asanisimasa

(Az alábbiakban a film jelentését, végkifejletét érintő következtetések olvashatók!) Jelenleg négy olyan filmrendező él ma a világban, akik művészek a szó minden értelmében; öntörvényű, trendeket figyelmen kívül hagyó és egyben azokon átgázoló, globális, átfogó világképet teremtő és azt láttatni tudó, önmaguk által kijelölt pályán mozgó alkotók. David Lynch zenél, Lars von Trier saját mániás depresszióját kezelgeti, Tarr Béla befejezte, de Terrence Malick is szinte csak minden szökőévben áll elő egy-egy filmmel.

Én magam nem voltam nagy rajongója Malicknak. Eleddig rettenetesen idegesített minden filmjét átszövő, méla, ráadásul felületes, modorosan motyogó narrációja, amellyel egy főszereplő belső monológján keresztül közölte aznapi (az évi, az évtizedi) elmélkedéseit, például a háborúról, a nyomorúságot túlélhetővé tevő szeretetről, vagy éppen Pocahontasról és az Új világ misztériumáról. Eddig úgy tartottam, Malick egy tehetségtelen májer, aki valahogyan mindig szerez egy parádés képeket kreáló, festményszerűen gondolkodó operatőrt, valahonnan szerez pénzt néhány igazán nagynevű sztárra, és valóban csodás képek alatt szájunkba rágja, hogy a szeretet…, meg hogy a háború…, és más ezerszer és egyszer hallott közhelyesen filozofáló gondolatot.

Aztán, ahogy Lynchet se fogadtam el egykönnyen, von Triert pedig mostanában utasítom el (Tarr Bélát mindig bírtam, de hát őt mindig is értettem… vagy érteni véltem), elérkezett az a pillanat is, amikor kénytelen vagyok ezt a Malick nevű bácsit is beemelni a Nagyjaim közé: Az élet fája című cannes-i Arany Pálmás filmje ugyanis nem akármi. Úgy tűnik, végérvényesen rátalált saját ritmusára, hiszen ez a harmadik filmje, amely pontosan hat évvel követi az előzőt. A film képi világa ezúttal is lenyűgöző. Emmanuel Lubezki, aki már Az új világot is fotografálta, ezúttal, ha lehet, még jobban parádézott. Nyíljanak akár kozmikus távlatok, cseppenjünk triász-kori őshüllők természetfilmjébe, az élet körforgását bemutató, superHD NatGeo klipbe, vagy akár kapjuk derékre a steadycam-et és komponáljunk azzal soha nem látott beállításokat, Lubezki minden képen korszakos teljesítményt nyújt. Moziban kéne látni e filmet, mely tobzódik olyan fantasztikus képekben, amihez hasonlót talán csak high-tech természetfilmekben (pl. Baraka) vagy olyan természetimádó, attraktív fotósoknál, mint Yann Arthus-Bertrand. Amikor pedig a képek lágyan, alig észlelhetően valamiféle történetté állnak össze, akkor furcsa kameraállásaival, mozgásaival ad sajátos, semmivel össze nem téveszthető hangulatot. Egyetlen hasonló igényű filmet tudok (Tarr Béla három utolsó filmjén kívül) a filmtörténelemből párhuzamként idecitálni, amely mind gondolatiságában, mind vizualitásában e filmhez mérhető: Kubrick 2001 Űrodisszeiáját.

Ez a film is mélyen melankolikus, mint Malick összes filmje, egyszerre próbálja feldolgozni egy fiúgyermek elvesztésének fájdalmát, annak összes konnotációjával egyetemben, egyetemes világképpé növesztve azt. Isten jelen van e filmben, ha ez alatt a katolikus dogmák szerinti Teremtőt értjük. Apa, fiú és látjuk a Szent Lelket is. Malick azonban mer haragudni is Apára – nála egy becsületes, tisztességes, de önfejű, keménykezű, autoriter apát ismerünk meg, Brad Pitt parádés alakításának is köszönhetően. A haragvó és büntető istent, akit fia retteg: szeméből könny csordul, ha megfenyítik, de ez a szörny néha ölelést és puszit is kér…

Két fő idősíkon mozog a film, az egyik – a Brad Pittes – az ötvenes évek Amerikájának egy unalmas és poros kisvárosában játszódik és fő motívuma az apa és fiú kapcsolata. Nincs igazi sztori, csak életképek, fontos hangulatok, ízek, színek, árnyak és illatok. A vacsora közbeni zenehallgatás, a város melletti mezők virágillata, ahogy anya mezítláb táncol a locsoló permetében, az öcs sírós hangja, rohanás az erődben, ilyenek. Közben gondolatfoszlányok, a csalódottság, a frusztráció hangjai, és olykor az örömé is. Néha nevetés. Ezekből áll össze valami, ami nem történet, hanem annál több. Átfogó, hiteles, lírai megjelenítése a gyerekkornak. Minden benne van – aláírom. A csodás képeken megejtően tiszta, őszinte színészi jelenlétek.

Aztán van egy mai szál, melyben egy csupaüveg, csupabeton üzleti negyed legmagasabb felhőkarcolójának legfelső irodájában egy Apa (Sean Penn) telefonon hírt kap, szintén gyermeke elvesztéséről. Isten egyetlen Fiát siratja, és összeomlik. (Főnök, nagyon szét vagy csúszva!)

Közben a néző a témához illő kozmikus távlatokat ugrik át, időben térben egyaránt, olykor a szférák zenéje szól, máskor Brahms 4-ik szimfóniája. Vagy éppen csönd van. A film – Malick vágyai szerint – a megfogalmazhatatlant (kb. Isten lényegét) szerette volna megfogalmazni: ez gyakorlatilag sikerült is, ami bravúr, hiszen ezt a néző tökéletesen érti. Csak éppen szavakba nem képes ölteni… A film végén természetesen a katartikus megsemmisülés vár mindenre, de hát erre már a film kezdeti, kozmikus képeinél lehetett következtetni. Az azonban nagyon elgondolkodtató, hogy a cikk elején említett filmesek közül Tarr utolsó filmjében kihuny a lámpa, von Triernél pedig egyenesen kataklizma következik be. Malick lelke ennél sokkal szebb – azonban sok reményt ő sem táplál. Egyedül Lynch nincs világvége-hangulatban… Ezt is megértük?! 😀 Asanisimasa: 10/10

Nagyon kell tudnia pengeélen táncolni annak a rendezőnek, aki különböző, egymástól tízezer kilométerre és majd’ ugyanennyi kultúrára lévő műfajokat próbál összeházasítani. Nem mintha eddig nem lett volna példa szamurájok kalandjaira a Vadnyugaton, sőt, már cowboyok is tettek látogatást a Felkelő Nap földjén, de láttunk már német grófokat, magyar huszártiszteket, sőt egyenesen űrbéli idegeneket is westernekben. Nincs új a nap alatt az elsőfilmes, így a fentiekből következően, komoly egóval rendelkező dél-koreai Sngmoo Lee bemutatkozó filmjében, amely egyelőre nálunk is az angol címen fut (értsd: emlegetik): The Warrior’s Way, tehát A harcos útja. A valódi bushido-ról azonban csak érintőlegesen esik szó, a film egy igazi őrült műfaji kavalkád, vérbő, B-kategóriás hentelős-komédia, vaskos és konkrét spagetti-western környezetben. Az említett pengeélen táncolás Sngmoo komának az ábra szerint nem nagyon jött be, mert filmje óriásit hasalt, 2010-ben benne volt a három legnagyobb buktában. (40 millió dolláros büdzséből csupán 11 millió csöpögött vissza, értsd: worldwide)

Nem tudom. Nem rossz pedig, én kifejezetten jól szórakoztam az első 15-20 perc után, ennyi kellett ugyanis, hogy megszokjam a film modorát és színeit. Persze, Sngmoo koma nem találta fel e filmmel a spanyolviaszt, az ötlet már minimum 3-szor el lett sütve, hogy a nagy keleti (ezúttal hadd legyen mindegy, hogy hongkongi, japán avagy koreai) harcos, bérgyilkos, ninja, bárki addig végzi szent küldetését odahaza, hogy nem marad tovább maradása fővesztés nélkül, és útja Amerikába veti. Ott aztán próbálja leplezni valódi képességeit, itt például mosodás lesz, de hát a vér nem válik vízzé. Itt a szerelem, valamint az otthon ragaszkodása az, ami gerjeszti a víz vérré válását, a harcos azonban teszi dolgát. és járja útját, hozzávetőlegesen a bushido kérlelhetetlen szabályai szerint.

Sngmoo Lee ügyesen ötvözi a szamuráj- és ninjafilmek műfaji kliséit a western, de főleg a spagetti western kötelező kellékeivel, a vége felé már néhány kifejezetten üdítő viccet is megenged magának (hóember? :D). Persze, minden igazi távol-keleti tempóban és ízléssel felpörgetve, felnagyítva, begyorsítva és lelassítva. Sztori egy alap western-történet, a Hogyan forgassunk átlagos westernfilmet? tankönyv első fejezetéből, istenháta mögötti városkával, nagyon rossz emberekkel, jó emberekkel, valamint bosszúval és párbajokkal. Sok párbajjal. Nem ez a lényeg, ha már beindul a film, hanem a hentelés (kaszabolás, vérfürdő, stb.). Ez süt, ahogyan kell, látványos is, meg minden. Ezt nagyon tudják arrafelé. Sngmoo ráadásul ide is csempész humort, igazi Tarantinósat. De ami furcsa, hogy a vérfürdő közben van szeme és agya a romantikus szálakra is, ami nem sikkad el egészen a film végéig. Egyáltalán, az egész filmet átlengi valami szomorú melankólia, amit más jellegű távol-keleti filmekben már sokszor éreztünk, én azonban ilyen vicces-vérontós verzióban még nem láttam. Tarantino jut eszembe megint, a Kill Bill melankóliája. A film téglavörös-vérvörös színvilága, a poros préri mélyén veszteglő cirkusz groteszk arcai és bizarr atmoszférája pedig a kitűnő Carnivale-sorozatot… Szóval, én bírtam ezt a bukós filmet, ami (számomra legalábbis) kifejezetten szórakoztató lötyögésnek bizonyult, így vasárnap délután. Asanisimasa: 6/10

A film forgalmazójának (Mozinet, amúgy riszpekt nekik!) ajánlószövegével ellentétben, egyáltalán nem gondolom, hogy a Srác a biciklivel, tehát a 11 éves Cyril igazi, rossz gyerek lenne. Nem csak azért, mert már Henning Köhler óta tudjuk, hogy rossz gyerekek márpedig nincsenek, hanem azért, mert Cyril nem rossz. Csak szar neki az élet: anyjáról nem tud semmit, ám apja is elhagyta, ezért nevelőintézetben él. Az élet őt igen korán érő kihívásaira adott ösztönös válaszait nem szabad bármiféle rosszaságként felfogni, hiszen e filmből is nyilvánvaló, pusztán csak túlélni akar, egyetlen igazi “barátjával”, a biciklijével együtt. Éppen olyan játszani, hülyéskedni akaró, szeretetre vágyó kisfiú ő, mint minden más kortársa. A belga Dardenne-testvérek (Jean-Pierre és Luc), mint az európai film egyes számú szociális lelkiismeretei az ő tanulságos sorsát tárják a nézők elé eme soron következő tanmeséjükben.

Dardenne-éket nem francia nyelvterületen olykor könnyedén el szoktuk intézni egy-egy kézlegyintéssel, mondván a franciák kissé felülreprezentált liblingjei ők, hiszen bármit csinálnak, az biztosan nyer valamit Cannes-ban. E film is nyert, a zsűri különdíját, mint ahogy ezt megelőzően tényleg szinte mindegyik filmjük, de azért ne gondoljuk azt, hogy érdemtelenül. Az biztos, hogy nem nézőbarát filmek ezek, hiszen a világ mai nyamvadt állása nem kedvez annak az alkotói attitűdnek, hogy a valóság rücskös fenekét mutogassuk a nézőknek – illetve, a nézők erre nem kíváncsiak. Mindenki tisztában van azzal, hogy az élet szar, a dolgok nehezen haladnak egyről kettőre, ezért, ha még valaki arra vetemedik, hogy fölös pénzét moziban költse el, az inkább valami csilivili hollywoodi 3D-re, vagy valami ordítva röhögős, fél grammos baromságra áldoz. E film is nyilván néhány budapesti art-moziban fog futni, s mindössze néhány szociológia-, pedagógiaszakos egyetemista, illetve gyakorló szakember fogja megnézni, majd aztán nyilván a Dunán valamivel többen – pedig ha valami, akkor ez a film mindenképpen nagyobb figyelmet érdemelne, hiszen gyakorlatilag az első kockától az utolsóig hiteles, igaz, valódi, tanulságos. Talán egyetlen kis megbicsaklástól eltekintve, hiteles is, nyoma sincs a korábbi Dardenne-filmek (például ez és ez) “hamiskásságainak”, bujkáló, l’art pour l’art artisztikusságnak, szelíd, de mégiscsak meglévő didaktikának, ilyesmiknek.

A Srác a biciklivel tiszta, egyenes és igen erős kis film, minden jelenetét elhiszem, ismerem, kivéve talán amikor az inkriminált köteg pénzt eldobja a srác. Nem hiszem, hogy van olyan intézetben nevelkedő gyerek, aki egy vastag köteg eurót eldobna magától – persze, ezt ki sem zárhatom. Nyilván van olyan fokú érzelmi sokk, ami erre sarkalna valakit, de nem akarom megtudni. A film drámaisága azonban mindenképpen megkövetelte ezt a tettet, és a srác is így maradt ezáltal tulajdonképpen tiszta. Manipulatív eleme ez a történetnek, és talán nem is az egyetlen, mégsem lóg ki a lóláb. Dardenne-ék bravúrosan szerkesztik a történetet, nagyon ismerik az életet, nem holmi íróasztal-filmesek ők, így tulajdonképpen igazi, valódi a film, cakkumpakk. A szereplők, köztük a címszereplő Thomas Doret, ad hoc gyámja, Cécile De France vagy Dardenne-ék állandó színésze, a felelősségét lazán kezelő apát alakító Jérémie Renier, kivétel nélkül olyannak tűnnek, mintha saját életüket játszanák. Hús-vér figurák, életszerű mondatokkal, igazi testszaggal, sebekkel és érzelmekkel. A végkifejlet furcsa hajtűkanyarja is csak azt az érzést erősíti a nézőben, hogy ezúttal nem egy filmet, hanem az élet egy kiragadott szeletét nézte meg, az utolsó jelent kivezet a moziból, ki, az utcára. Asanisimasa: 9/10