Játsszuk azt, hogy adásszünet van ma…
De ha mégsem bírjuk ki tévé nélkül, akkor a Dunán lesz egy westernfelhangokkal bíró krimi, Kris Kristoffersonnal (ő volt, ugye Gumikacsa a Konvojban…). A Lone Star – Ahol a legendák születnek hangzatos címmel ellátott 130 percnyi opusz 21.00-kor kezd.
Ha unjuk a seriffeket, nézhetünk modern ex-szamurájokat (Ronin – Viasat6, 22.00), vagy igaziakat (A sógun árnyéka – film+, 22.55).
A Girón ma pihi, a mezzón pedig például ő fog énekelni:
Délelőtt a kánikulaközeli ájer, valamint a elő-gyermeknapi kötelességtudat fogja majd kicsalogatni a néptömegeket a ligetekbe, strandokba és plázákba, hogy aztán a délutáni zuhé ugyanilyen lendülettel majd haza is kergesse őket. Talán még elkapják a Giro újabb, ultrabrutális hegyi befutóját. Aztán sokáig csak üresedő tekintetek, tétova csatornaváltások és elhaló gyerekkacajok.
Clint Eastwood ébreszti a népet (kép!) a révedésből, mivel úgy tűnik, a Duna rákapott a régi, tökös, amerikai zsarufilmekre. Jól teszi. A Piszkos Harry, amúgy műfaji alapeset, 22.30-kor kezd.
A Silent Hill, számomra az egyik legnevetségesebb műfaji gnóm, a számítógépes játékokból szétturbózott játékfilm egyik szép példánya, s mint ilyen, meglehetősen megosztó darab. A játék rajongói (nyilván) azért utálják, mert nem lehet vele játszani, a horrorrajongók azért, mert nem elég véres, a művészfilmrajongók azért, mert alapvetően idiotizmus, és igen, valahol mindez egyben. Néha, szó szerint döbbenetes pillanatok, hátborzongató látomások vannak a filmben, ám összességében mégis csupán egy nagy katyvasz. Aki nem hiszi, a film+-on csekkolhatja, 22.55-től.
A Sokkos kezelés ismét egy jó kis régimódi krimi, ezúttal Franciaországból, főszerepben Alain Delonnal. A jóval későbbi klasszikus orvoskrimire, a Kómára sok tekintetben hasonlító, izgalmas film a francia újgazdagok egyik divatos szépségmegújító szanatóriumában játszódik, sok rejtéllyel, melyekről a végére azért Delon nyilván jól lerántja a lepleket. (Story4, 23.00)
A 10 nap szeptemberben-nel szerintem mellé nyúltak a tv2-nél (persze, nem először), ugyanis kifejezetten nem olyan film, mint azt ezen a mosóporos tévén megszokhattunk – egy komoly szereplőgárdával elővezetett, tisztességes, épkézláb, ám csendes, szerény film, amely az itt található nagy átlagot azért magasan veri. Kémek, emberközelben. (tv2, 0.05)
A Filmmúzeum 22.00-tól egy erős közepes Vonnegut-adaptációt, az Éj anyánkat állítja ki, főszerepben az előző ajánlatban is résztvevő Nick Nolte-val. Utána húzhatunk lapot a 19-re, David Lynch Kék bársonyával, 0.00-tól. Jó éjszakát.
Szigorú leszek, ma csak a hendikepeseket fogom ajánlani, a fő trash-csatornákat nézi úgyis mindenki (bár, a filmek nézhetőek lesznek ma azokon is).
A San Franciscói zsaru egy igazi, oldszkúl krimi, 1968-ból. Van benne tökös faszi (Steve 
McQueen), jó kocsik (azok a benga nagy, lapos dögök), jó csajok hónaljkutyával, effélék. Kemény zsaru a politika útvesztőjébe csöppen, de egy igazi kemény zsaru rendet vág ott is… Az idén elhunyt, veterán Peter Yates pedig rendesen meg is rendezte ezt a filmet. (Duna, 21.15)
A Bukott angyalkák Wong Kar-Wai ’95-ös filmje, mely egy kiábrándult, hidegfejű bérgyilkosról szól (kép), aki utolsó megbízásának teljesítésére készül, de még nem tudja, hogy eggyel többet vállalt, mint az optimális lenne… Párás képek, mélabús tekintettek, szplínes fazonok, ahogyan ezt a hongkongi mester filmjeiből megszokhattuk. (m2, 22.05)
A mezzon Jean-Baptiste Lully (akinek a Napkirály oly szívesen táncolt…) Atys című vérbarokk operája fog hömpölyögni 19.30-tól 23.10-ig, William Christie és az ő Les Arts Florissant-jának mesteri gondozásában.
A Filmmúzeumon 22.55-től az egyik kedvenc Coen-filmem, a Fargo.
A TCM-en 21.00-tól a klasszikus Bonnie és Clyde, angolul.
Délután, aki nem strandol, az nyilván a Girót nézi, egészen brutális hegyiszakasz lesz ma, a kérdés, hogy Contador ma átengedi-e valakinek a győzelmet, vagy tovább alázza a mezőnyt?
Igazi, nyári estének nézünk elébe, amerre nyúlunk, filmet találunk. Rögtön a Hálózaton, 21.00-től a klasszikus Pillangót nézhetjük meg, Dustin Hoffmannal és Steve McQueennel. Charriére könyvét minimum ötször olvastam, de a filmet is láttam jó néhányszor. Egy szökés története a hírhedt guyanai Ördög-szigetről, a börtönszigetről. A kedvenc jelenetem a leprások között játszódik, sajnos az a filmben nem olyan, mint ahogy a könyvből olvasva elképzeltem – ennek ellenére ez egy jó kis film.
A film+-on, 21.15-től megnézhetjük, milyen volt ’87-ben a Rudas-fürdő és milyen “szép” volt Bán János orosz katonának: Vörös zsaru. Sztereotípiákban dúskáló, zsigerileg buta és gyermekien ostoba akciófilm-klasszikus Arnolddal, A Producertől.
Ha ez nem kell, akkor azt csekkolhatjuk le a Coolon, 21.20-tól, hogy most akkor van rajta bugyi, vagy nincs. (Ott éppen, szerintem, nincs, de amúgy legtöbbször úgyis a dublőrt látjuk…) Villantás Numero Uno (ha Marylin ismert szoknyás képét nem nézzük): Elemi ösztön.
A budapesti Keleti Pályaudvar a város egyik legszínesebb “intézménye” volt mindig is, többször játszott filmben, ráadásul komoly szerepet, fő színhelye Cseh Tamásék Frontátvonulásának, de nagyjából minden magyarnak van valami, jobb-rosszabb élménye róla. Rudolf Péter és az Új Színház művészei először a színpadon idéztek meg “róla” egy kis, színes történetekből álló szkeccs-előadást, amiből tavaly készült egy tévéfilm is. Jó lesz a Keleti pu., minden bizonnyal. (m1, 21.40)
A Fekete dália a Dunán (22.00-tól) Brian De Palma film noirja, én bírtam.
A Zombik városa pedig Lucio Fulci horrorja, a címe nagyjából tartalma is. (Viasat6, 22.00) “Mikor Thomas atya felköti magát Dunwichban, megnyitja az utat az elátkozott lelkeknek a temetőben, hogy visszatérve bosszút álljanak…” Muhahaha. (kép)
A ma esti Hal Hartley-filmtől kicsit tartok, a Hétfői lány ugyanis állítólag scifi, márpedig Hartley ha valamiről, hát éppen nem a finoman megpengetett műfaji virblizésről híres (ismert, szeretett, stb.). Meglátjuk, de legalábbis belenézünk… (m2, 22.05)
Délután, ahogy hazajöttünk a strandról, Giro. Jó lesz.
Ez a film maradt még ki az idei (2011-es) Oscar-ceremónia főfőfődíjra jelölt alkotásai közül, talán nem is véletlenül. A Winter’s Bone körülbelül annyira vethető össze mondjuk a Toy Storyval, A harcossal vagy az Inceptionnel, mint mondjuk egy maratoni futó teljesítménye a szakácsolimpia idei győztesével. A többi jelölt -bár azok is igen különböző műfajú, stílusú és hangvételű filmek- ízig-vérig profi, hollywoodi produkciók, ellenben ez nem az (még ha az is). Nem véletlenül kaszált a Sundance-en, a független film legnívósabb seregszemléjén, és egy csomó más, nem éppen a filmes fősodorhoz kapcsolódó fesztiválon. Olyan tipikus mozi ez, ami például gond nélkül nyerne egy magyar filmszemlét (nem röhögni!), a nagyszámú, ájuldozó kritikus hozsannája és a fitymálkodó közönség szórványos füttye közepette.
Az író-rendező Debra Granik állandó szerzőtársával, a filmtörténeti családnevű Anne Rosselinivel bizonyos Daniel Woodrell regényéből kanyarította e filmnek sztoriját, mely a Missouri állambéli Ozark hegység eldugott völgyeiben játszódik, napjainkban. Az erdős területen szétszórt rönkházas tanyákon érzelmi, lelki és anyagi értelemben egyaránt lepusztult véglények élnek, az olcsó pia, a házilag kotyvasztott metamfetamin és a cukormázas country-zene állandó delíriumában. Mintha egy valaha, a társadalomból kivonult és idebújt hippi-kommuna a huzamosabb narkózás hatásai által szétrobbant darabkáinak hétköznapjaiba cseppennénk. Mindenki mindenkivel valamilyen szintű rokonságban van, az asszonynak kuss a neve, a férfiakat nem kérdezünk semmiről, mert a végén még valami kiderülne. Móriczi szűkszavúság és rideg faragatlanság, fagypont körüli hideg a fűrészporral kevert sárban. A kutyaugatásszerű párbeszédek parancsszavak és tiltások, a konfliktusokat baltával, vagy még inkább puskával rendezik errefelé. Az igazán vad közép-nyugat. A film a 17 éves Ree Dolly sorsát követi nyomon, aki egyedül neveli katatón állapotban vegetáló anyját, valamint két kistestvérét. Apjuk, Jessup illegális droglaborja miatt bíróság előtt áll, óvadékként házukat és az azt övező erdőt jelölte meg. Azonban megszökik a rendőrségi őrizetből, így az óvadék elveszik: Ree-nek kisgyerekestül, beteg anyástul menniük kell, de nincs hova. Egy dolgot tehet: be kell bizonyítania, hogy apja halott – így az óvadék is semmissé válik.
A film a jól ismert westernsablonra épül: a “főhős (Ree) harca az igazáért” egyfajta variációját látjuk. Vannak lovak is, igaz karámban és inkább csak a baj van velük (drága az abrak), a mai westernhősök furgonnal járnak, vagy inkább gyalog, mint esetünkben. Tetteik célja azonban ugyanaz: megvédeni házukat, tulajdonukat, azt a földdarabot, ahová letelepültek és ahol élnek. A képek itt nem perzselnek, mint Melguiades Estrada temetésében, vagy a Nem vénnek való vidékben, itt hideg van – ez jellemzi a film szereplőinek, Ozark hegység völgylakóinak lelkivilágát legjobban. Ree úgy járja konok módon a fagyott, lombtalan erdőt, hogy szinte érezni azt a végtelen reménytelenséget, ami útját kíséri. A film első kétharmada nagyon erős, ahogyan megteremtődik a hely atmoszférája, ahogy megismerjük a főbb szereplőket, ahogy Granik belevonja a nézőt sötét, nyirkos, kietlen világába, melyről leginkább Nick Cave És meglátá a szamár az Úrnak angyalát… című könyve juthat eszünkbe. Jennifer Lawrence minden idegszálával azon van, hogy belülről alkossa meg Ree figuráját, Hollywoodban ez a fajta öncsupaszító, eszköztelen színjátszás lehet, hogy unikum, nem is rossz a csaj, amúgy. De nálunk, csak a magyar filmben is találhatunk tucatnyi hasonló példát, Nyakó Julitól, Ozsda Erikától és Czinkóczi Zsuzsától Varga Máriáig, így a lelkesedésem ez ügyben erősen visszafogott. Viszont el kell ismerni, hollywoodi mércével igen komoly teljesítmény az, amit a film teljes szereplőgárdája véghezvisz. Állítólag, a forgatást megelőzően, hónapokkal korábban a helyszínre költözött az egész stáb, hogy magukba szívják a genius locit. Ez meg is látszik a filmen, minden kocka abszolúte hiteles(nek hat, hiszen nem ismerjük ezt a vidéket, ezeket az embereket). Pici spoiler következik: Az utolsó harmad azonban, meglehetősen pozitívra hangolt kicsengésével szerintem elrontja a filmet – egész egyszerűen nem hiszem el, hogy ebben az itt megismert, velejéig rohadt és romlott világban egyszer csak eljő a tavasz, csakis valami súlyos, apokaliptikus pusztulatot tudok elfogadni, minden más hiteltelen. A film első kétharmadából legalábbis egyenesen ez következne – persze, ha továbbgondoljuk a filmet, akkor azért nincs itt semmi sem megoldva… Azonban így ez a film picit olyan, mintha egy szál magamban állnék a préri közepén, rohan felém egy 900 kilós bölénybika, orrlyukain dühösen fújtatva a gőzt, azonban ahogy közeledik, úgy lassul az iram, úgy szelídül a tekintet s már majdnem elér, amikor megáll és békésen legelni kezd. Asanisimasa: 7/10
Két ember ül egy asztalnál és beszélgetnek, néha vitatkoznak, másfél órán át. Kit érdekel ez? Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson ül egy asztalnál, másfél órán át, és vagdossák egymáshoz Cormac McCarthy életről, halálról, a lét értelméről és kilátástalanságáról alkotott kemény mondatait, pro és kontra. Érdekelhet ez egyáltalán valakit? Ugye, ugye.
Ez a beszélgetés McCarthy The Sunset Limited című, “drámaformában írt regényének” tévéjáték-változata, melyet az HBO Films engedélyezett Tommy Leenek, aki lassan McCarthy-specialistává növi ki magát ezzel az általa rendezett és részben főszerepelt 
opusszal. Nem passzítottam össze a könyv és a tévéjáték mondatait, de saccperkábé mondatról mondatra megfelelnek egymásnak. A tulajdonképpen történet és cselekmény nélküli csevej egy szobában, két nagyjából egykorú ember között zajlik, akik masszívan és plasztikusan két tökéletesen különböző világot képviselnek: fehér és fekete, hívő és ateista, munkás és értelmiségi. Tételek, tézisek feszülnek egymáshoz (érdekes párhuzamokat húzhatunk Madách Ember tragédiájának Lucifer és Ádám között zajló mutatvánnyal), és ha láttunk/olvastunk már akár egyetlen McCarthy-sztorit is, akkor kétségünk sem lehet afelől, milyen végkifejlet vár ránk. Spoiler-mentesen annyit mondhatok, hogy a Tragédia-béli Úr végső, meglehetősen rezignált tanácsa (Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!) sugárzóan optimista javaslat az itt sugallthoz képest. Hogy mindez mi okból történik, az is érdekes, el is spoilerezi minden ismertető – így én nem teszem ezt.
A film képi világa tipikusan tévéjáték, ergo, semmi különös: a két faszi ül az asztalnál, néha egyikük felugrik, kávét főz, kaját melegít, a másik pedig a heverőre heveredik. Eközben a kamera körbesvenkeli őket. Két komoly, jó színész séróból oldja meg a darab színészi részét, a szöveg azonban megérne egy komolyabb, filozófiai jellegű elemzést, de adaptációja, mint mondtam, gyakorlatilag szöveg hű. És gondolat hű is. Tommy Lee Jones rendezése viszont egy kicsit túl sűrű. Iszonyat súlyos jelentésű mondatok hangzanak itt el, bimm-bumm egymásnak pattogva, talán nem kellett volna ennyire feszesre rendezni, és hagyni kellett volna némi időt a nézőnek az értelmezésre is. Nem mellesleg, a heves vita, a pazar színészi teljesítmények ellenére, egy idő után unalmassá is válik, és inkább már csak azt várjuk, mire megy ki ez az egész? Ahelyett, hogy az elhangzottakkal foglalkoznánk… Színpadon jobban el tudom képzelni ezt a művet, így sem volt rossz, de a végére megfájdult egy picit a fejem. 🙂 Nem az elhangzottak emésztetlenségétől, hanem mert fizikailag fárasztó másfél órán át két vitatkozó embert nézni. Színpadon a mondatokat el lehetne lebegtetni, és nem csak egy eszeveszett ritmusú szellemi pingpong-meccset néznénk, valamint ott van a személyes közelség utánozhatatlan varázsa is… Na talán, egyszer. Asanisimasa: 7/10
Ugye, immár hagyományosan zenenap a mai, de azért lesznek filmek is. Kivételesen. Mindenesetre, délután ismét Giro – uncsi lesz, már mondták tegnap Sipiék is, tök sík szakasz, Cavendish nyer megint. Mondjuk Ravennában lesz a befutó…
Este az m1 egy paradogmatikus francia dokumentumfilmmel kísérletezik, melyben ismert francia színésznők (Julie Depardieu, Charlotte Rampling, satöbbi) magánéletéből tár elénk ciki és/vagy mulatságos és/vagy botrányos pillanatokat. A színésznők báljáról a priori azt mondom, hogy inkább trendiségből Dogmás, valójában inkább öncélú virblizés és bulvárba hajló modoroskodás. Aztán, lehet, hogy tévedek… (21.40)
A FEM3-on A mások élete. (22.00)
A Dunán folytatódik a múlt héten elkezdett Woodstocki napló, ma a szombati nap dokumentációja kerül adásba. (22.45)
A mezzon a szokásos jazzest, jobbára általam nem igazán kedvelt előadókkal, úgyhogy ma hanyagolnám is, ha nem lenne 23.00-tól egy Thelonious Monk-portré, ami viszont kuriózum. Az óriási hatású, excentrikus zongorista élete és zenéje rengeteg titkot tartalmaz a mai napig, a remélhetőleg angol nyelvű doksi talán üt néhány lyukat a ködben, ez ügyben. Íme a faszi:
A Drum Bun, az esetleges félreértések elkerülése végett, nem valami balkáni dobshow-t, hanem románul a Jó utat! jelenti: a 2003-ban, magyar-román-német koprodukcióban készült filmben egy német átlagpolgár keveredik bele (számára) furcsa, tipikusan Erdélyre és Romániára jellemző élethelyzetekbe, miközben balesetet szenvedett édesapját keresi. (Duna II, 19.30)
A fő Duna szép suttyomban végigrágja magát Nyikita Mihalkov életművének java részén, ami egyrészt dicséretes, másrészt némi publicitást (hogy ne mondjam: marketinget) azért megérdemelt volna. Ma este (21.00-től) az Öt este kerül műsorra, amit még én sem láttam, de biztosan jó lesz. Azt mondja a port.hu szűkszavú ismertetője, hogy: “Egy véletlen találkozás folytán öt estét tölt együtt Tamara Vasziljevna és Iljin, s ez alatt egykori szerelmük újra fellángol. Húsz éve ismerkedtek meg, akkor a háború szakította el őket egymástól. Lesz-e elég erejük újrakezdeni életüket?“
Komoly alternatíva a House a film+-on (21.15-től) Spike Lee egyik első nagy sikere, 1990-ből, a Dzsungelláz. Egy fekete-fehér szerelem bonyolult története egy színes, és annak idején komoly visszhangot keltő, brutális szereposztással (képen Anthony Quinn) készült, remek filmben.
Lesz Giro is, délután.
A “World of Shorts – The Cannes 2011 Special Edition” egy ingyenesen elérhető PDF magazin, amely interjúkat tartalmaz a két Cannes-i rövidfilmes szekció: a Short Film Competition és a Cinéfondation versenyzőivel, ezenkívül számos cikket a jelenlegi rövidfilmes trendekről, valamint megszólalnak benne a legfontosabb iparági szereplők, és az is kiderül, hogy filmkészítőként milyen az élet Cannes után.
Az angol nyelvű magazin a következő linkre kattintva érhető el: http://daazo.com/wosh_cannes
Ma ismét lesz Giro, a szokásos időben. Aztán a szokásos keddi penzumok, például a Vészhelyzet vége felé azonban érdemes lesz átkapcsolni a Story4-re (22.10), ahol Ismerős játékokba 
bonyolódhatunk olyan ismerős arcokkal, mint Kim Basinger, Al Pacino (kép) vagy Ryan O’Neal. Pacino nagymenő újságíró, aki egészen lentről küzdötte fel magát a high societybe s akitől egy nap a híres filmsztár (O’Neal) egy furcsa szívességet kér. A cseberből vederbe esés egyfajta variációja lesz ez a film.
A világ legszomorúbb, leglehangolóbb kisjátékfilmjét vetíti le a Duna II, 23.25-től, melyben egy Kisvárosi Mozi utolsó napjait élhetjük meg. A Torinói ló napfényes, vidám kacajmese ehhez képest. Viktorék, persze, nyilván végigröhögik…
A Filmmúzeum ma is nyújt alternatívát egy dívákkal teli amerikai filmmel, Mészáros Márta első Naplójával, majd a francia Ozon egy remek Fassbinder-ommázsával.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 