asanisimasa

Mintha Paul Haggis újrázta volna Ütközések című filmjét, csak ezúttal “idegenrendészeti” témakörben, olyan ez A szabadság határai. De nem, ez Wayne Kramer filmje, bár dramaturgiája, narratív struktúrája, meg az összes többi efféle okostojás akármije ugyanarra a sablonra épül, de még a hibái is. A modell, az ötlet azonban minden bizonnyal Haggis filmje volt.

Kramer így, a felvezetésben említett sémára szintén több párhuzamos életsorsot húzott fel, mely a film végén gubancolódik össze. E film célja nem a gubanc kibogozása, hanem annak a folyamatnak megvilágítása, milyen, hogyan fest az USA idegenrendészeti politikája valójában. Tényfeltáró fikció, ám aminek valóságtartalmát a maga vaskos didaxisával is el lehet fogadni. Egy izraeli zsidó fiú, egy iráni család, egy mexikói anya, egy ausztrál Nicole Kidman-klón és egy dél-koreai fiú sorsa kapcsolódik össze e filmben egy idegenrendész (Harrison Ford), egy zöldkártya-engedélyező felügyelő (Ray Liotta) és néhány már amerikai állampolgárságot elnyert rokon katalizátori részvételével egy szép, színes elegybe. (lásd: “Amerika – a népek kohója”)

A szabadság határai annyiban is hajaz az Ütközésekre, hogy a tartalom most is benne van a filmben, azonban a forma, ha lehet, még egy fokkal hatásvadászóbb, még szájbarágóbb, még didaktikusabb. Politikailag nagyon korrekt, patikamérlegen kiméricskélt, gondosan árnyalt az egész film, szinte már annyira, hogy ez hitelteleníti is a filmet. Nem mondom, hogy fekete fehér, de a színek olyan élesen különülnek el egymástól, mint egy filctollal rajzolt képen, minden vagy piros, vagy kék, vagy zöld. Szegény Harrison Ford is lelkesen teszi oda magát, jön, megy, részvéttel teli, amíg a szolgálati szabályzat ezt engedi, de valahogy az ő karaktere sem működik. Ray Liotta és az ausztrál lány (Alice Eve) párosa tetszett egyedül, mind színészileg, mind történetként. Önmagában megért volna egy filmet. De ez az egész így egyrészt nagyon sok, másrészt pedig éppen ezért nagyon kevés is. Ugyanazt tudom mondani, hogy vitaalapnak jó, filmnek nem igazán. Asanisimasa: 5/10

Ment régebben az a szöveg, hogy “Úgy élj, ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézned!”. Na most, egy drogos élete valójában baromi unalmas, beszűkült, gyakorlatilag napi 24 órában az anyag megszerzése és elfogyasztása körüli teendőkre szorítkozik. Lépj be az Ürességbe! – így szól a francia Gaspar Noé botrány(osan rossz)filmjének címe, ami ennek meg is tud felelni: beléphetünk általa egy drogos fiú életének utolsó és azt követő jó néhány pillanatába, tehát a teljes ürességbe.

Spoileres lesz, bár sok poént nem tudok lelőni… Maga a film technikailag úgy néz ki, mintha az ismert, ominózus Prodigy-klipet, a Smack My Bitch Up-ot extra extended versionba néznénk (azt azonban Jonas Akerlund egyszer már igen jól megcsinálta), alaposan felütve a misztikus irodalom híres könyvének, a Tibeti halottaskönyvnek a halál stációit tárgyaló passzusaival. Nem mintha nem láthattunk volna ezt megelőzően is point of view-ban (egyes szám első személyű kameraállásban, mintha a fejünkön, fejünkben lenne a kamera) felvett filmeket, most hirtelen JJ Abrams Cloverfieldje jut eszembe, de van több is, ettől még lehetne ez egy jó film. Jó is ez a módszer, szuggesztív és expresszív, mint az állat, de 160 percen át nézni baromi unalmas. Főleg, ha velem, mármint a főszereplővel, akinek szemével nézem a körülöttem és velem történő eseményeket, tulajdonképpen semmi különösebb dolog nem történik, azon kívül, hogy betépek, mint a sajt, aztán viszek a havernak is egy kis cuccot, de hát az a kurafi feldobott a zsaruknak, és az így kirobbanó zűrzavarban lelőnek, mint a kutyát. Láttunk már ilyet, sőt ezer más még ilyenebbet is. Ehhez képest kifejezetten rossz hír, hogy mindez lezajlik a film első negyedében. A fennmaradó uszkve két órában kerengünk a város (Tokió, mert az trendi) felett elkárhozott lélekként. Hát, régen feszengtem ennyit. Mikor lesz már vége??? Ebben a két órában történik a Tibeti halottaskönyvben leírt dolgok kitárgyalása, azonban igencsak egysíkú, felületes módon. Először jött a testelhagyás élménye, OK. Megnéztem magam felülről, hogy ott fekszek, átlőtt mellkassal a retyóban. Nem egy felemelő látvány. Aztán jött az a bizonyos életem filmje. Fiatal csávó vagyok, a szülők még gyerekkorban lefejelték egy szembejövő kamion hűtőrácsát, én és a húgom alig éltük túl. Ők sehogyan. Csoda, hogy drogos lettem? Aztán kievett Tokióba a fene, mit keresek én itt? Drogdíler lettem, mi más. Betépés, partik, betépés, partik. Aztán így jártam, ahogy. Ennyi az életem, hát ezt tényleg kár végignézni. És jön a maratoni harmadik stáció: amikor jönnek a fények. Ha belépek az egyikbe, egy másik tudati síkra kerülök – jé, még hullaként is be tudok tépni? De semmi extra, csak saját nyomorúságom körül körözök, mint légy a leves felett, vigyázok hugicámra, bár inkább csak rajta tartom a szemem, ahogy ezzel kúr, azzal kúr… Ez a szakmája. Neki se könnyű. Nagyon-nagyon sokáig kóválygok Tokió felett, látom magam, ahogy elégetnek, látom hogy húgom a mosogatóba önti hamvaimat, látom, haverjaimat, hogy parázzák szét magukat, közben megnézem Tokió összes szeretkező párját, jó sokáig… Néha olyan fénybe szállok bele, ami a gyerekkoromba visz vissza, na az jó. Olyan békés. Aztán látom apát, ahogy anyán mozog, majd látom apám kukiját, ahogy anyukám nunijában éppen jól érzi magát. És végre benn vagyok az Ürességben. (Itt már teljesen ki is estem a szerepemből, hiszen hogy nézhetem saját magam megteremtését?!) Eh…

Nyilvánvalóan keménynek és provokatívnak szánta Noé a filmjét (ilyenekben utazik amúgy…), ehelyett azonban csak egy szépelgő, szentimentális ömlengés lett belőle, ami ráadásul szinte a nézhetetlenségig unalmas. Legalább viszont a címében nem árul zsákbamacskát: aki ezt végig nézi, valóban 160 percnyi ürességben lesz része. De nem is fogja megköszönni… Mintha a fogamat húznák, úgy adok annyi pontot erre a giccses blöffre, amennyit, azt is csak az első negyven perc amúgy hiteles drogos szcénáira – ennyinek kéne lenni a filmnek, nem többnek. A többi már iszonyú geil. Asanisimasa: 4/10

Ezt a világfájdalomtól zokogó filmet mintha az emo néven közismert tinidivathullám hozta volna felszínre, ha lennének még emósok. Vannak még egyáltalán emósok? Megy még ez? Szó szerint persze, nem szembelógó hajú, csámpás lábú, halálfejkendős-kockáscipős idiótákkal van tele A prímszámok magánya, de az ördög a részletekben rejtezik, mint azt tudjuk jól. A történet, mely könyvformában egy fiatal olasz fizikaprofesszor, Paolo Giordano mellékági termékeként keltett feltűnést a 2008-as év könyvpiacán, két fiatal párhuzamos élettörténetét meséli el, mely valamiféle tudománytalan térgörbületből fakadóan a végén összekapcsolódik. Az egyik, vélhetően önéletrajzi ihletésű figura (Mattia), jól tanul, sőt a fizikai tudományok iránt kifejezetten a zsenialitás jegyeit mutatja, ez azonban semmit nem jelent számára: a srác tökéletesen szociopata, szinte mániákusan emberkerülő, évente kétszer öngyilkos. Emo. A másik, egy zsarnok apa pici lánya (Alice), aki egy síbaleset következtében örökre lesántul. Ő lesz később az osztály menői számára a gúnyolódások céltáblája, magány, kiközösítés, véletlen és természetesen elbénázott találkozás az öngyilkossági mániás fizikazsenivel, majd jön az anorexia nővér… Szereplőink aztán annyira felnőnek mély magányukban, hogy rájöjjenek, egymás mellett lehetnek legjobban magányosak. Ez egy tipikus emós sztori, már gondolatiságában, nem annyira külsőségeiben, ha ezzel nem sértem meg érzékeny lelküket…

Ebből a mélységesen szomorúságosnak tűnő, valójában álságos és erőltetett tiniborzalomból Saverio Constanzo próbált valami épkézláb filmet összeeszkábálni, sajnos nem sok sikerrel. A két párhuzamos életsors különböző jelenetei ad hoc jelleggel, kósza káoszban rakódnak egymásra, Constanzo mindössze arra ügyelt, hogy a találkozás jelenete legyen az utolsó. Ugrálunk előre-hátra az időben, azonban mindenféle rendezőelv nélkül. A gyerekkorra rávágott felnőttkori jelenet egyből elspoilerezi a rákövetkező ifjúkorban történteket, mintegy önmaga alól húzva ki azt a bizonyos dramaturgiai varázsszőnyeget. Képileg is érdekes a film: úgy néz ki, mintha néhány Dario Argento-opuszból, valamint Kubrick Ragyogásából próbálnánk összeragasztani egy mélyen érzelmes(nek szánt), (ál)romantikus, világfájdalmas drámát. Értsd: mintha Constanzo vöröshagymából, egy szelet szép bélszínből, szójaszószból szeretne sütni egy tálca krémest. Ez nonszensz. A film zenei környezete szintén Argentót idézi (Lehet, hogy ez koncepció? Ne már…), a mániákusan ismétlődő gyerekdalrészletekkel, a hetvenes évek Tangerine Dreamjét idéző, ostoba szintetizátorfutamokkal és néhány ordenáré popslágerrel. Mike Patton, aki ugye, az underground experimentális zenei szcéna egyik kultikus figurája, filmzeneszerzőként sem vacakolt, azonban a filmhez az égadta világon semmit nem tett hozzá, sőt, még jobban elvitte a lila ködbe.

Egyedüliként az anorexiás lányt alakító Alba Rohrwacher dicsérhető, de ő is elsősorban Christian Bale emlékezetes fogyását is meghaladó súlyvesztésével – bár könnyen elképzelhető, hogy ő eleve volt csontsovány és a film közben hizlalták fel. Nagyon rossz film ez, abból a fajtából, amely úgy néz ki mintha valami komoly és mély “művészet” lenne, de nem az. Giccs, mégpedig vastagon, de annak is rossz, mert egy másodpercig sem szórakoztató. Kínszenvedés. Asanisimasa: 2/10