asanisimasa

Csodálom Jack Nicholson egóját, hogy neki mert állni ennek a filmnek. Bár Jack mindig is ambicionálta a rendezést, de azért a Roman Polanski követéséhez nem elég az, amit színészként elleshetett a kamera túloldalán ügyködő direktoroktól. Ez az igen béna magyarítású Cinikus hekus tulajdonképpen Polanski méltán híres és méltán elismert Kínai negyed című filmjének valamiféle folytatása szeretne lenni. A címszerepet, a klasszikus Philip Marlowe karakterére kissé hajazó magánhekust, Jake Gittes-t ismét Nicholson alakítja, azonban ezúttal a rendezői székbe is ő ült. Azt pedig jól tudjuk, hogy egy seggel két lovat megülni igen nehéz: Jack Nicholsonnak sem sikerült. (Nem feledve persze, hogy vannak azért, szép számmal olyan rendezők, akik kitűnően játszanak abszolút főszerepet saját maguk által rendezett filmekben is. Na, Jack nem tartozik közéjük.)

A film sztoriját ugyanaz a Robert Towne írta, aki a korábbi, Polanski-féle történetet is, ismét szövevényes krimi, gyilkossággal, telekspekulációval, cinkes olajügylettel. Míg azonban Polanski ezt laza nagyvonalúsággal, áttetsző logikával, biztos stílusérzékkel és a tőle megszokott, bravúros hangulatteremtéssel tudta elmesélni, addig Jack túlzottan körmönfont, elvész a részletekben, össze-vissza utalgat, s nem mindig világos, hogy mire, bonyolult és mi tagadás, zavaros. Ja, mondjuk viszonylag jól stílben van, hogy mondjak valami jót is – bár ez talán a legkönnyebb. Ezzel párhuzamosan, míg a rendezői székben tesze-toszáskodik, Gittes karaktere is szürkébb, kisebb és jellegtelenebb lett, ráadásul ezalatt Nicholson is öregedett 15 évet. Ez, az ő akkori életvitelében, ennél lényegesen többet rontott az ördögien sármos külcsínen. Még néhány évnek el kell telnie, hogy egy újabb, már felvállaltan karcos, vén kujont Nicholsont ismerjünk meg. Ez a mostani valahogy sem az, sem ez.

Zsigmond Vilmos viszont remekel, bár ő nagyon tudja a film noirt színesben fényképezni. Lenyűgöző munkát végez e filmben is, hogy egyáltalán végig lehet nézni ezt a filmet, ahhoz sok köze van neki. Harvey Keitel sem lendít sokat, leginkább jelen van, de úgy tűnik, ő is igényli, hogy valaki megmondja neki, mit kéne játszania. A veterán Eli Wallach viszont rakoncátlan csibész, csinálja, ami neki tetszik – és neki van igaza. Igazából ez egy unalmas, béna, széteső film, melyben az amúgy nyilván szellemes dialógusok dadaista tévéjátékként hatnak – mondjuk, ennek ellenére azért végig lehet nézni, de picit akarni is kell ezt. Asanisimasa: 4/10

Nekem olybá tűnik, hogy Marco Ferreri e filmjében már sokat gondolhatott a halálra, amely azonban csak néhány év múlva kopogott be hozzá. A hús leginkább afféle életút-végi, összegző műnek látszik innen, 2011-ből, mindamellett, hogy természetesen önmagában is egy manapság már ritkán láthatóan erős hangú, markáns, szuverén látásmódú filmművész alkotása. A filmben szinte hiánytalanul fellelhetőek a korábbi Ferreri-filmek fő motívumai, toposzai, de találunk benne igen vicces önreflexiókat is.

Ferreri, mielőtt filmes pályára lépett, állatorvosnak tanult és állatkereskedőként is tevékenykedett Spanyolországban – a hús, mint matéria, így igen közel áll hozzá. Természetesen, A hús című filmben is fontos szerepet tölt be ez az anyag, az egyik jelenet direkten ábrázolt áruházi húsospultjától kezdve a katolikus liturgia egyik fő szentségének, az elsőáldozásnak egyfajta sajátos értelmezéséig.

(Spoiler) Természetesen, ha húst emlegetünk, elsőnek nyilván a film emblematikus főszereplője, a buja, nagymellű ősasszony, Francesca (Francesca Dellera) ugrik be, akinek lüktető, fortyogó, hullámzó, kéjvágyó teste majdnem felemészti a bűvkörébe vont Paolot (Sergio Castellito), a szegény, magányos, korábbi felesége által már alaposan kizsigerelt férfit. Az utolsó asszony fordítottja ez a film, ha az volt a sima. Ott a fiatal Depardieu által alakított szegény pasas egy elektromos kenyérvágó késsel vetett végett férfiasságának (és ott is a hús!) a tortúra végén, itt, ugyan egy kés megint előkerül, de most a jó oldalon hatol bele, jó mélyen a húsba. De Ferreri ezúttal tovább megy. Nem elég, hogy a Dillinger halott tengerparti házában be(ki)végzi az utolsó asszonyt, a lenyugvó nap vérvörös fényénél még eszik is belőle, hiszen hívő ő. Függője a női nemnek, hívője az asszonyi bájaknak, így, miképpen az első áldozásnál a hívő eszik Isten fia testéből, úgy eszik ő az utolsó asszony húsából, így élve meg a teljes feloldódás halálos extázisát, így egyesül örökre imádata vérrögvalójával.

Úgy indul a film, mint egy bohókás, rumlis, hamisítatlan olasz családi komédia, Ferreri szinte mindig így indít, altatja a nézőt, hogy aztán szinte észrevétlenül fordítsa ki a dolgokat, színről a fonákjára, mely azonban a valódi lényegét is jelenti egyben. Pitiáner, apró-cseprő, közönséges dolgokat látunk, melyek azonban Ferreri meséjében szimbólumokká nőnek és egy koherens rendszert képezve adják ki a Maestro fanyar humorú, provokatív, de igen találó világképét, melyben nők és férfiak élik életüket, ahogy tudják. Ahogyan a való világban is teszik… Se szeri, se száma A húsban a korábbi filmekre visszautaló jelzésnek, motívumnak, van nagy zabálás, van naplemente a tengeren, van halál, az obligát kaszájával, van kés is, amint már említettem, és van sok minden más. Marco Ferreri Enciklopédiája, avagy a dolgok lényege. Asanisimasa: 8/10

Emilie, tehát Amélie, vagyis Audrey Tautou ezúttal is sűrűn villogtatja ártatlannak tűnő, ám nem kis huncutságot rejtő fekete szemeit, e filmben azonban maradunk egy helyben, egy idilli kisvárosban, valahol a Riviérán, egy nyüzsgő fodrászszalonban. Pajkos hősnőnkben most is dühöng a világjobbító szándék, azonban ebben az igazi, könnyed, nyárias francia vígjátékban természetesen minden másképpen sül el, mint ahogy eltervezték… 

Visszafordíthatatlanul itt a nyár

Csenget a postás, hozza a havi számlákat, arcunkra azonban, ha nem is a felhőtlen derű ül ki ekkor, de a gondok szántotta barázdák már nem olyan mélyek, mint télvíz idején. Kinn a gangon az öregasszonyok már minimum napi nyolc óra ráadással működtetik a pletykahíradót, a szokásos napi penzumon kívül. A sugárúton száguldozó fontos embereket kísérő rendőrmotorosok vijjogó szirénáit, a figyelmetlen autósok dudálását és a satufékezett gumik csikorgását már szinte elnyomja a kerékpárosok vidám csilingelése. Hol itt, hol ott rebbennek fel békés nassolgatásukból a város mindenek feletti igazi lakói, a galambok, de kicsit messzebb a nagy forgalmú utaktól talán még énekesmadarak csicsergése is hallatszik. A harsogóan zöld, vadonatúj lombruhájukba öltözött fák barátságosan integetnek a könnyű szellőben balra is és jobbra is. És hát, a mozikban is megjelentek a nyár csalhatatlan hírnökei, a könnyed, bohókás, romantikus vígjátékok, mint ez a mostani, Mosás, vágás, ámítás című is.

A francia film közhelyei

Sose felejtsük el, hogy a filmet (mint médiumot) még véletlenül sem Hollywoodban találták ki, de még csak nem is a kínaiak; az első mozielőadás bizony egy hamisítatlan francia kávéházban történt, már jó régen. A francia filmipar, vagy filmművészet, hívjuk akárhogyan, mindenképpen az egyetemes film sarokkövének számít, s mint minden ilyen masszív fundamentumon álló, öreg építmény, ez is tobzódik közhelyekben, könnyen kiismerhető, máshol már agyonunt fordulatokban, banális tanulságokban, ám érdekes módon, itt mégsem hat olyan zavarón. Legyen az ködös utakon settenkedő, ballonkabátos krimi, vagy láncdohányos, presszókban üldögélős művészfilm, vagy akár amolyan „igazi, könnyed, franciás vígjáték”, az esetek túlnyomó részében biztosan élvezhető, ha nem is maradandó, de maradéktalan (pillanatnyi) élményt bizton szállító film lesz. A titok nyitja talán a felülmúlhatatlan hagyományokban keresendő, miszerint a franciáknak a kezdetektől szívügyük a saját filmiparuk, és ezért hajlandóak tenni is, nézőként, támogatóként és alkotóként egyaránt. E mostani semmi kis film sem fog senkit falhoz vágni, műfajt sem teremt és kasszát sem robbant, viszont a jegy árát sem kéri vissza senki, és amit vállal – másfél órányi könnyed kikapcsolódást – azt hozza is.

Fodrászszalon

Érdekesség, hogy a két főszereplő, Tatou és Nathalie Baye már játszott együtt hasonló szituációban, a Vénusz szépségszalonban, ezúttal egy fodrászszalonban találkozunk velük újra. Kézenfekvő helyszín ez egy jó kis vígjátékra, hiszen egyrészt a „nyüzsi” elkerülhetetlen, ami egyből megadja a kellően vibráló alaphangot is. Másrészt, egy ilyen szalon, már funkciójából adódóan is, pillanatnyi, önszántunkból vállalt alá-fölérendeltségi viszonyba állítja a szereplőit, hiszen aki kezelés alatt van, az ki van szolgáltatva annak, aki kezeli. Emellett egy tökéletes információtovábbító hely, még az internet előtti időkből. A fodrász mindenről tud, sok mindenkivel van külön nexusa, főleg egy kisvárosban, mint e film esetében is. Emilie (Tautou) e filmben ezt a kitüntetett státuszt válás előtt álló, közepesen depressziós édesanyjának (Baye) felvidítására használja fel.

Félreértések vígjátéka

A film cselekménye klasszikus vígjátéki helyzeten alapszik, amelyet akár megírhatott volna Shakespeare vagy Moliére is. Anyu boldogtalan, a lánya is, de ő mégis segíteni szeretne anyun. A kiszemelt „orvosság” egy fess fiatalember, aki nem tud semmiről. Névtelen levelek jönnek s mennek, természetesen hamar összekuszálódik minden, és senki sem tudja, ki a valódi feladó, de azt sem, ki az igazi címzett. Aztán persze, hogy a végére minden kiderül és jó lesz… Mi nézők közben, míg ezt a kavarodást nézzük, tudunk mindent, mégis szórakozunk, mint egy ezerszer látott bohóctréfán. Pierre Salvadori remek ritmusban rendez, egy vígjátéknál pedig ennél nincs fontosabb. Tautou szemeiben bujkáló huncutsága és természetessége akkor is lenyűgöz, ha egy helyben, szótlanul állna másfél órán át, ebben tökéletes partnere filmbéli édesanyja, Nathalie Baye is. Mindketten zsigeri komikák. Kettejük között pedig ott van az arab felmenőinek köszönhetően mívesen egzotikus kisugárzású Sami Bouajila, akinek azon kívül, hogy egy férfias jelenség, adódik még (legalább) egy, frenetikusan megoldott jelenet is. És kínaiul is jól veszekszik… Üde, friss és bájos, könnyű nyári komédia ez, ennyi és nem több. Asanisimasa: 6/10

Francis Ford Coppola a monumentális, sőt monstruózus Keresztapa-trilógiával már kitörölhetetlenül beírta nevét a filmművészet nagykönyvébe, és akkor még ott van hasonlóan nagyigényű Apokalipszis, most, és még jó néhány egyéb, komoly elismerést elért darab is. Manapság a Maestro leginkább szőlőbirtokán szöszmötöl saját borát kortyolgatva, és csak kedvtelésből, mindenféle piaci megkötöttség nélkül filmez. Néha beszáll ugyan kiterjedt rokonságának és baráti körének filmjeibe producerként, olykor vágóként, de talán kijelenthetjük, a Keresztapa harmadik része óta, rendezőként alig van jelen a filmművészetben. Mindössze néhány filmet rendezett azóta, de egyik sem keltett akkora feltűnést, mint a korábbi nagy alkotások. Az esőcsináló az egyik ilyen film.

Ha nem Coppola készítette volna ezt a sajátos tárgyalótermi Dávid és Góliát-történetet, nyilván nagyobb sikereket arat, így azonban csak megbúvik a nagyívű életmű lefelé tartó lankáján. Az alapanyag, ha nem is irodalmi csúcsteljesítmény, de tisztességes iparos munka: a kortárs irodalom piaci értelemben vett fősodrának, a papírfedeles bestsellereknek egyik fő termelője, John Grisham jegyzi. Rudy Baylor, az ifjú ügyvéd (Matt Damon) első bírósági ügye egy szegény család kontra nagy, gonosz biztosító közötti kárpótlási per lesz, amit a bibliai alapeset óta, idealisztikus környezetben (értsd: általában műalkotásokban), nagy meglepetésre, győzelemmel végez be. Ez így egy szokványos, sőt közhelyes tárgyalótermi dráma lenne, ha nem Coppola rendezi.

A Maestro azonban markáns, sajátos egyéniségű figurákkal zsúfolja tele a filmet, akiket az összecsődített fél Hollywood látható élvezettel jelenít meg. Damon ügyesen komédiázik a csetlő-botló ifjú ügyvéd bőrében, és simán hozza a romantikus mellékszál (Claire Danes) szerelmesét is. Remek Jon Voight a biztosítótársaság öntelt, arrogáns és agyonfizetett büdösköcsög ügyvédének, aki Baylor (Damon) ellenfele, a kvázi Góliát. Roy Scheider hupikék öltönyében pedig egészen cseppfolyós, mint a társaság főfőfőnőke. Danny De Vito a slemil örök-ügyvédbojtár szerepében parádézik nagy rutinnal, míg Mickey Rourke is biztonsággal hozza a fukszos, simlis zugügyvédet, aki Baylort lökte be a jogi pályára.

A markáns kontúrokkal kihúzott karakterek egy aprólékos gonddal megteremtett miliőben tevékenykednek, mely szinte szociografikus hitellel adja meg a film valósághű hátterét. Coppola soha nem a pergő ritmusú, száguldó filmjeiről volt ismert, ez a film is szép lassan, ráérősen folydogál, azonban van benne néhány rejtőző örvény, amely alaposan megvezeti a nézőt, de annyira egyik sem veszélyes, hogy belefulladjunk. A kiszámítható végkifejletű tárgyalótermi dráma kötelező morális didaxisát ügyesen tompítja Baylor és segédjének, a De Vito alakította Schiffletnek vicces bénázása, valamint tovább színesíti a már említett brutál-családi drámából romantikusra váltó szerelmi szál, és Baylor egyéb ügyeinek meséje. Összességében Az esőcsináló egy szórakoztató és igazságérzetünket simogató, jó kis vasárnap esti film. Nem mérhető Coppola nagy filmjeihez, vagy a filmművészet más, jelentős alkotásaihoz, de profi, működő, kerek egész. Ez is valami… Asanisimasa: 7/10