asanisimasa

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer két szomszéd, valahol a nagy hírű belga mezőgazdaság egyik gócpontjának kellős közepén. Egyikük becsületes, ám rettenetesen lusta traktoros, másikuk éppen az ellentéte. Na nem sürge tevékenykedésben, hanem foglalkozásban: ő a közeli városban hivatalnok. A két pasas egymással szemben laknak, és úgy utálják egymást, hogy akár még nyakát is szegnék a másiknak nagy utálatukban. Aztán, aminek jönnie kell, az jött is: egy nap, amelyik amúgy éppen olyan volt, mint a többi, egymásnak is estek. Öldöklő harcuknak egy szörnyű baleset vetett véget, éppen javában birkóztak, amikor, mintegy a végtelen gondviselés figyelmeztető ujjának pöccintésére, rájuk dőlt a traktoros traktorja. Mindketten lebénultak és kerekesszékbe kényszerültek, azonban ezzel a szörnyűséggel, nem kis meglepetésre, egy csodálatos barátság vette kezdetét. A két kerekeken guruló, immár jó barát hosszú útra indul: behajtani a jogos kártérítést a finn Aaltra nevű cégtől, amelyik a balesetet okozó gépet gyártotta…

Hőseink útja azonban korántsem zökkenőmentes, és nemcsak azért, mert kerekesszékeken utaznak. Bimbózó barátságuknak a múlt sérelmeit egyenként kell leküzdenie, valamint a külvilág sem mindig az elvárt figyelmességgel fordul erősen hendikepes barátaink felé. Az Aaltra című, elsősorban belga film igazi, tipikus road-movie, alig-párbeszédekkel, artisztikus fekete-fehér képekben, pontos, igaz és okos humorral, amely nem nélkülözi a szatirikus, a morbid és a groteszk felhangokat sem. Sőt, leginkább éppen ezek jellemzik a 15 éves televíziós “humorbombázás” után, az ismert francia rendező, Maurice Pialat tanácsára filmezésbe e művel belefogó Benoit Delepine és Gustave Kervern remek filmjét. A hétköznapi emberi gonoszság, a nemtörődömség és a látszatlét kevés filmben jelenik meg olyan plasztikusan, mint az Aaltrában, de ilyen “cinkes” malíciával sem ábrázolták még a kerekesszékbe kényszerült emberek mindennapi szenvedéseit. Kap a legendás “szívlapáttal” itt mindenki, nyomorult, balesetük után egymás iránti gyűlöletüket megsokszorozva a világ felé fordító főszereplőink éppúgy, mint az olykor jó szándékú, ám tudatlan, máskor szimplán figyelmetlen, sőt rosszindulatú külvilág. A film poénjai nem verbálisan, sőt, legtöbbször nem is képileg működnek, hanem a néző agyában, a látottak-hallottak után állnak össze. Egy road-movie ugyan nem kíván túlzottan cizellált narrációt, illetve cselekményt, ezek túlzásba vitele emészthetetlenül zavarossá is tenné azt, azonban amit e két belga őrült művel (ők rendezték és írták, valamint főszereplik e filmet!) az, legalábbis számomra, a klasszikus filmkészítés magasiskolája. A röpke másfél órányi pokoljárást követő katartikus és felemelő fináléban az e filmnek is alapvető mintájául szolgáló groteszk film finn nagymestere, Aki Kaurismaki is megjelenik egy röpke, de fontos jelenetben, akár mintegy igazolásképpen is. Nemrégiben látható volt a jó mozikban a páros nem kevésbé meredek Profi bérgyilkost keresünk, nem nem akadály című műve is. Asanisimasa: 9/10

Jeffrey Dahmer pontosan az volt, amit e film magyarítása jelent: Kannibál. Méghozzá az amerikai kriminalisztika sorozatgyilkosokban igen “gazdag” történetében az egyik legperverzebb, legembertelenebb és legérthetetlenebb reprezentánsa, aki “pályafutása” alatt, 1978-tól 1991-ig bizonyíthatóan tizenhét, vélhetően homoszexuális áldozattal végzett. Nincs kétség azonban afelől, hogy áldozatai ennél lényegesen nagyobb számra tehetők, erre azonban nincs bizonyíték. A szintén homoszexuális hajlamú, kiskamasz kora óta masszív alkoholista Dahmer bestiális módon darabolta fel legtöbb áldozatát, miután leitatta és altatóval elkábította őket, némelyikből evett is. “Tevékenységét” fényképekkel is dokumentálta, méghozzá megdöbbentő alapossággal.

Szerencsére, David Jacobson ebben a Dahmer életéről szóló filmben képes volt kellő önmérsékletet tanúsítani és nem ment bele a gyomorforgató részletekbe, hanem arra tett kísérletet, hogy megfejtse Dahmer személyiségét, egyben szörnyű tetteinek motivációit. Az eredmény felemás lett, hiszen a film nézőközönsége, amely túlnyomórészt a bulvárízű gusztustalanságokra lett volna kíváncsi, hoppon maradt, s helyette nézhette a Dahmert alakító ifjú Jeremy Rennert, ahogy kifejezéstelen arccal jön, megy, iszik, fojtogat, dolgozik a csokimikulás-csomagoló gépsoron, ami munkája volt… Cinikusan itt meg is állhatnánk akár, hiszen ha belegondolunk abba, hogy egy életerős, átlagnál jobb szellemi képességű fiatalember lélektelen robotként kényszerül dolgozni egy gyár futószalagja mellett, talán még el is képzelhetjük, hogy nem szereti az embereket, akik ettől a monoton rabszolgamunkától megmenekültek szerencséjük, vagy jó sorsuk által. Dahmer azonban ennél lényegesen bonyolultabb figura.

Jacobson a személyiségbontáshoz kézenfekvő flashbackes formát választotta, melyben Dahmer utolsó, lebukása szempontjából végzetes esetének megmutatása közben villannak azok a fontos, vagy fontosnak ítélt események, melyek valószínűleg személyiségének torzulását okozhatták. Megjelenik a szelíd erőszakossággal a még kamasz Dahmert akarata ellenére terelgető családi háttér, látunk-hallunk utalásokat szülei katasztrófájára, a korán elkezdett alkoholizmusra, nyilván ok-okozati összefüggésben, érezzük a fiú mérhetetlen magányát… Sajnos azonban a kép széteső, csak sejtéseket képes megfogalmazni: bár aki pontos képet tudna adni Dahmer valódi személyiségvonásairól, az maga is olyan mélyre kell, hogy süllyedjen, hogy az szintén emészthetetlen lenne egy átlagosan normális nézőnek. Bár Jacobson nem mutat explicit részleteket, azokat azért érzékelteti, ez azonban egy idő után érzéketlenné teszi a nézőt is. Nem kell látni, hogy tudjuk a szörnyűséget, de mivel közelebb nem kerülünk, a motivációi mélyére nem hatolunk Dahmer személyiségébe, a film elkezd érdektelenné válni. Renner vérfagyasztóan hűvös karaktere szintén inkább taszít, bár nyilván az sem lenne jó, ha túlzottan belevonna Dahmer bűvkörébe… A film azonban megmarad a kísérlet szintjén, igazi eredmények felmutatása nélkül, így csupán félsiker. De semmiképpen nem hatástalan félsiker. Asanisimasa: 6/10

Ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy ettől fogva minden olyan film automatikusan 0/10 tetszési indexről indul (a hagyományos 10/10 helyett), amelyik úgy kezd, mint ez a meglepően ostoba és együgyű Csúcshatás című mozi: egyes szám első személyben egy közepesen szimpatikus/unszimpatikus pali (Bradley Cooper) közli velünk, hogy ő bizony író (ennek a filmnek későbbi írója), és így meg úgy, de most éppen semmi nem jut eszébe. Egész egyszerűen nem létezik ennél kényszeredettebb, közhelyesebb expozíció. Aztán, némi kocsmázós közjáték után, megmutatják nekünk, hogy a faszi ül a laptopjánál és nem jut eszébe semmi. Így egy film legfeljebb az x+48-ik lehet a sorban, tehát eredetiségnek még a halovány látszata sem homályosítja el szemünket, ráadásul komoly súllyal merül fel a gyanú, hogy ha nem jut eszébe semmi, akkor mi várhat még ránk, az elkövetkezendő bő másfél órában? Nos, semmi különös, csak egy újabb kábítószer-reklámfilm. (Még egy tégla a falban, sőt, még egy csepp a pohárban…)

Lepukkant hősünk drogos múltjából származó régi dílerhaverjától, aki ma már feltörekvő sales manager a gyógyszeriparágban (hát mi más?), olyan bogyót kap, amitől hirtelen addig néhány százalékon működő agya csúcshatást elérve pörög. Nulla kisjani vagy, de ha ezt beveszed, te leszel a János a gáton. És láss csodát, ő lesz János, két pillanat alatt megírja amúgy soha el nem készülő könyvét, emellett tőzsdeügynökként is villámkarriert épít, valamint szétver néhány homlesszt, akik bepróbálkoznak nála. Már nagyon fenn van, amikor éppen a világ urával (Robert De Niro) tárgyal, elfogy a bogyó. Ez a konfliktus. Spoiler: ettől kezdve, egy sima egy fordított, hol szerez bogyót, hol tőle szereznek, mert bizony mindenki rajta van a cuccon, míg nem ő győz. Kitalálja és beveszi az örökdrogot (vö: god mode), és röhög a sok lúzeren, akik még mindig kaparnak a napi betevőért. Tanulság: csak drog, dopping (tehát külsődleges segítség) által lehetsz valaki ebben a kegyetlen világban. Ennél primitívebb, prolibb, suttyóbb tanulságot kitalálni sem tudok, még akkor sem, ha történetesen ez tényleg így lenne. De nincs így, legfeljebb csak a drogosok önigazoló hazugságai szerint. Ne tanulj, ne gyakorolj, csak vegyél be egy bogyót és tied a világ. A nagy lófaszt, kishaver.

Neil Burger technikailag egy közepes hajszafilmet rendezett ebből az ótvar-nulla sztoriból, azonban annak logikai buktatóit, gondolat- és ötletszegénységét már nem tudta palástolni semmivel, sem ritmussal, sem pedig feszültséggel. Látványában sem nyújt a film semmi különöset. Cooper átlagos pasas, egy átlagos sorozatszínész kvalitásaival, következő filmjében tuti nem ismerném meg. De Niro pedig már régen nem kérdőjel: csúcsformáját már régen lefutotta, manapság már inkább csak szar filmekben szerepel, mintegy nyugdíját kiegészítendő, így nem lóg ki innen sem. Sőt, tökéletesen belesüllyed. Asanisimasa: 2/10