hatalmasságokon, ahol Dávid legyőzi Góliátot. (Azt hagyjuk most, hogy ebből aztán mindig Góliát csinál filmet…) Jimmy Stewart, a vidéki cserkészvezető felmegy a Szenátusba, és igazságot tesz. Mr.Smithtől Erin Brokovichig hosszú az út, melynek egyik fontos, és remekbe faragott mérföldköve ez a 2005-ös Kőkemény Minnesota című film.

A történet most is valóságalapokon nyugszik, mint a legtöbb efféle műfajú film. Ennek oka igen egyértelmű: ha egy filmes, egy forgatókönyvíró az íróasztalánál találna ki ilyen történeteket, melyeket ilyen nyilvánvaló pedagógiával tárna a néző elé, akkor senki ki nem mosdatná őket didaktikus propagandafilm vádja alól. Sőt, minden bizonnyal hazug, prekoncepciózus, hatásvadász fércműnek bélyegeznék. Azonban ha ott virít a filmen a Based upon a true story címkéje, akkor ha túlságosan el nem cseszik a filmet, akkor garantált a biztos közönségsiker, és valószínű, hogy a fesztiválokon is leesik néhány díj. Az igazságérzet az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, valamint az élet a legjobb forgatókönyvíró. Minnesota az USA egyik északi tagállama, s mint ilyen, kietlen, barátságtalan, isten háta mögötti vidék. Ilyennek látjuk legalábbis Niki Caro filmjében. A lepusztult röghegységben az egyetlen megélhetést a fémbányászat jelenti, mely azonban a külföldi olcsó fémek feloldott exporttilalma miatt halódásnak indul: a régi, képzett bányászokat a bánya tulajdonosa folyamatosan küldi el, helyükre pedig -lényegesen kevesebb bérért- nőket vesz fel. A szituáció komoly feszültséget okoz a kisvárosban, ami a bányán belül vaskosan szexista, hím-soviniszta atrocitásokban nyilvánul meg, melynek egyik elszenvedője Josey, a Charlize Theron által alakított, két gyermekét egyedül nevelni kényszerülő nő. Josey azonban egyszer csak megelégeli a folyamatos zaklatásokat, miután főnöke meg akarta erőszakolni, ügyvédet fogad, és beperli a bányát. A per azonban a bányából származó bevételekből élő közösség ellenállásán megbukni látszik…

Nos, a hollywoodi dramaturgia itt is működik, Niki Caro azonban ízléssel és jó arányérzékkel mesél. Pontosan árnyalt, szürke és kék, szinte geometrikus képekkel teremti meg a környezet lélektelen, durva és csak tényleg beszűkült tudatállapottal elviselhető, embertelen voltát. A flashbackekre épülő elbeszélésmódban ugyan az égadta világon semmi különös nincs, viszont tökéletes módszer egy, önmagában azért mint történet, nem túl érdekes tárgyalótermi dráma érzékletessé tételére. Ebben remek színészek vannak segítéségre, teljesen megérdemelt Theron Oscar-jelölése, egész végig azon gondolkodtam, hogy ki ez a csaj, aki játssza Josey-t? Merthogy, olyan jó és annyira ismeretlen… Frances McDormand arcát persze, azonnal felismertem, remek és megrázó alakítást nyújt itt is. Ekkor még viszonylag ismeretlen színész a nem sokkal később, a Hurt Lockerral Oscart nyert Jeremy Renner, azonban már itt is kitűnően hozza a film végtelenül cinikus, gyáva, ám nyegle kulcsfiguráját. Mellékszerepekben Sissy Spacek, Woody Harrelson, Sean Bean, szintén remekelnek.

Igen hiteles a film problémafelvetése, hiszen a nők, ún. “férfias” munkakörökben való elhelyezkedése valódi probléma ez bárhol a civilizált világban, hát még azon kívül. Az ilyen munkakörben dolgozni kényszerülő nők folyamatosan az őket minimum dehonesztáló, de legtöbbször nyíltan szexista megjegyzésekkel (jobb esetekben csak) bombázó férfiak céltáblájának közepén állnak, érdekeik, igazságuk érvényesítésére abban a férfiközpontú világban vajmi kevés az esélyük. Nem tipikusan amerikai probléma tehát az, amit e film kitűnően bemutat, érvényes ez ránk magyarokra is, van mit tanulnunk a sokszor ostobán lesajnált amerikától, hiszen Josey Aimesnek, Erin Brokovichnak igaza volt, ráadásul ők az igazukért a valóságban is megküzdöttek. És ha legalább ilyen szép, hollywoodi filmekben is, de legalább látható, hogy él az igazság. És a remény hal meg utoljára… Hajrá, Szabó néni. Asanisimasa: 8/10

Becsapós a cím, ám ez alkalommal nincs baj, hiszen egyrészt, az eredeti tükörfordítása, másrészt pedig az általa sugallt lírai, melankolikus hangulat tökéletesen passzol e kitűnő, kortárs, ám mégis igen hagyományos orosz filmhez.

Itt van az ősz…

A nyár utolsó napjait tölti a film két szereplője egy hajdan fontos szerepet betöltő, mára azonban elavult, világ végi, sarkvidéki meteorológiai állomáson. Nem szép ez a nyárutó arrafelé, az ősz hamar beköszöntő fuvallatai pedig kifejezetten kellemetlenek. Egy sarkkörön túli nyár elöltéséhez nem szükséges panamakalap, fürdőgatya és pálmafás Hawaii-ing, strandpapucs, esetleg egy komoly UV-szűrős napszemüveg, hiszen arrafelé kizárólag a nap jelenléte és vakító sugárzása az, ami a nyár „nyárjellegét” jelenti. A nyár kizárólag a világosságot jelenti itt. Meleg szinte kizárólag a szaunában van, ha befűtik (illetve a nem messzi domboldal tetején lévő izotóp-jeladóban, ahogy azt látni fogjuk). A kánikula azt jelenti, hogy éppen nem fagy. A szél állandóan süvít, ha nem orkánerővel tombol s mindig északról. Kietlen, emberi életre szinte tökéletesen alkalmatlan, rideg vidék ez, ahol az állomás két lakója tengeti hátralévő napjait, míg megérkezik a beígért hajó értük. Két pasas, egy fiatal frissdiplomás és egy tapasztalt öreg meteorológus pergeti ott eseménytelen, ritkás rutinok darálásából álló hétköznapjait. A kietlen vidéken egy-egy kósza jegesmedve jelenti szinte az élet egyetlen jelét, ám az is inkább csak fenyegető veszélyek számát növeli.

A tapasztalatlan, zöldfülű ifjú és a rutinos, viharedzett öreg

Az embertelen vidék érzékletes színteréül szolgál az Így ért véget a nyaram című film valódi lényegének, a két szereplő konfliktusának. Szergej, az idősebbik, tapasztalt régi meteorológus, abból az időből, amikor még nem nagyteljesítményű számítógépek állították elő az időjárás-jelentéseket a műholdak adatai alapján, hanem a világon, így az óriási Szovjetunióban is, pókhálószerűen elhelyezkedő meteorológiai állomásokon kézi műszerekről leolvasott számsorokból következtették ki fehérköpenyes tudósok, hogy milyen idő várható a jövő héten. Ezek az állomások olykor lehetetlen helyekre települtek, ám ott is kellett valakinek szolgálatot teljesítenie, az adatokat levennie és továbbítania. A cudar körülmények annak idején még emberéletet is követeltek, a világ végén dolgozó meteorológusok pedig igen kemény emberekké váltak. Pavel, a fiatal srác, aki itt tervezte eltölteni nyarát, Szergej tökéletes ellentéte. Felelőtlen, minden huszonéves, hebehurgya, fülén állandóan fejhallgatóból üvölt a zene, szabad idejét pedig videojátékokkal üti el. Szergej számára első a szolgálat, azonban azt is megtanulta, hogyan csippentsen le szolgálati idejéből magának, hogy családjára gondolva, halat fogjon, ami kiszárítva messze élő feleségének kedvence.

Nincs kegyelem?

Aleksey Popogrebskiy rendező a főcím feszes gitárzenéjén és a világsztár-képességekkel rendelkező Grigoriy Dobryginen (Pavel) kívül nem sok nézőbarát effektet vonultat fel igazi oroszos ráérősséggel, jó két órára engedett filmjében. Végig két embert látunk. Kettejük ritkás, szinte tőmondatokból álló, személytelen dialógjait, ha nem éppen az egyetlen kommunikációs eszközön, az öreg rádión, akadozó vételben leadott hosszas számsorokat hallgatjuk. A helyszín embertelen, üres, élettelen. Lehetne akár a világűr is, egy sodródó űrhajóban, vagy egy üzemképtelen halászbárkában a viharos óceánon. A film kitűnő operatőre, Pavel Kostomarov érzékletes, csodás képekben közvetíti e táj rideg kíméletlenségét, amely természetéből fakadóan életellenes. A két férfi egymásrautaltsága ebben a fakó, hideg, fehér, kék és szürke árnyalatait variáló, vízszintes sávokból álló, geometrikus világban még egyértelműbbé válik. A Dobrygin által kitűnően alakított fiatal Pavel (vagy Pasha) tétova, határozatlan gyávasága kettejük fagyos, törékeny kapcsolatát robbantja szét, így a film a mogorva, így igen veszélyes természetűnek tűnő idősebb Szergej (Sergey Puskepalis) reakcióinak köszönhetően szinte thrillerbe fordul. Nem is rosszul, bár a film alapvetően lassú ritmusú, a feszültség mégis úgy nő, mintha egy valódi thrillert néznénk – a rendező (és író) Popogrebskiy pedig úgy mesél, mint a legnagyobbak. A két karakter személyisége a kevés elhangzó szó ellenére is plasztikus, konfliktusuk pedig valódi, köszönhetően az író által megírt különös szituációnak és a két kiváló, méltán elismert színészi alakításnak. A történet különös fordulataival még bizonyos környezetvédelmi jellegű felhangokat is csempész a filmbe, melyek bár igen meghökkentőek, mégis szervesen beleépülnek. A végkifejlet furcsa, egyszerre optimista, mégis melankolikus, igazi oroszos feloldása pedig az egész filmet kimenekíti a thriller műfaji sablonjaiból, hogy egy erősen kultuszgyanús, kitűnő filmet eredményezzen. Igazi, lebegős, világvégi ambient mozi az Így ért véget a nyaram, melyről simán eszünkbe juthat (sok egyéb filmes allúzió mellett) akár a Solarist alkotó Tarkovszkij is, aki ha ma lenne fiatal, talán éppen ilyen filmeket csinálna… Asanisimasa: 9/10