asanisimasa

Nos, a részben méltán híressé vált Millenium-trilógia egy újabb csapot nyitott ki az eddig is szépen csordogáló svéd film „medencéjén”: Az Instant dohány szintén irodalmi (OK, ponyva-) alapokon nyugvó, hosszúkás, olykor igen kemény, máskor pedig igen furcsa mellékutakon kalandozó krimi-szerűség. Hollywoodi remake hamarosan. 

Az alapanyag

Az Instant dohány című film a Svédországban nagy sikert aratott hasonló című könyv alapján született, melynek írója, Jens Lapidus, egy igazi playboy. Szemtelenül fiatal, gazdag és sikeres, az itt tárgyalandó film alapanyagául szolgáló könyv első megjelenése után egy évvel az egyik legnagyobb svéd divatmagazin a legjobban öltözött svéd férfinak választotta. Lapidus ráadásul már írói debütálása előtt is volt valaki, méghozzá a svéd bűnözői körökben legfelkapottabb védőügyvédként szerzet magának komoly hírnevet. 32 éves korára kisujjában volt az alvilág összes titka, és volt annyira „tökös”, hogy ezt ki is írta magából, persze nyilván „a könyvben olvasható eseményeknek, helyszíneknek és személyeknek a valósággal való egyezése pusztán a véletlennek köszönhető”. Bizonyíték erre, hogy Lapidus a mai napig él, boldog családban szintén ügyvéd feleségével és gyermekükkel, Stockholm belvárosában. Ennek ellenére, könyvének legnagyobb erénye a hitelesség, mind a különféle nemzetiségű maffiózók nyelvhasználatát, mind életkörülményeiket, mind egyéb szokásaikat illetően. A cselekmény bonyolítását illetően már meglátszik a jogászi előélet, hiszen gyakran időzik el részleteken, túl sok szálat akar párhuzamosan vezetni, így azonban a cselekmény kuszává, zavarossá válik, a figurák motivációi olykor elsikkadnak, az egész regény már ránézésre is terjengős. Ennek ellenére, már megjelenése évében elment belőle vagy 400 ezer példány, csak Svédországban. (Nyilván szeretnek olvasni a svédek a hosszú, téli estéken…)

A fő karakterek

Három tökéletesen különböző, ám nagyjából azonos rangú figura története az Instant dohány. Talán csak JW (Joel Kinnaman) emelkedik ki közülük egy picit. Az igazi szőke, magas, jó kiállású legény tipikus svéd, már külsejét illetően. Belülről valamiféle torz Julien Sorel: valahonnan északról származik, valószínűleg rossz körülmények közepette telhettek gyermekévei. Most a legmenőbb stockholmi gazdasági egyetemre jár és minden vágya, hogy gazdag legyen és bekerüljön a felső tízezerbe. Ennek érdekében szó szerint bármire hajlandó. Menő családokból származó egyetemi társai már befogadták, azonban előlük titkolja, hogy közben arab és más bevándorlókkal üzletel, valamint taxizik az éjszakában. Innen, az alvilágból kapja az esélyt a „nagy lére” (erre utal a film, ill. regény címe), ami természetesen igen „guzmis”. Kokaincsempészet, illetve pénzmosás, borítékolható végkifejlettel. A másik fő figura Jorge (Matias Padin), a chilei bevándorló, tipikus drogdíler-fejű fazon, tetkókkal, kapucnival és az összes „kellékkel”. Éppen börtönből szökik, nyomában a rendőrséggel és a szerb maffiával, akikkel függőben maradt elszámolni valója van. A harmadik arc Mrado (Dragomir Mrsic), a szerbek „problémamegoldó embere”. Igazi, kőkemény és kíméletlen maffiózó, akinek azonban a valóságban baromi elege van az igen veszélyes életmódjából és legszívesebben kiszállna, és kislányával élné a polgárok szürke és boldog hétköznapjait.

Túlsűrítve

A közepesen terjedelmes regényt (kb. 480 oldal) a fiatal svéd filmesek generációját eddig főleg ifjúsági (szex, drogok és etnikai, vallási másság) témájú drámákkal képviselő Daniel Espinoza próbálta nézhető méretű filmbe sűríteni, közepes sikerrel. Nyilván a részletekben tobzódó, ágas-bogas cselekményű alapanyag ennek az egyik oka, a másik azonban a rendező (illetve a forgatókönyvíró) sara. Húzni tudni kell, vagy másképpen szólva, irodalmi adaptációkat készíteni egy külön szakma. Espinoza szépen elbirkózgat Lapidus krimijével, azonban sokszor a regény győz – a film sokszor akkor lassul be, amikor fel kéne pörögnie, és akkor pörög, amikor fújni kéne egyet. Persze, néha van, ami stimmel… A finálé otromba didaxisát már elfelejtettem, annyira feldühített. A szerb és az arab maffia miliőjének, jellegzetes rituáléinak, fazonjainak megjelenítése viszont filmen is igen jól sikerült, mint ahogy szépen mutat a svéd felső tízezer pökhendi nagyzolása is. Jók és főleg, hitelesek a párbeszédek is, én legalábbis elhiszem, hogy így, ilyen szavakkal beszélnek a Svédországban rosszalkodó arab, latin, szerb és más nációjú maffiózók. A film eme rétege színészileg is rendben van, beleértve Jorge és Mrado karakterét is. Aki viszont kilóg, az JW, a svéd fiú. Az egy dolog, hogy Kinnaman túl nyálas egy maffiával kokettáló pubinak, ezt egy jó színésznek azért el kell tudnia hitetni, de JW-vel ebben a történetben azért olyat fordul a világ, hogy ahhoz annál lényegesen több kell, mint amit ez a srác mutatni tud. Viszont akadnak a filmben tényleg jól megcsinált, feszült pillanatok is, expresszív, szinte vibráló közelképekkel, így az összkép vegyes. So-so, ahogy a művelt svéd mondaná… Asanisimasa: 6/10

A szabadságáról és toleranciájáról híres dán társadalomban a házasság szentsége sincs túl mélyen kőbe vésve. E filmben is három darab házasság borul fel éppen, illetve inkább újraszerveződik, egy új leosztásban. Hogy aztán ez mennyivel lesz életképesebb, mint az előző volt, azt csak sejthetjük. E filmből csak annyit tudhatunk meg, hogy a végén csak azok érzik magukat igazán jól, akik végig a vigaszágon voltak… 

Anne és Ask

Anne színésznő, finoman szólva, már túl van menyasszonykorán. Éppen premierre készül, Oféliát játssza egy Hamlet-előadásban, azonban úgy tűnik, vagy a jelmezét szabták szűkre, vagy rajta van több felesleg, mint kéne. Emellett, éppen aznap tudja meg, hogy férje, a fotós Ask különválna tőle. Nem, nem, nincs senkije, csak elfáradt. Lányuk, Irina, bejelenti, hogy gyermeket vár az arab származású Faditól. A családban egyedül a 8 év körüli Anton áll a helyzet magaslatán…

Bente és Björn

Ők már külön élnek, Björn a város közepén horgonyzó lakóhajóján sörözgetve, néha fia, Gustav által meglátogatva, néha pedig eltulajdonítva kislányát egy kis filmnézésre. Szabados életvitele azonban egyaránt szemet szúr a kikötőmesternek és Charlotte-nak, a csinos pszichológusnak, akinek rendelője éppen Björn ladikjára néz. Bente, Björn hajdani felesége meg van arról győződve, hogy volt férje konkrét veszélyt jelent közös gyermekeikre, ez azonban nem gátolja abban, hogy összeszűrje a levet az előző pár „szünetre vágyó” felével, Askkal.

Charlotte és Carl

Carl színházi producer, éppen ma állítja színpadra Shakespeare Hamletjét, melyben Oféliát a fent megismert Anne alakítana, ha beleférne színpadi jelmezébe. Carl cinikus, gátlástalan pasas amúgy, ott és azzal csalja szép és egzotikus feleségét, ahol és akivel tudja. És tudja, tekintve, hogy színház szerte kevés nő képes ellenállni egy nagy hatalmú producer vágyainak… Charlotte, a pszichológus azonban nem hülye, tud mindenről. Dühét és csalódottságát kajakozásban, illetve a rendelőjével szemben horgonyzó, enyhén piás Björnön tölti ki.

Családi körök

Charlotte Sieling 2009-ben készült filmje átfogó keresztmetszetét nyújtja a dán társadalomnak, a gazdag üzletembertől a művészvilágon keresztül egészen a munkanélküliekig és bevándorlókig. Minden réteg természetesen nem szerepelhet egy filmben, jelzésszerűen azonban mégis mindenki jelen van. E film alapján részben idillikus a kép, hiszen tökéletesen működik a dán demokrácia, akadálymentes az átjárás a különböző „kasztok” között. Az Egyszer fent, egyszer lent árulkodó című mozi azonban valóban kritikus szemmel elsősorban a társadalom legkisebb egységének, a családnak életképességét vizsgálja ebben a szinte végletesen szabad és szabados országban. Szerencsére azonban egyszer sem bújik elő a függöny mögül a pszichológus, hogy okosan és tanárian kiértékelje a látottakat, Sieling a nézőkre bízza az ítéletet, példákat hoz bőven, jót, elítélendőt és meglepőt egyaránt.

Nézni vagy nem nézni

Egyértelműen nézni, hiszen elhidegülő kapcsolatokból, kifáradt barátságokból, szerelmekből nálunk sincs hiány, s annak, aki hasonló cipőben jár, talán pillanatnyi gyógyírt jelenthet, ha a filmvásznon hasonló problémákkal küzdő emberek példáit nézheti. Erőt meríthet, tanulságot vonhat és újra végiggondolhatja azt, amin keresztülment. Azonban harmonikus párkapcsolatban, vagy éppen magányban élők is örömmel vehetik az e film által állított akadályokat, hiszen sallangoktól mentesen, jól megírt történet ez, száraz skandináv céltudatossággal, lényeglátással, lendülettel és csipetnyi humorral elmesélve. Ergo, ez egy szórakoztató film, még ha viszonylag visszafogottan is röhögjük magunkat halálra rajta. A dán filmek ismeretesen nem éppen a bűbájról, bőbeszédű elkenésről szólnak, ez a film sem ilyen. Egyenes, korrekt, igazságos és őszinte. A dán színészek az ilyen erősen lelkizős, elfojtott indulatokkal operáló, pszichologizáló játékban mindig otthon voltak, itt is kivétel nélkül nagyon jók, de azért kiemelném a két fő alakot alakító Sidse Babett Knudsent (Anne) és Nicolas Brot (Aks). Tehát, az Egyszer fent, egyszer lent témájából adódóan egyértelműen felnőtteknek való film, mely elsősorban a lelkizős alkatú, emberközeli történeteket kedvelő nézőknek adhat igen okos és tartalmas másfél órát. Asanisimasa: 7/10

Hules Endre, egy idegen Hollywoodba szakadt hazánkfia, megannyi ismert sorozatban (24, House MD, Monk, stb.) eljátszott mellékes karakter, egy botrányos rendezői bemutatkozás és egy közepesen gyenge magyar filmforgatókönyv után kirobbanó önbizalommal állt neki A halálba táncoltatott lány történetéhez. A szinopszis már egyszer elkelt táncdrámának, amiről azért annak kézenfekvő stilisztikai sajátosságai miatt is feltételezhető volt, hogy nem egy túlcizellált műről lehet szó; ami aztán ebben a filmben egy félkörívben lendített szívlapát brutalitásával vágja orron a gyanútlan nézőt. Hules irdatlan egója banális, lehetetlen, művi és keresett szituációkba, erőltetett konfliktusba kergeti bele az általában kitűnő László Zsoltot (aki talán színészi szolidaritásból kapta meg a legjobb férfi alakításért járó díjat ezért a 2011-es csonka és béna, 42. Filmszemlén), Zsigmond Vilmost, az Oscar-díjas operatőr-veteránt, valamint egy csomó derék, sudár és tiszta tekintetű, művészileg példamutatóan alázatos néptáncost és remek zenészt SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED SELF-CENSORED Asanisimasa: 0/10

Az első 10-15 percben nagyon idegesített, de aztán megszerettem Vecsernyés János és Egressy Zoltán színpadi dráma-formátumú, tévéjátéknak induló, de annak a végére igencsak jó mozifilmjét, a Nyár utca, nem megy tovább-ot. A film (nevezzük így) egy helyszínen, a 74-es trolibusz egyik esős, vasárnap hajnali járatán játszódik. Szereplői, egy túloktatottsága miatt enyhén frusztrált trolivezetőnő, egy bukott labdarúgó-játékvezetőből (Márton partjelző fázik) BKV-ellenőrré deklasszált hatalmi túltengéses, Szappan nevű kopasz egyén, egy kleptomániás színésznő, egy agresszív vendégcsalogató lány, egy süket bácsi, egy beszédes tanár, egy kötött pályás járművet szexuális együttlét kikényszerítése céljából eltéríteni szándékozó zakkant fazon, és még néhány, csak a film végére kiderülő funkciójú egyén – akár a valóságos 74-es utasai. A hétker utánozhatatlanul színes populációja, melyből Karinthytől és Rejtőtől kezdve, a magyar irodalom jelentős részei építkezik, a mai napig.

Abszurd történet egy teljességgel reális közegben, akár a mindennapokban. Egressy zseniálisan bonyolítja a történetet a zárt helyen, bár pattogó, szögletes párbeszédeit szokni kell. De ahogy megszoktuk, ülnek azok a helyükön. A trolibusz ülésein ülő szereplőket alakító színészek azonban sajnos, főleg az elején nem veszik tudomásul (nyilván a rendező nem szólt nekik), ezúttal nem színpadon játszanak, egy filmen, ráadásul egy klausztrofób, levegőtlen helyen ennél kevesebb mimika, artikuláció és gesztus is elég. Érdekes módon, csak Haumann Péter (tanár) és Bartsch Kata (színésznő) tudja csak kapásból (a képen Lengyel Ferenc ellenőrrel), egy ilyen filmben mennyit kell játszani, nyilván a rutin. Amúgy, ez a szemle Bartsch Kata szemléje lehet, eddig két filmben láttam, s mindkettőben meggyőzően természetes, magától értetődően filmre termett alakítást nyújtott (ráadásul a Dyga-féle Utolérben kiváló angolsággal, sajnos azt leszinkronizálták…). De mondom, a többiek esetében ez főleg Vecsernyés rendező sara, nyesni kellett volna őket. A cselekmény viszont működik, az abszurd pedig csavar, mint a torma. A végkifejlet sem zavaró így, viszont vele együtt a film sűrű, eredeti. Tetszett. Asanisimasa: 7/10