asanisimasa

Az Alzheimer-kór valahol ott kezd súlyossá válni, amikor kimégy valamiért a konyhába, de mire kiérsz, elfelejted, miért indultál. Ezzel párhuzamosan, a párod észleli, hogy kimentél a szobából, és utánad indul, de mire kiér ő is a konyhába, már elfelejti, miért indul ki. Ott álltok mindketten a konyhában és fogalmatok sincs, mit kerestek ott… Az pedig már a vég, amikor már azt sem ismeritek fel, hogy az a hely, ahol álltok, a ti konyhátok, és az az ember, aki mellettetek áll, az az életetek párja, akivel leéltetek hozzávetőleges boldogságban minimum 40 évet…

Gena Rowlands egy idős nőt alakít a Szerelmünk lapjai című filmben, aki egy szeretetotthon lakója, súlyos Alzheimer-kórban szenved, tulajdonképpen semmire sem emlékszik korábbi életéből. Az ápolók lökdösik túl minden egyes napon, csak egy idős betegtársa jár be hozzá, és egy fekete könyvből olvasson fel neki történeteket egy hajdani szegény asztalossegédről és egy gazdag, déli lányról…

Ha lenne minden idők legromantikusabb filmje-szavazás, akkor ez a film minden bizonnyal benne lenne az első tízben, hiszen ha ez nem, akkor semmi. Ami a csövön kifér, ahogy szokás ezt mondani. Szegény fiú, gazdag lány, akik a család ellenkezése dacára szeretik egymást, de jön a háború, a fiú katonának, a lányt pedig eljegyezi a hozzávaló, gazdag, de kedves másik fiú. A fiú azonban visszajön, de a lány már eljegyezve, gonosz anyuci pedig nem adta át a 365 db levelet, amit a fiú írt, satöbbi, satöbbi. A másik szálon pedig az emlékezetvesztéses néni hallgatja a történetet – a könnycseppek vészesen gyűlnek a szemekben. Mondom, ami a csövön kifér…

Nick Cassavetesnek megadatott, hogy saját édesanyját rendezze, ami a filmek világában járatosabbak számára lehet megható tény, főleg a film ilyetén szituációjában. A történet tálcán kínálja a borzalmas giccs elkövetésének veszélyét, szerencsére az ifjú Cassavetes örökölt valamit apja karakán, férfias bátorságából és művészi elkötelezettségéből és sikerül a filmet mindvégig a még emészthető, de nem émelyítő érzelmesség és nem érzelgősség vékonyka ösvényén tartani. Persze, elsősorban női film a Szerelmünk lapjai, ilyet férfiembör nem néz (legfeljebb újság álcája mögé bújva és onnan kipislogva…), vagy egyedül, beviszkizve és bőgve, mint a szamár. A hölgynézők viszont korra való tekintet nélkül kajálják, ezt bizonyítja, a majdnem 10-es tetszési index is a port.hu-n. Ryan Gosling és Rachel McAdams édes pár, szimpatikusak és szerethetők, még Gosling is viszonylag élőnek tűnik így fiatalon. A történet őszintének és tisztának tűnik, még akkor is, ha túl cinikusak vagyunk már ahhoz, hogy mindezt, amit látunk, el is higgyük. De ez egy romantikus mese az örök szerelemről – így nincs is ezzel gond. Philemon és Baucis történetének egyfajta szabad, modern parafrázisaként is nézhető e film. Asanisimasa: 8/10

Hogy végül is mivel kezdődött minden, azt nem igazán tudjuk meg e filmből. Nyilván sokkal régebbről ered minden, ami Ben, a híres hollywoodi filmproducer csillagának leáldozásához vezetett, ám nyilván nem lehet mindent Ádámnál elkezdeni… Hollywood kulisszái mögé pillanthatunk be tehát a Minden azzal kezdődött című filmben, melynek létrejötte tulajdonképpen Robert De Niro lelkiismeretének köszönhető. Ő játssza Bent, a filmbéli producert és ő az igazi producere is a filmnek. Amit most mondok, az szigorúan csak az én feltételezéseimen alapszik: amikor e film készült, akkortájt legyintette meg a halál szele De Nirót, ismertek a hírek rákos betegségéről. Az is ismert, hogy “komoly” filmben régen láthattuk őt, és az a tény, hogy súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, nyilván komoly önvizsgálatra sarkallhatta, ennek eredménye ez a furcsa film. Kapóra jött neki Art Linson szétcsúszó életű hollywoodi producerről szóló forgatókönyve, melynek kapcsán elmondhatja, ő hogyan látja Hollywoodot. De Niro telefonhívására pedig jónevű sztárok sora vállalt egymondatostól nagyobb szerepekig részvételt e történetben, saját, önazonos személyiségükkel adva meg annak hitelét, Sean Penntől Bruce Willisig, míg Kirsten Stewart, John Turturro, vagy Stanley Tucci elképzelt, de igen valóságos filmgyári figurákkal gazdagították a történetet.

Nem igazán sztori az, ami a Ben nevű producerrel történik e filmben, inkább hollywoodi életképek, jellegzetes szituációk sorozata, tipikus figurákkal az érzéketlen, csak a bevételt számoló producerektől a hisztis sztárokon át a mindig igen fontosnak mutatkozó semmirekellőig, akikből ezrek sertepertélnek minden filmforgatáson. Ben magánélete romokban, életét autójában és tárgyalásokon tölti, miközben gyermekei egyre távolabb kerülnek tőle. Munkája valójában már nem érdekli, s ezen okok összessége szinte törvényszerűen hajszolja bele a rossz döntések egymásutánjába. Robert Altman szelleme kísért végig a filmen. Sajnos Barry Levinsonnak (és De Nirónak) nincs olyan szarkasztikus humora és nem képes(ek) Ben szétcsúszását olyan apokaliptikus látomásként megmutatni, ahogy tette volt Altman pl. A játékosban. Így kissé unalmas a film, bár akadnak igen szellemes jelenetek és benyögések is, szép számmal. Asanisimasa: 5/10

Almodóvar ha svéd lenne, ő lenne az Ingmar Bergman. Látszólag ég és föld, de valójában igen közel áll egymáshoz e két világhírű rendező, mindketten nagy boncmesterei az emberek között feszülő kapcsolatoknak, vérmérsékletükben, kultúrájukban, mentalitásukban különböznek, korosztályukban különböznek, de ha találkozhattak volna, gondolom, jól megértették volna egymást. (Persze, akár találkozhattak is…) A Tűsarok már egy nem ismeretlen, de azért pályája és sikerei elején járó rendező filmje, mely akár tisztelgés is lehet az ekkor már pályája végén baktató Bergman előtt, hiszen a film alapszituációja gyakorlatilag ugyanaz, mint az Őszi szonátáé. Egy erős egyéniségű, művészként élő anya és a karrier miatt elhanyagolt lányának bonyolult kapcsolatát vizsgálják mindketten, aztán persze a filmek cselekménye már más-más lelki utakon kanyarog tovább, de Almodóvar egy dramaturgiailag fontos pillanatban nem mulasztja el kimondatni szereplőivel: olyan ez az egész, mint az Őszi szonátában.

Almodóvar persze a színpaletta összes színét használja, szinte már csiricsárén, szereplői látszólag úgy játszanak, mintha egy délutáni dél-amerikai szappanoperába pillantanánk – de valamiért ott ragadunk. Először talán a filmtörténelem egyik legerotikusabb szexuális aktusa miatt, melyben egy transzvesztita férfi teszi magáévá addigi barátnőjét, talán mert elképesztő színészeket látunk. Victoria Abril (Rebeca, a lány) akaszt meg elsősorban, brutálisan jó színésznő, és elementárisan játszik ezúttal is. Vibrálása, élénk gesztusai nem üres kalimpálások, hanem mélyen átélt, valódi érzelmek, legalábbis egy pillanatig sem kételkedünk ebben. Marisa Paredes (Becky, az anya) jóval visszafogottabb, de egy fortyogó vulkán lakik benne. Almodóvar egy szertelenül előkapott krimi kliséjébe kergeti bele őket, melyben aztán egymásnak feszülhet a két nő, a rendező frivol észjárásnak köszönhetően, a közös pasi meggyilkolása kapcsán. Almodóvar ugyanolyan precízen rajzolja figuráinak személyiségét, mint Bergman, pontos és hiteles a szereplők minden reakciója. Virtuóz módon játszik a műfajokkal is, melodrámát krimibe olt, kever hozzá egy kis komédiát, majd vissza az egész a melodrámába, a végén pedig a melo- előtagot is elhagyja. Marad a tiszta  és mély dráma. Asanisimasa: 9/10

A Kezdők magán hordozza az ún. ‘független film’ minden jellegzetes ismérvét. Először is, nem áll mögötte ismert, nagy hollywoodi stúdió, csupán a fesztiválsikerek okán karolta fel terjesztését egy profi forgalmazó (Focus Features). Amerikai viszonylatban bagóért, mindössze 3.2 millió $-ból készült, melyet azóta minimum megötszörözött a bevételi oldalon. Rendezője, Mike Mills kvázi kezdő filmes, már nagyjátékfilmes értelemben, amúgy kismillió reklám-, doku- és kisjátékfilmen, valamint zenei videoklipeken tanulta ki a filmkészítés csínját és bínját, ha nem éppen grafikuskodik, vagy zenél. Témaválasztása meghökkentő, elbeszélőmódja eredeti, de bőven fogyasztható és illedelmes.

A film főszereplője, Oliver (Ewan McGregor) tulajdonképpen Mills alteregója, a történet pedig saját életrajzának (gondolom) kiszínezett reprodukciója. Oliver szintén grafikus, mint a film szerzője, akit édesanyja évekkel ezelőtt rákbetegségből kifolyólag elhagyott, s akinek édesapja (Christopher Plummer) ekkor, 75 évesen és negyven évi házasság után látta idejét kinyilatkoztatni, hogy meleg. A film e hír, apjának évekkel későbbi, szintén a ráknak köszönhető halála, valamint ezekkel párhuzamosan, az igazi szerelemre való rátalálás (Anna – Mélanie Laurent) nehézségei okozta sokkhalmaz feldolgozásáról szól. A film szerkesztéséből is látni, hogy alapvetően grafikus gondolkodású a rendezője, hiszen az összesen néhány évtizedet átölelő történet töredékes kis történetei mintegy papírlapokra rajzolva, összekeverve, majd a kupacból szinte tetszőleges, de valahogy mégis “jó” sorrendben kiválogatva és egymás mögé fűzve jelenítődnek meg.

A filmet valami csendes, finom melankólia jellemzi, mégis alapvetően optimista, pozitív a végkicsengése. Minden jeleneten érződik, hogy valódi, megélt szituációkról mesél Mills, hiszen minden szó, szín, kép, karakter, helyzet és fordulat spontán és természetes. A színészek ehhez mérten jól és hitelesen játszanak, talán csak apu új barátját alakító Goran Višnjić (Kovác doki a Vészhelyzetből, ugye) meleg aerobik-edzője karikaturisztikus egy kissé. A szomorú fordulatai ellenére végül mégis egy üde, kellemes és bájos kis történet kerekedik Oliver elcseszettnek tűnő életéből. Nyilvánvaló az is, hogy ebben a nagy sikerekre és nagy pénzre hajtó nagy stúdiók (és az ő közönségük) semmi különlegeset nem fog látni, azonban nyilvánvaló az is, hogy messze nem kíváncsi mindenki a sablonos hősökre, ezerszer látott love storykra, és a méregdrága, ám rettenetesen üres látványosságokra – az övék lehet ez a “kis” film. Asanisimasa: 7/10