asanisimasa

Nem vagyok egy megveszekedett animációsfilm-rajongó, sőt, még a ma divatos és korszerűnek tartott CGI-effektektől sem teszem le az arcom, így eleinte ezt az Oscar-díjas PIXAR-produkciót is félve néztem. A WALL-E-val azonban különösebb baj nem akadt, sőt egészen nézhető volt, még számomra is.

Nem sztorizom el az egész filmet, főleg, mert két mondattal gyakorlatilag el is lehet intézni az elejétől a végéig. Jó Disney-hagyományoknak megfelelően, alsós belépőszint a cselekmény, mely azonban tele van felnőtteknek, tapasztaltabbaknak, illetve műveltebbeknek szóló vicces filmtörténeti, és egyéb utalásokkal, valamint mindenki számára megszívlelendő, ám a szokásos tanári didaktikával tálalt (ezúttal) ökológiai, illetve a fogyasztói társadalmat illető kritikai tanulsággal. Ez utóbbi általában ki is szokta nyitni a bicskát a zsebemben, ugyanis nehogy már épp a Disney mondja meg nekem, mi a ciki a az amúgy általa is teljes erővel a habzsolásra idomított társadalomban… Itt azonban ez egy igen édes történetben tompítva jelenik meg, úgyhogy: most spongya rá.

Andrew Stanton író-rendezőnek (amúgy kézenfekvő) nagy találmánya, hogy nem beszélteti emberi hangon hőseit, a robotokat. Lásd a klasszikus példát, r2d2-t, a robotok egymás közti kommunikációjukban digitális csicsergéssel érintkeznek, nem pedig angolul – végre figyelt erre valaki. Ha jól emlékszem, mindössze egymás neveit (Wall-e, illetve Eva) mondják ki emberi nyelven, azt viszont sokszor: fogjuk ezt fel az érzelmi reakciók okozta röpke üzemzavarnak. Más kérdés, hogy azok a robotok, melyek funkciójukból adódva emberekkel értekeznek, azok emberi hangon szólalnak meg – ennek is megvan a maga dramaturgiai oka. Bár igazán érdekes odáig volt a film, amíg csak zörögtek és csörögtek a szereplők…

Az egyik legfontosabb filmtörténeti allúzió Stanley Kubrick és Arthur C.Clarke 2001 Űrodisszeiájához kötődik, itt is, ott is bekattan egy központi számítógép, mely egy űrhajót irányít. De amúgy is szép kis kliségyűjtemény ez a filmecske, minden jelenetet láttunk már valami komolyabb, élőszereplős filmben, lehet ezzel kvízelni, azonban sok csak vicc, vagy legyünk pozitívak, röpke ötlet szintjén kerültek a filmbe. Kevés köztük az olyan Űrodisszeiához hasonló, amely valódi jelentésbővítő funkcióval bír. Olyan édes minden, mint minden Disney-filmben, de hálistennek, itt azért még nem ragadunk bele a geilbe (csak egy picit). Ilyen tömegfilmekben pedig kell is osztani az észt a fontos dolgokról, mint a környezetszennyezés veszélyei, vagy a környezettudatos, egészséges életmód fontossága, mivel egy robotot mindig meg lehet javítani, a Földet azonban nem, ha egyszer elrontottuk. Ilyen filmek súgnak a tömegnek, közérthetően, hátha marad is odabent valami… Amúgy jó volt. Asanisimasa: 6/10

Ha kicsit pikírten szeretnénk fogalmazni, akkor ez az a film, amelyik lekaszált mindent idén Berlinben Tarr Béla Torinói lova előtt… Valójában persze alig összevethető a két film, hogy mást ne mondjak, ebben a ropogósan friss iráni filmben fél perc alatt többet beszélnek, mint Tarr apokalipszisében összesen. És az sem teljesen érdektelen, hogy mit…

Ashgar Farhadi

A Nader és Simin – Egy elválás története című filmet a jelenkori iráni film egyik legelismertebb alkotója, Ashgar Farhadi rendezte. El lehet gondolkodni, vajon mi lehet az oka, hogy az utóbbi néhány évtizedben komoly és nívós filmfesztiválokon rendre megjelenik egy-egy iráni filmes, és az gyakran szépen végig is kaszálja filmjével a díjkiosztót. Kiarostami, Makhmalbaf és a többi, méltán híres iráni filmeshez Farhadi 2009-es Elly története című filmjével csatlakozott végérvényesen és visszavonhatatlanul, amely 11 díjat és 6 jelölést gyűjtött be a különböző szemléken, inkluzíve a berlini Ezüst Medvével. A filmet láthattuk a 2009-es Titanicon mi is, én magam nem voltam általa nagyon lenyűgözve, de ez legyen az én bajom. A kissé szappanoperás eszközökkel operáló melodráma számomra túl színes, túl hangos volt, azt azonban semmi szín alatt nem lehet elvitatni tőle, hogy szép kis rést nyitott az egyik legszigorúbb iszlám állam minden szennyest (és minden értéket) elrejteni kívánó, vastag függönyén és betekintést engedett e sajátos szokások, rítusok és hagyományok uralta színes társadalomba. Farhadi persze tévésorozatokkal kezdte pályáját, így ehhez a kifejezésmódhoz való ragaszkodása talán érthető is, főleg, ha azt valódi tartalommal is sikerül megtöltenie… Nader és Simin válásának bonyolult történetét feldolgozó filmje sok tekintetben kapcsolható Elly történetéhez. Berlinben még többet kaszált (gyakorlatilag majd’ mindent), azonban számunkra talán fontosabb, hogy tartalmi vonatkozásaiban is tovább tudott lépni, ami által egy koncepciózusan felépített, tudatos filmes életpályája rajzolódik ki.

Hajszálkeresztben az iráni középosztály

Farhadi e filmjében is a helyi viszonyokat tekintve viszonylag liberális teheráni középosztály köreibe viszi el nézőit. Nader banktisztviselő, Simin pedig művelt, művészi ambíciókat dédelgető, polgári családból származó nő, aki külföldre készül távozni. A férj azonban nem akarja magára hagyni súlyosan Alzheimer-kóros, kvázi magatehetetlen apját – ez a válás oka. Kettejük közötti laza, ám igen nehezen eltéphető kapocs 11 éves lányuk, aki mindkettőjükhöz ragaszkodik. Nader kényszerűségében egy bejárónőt fogad fel, aki viszont vallási indokokra hivatkozva nehezen birkózik meg a beteg öreg gondozásával. Egy nap Nader arra érkezik haza, hogy apja félholtan, félig az ágyhoz kötözve fekszik a padlón, a bejárónő pedig sehol. A férfi dühödten dobja ki a nőt a lakásból… Néhány nap múlva tudomására jut, hogy a bejárónő terhes volt, és állítólag a férfi bántalmazásának „köszönhetően” elvetélt. Nadert gyilkossággal vádolja a bejárónő családja – a felesége sem segíti, a nála maradt lányával sem tud igazán mit kezdeni és a hétköznapi teendők is megoldhatatlan feladatot jelentenek számára. Élete lassan összeomlik. A sajátos iráni viszonyoknak megfelelően minden képlékeny, mindenki csúsztatásokba, sőt hazugságokba bonyolódik, a hatalom az ügy megoldásában semmit nem segít, így a megoldás is egyre jobban a beláthatatlan messzeségbe vész…

Mint a Családi körben…

A filmben élesen ütközik a viszonylag szabadabb életfelfogású, a vallási előírásokat csak lazán betartó középosztálybéli miliő a bejárónő által képviselt konzervatív, vallásos szemlélettel. Részlet-gazdag képet kapunk a különböző szintű családi és családon kívüli kapcsolatokról, kicsit oly módon, mint ahogy azt régen a Magyar Televízió népszerű társadalomtudományi nevelőműsorából, a Családi körből, csak éppen ahhoz képest kevéssé didaktikus a probléma felvetése és bonyolítása, a végén pedig szegény Ranschburg Tanár Úr nem mondja meg, ki, mit nem csinált jól. Farhadi filmjében gondosan ügyel, mit, meddig és milyen mélységben mutathat meg, tudva jól, az iráni iszlám rendszer nem viccel azokkal, akiket ellenségként jelöl meg. A rendszert ekképpen nem kritizálja, csakis emberi problémákról, ezúttal is egy majdnem-bűnügyről beszél (mint az Elly történetében is). Azonban ahogyan az ügy fokozatosan bomlik ki előttünk, ahogyan ezzel összefüggésben folyamatosan változnak a történet szereplőinek motivációi, indokai, és nemcsak előttünk, nézők előtt, de szinte önmaguk előtt, a filmben is, ahogyan a valóság “héjai” egymás után válnak le; úgy bontakozik ki a tűpontos, finoman raszteres kép a modern Teherán társadalmának egy jellegzetes rétegéről. Farhadi itt már nagyon tudja ezt a nyelvet, hogyan lopja ki társadalomkritikus látleletét az iszlám cenzúra zord és figyelő szemei elől. Nader és Simin válásának története izgalmas és érdekes film, feltéve, ha érdekel minket, milyen az élet ma Teheránban. Asanisimasa: 7/10

A Nehéz idők főszerepében Christian Bale-t látjuk, akiről persze tudható, hogy remek színész, és játsszon akármiben, miatta mindig érdemes az adott darabot megnézni. Rendesen odateszi magát e filmben is, melyben egy háborús sokk utáni depresszióval küzdő, jelenleg állást kereső ex-tengerészgyalogost játszik. Az általa alakított figura tényleg robbanás-, ön és közveszélyes, kvázi klinikai eset, nettó pszichopata. A David Ayer által alaposan (jó hosszan) megrendezett film egyik nagy-nagy erénye, hogy jó nagy teret enged Bale-nek, így az általa alakított karakter teljesen plasztikussá, érthetővé és minden tette indokolttá válik, nem mellesleg szép cizellált képet kapunk az ún. bevetés utáni stressz minden lehetséges aspektusáról is. Bale tényleg a vállán viszi el ezt a filmet, de meg kell említeni elsősorban partnerét, Freddy Rodríguezt (Mike), aki pontos és hiteles ellenpontját adja Bale őrjöngésének, a gyerekkori jóbarát szerepében, mint ahogy szólni kell az összes mellékszereplőről, szeretőkről, különböző gengszterekről, rendőrökről, FBI-ügynökökről, akik egytől egyig a film vérrögvalóját hitelesítik.

Thrillerként hirdetik e filmet, de csak néhány -bár az egész filmen végighúzódó – cselekményszálban az a Nehéz idők valójában, bár akkor is inkább akciókrimi… Én krimi drámának mondanám inkább, ha mindenáron skatulyázni kell, hiszen a film fókuszában egyértelműen a Bale által alakított Jimnek és haverjának, Mike-nak tragikus végű álláskeresése áll, mi által Jim kataklizmaszerű negatív személyiségfejlődésen megy át, ami viszont egyértelműen nem egyedi, személyes sorsa, hanem általános, jellemző tünet a hasonló utat járó fiatal, amerikai férfiak esetében. Kőkemény, brutális, ám messze nem tartalmatlan, erős és igazságos film a Nehéz idők – érdemes megnézni. Asanisimasa: 8/10