asanisimasa

Úgy tűnik, Steven Spielberg magára maradt. Nincs már kinek mesélnie, a gyerekek felnőttek, a barátok jóindulattól eltelve megmaradnak a semmitmondó hátba veregetésnél, ellenségek olyan messze vannak a birtok kerítésein túl, mint a közönség. Így mesélni viszont igen nehéz. Nem is megy. Én még emlékszem rá, amikor az ET-t néztük a mozikban, az egész mozi bőgött, a Cápa után nem mertünk még az uszoda medencéjébe se beleugrani, az Indiana Jones után érdekelni kezdett a régészet, aztán arra még emlékszem, hogy a Jurassic Park után minden 3-10 éves kissrác polcát dínóerdő díszítette, na ja, a Schnidler listája közben még az RTL se mert reklámot adni… Szerintem mindenki érezte ezeken a filmeken a személyes varázst, hogy ezeket a történeteket Spielberg személyesen neki meséli, holott nyilván saját gyerekeinek csillogó szembogarát látta maga előtt. De ezt a közönség nem érezte. Aztán a gyerekek felnőttek, és már nem érdekli őket a papa meséje, és az saját kedvére, hobbiból gyártja tovább méregdrága játékait. Bármit megengedhet már magának, akár ezt a CsatalóHadak útján című patetikus izét is, nincs kontroll. Nincs az, hogy: Papa, ez már uuuncsi, ezt hallottuk már…

Teljes erővel támad a hollywoodi háborús giccs, csak éppen ezúttal nem Ryan közlegény áll a főszerepben, hanem egy ló. Karrieremet egy lóért! – ébredhetett Pista izzadságfoltos alvótrikóban a fogantatás pillanatában. Szinte arcpirítóan sematikusan fordulgat az első világháborús történet, Spielberg mégis el tudta érni, hogy csak a szentlélek (ó, bocsánat) tartja össze a filmet, hogy ne törjön három darabba. Lehet, hogy tévésorozatnak indult ez a remekbe gányolt project? Erről az alig leplezett epizodikus szerkezetről nem nagyon tudok másra gondolni… Aztán azért a végére azért össze lett ragasztva minden, keresztül-kasul tekerve szigszalaggal, hogy elguruljon az Oscar-díj gáláig. A karakterek közül tényleg a főszereplő lovacska (a Joey nevű) a legcizelláltabb, legalább annyi arca van, mint Harrison Fordnak az Indiana Jonesban, bár azt még szerettem. A sötét ló, Joey haverja (vagy szerelme, nem tudom, 12-es karikát visel a film, így nem tudom ezt megítélni) már nem kap ennyi teret, bár egy lónak még mindig nagyon emberi ő is. Az emberi karakterek… hagyjuk. Semmilyenek, még Benedict Cumberbatch is, aki maradna csak biszex Sherlocknak inkább. Emily Watson, szegény. A főszereplő srác, senki. A “vicces néger” kötelező karakterét egy gúnár, EGY GÚNÁR alakítja!!! Janus Kaminski szétszínezett képei között egyetlen természeteset nem találni, ellenben mindent ki lehetne varrni arra a közmondásos falvédőre. Ha komorba fordul a cselekmény, akkor sötét fellegek gyűlnek, köd száll le, sőt az eső is szakad. Ha felcsillan a remény a pozitív fordulatra, akkor kisüt a nap. A kísérőzene dettó, John Williams, egyem a fülét. Ha komor, akkor mélyhegedű, cselló, bőgő, borongós, borongós, ha pozitív, akkor csilingel, trombita, cintányérok. Eh. A csúcsjelenetben úgy rohan egymásnak Joey, a ló és gazdája, a hős parasztgyerek körülbelül 300 méteren keresztül, egy lövészárokban, hogy azt hihetjük, ennek csúnya nagy állatos szex lesz a vége. Ja, a 12-es karika, akkor csak nagy puszi-puszi. Üstdob, cintányérok, fanfárok, felhők el, éééééés….A NAP! Még napot kérek, még több napot! Hát, tudjátok. Inkább megnézem egymás után 10-szer a Béla Torinói lovát, mint ezt, még egyszer. De még inkább Huszárik Elégiáját, bár amúgy tényleg szeretem a lovakat… Asanisimasa: 2/10

(Jesszus, most, hogy képet keresek e cikkhez, látom, Joey nem is igazi! CGI, műanyag, gagyi.)

Nehéz eldönteni, valójában kiről is szól ez A Vaslady című film? Margaret Thatcherről, aki konzervatív pártvezetőként lett Anglia első női miniszterelnöke, vagy Meryl Streepről, akit, ezúttal Thatcher megformálásáért, a filmtörténelemben egyedülálló módon, tizenhetedszer jelöltek a Legjobb női alakítás Oscar-díjára? Az egyik nagy politikus, a másik nagy színésznő – a film mintha így már nem is lenne annyira lényeges…

„Nem időszerű”
Mikor e sorok íródnak, a film már kint van az angol mozikban, a nép kajálja, a kritikusok fanyalognak. Maga, a jelenlegi miniszterelnök is megszólalt ez ügyben, véleménye szerint a film bemutatása „nem időszerű”, valamint hogy nem Margaret Thatcher politikusi nagyságára, hanem időskori demenciájára koncentrál… Nem hiszem, hogy bárhol a világon politikusoknak kellene művészeti alkotásokat (tekintsük e filmet is ennek) véleményezniük, bár magánvéleménye mindenkinek lehet. Az enyém az időszerűség kérdésében annyi, hogy nem szerencsés még élő személyt alapvetően fikciós műfajú játékfilmben megörökíteni, legyen az a huszadik századi történelem egyik jelentős figurája, vagy Kis Jancsi a sarki vegyesboltból. A tényeket elvitatni úgysem lehet, minden más pedig a szubjektív megközelítés témakörébe tartozik. Thatcher első női miniszterelnöke volt Nagy-Britanniának, ráadásul a konzervatívok színeiben, ami tekintve az angolok hagyományokhoz való görcsös ragaszkodását nem más, mint a demokrácia himnikus dicsérete. Konzervatívként viszont nem véletlenül érdemelte ki (amúgy az oroszoktól kapott, de büszkén vállalt) Vaslady gúnynevet. Vaskézzel és vasakarattal haladt az általa üdvözítőnek tartott politikai úton, lépte nyomán ipar serkent, háborút győzött, kommunizmus dőlt, viszont terroristák bombái robbantak, nőtt a társadalmi szakadék, komplett rétegek szakadtak le a szegénységbe, és lassan saját támogatói is megelégelték az állandó „csicskáztatást”, ahogyan az ellenzékeik becézték kormányzati stílusát. Lady Thatcher azonban jelenleg 86 éves, és köszöni, jól van. Bár e korban nyilvánvalóan már akadnak bizonyos problémák… – tehát Cameronnak is igaza lehet, hiszen ha a film kritikus hangot üt meg, akkor simán le lehet „ellenzéki propagandázni”, de ha himnikus dicsőítés, akkor meg a legkevésbé sem elegáns. Arról nem is szólva, hogy egy úriember nem röhög egy idős, tiszteletre méltó hölgy „gyengeségein”, még akkor sem, ha az illető fiatalabb korában vaskézzel irtotta a gyengeségnek még a látszatát is.

17-ből eddig 2
Meryl Streep eddigi gazdag pályáján, jó néhány vitrinnyi egyéb díj mellett idén 17-ik alkalommal jelölték a Legjobb női alakítás Oscarjára, ami világcsúcs. Eddig kétszer el is nyerte és érik a harmadik is, hiszen elképesztően látványos, amit nyújt Thatcher figurájában. A hetvenes évek elejétől napjainkig legalább 5-6 különböző korú Thatchert játszik, mind mozgásban, mind hangban, mind természetszerűleg változó személyiségben, tökéletes illúziót keltően. Még az angol akcentust is megtanulta, szinte perfektül, ráadásul a jellegzetes thatcheri fogsort híven utánzó protézist használva. Tényleg elképesztő alakítás, de ugyanilyen elképesztő maszkmesterének és fodrászának teljesítménye is: J. Roy Helland és az egész make-up csoport szintén méltán lett Oscarra előterjesztve.

Na, de hová tűnt a film?
Megvan az is, csak éppen tényleg picit a háttérbe szorult a nagy csinnadratta miatt. Valamit azért mutat, hogy a nyíltan és aktívan demokrata Streep alakítja a politikailag éppen ellentétes táborba tartozó Thatchert, ami természetesen nem ügy, hiszen egy színésznek mindent el kell tudnia játszani, de azért egy pici utalás ez a „művészi attitűdre”. Mindettől függetlenül azonban egy komplett, a történelmi tények tekintetében igen hitelesnek mondható életrajzot kapunk Phyllidia Lloydtól, akinek ezt megelőző egyik elsöprően sikeres Streep-opuszt, a Mamma mia!-t is köszönhetjük. A Vaslady természetesen nem zenés komédia, bár hangsúlyosan van jelen a zene is, a címszereplő életének egy pillanatában fontos, jellemző ária (Casta Diva a Normából) vagy musical-sláger (Shall We Dance? Rodgers és Hammerstein The King and I című musicaljéből), vagy éppen egy utcai tüntetés jelenetébe vágó ugrálós punk-rockszám formájában, csak itt megmarad az illusztráció szintjén. Évtizedeket oda-visszaugráló, mozaikszerű tér-időszerkezete is tökéletesen megfelel egy érdekesen elmesélt életrajz formájának, ebben nincs semmi újszerű és meghökkentő. Főleg, hogy a rendezőnő mindvégig erősen koncentrál témájára, és hozzá méltó vaskézzel nyisszant le minden attól elidegenítő karaktert, vagy eseményt. Csupán Thatcher férjére, a vicces Denisre (Harry Lloyd, illetve Jim Broadbent) pazarol egy picivel több időt és figyelmet, de hát mégiscsak ő volt a Vaslady életének párja. Nem érzem tiszteletlennek Thatcher demenciájának filmbéli ábrázolását sem, éppen ezekben a jelenetekben látszik legemberibbnek, legnőiesebbnek, legkedvesebbnek. Aktív korában pedig egy valóban nagyformátumú, erős és határozott asszonynak mutatja, tehát egy igen reális kép az, amit Lloyd rajzol róla. Talán elegánsabb lett volna, ha várt volna még vele néhány évet, és akkor bátran erősebb kontúrokat is húzhatott volna, így viszont „csak” korrekt munkának mondanám e filmet.  Asanisimasa: 7/10

Természetesen, az Ördögsziget című film eredeti norvég nyelven nem véletlenül szól úgy, hogy Bastøy királya… A címben említett sziget ráadásul mindössze helyszíne, de nem főszereplője ennek a valóságban megtörtént, lenyűgöző kiállításban, gyakorlatilag hibátlanul elmesélt történetnek. Mindez bárhol, bármikor megtörténhetett, most is történik és meg is fog történni, amíg lesznek büntetőintézmények, fegyencek és fegyőrök.

Bastøy
Bár se szeri, se száma az irodalom- és filmtörténetben a különféle fegyenctelepen, nevelőintézetben és a legkülönfélébb büntetőtáborokban játszódó történeteknek, az Ördögsziget elsődlegesen Francia-Guyana hírhedt börtönszigetét jelenti, ahol egy bizonyos Pillangó nevű volt a leghíresebb rab. Bastøy ezzel szemben a norvég fővárostól, Oslótól mintegy 75 kilométerre délre található sziget, kb. 3 kilométerre a legközelebbi parttól. Körülötte a fjord mély, jeges vize. A sziget ma a világ egyik első „ökológiai büntetőintézménye”, ahol a jobbára kisebb horderejű bűncselekményekért elítélt rabok faépítésű barakkokban laknak, nappal a sziget farmján dolgoznak, biozöldségeket és efféle hasznos és egészséges dolgokat termelnek, szabadidejükben lovagolnak, halásznak, teniszeznek, télen sífutnak. Kvázi szanatórium, ha nem kényszerűségből lennének itt. Valamit elmond azért a sziget nehezen megközelíthetőségéről (elhagyhatóságáról), hogy éjjelente elegendő, hogy csupán néhány civil maradjon a szigeten. De nem volt ez mindig így. 1900-1953-ig fiatalkorú (fiú) elítéltek büntetőtelepe működött a szigeten, borzalmas körülmények között. A 10-18 éves fiúk barakkjaiban nem volt fűtés, az ellátás alig ütötte meg az elégséges szintet. A nevelők erőszakosak voltak, és nem ritkán vissza is éltek hatalmukkal. 1915-ben aztán lázadás tört ki a nyomorúságos körülmények és az erőszakoskodások ellen, amit csak katonai erővel lehetett elfojtani. A film ennek történetét meséli el.

Közhely, sablon, klisé
A börtön-történetek mindig egy kaptafára születnek. Adott egy merev és szigorú szabályrendszerek szerint működő, többé-kevésbé zárt intézmény (börtön, büntető- vagy koncentrációstábor, nevelőintézet, vagy akár bentlakásos kollégium), melyben csak akkor élheted túl a mindennapokat, ha fejet hajtasz és engedelmesen tűröd a megaláztatásokat. A túlnyomó többség így is él, de mindig jön egy új fiú, lány (stb.) akiről ráadásul sokszor sejthető, hogy ártatlanul ítélték el. Így könnyebb őt felmenteni a szabályok alól kibújás miatt, hiszen ez az új jövevény mindig renitens. Ő nem „kocka”, nem idevaló. Kiáll a jogaiért, az igazságért, az emberi méltóságért. Aztán vagy megtörik és mártírrá válik, vagy megszökik és szabaddá lesz. Ez utóbbi főleg a könnyedebb, kalandos történetekre jellemző, a drámai és egyéb komoly, sőt komor hangú börtönmesék szinte mindig tragédiában, de erkölcsi győzelemmel végződnek. Ezeket a kliséket az efféle történetekben nem nagyon lehet megkerülni, különben azok hitelességüket, komolyságukat vesztenék. A hatalomnak mindig az egyén fölé kell kerekednie, de mindig az egyéné az erkölcsi győzelem. Ha ez fordítva lenne, az a diktatúra propagandája lenne, így viszont erkölcsi, etikai tanmese. Igen klisészerű az Ördögsziget című film sztorija is, azonban megfellebbezhetetlenül hitelessé teszi valóságossága, valamint igényes, esztétikus kivitelezése, klasszikus, katarzisban kiteljesedő művészi íve. És morális egészségünk lenne veszélyben, ha nem lenne sablonos a végkifejlete…

Király
Tagbaszakadt, erős fiú Erling. Gyanítjuk csak, hogy valami szörnyű véletlen okán kerülhetett erre a szigetre. Mindenesetre súlyos pofonokkal megtámasztott határozott kiállásával hamar kivívja régebb óta ott lévő társai előtt a kellő tekintélyt. A gyengébbeket segíti, a gonoszokkal felveszi a harcot. Benjamin Helstad jól adja. Királyi alkat, csak éppen írni és olvasni nem tud. Ellenfele hamarosan csak az intézet alapvetően humánus, de állása, hivatása és a törvények iránt legmesszebbmenőkig lojális igazgatója lesz (Stellan Skarsgård ismét perfekt). A harc köztük zajlik valójában, nem kétséges, milyen kimenetellel. Erlingnek a szabadságáért súlyos árat kell fizetnie. Az ilyen nagyszabású játékfilmek készítésében nem éppen tapasztalt Marius Holst jó arányérzékkel, klasszikus veretben meséli el a történetet. Az Ördögsziget igazi „nagy film”. Igényes, fagyos-jeges, kékesszürke, de csodaszép képek, még akkor is, ha a brutalitást ábrázolják (John Andreas Andersen), néhány igazán emlékezetes, festményszerű kompozíció (pl. a bálnavadászat, vagy amikor a hadihajó előtűnik a ködből). Egytől-egyig egzakt és hiteles színészi jelenlét (Kristofer Jonernél jelenleg nem tudok elképzelni undorítóbb férget – ő Brathen nevelő, a lázadás botrányköve), bár a jellemek az igazgató és Erling árnyalt karakterének kivételével meglehetősen sematikusak. Minden klisészerű fordulata ellenére azonban mégis nagyon szép, felemelő, egyben gyomorba vágó, hatásos film az Ördögsziget.  Asanisimasa: 8/10

Az csak a saját idiótaságomat jelzi, hogy már minimum egy éve porosodik nálam ez a Tiszta napfény című film, melyre felületesen rápillantva mindig azt hittem, hogy Nyikita Mihalkov Csalóka napfénye… Holott közel sem, és nem csak azért, mert a ’tiszta’ nem egyenlő a ‘csalókával’. Ez a film amolyan tipikus független film és amerikai. Kínban is van a forgalmazó, amikor valamilyen műfaji kategóriába bele kellene suvasztania, a kényszerűen választott ‘vígjáték‘ is hülyeség, mint bármi más, talán még a ‘dráma‘ lenne a legmegfelelőbb, ha ahhoz nem fűződne annyi komor és komoly előérzetünk. A film ugyanis messze nem komor, bár komolytalannak se mondanám.

A két főszereplő, Rose (Amy Adams) és Norah (Emily Blunt) testvérek és nem éppen kényezteti őket az élet. Norah kissé lökött apjánál (Alan Arkin) dekkol, Rose pedig takarítónőként próbálja eltartani magát és nyolcéves fiát. Ez a kiindulási pont, innen aztán minden csak romlik. Rose rendőr szeretője javasolja a kiutat: alapítsanak egy céget, mely különféle bűnesetek, gyilkosságok és öngyilkosságok utáni takarítást vállalná el, jó pénzért, hiszen ez főleg rengeteg vér, egyéb testnedvek és emberi maradványok jelentené. Ez a cég lesz a címbéli Sunshine Cleaning… A nővérek sorsa felívelni látszik.

A bizarr téma, és a film problémafelvetésének erősen szociális aspektusai ellenére a film mégis kifejezetten derűs. Tobzódik igen kedves, meleg és emberi pillanatokban, és a véres jelenetek sem mennek el a Tarantino-féle (aki írt már egy hasonló témájú, de ennél lényegesen bénább filmet, a Vérfagyasztót) abszurd vérfétisbe, hanem megmaradnak a szemérmesebb NCISCSISCNI Helyszínelők-epizódok cenzúrabarát látványvilágánál. A takarítás amúgy sem a történet fősodra, hanem annak csupán egy érdekes, furcsa eleme, a lényeg a két nővér, a gyerek és a nagyapa sorsának alakulása. Kifejezetten jól esik nézni, ahogy a randa, brutális és barátságtalan külvilágban a jó emberek azért több-kevesebb nehézség árán bár, de megtalálják egymáshoz az utat, és együtt, összefogva boldogulnak. Christine Jeffs rendező és Megan Holley forgatókönyvíró ezt a pozitív, bár közhelyes üzenetet a történet eredeti fordulataival, kevés vonással, de kitűnően jellemzett, hús-vér karakterekkel, tökéletes őszinteséggel és hitelességgel, mély emberismerettel és -szeretettel hozza tudomásunkra e kedves kis filmben. Asanisimasa: 7/10

A sajnálatosan (rákos daganat műtéte utáni komplikációk miatt) idejekorán eltávozott Anthony Minghellát nem az ilyen történeteiért szerettük meg, ami viszont nem jelenti azt, hogy a Bűnös viszonyok annyira gyenge lenne. Utolsó rendezésében hazatért Londonba, és mintha megérezte volna közelgő halálát, az egész filmet valami melankolikus béke, illetve a megbékélés iránti igény hatja át.

Persze, a sztori nem mondható valami spontánnak, sőt, néhol kifejezetten mesterkéltnek hat. Egy fiatal, nagyreményű építész (Jude Law – Will) a költségkímélőbb megoldásokat keresve London egyik zűrösebb, ám olcsóbb kerületébe, a King’s Crossra költözteti irodáját, amit a környéken lebzselő délszláv menekültek, illetve azok unalmukban akrobatikus képességeket (lásd: Yamakasi) fejlesztő fiaik, unokaöccseik és komáik egymás után rögtön többször is kirámolnak; visznek mindent, amit látnak. Ezzel párhuzamosan, Will családi élete sincs a legnagyobb rendben: svéd származású feleségével (Robin Wright Penn – Liv) kezd kihűlni kapcsolatuk, s autista lányok is állandó gondoskodást igényel. A rendőrség tétlenkedik, így Will önmaga veszi kezébe az iroda éjjeliőri teendőit, minek következtében családi élete tovább romlik, viszont sikerül az ismét betörni szándékozó fiatal bűnözőt hazáig követnie. Egy véletlen következtében aztán hamarosan meg is ismeri a bosnyák menekült fiút, valamint varrásból élő édesanyját (Juliette Binoche), akivel furcsa, egyre mélyebb barátságba, sőt szerelmi kapcsolatba kerül. A történetnek ezzel azonban még messze nincs vége…

Will alapvetően szelíd alkat, és mindent szeretne jól csinálni, figurája egyfajta hétköznapi szupermen. Olyan pasi, amilyen nincs. A betörőnek is megbocsájt, amikor meglátja, hogy érdeklődik az építészet után, valamint megismeri családját, történetét. Az sem mindennapos, ahogyan a fiú anyjával viszonyba bonyolódik, közben pedig saját házasságát is megjavítja. Türelmes, toleráns, megértő, még a kocsiját “kölcsönvevő” kurvával is. Tündéri csillámpor fedi a többi karaktert is: az iménti kurva visszalopja a kocsit, a tolvaj bosnyák srác egyáltalán érdeklődik valami iránt, nem csak közhelyszerűen bűnöző. Anyja is végletekig becsületes, még utána is fut a férfinak, hogy visszaadja a varrásra beadott zakójában felejtett tárcát. Minden olyan, mint az igazi, valódi életben, azonban Minghella álomgyáros, és úgy bonyolítja a történetüket, hogy az végül meseszerűen végződjön. De mivel minden a valóságon nyugszik, ezért talán könnyen legyinthetünk: mese, habbal! Ilyen nincs! De hát nem azért nézünk filmet, hogy kiragadjon minket a valóság bűzös mocsarából? Ez a film legalábbis ilyen, más, kedvesebb, vonzóbb színekben ábrázolja azt.

A mindent átható melankólia azonban mégsem tesz minket maradéktalanul boldoggá. Sejtjük, hogy ez csak egy vágy, hogy lehetne így is, azonban tudjuk, hogy ez sosem következik be. Willt már az első éjszakai őrködésénél leütötték, kirabolták, azóta kómában fekszik a kórházban, lánya leesett a gerendáról és nyakát törte, felesége alkoholista lett, a bosnyák fiú rövidesen túllövi magát heroinnal és meghal, de ha nem, akkor szerb nagybátyja öli meg, anyu pedig hajléktalanként tűnik el London csatornáiban. Vagy még inkább, Will sohasem költözik a King’s Crossra és így valószínűleg meg sem történhet az egész. Melyik hát a jobb variáció? Asanisimasa: 6/10