Csúcshatás (Limitless, 2011)

Ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy ettől fogva minden olyan film automatikusan 0/10 tetszési indexről indul (a hagyományos 10/10 helyett), amelyik úgy kezd, mint ez a meglepően ostoba és együgyű Csúcshatás című mozi: egyes szám első személyben egy közepesen szimpatikus/unszimpatikus pali (Bradley Cooper) közli velünk, hogy ő bizony író (ennek a filmnek későbbi írója), és így meg úgy, de most éppen semmi nem jut eszébe. Egész egyszerűen nem létezik ennél kényszeredettebb, közhelyesebb expozíció. Aztán, némi kocsmázós közjáték után, megmutatják nekünk, hogy a faszi ül a laptopjánál és nem jut eszébe semmi. Így egy film legfeljebb az x+48-ik lehet a sorban, tehát eredetiségnek még a halovány látszata sem homályosítja el szemünket, ráadásul komoly súllyal merül fel a gyanú, hogy ha nem jut eszébe semmi, akkor mi várhat még ránk, az elkövetkezendő bő másfél órában? Nos, semmi különös, csak egy újabb kábítószer-reklámfilm. (Még egy tégla a falban, sőt, még egy csepp a pohárban…)

Lepukkant hősünk drogos múltjából származó régi dílerhaverjától, aki ma már feltörekvő sales manager a gyógyszeriparágban (hát mi más?), olyan bogyót kap, amitől hirtelen addig néhány százalékon működő agya csúcshatást elérve pörög. Nulla kisjani vagy, de ha ezt beveszed, te leszel a János a gáton. És láss csodát, ő lesz János, két pillanat alatt megírja amúgy soha el nem készülő könyvét, emellett tőzsdeügynökként is villámkarriert épít, valamint szétver néhány homlesszt, akik bepróbálkoznak nála. Már nagyon fenn van, amikor éppen a világ urával (Robert De Niro) tárgyal, elfogy a bogyó. Ez a konfliktus. Spoiler: ettől kezdve, egy sima egy fordított, hol szerez bogyót, hol tőle szereznek, mert bizony mindenki rajta van a cuccon, míg nem ő győz. Kitalálja és beveszi az örökdrogot (vö: god mode), és röhög a sok lúzeren, akik még mindig kaparnak a napi betevőért. Tanulság: csak drog, dopping (tehát külsődleges segítség) által lehetsz valaki ebben a kegyetlen világban. Ennél primitívebb, prolibb, suttyóbb tanulságot kitalálni sem tudok, még akkor sem, ha történetesen ez tényleg így lenne. De nincs így, legfeljebb csak a drogosok önigazoló hazugságai szerint. Ne tanulj, ne gyakorolj, csak vegyél be egy bogyót és tied a világ. A nagy lófaszt, kishaver.

Neil Burger technikailag egy közepes hajszafilmet rendezett ebből az ótvar-nulla sztoriból, azonban annak logikai buktatóit, gondolat- és ötletszegénységét már nem tudta palástolni semmivel, sem ritmussal, sem pedig feszültséggel. Látványában sem nyújt a film semmi különöset. Cooper átlagos pasas, egy átlagos sorozatszínész kvalitásaival, következő filmjében tuti nem ismerném meg. De Niro pedig már régen nem kérdőjel: csúcsformáját már régen lefutotta, manapság már inkább csak szar filmekben szerepel, mintegy nyugdíját kiegészítendő, így nem lóg ki innen sem. Sőt, tökéletesen belesüllyed. Asanisimasa: 2/10

Film Kategória | Címkézve | 7 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Hétfő

Este fél nyolctól rögtön itt van egy 1967-es habkönnyű magyar filmvígjáték Keleti Mártontól: Tanulmány a nőkről. Négy nő és sok férfi, lenyűgöző szereposztásban. A filmet a Duna II. vetíti.

Az utóbbi néhány évben mintha újraindulni látszana a hajdani, jó néhány emlékezetes művet produkáló magyar tévéfilmgyártás. Ma este A fehér nyíl mutatkozik be, az eddig elsősorban operatőrként ismert Babos Tamás röpke félórás műve. A kétszereplős (Blaskó Péter és Znamenák István) film amolyan XXI. századi abszurd, körömpörkölttel, hajómodellekkel és hajdani bűnökkel. (m1, 21.30)

A film+ folytatja a néhány hete elkezdett Öld meg a sógunt!-sorozatot, ezúttal a Sógun nindzsái című résszel. Remek kosztümök, szürreális harcjelenetek, fojtott torokhangok (amelyeket ezúttal nem fogunk hallani, mert a film szinkronizált), Sonny Chiba. Kezdés: 23.10.

Ha nem akarunk levágott fejek és végtagok művértengerben tocsogó rengetegében rendet vágni, akkor választhatjuk a Duna tévé nagyrészt magyar bérmunkában készült, ám mégis angol vígjátékát, a Mrs. Radcliffe forradalmát. A hatvanas évek végén egy kommunista idealizmustól fűtött angol család emigrál az NDK-ba (igen, volt ilyen: ismert példa Dean Reed, az amerikai folk-énekes), azonban a kommunizmus realitása (kép) alaposan pofán csapja romantikus lelkesedésüket. A korabeli NDK hiteles helyszínei a kétezres évek Budapestjén találtattak meg, a jellegzetes figurákat pedig ismert magyar színészek prezentálják. Kezdés: 23.15.

Tévé Kategória | 1 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Vasárnap

Nappal strandolunk, mászkálunk, fagyizunk, fröccsözünk. Ha nem, akkor a Roland Garros férfi egyes döntőjét nézzük (Federer-Nadal, Europsort, 15.00).

Este Jack Sparrow Egy helyett (persze, ha még nem láttuk, megpróbálkozhatunk azzal is, közepesen idióta, néhol vicces, viszont eléggé látványos, kardozós, kalózos mesefilm, RTL, 19.00) A mágust nézzük. Edward Norton (kép) benne a címszereplő és egy kellemes, nézhető film. (tv2, 19.55)

A szerelem rabja egy ’76-os Mihalkov-film, mely a NOSZF-ot követő rendezkedés anarchiájába süllyedt Oroszországba kalauzol el minket. Egy fehérek uralta, relatíve békés faluba némafilmes stáb érkezik, ahol, úgy Mihalkovosan, zajlanak a dolgok, míg a stáb csalfa dívája szerelmes nem lesz a meggyőződésesen vörös operatőrbe. Remek film. (Duna II., 21.30)

A Filmmúzeumon 22.00-kor kezdő Vad orchideákban pedig megnézhetjük Mickey Rourke-ot, amikor még simaképű nyálgép és valamint akrobatikus lepedővirtuóz volt.

Tévé Kategória | Hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Szombat

Most vagy én vakultam meg, vagy tényleg semmi érdemleges nem lesz ma a tévében, legalábbis a nagyobb magyar csatornákon. A kormánypártiak Trianonoznak, a piacpártiak megúsznak, a lehető legkisebb rizikóval (tévéshow, illetve lejárt szavatosságú, noname gagyik). Nincs mese, ki kell menni megmártózni valamelyik kerthelyiség langymeleg kora nyári balzsamjában.

A betegesen nyárgyűlölő operabarátok Carmennel vigasztalódhatnak a mezzón, ami egy igazi slágerdarab, John Eliot Gardiner pedig nyilván tisztességesen oda is teszi. (20.30) Ízelítőül, hallgassuk meg az opera egyik ismert slágerét:

Tévé Kategória | Hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Péntek

Felemás a ma esti kínálat, egyesek egyszerűen feladták az első naptárilag nyári pénteket, mások buta akciófilmeket erőltetnek, de azért van mit nézni, olykor bizony meglepő helyeken.

Total Recall – Az emlékmás – Mára ez a film valódi scifi-klasszikussá vált, Arnold exkormányzó egyik legjobb filmje, Philip K. Dick eddigi egyik legjobban nézhető adaptációja, abból az időből, amikor Paul Verhoeven még jelentős rendezőnek számított. (film+, 21.10)

Az Időbanditák szintén egy klasszikus, afféle Monty Python-spin off, hiszen Michael Palin és Terry Gilliam jegyzik ezt a ’81-es filmet, és a szereplők között, több híres fazon mellett ott “nyaklik” John Cleese is, Robin Hoodként (kép). (m1, 21.40)

I.Q. – A szerelem relatív. Ez egy aranyos romkom, amelyben Tim Robbins egy egyszerű autószerelőt alakít, aki szerelmes lesz a csinos és nagyon okos Meg Ryanbe, aki történetesen Albert Einstein (Walter Matthau) unokahúga. (FEM3, 22.00)

Sírhely kilátással – Remek angol kisrealista komédia. (Duna, 22.05)

Abban az időben, amikor már jöhetett hozzánk Kundera, én nem lettem rajongója. Legismertebb könyve, A lét elviselhetetlen könnyűsége már címében is képviseli azt a fellengzős, büdössajt-szagolgatós, kékharisnyás sznobizmust, amitől a víz kiver azóta is. Ez persze, nyilván nettó fasság, de így a regény filmadaptációját sem láttam. Pedig Philip Kaufman majd’ háromórás opuszt rendezett belőle, olyan forgatókönyvből, amit Jean-Claude Carriére jegyez, olyan színészekkel, mint Juliette Binoche vagy Daniel Day-Lewis, olyan operatőrrel, mint Sven Nykvist… (m2, 22.10, a vége így egy óra körül lesz.)

Tévé Kategória | 15 hozzászólás

A Föld inváziója – Csata-Los Angeles (Battle – Los Angeles, 2011)

Nem igazán értem a relatíve széleskörűnek mondható fanyalgást, ami e filmet övezi, hiszen már a hangzatos, és frappánsnak még véletlenül sem tekinthető címből is látszik, mi is ez az izé tulajdonképpen. Ott van benne minden, ami várható tőle. Invázió, méghozzá a Föld inváziója, egyértelmű, hogy akkor az “invázionista” a világűrből jön. Vagy itt akarnak lakni, vagy innen kell nekik valami, de ez tulajdonképpen mindegy is. Csata, tehát a film nagy részében csata lesz. Los Angeles a helyszín. Ennyi. Hogy ezt már mind láttuk, nem is egyszer? A Hamletet is láttuk sokszor, és még fogjuk is, egészen biztosan…

Attól most tekintsünk el, hogy Shakespeare egyetlen kötőszavában több fantázia van, mint ebben A Föld inváziója – Csata: Los Angeles című filmben, de hát, akit már a cím figyelmes elolvasása és értelmezése nem riasztott el, az tényleg nem akar mást látni, mint uszkve két órányi piff-puffot, dirr-durrt, és az idegen szereplőkre való tekintettel, idióta hangokat és gusztustalan alien-boncolást. Ezt a film tudja, hozza. A rendezőt (Jonathan Liebesman) és vélhetően egy nagyobb tengerészgyalogos bevetési osztagot is meghaladó létszámú látványtervezőt, CGI-grafikust, pirotechnikust és más szakembert nem is nagyon zavarta az, hogy túlzottan belemerüljön bármilyen történetmesélésbe, ami van, az a szükséges minimum. Nem több, mint egy FPS-videojáték szinopszisa, ami nem meglepetés, hiszen e film valójában nem több, mint a Battle: Los Angeles nevű játék túlfejlett demója. (Nyilván nem annak szánták alkotói, de hát az lett, na.)

Másképpen nézetjük úgyis, mint valamiféle alien-inváziós covert, vagy best of válogatást, hiszen az alkotók korábbi hasonló témájú filmek motívumait ollózták össze. Van egy kicsi Függetlenség napja, egy kis District 9, egy kis Világok harca – Menekülés Los Angelesből. Ez utóbbi nem “adatszolgáltató”, csak a cselekmény. Szóval nézhetjük így is, bár jobban járunk az eredetiekkel. Itt tengerészgyalogosok a főszereplők, plusz némi civil élőanyag, mint ballaszt, s mivel az ellen az alien, nincs mese, a GI Joenak kell drukkolnunk, még akkor is, ha leng a zászló, a sztárszpengled bennör, és rögtön a nyitójelenetben megismerjük Aaron Eckhartot, akiről egy kollégája mondja el, szemtől szembe, hogy öreg, fáradt, Afganisztánban 10 tálibot ölt meg, és nem hagyta ott katonáit. Leng a zászló. Aztán jönnek, látnak és győznének is (az alienek), ha nem lennének a tökös amerikai katonák. Piff-puff, dirr-durr, csitt-csatt, négyen legyőzik az egész nyamvadt alien-bagázst, akik keresztülcaplattak a fél Univerzumon, csak azért, hogy elvegyék a vizünket. Logikát ne keressünk, de hát nem is ezért néztük végig. Michelle Rodriguez nem mutatja meg fenekét, nincs rá alkalma. Asanisimasa: 5/10

Film Kategória | Címkézve | 3 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Csütörtök

Immár hagyományosan sehol semmi, ráadásul ma még a mezzo is eléggé ismeretlen vizekre evez. Michel Portal egy ma már veteránnak számító francia szaxis, akinek Bailador című, latinos-kubai indíttatású zenei projectje fog szólni 20.30-tól. A lemez érdekessége, hogy Portal leginkább basszusklarinéton játszik rajta, valamint a dobok mögött az egyik legzeneibben gondolkodó jazzdobos, Jack DeJohnette csücsül. 22.00-től maradunk enyhén latinos stílben, ugyanis egy szuper kubai jazz-zongorista fog következni: Gonzalo Rubalcaba mellett Richard Galliano játszik accordeonon (értsd: tangóharmonikán), Charlie Haden bőgőzik és Clarence Penn dobol. Légiesen könnyed, mégis dinamikus, érzelem- és gondolatgazdag zenére van kilátás:

A 23.00-tól játszó David El Maleket még nem hallottam játszani, próba ma este.

Nézhető filmet egyedül a Filmmúzeum szállít, mondjuk a Hanna és nővérei (22.40), utána pedig a Nagy ábránd (0.30) két igazi klasszikus darab.

Tévé Kategória | 3 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Szerda

Két Morgan Freeman-filmet találtam mára mindössze, mintegy egymás alternatívájaként, a szokásos House és némi “más műfaj” mellett.

A szerelem bőségét egy csomószor ajánlottam már, remek kis film, a címével ellentétben kevésbé cseppfolyós, ellenben okos, kedves és egy picit szomorkás. Freeman (kép) itt egy írót alakít, aki, mintegy mellékesen, újból összefonja a szereplők életének szétfoszló szálait. Ma este a Story4 adja, 22.10-től.

A rettegés arénája politikai thriller, oroszok feszülnek az amerikaiaknak, atomriasztás, pánik, para. Freeman alakítja itt a CIA igazgatóját. Olyan film ez, amit biztosan láttam már, valószínűleg különösebb baj nincs is vele, mégsem bírok egyetlen jelenetet sem felidézni belőle… (FEM3, 22.00)

A mezzo Händel számtalan énekhangra írt műve közül ma este az Il Trionfo Del Tempo (talán Az Idő győzelme?) című oratóriumát adja, Paul McCreesh gondozásában, akit én speciel nem ismerek, de ez nem igazán jelent semmit… Biztosan szép lesz.

Az Eurosporton szinte egész nap a Roland Garros megy, bele lehet felejtkezni…

Tévé Kategória | Hozzászólás

Ez a fiúk sorsa (This Boy’s Life, 1993)

Amennyiben a fiúk sorsa az, hogy egyik első filmjükben lejátsszák a vászonról a híres, nagynevű (filmbéli) apukát, akkor Leonardo Di Caprio nyugodtan kiteheti ezt a filmet a falra: Robert De Niro bizony csak másodhegedűsként húzza mellette az Ez a fiúk sorsa című filmben. Leo ekkor még tényleg ismeretlen kis fiúcska volt, egy-két mellékszereppel, nem túlzottan jelentős filmekben, ám a ’93-as év volt számára a nagy dobbantás. A Gilbert Grape-pel begyűjti első Oscar-jelölését, itt meg alaposan megrángatja a csúcson még éppen csak átlendült De Niro bajszát, aki ugyan biztosan hozza a tőle megszokott, közepesen pszichopata rednecket, azonban grimaszai már itt is modoros kellékek csupán. A Leo által alakított srác (a filmet kvázi “Így jöttem”-ként író Tobias Wolff alteregójaként) azonban már itt, “nyeretlen kétévesként” is komplett, hús-vér figurát alkot, tekintetében pedig már ott van a “valami”.

Amúgy ez nem a fiúk sorsa, amit a filmben megismerünk, hanem egy fiú életének első pillanatai, amikor rálép arra az útra, amit aztán egyedül kell végigjárnia. Leo, vagyis Tobias, aki leginkább csak Jacknek szereti szólíttatnia magát, független, kissé szabados anyukája (Ellen Barkin) szoknyája mellett nő fel, apa nélkül. Élete egyetlen szakadatlan vándorlás, ugyanis az anyunak az a fixa ideája, hogy a problémák legjobb kezelési módja, ha egyszerűen elfelejtjük őket és azonnal továbblépünk. Probléma pediglen mindig van, sok. Anyu mégis megállapodni látszik, amikor egy mézesmázos férfi (Dwight – De Niro) elkezdi csapni neki a szelet, Jack azonban érzi, hogy a palival nincs minden rendben.

A Michael Caton-Jones által rendezett film tulajdonképpen aprólékosan mutatja meg a fiú és későbbi mostohaapja vérre menő küzdelmét, az egy másik kérdés, hogy ebben sok izgalmat nem találunk. Bár az író Wolff saját történetét meséli el, az azonban eléggé közhelyes sőt, mi több, érdektelen. Főleg, hogy rögtön az elején megismerjük Wolffék sajátos túlélési stratégiáját, így rögtön egyértelmű, hogy amint kiderül Dwightról valódi énje (persze, amint a sablonos 15-ik percben idióta vigyorral és egy óriási csokor virággal először tűnik fel De Niro, már tudjuk, hogy itt ő lesz a rosszarcú), Wolffék innen is lelécelnek. A kérdés, hogy mikor: nyilván a film végén. Kiszámítható fordulatai, és a modoroskodó De Niro ellenére azonban mégis nézhető kis film ez, s ezt elsősorban Leónak, valamint a történet hézagait töltelékeként, mintegy habarcsként kitöltő, a kort, az ötvenes-hatvanas éveket, valamint a közép-nyugati kisvárosi életet hitelesen megjelenítő részleteknek köszönhetjük. Asanismasa: 6/10

Film Kategória | Címkézve | 5 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Kedd

Először is, adjuk meg a királynak, ami a királyé: Ma este dupla epizódos fináléval búcsúzik minden idők leggigamegább kórházas-sorozata, a Vészhelyzet. Élt 15 évadot, műfajt teremtett. Világsztárt csinált George Clooneyből és komoly sztárt még sok másból, emellett az első tévésorozatok között volt, amelyiknél sorban álltak a már befutottnak számító mozisztárok, hogy egy kisebb jelenést kapjanak. Sikk lett feltűnni a Vészhelyzetben. Olyan formabontó jelenetek tarkították rendre a sorozatot, mint amikor egy csendes karácsony este beűrsütizett a teljes sürgősségi osztály, az egyik legkellemetlenebb, ám egyben legszórakoztatóbb karaktert (kép!) pedig olyan “kézenfekvő” ötlettel (ny)írták ki a sorozatból, hogy ráejtettek egy helikoptert. Az elfáradt sorozatszereplőket jobbára mindig sikerült hasonlóan érdekes figurákra lecserélni, az olykor fáradó sorozat mindig újabb erőre kapott általuk – Michael Crichton, minden túlzás nélkül, műfajában zseniálisat alkotott. (RTL, 21.20, 22.15)

Ezenkívül, lesz még Egy őrült éjszakánk, ami egy remek krimivígjáték Kardos Ferenctől, óriási színészekkel: egy élelmiszerboltba zárás előtt két adóellenőr érkezik, a boltvezető, a szokásoknak megfelelően pedig “intézkedik”, viszont még maga sem tudja, mennyire mellé fog ezúttal. (Duna, 21.00)

Az Egyéjszakás kalandban megint csak remek színészeket nézhetünk, többek között a manapság buta akciófilmekből ismert Wesley Snipest, aki itt még rendesen odateszi magát Nastassja Kinskinek. A csavaros szerelmi (és egyéb) drámát Mike Figgis rendezte az Elemi ösztönt is jegyző Joe Eszterhas forgatókönyvéből. (Viasat3, 21.25)

Érdekes választás lehet még mára a FEM3-on 22.00-tól kezdődő A szerelem kegyelme című dráma, Julianne Moore-ral, amit ugyan nem láttam, a szinopszisból ítélve azonban könnyen kiverheti a biztosítékot a kereszténydemokratáknál, ami üdvösségből legalábbis ötös.

Tévé Kategória | Hozzászólás