Benda Bilili! (2010)

Közzétéve 2011. május 25. szerda | Szerző: efes

Mi azt jól tudjuk, hogy a zene mindenkié, hiszen az általános iskolában jól belénk vésték nagy tanítónk, Kodály Zoltán bölcs szavait. Sokan, mint például e film hajléktalan, mozgásukban korlátozott zenészei saját bőrükön tapasztalják ezt, amikor a kongói Kinshasa koszos sikátoraiból a világzene nagyszínpadaira vezette őket egy szemfüles francia dokumentumfilmes stáb. A zene az övék is, és ennek egy egész világ tapsol… 

Világzene?

Maradjunk annyiban, hogy az úgynevezett világzene, vagy „world music” a globalizációs világfolyamat egyik vitán felül pozitív eredménye. Magát a kifejezést a hatvanas években használta először egy amerikai zenetudós, de valódi zenei irányzatként közfelkiáltással a nyolcvanas évektől használjuk. Ekkor jelent meg például Paul Simon Graceland című albuma, és ekkoriban indultak a WOMAD-fesztiválok is. Valójában szerintem a hetvenes évektől él ez a zenei mozgalom, amikor a CoDoNa, vagy az Oregon együttesek zenéjükben először vegyítették a klasszikus komolyzenei és jazzharmóniákat indiai klasszikus, dél-amerikai, valamint fekete-afrikai hangszerekkel, dallamokkal és ritmusokkal. A világzene lényege pedig éppen ez: a világ összes zenei megnyilvánulásának földrajzi, kulturális és egyéb korlátok nélküli keveredése. Amikor a kilencvenes évek közepére végigsöpört a világon a world music (divat, irányzat, stb.), a kezdeti kevert zenei projektek és együttesek „oldalvizén” egyre-másra jöttek elő a különböző tisztán lokális, helyi zenéket játszó csoportok, elsősorban a gazdaságilag gyengén teljesítő harmadik világból, ahol a zene, a sokszor nyomorgó helybéliek számára szinte az egyetlen kitörési pontot jelentette. Rengeteg világsztár született így, a híres kubai Buena Vista Social Clubtól a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khanig, a szenegáli Youssou N’Dourtól a román cigány Taraf De Haidouksig és még hosszan sorolhatnám. Persze, aztán az óriási siker és a divathullám felszínre, avagy a színpadokra hozott egy csomó nem igazán felkészült, zeneileg értéktelenebb produkciót és előadót is, ami a kétezres évekre kissé aláásta a világzenei előadók hitelét, azonban ez a Benda Bilili! című francia dokumentumfilm (és a film főszereplőinek MüPa-béli 2011. május 6-i, jellemzően sajnos félházas, ám remek koncertje) a bizonyíték, hogy vannak még ismeretlen jó zenék a világban…

A Kinshasai Állatkert zenészei

A Staff Benda Bililit Florent De La Tullaye és Renaud Barret, két francia dokumentumfilmes fedezte fel a kongói főváros utcáin, amikor egy kamerával Kinshasa sikátorait járták, éppen abból a célból, hogy valami érdekes, új és ismeretlen zenét találjanak. Ebből a szempontból kísérteties a hasonlóság Ry Cooder és Wim Wenders ismert dokumentumfilmjével, hiszen a Buena Vista veterán kubai zenészei is egy dokumentumfilm által jutottak hozzá a megérdemelt világhírhez, itt ugyanerről van szó. Azonban a Benda Bilili-csapat, ha lehet, a kubai szociális otthon lakóinál még több lépcsővel lejjebb fogott talajt az Úr mérhetetlen kegyéből, hiszen többen közülük életük teljes egészét az utcán töltötték, szánalmas, rozoga kerekes-székekbe kényszerítve az elhanyagolt polio (járványos gyermekbénulás) következtében, konkrét nyomorban, kéregetéssel, és mint látni fogjuk, utcai zenéléssel fenntartva magukat. Nyilvánvalóan rengeteg hasonló zenészt rejt még az afrikai nyomor, nekik szerencséjük volt, hogy az állatkert parkjában rájuk talált ez a francia ministáb, a Benda Bilili tagjai 2009-es európai bemutatkozásuk óta már saját lakással büszkélkedhetnek, de szerencsés hírnevüket és vagyonukat nemcsak saját magukra, hanem népnevelésre is fordítják.

A film

Maga a film tulajdonképpen semmi különös, készítői (ha jól vettem le) két etapban, néhány jellemző részletet megragadva követik végig a csapat felfedezésétől, majd első lemezfelvételétől az európai turné nagyszínpadjaiig vezető néhány évnyi utat. Megismerkedünk a zenekar karizmatikus vezetőjével, Papa Rickyvel, aki amellett, hogy zenei zseni, komoly vezetői hajlamokkal is megáldott, igazi úriember – akinek a film elején a vágya az volt, hogy legyen egy saját matraca. A film másik fő karaktere Roger, aki sajátos hangszerén (egy konzervdobozba szúrt fadarabra kifeszített damilon) elpengetett virtuóz szólóival a zenekar Jimi Hendrixet idéző frontembere: őt éppen a filmet készítő stáb fedezte fel, még utcagyerekként Kongó egy másik zugában, és ők mutatták be Rickynek. Így a film tulajdonképpen nem is hagyományos értelemben vett dokumentumfilm, hiszen alkotói tevékeny részt vállaltak az általuk ábrázolt valóság alakításában, etették, itatták, sőt még füves cigivel (!) is ellátták a szereplőket, az így megmutatott portré azonban ettől függetlenül egy megható, megdöbbentő, de mégis hiteles, mélyreható és számunkra is érvényes tanulságokkal szolgáló remek kis film lett. Asanisimasa: 8/10

Film, Zene Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Szerda

Közzétéve 2011. május 25. szerda | Szerző: efes

Kora esti könnyű vacsora mellé/helyett rögtön egy örökké tanulságos, és ma is csípősen aktuális legenda: A tanú a Filmmúzeumon, 18.15-től. Nem tudod elégszer látni, sajnos/hálistennek.

Utána jön két tökös csaj, akik persze csak a jelző átvitt értelmében férfiasak, valójában a kortárs filmszcéna két legdögösebb csaja játszik westernt: a Las Bandidas Penelope Cruz és Salma Hayek (kép). A producer pedig Luc Besson, úgyhogy nem kell semmi komolyra gondolni. (Duna II, 19.30)

A magányos zsaru Jean-Paul Belmondo, 1987-ből. (Story4, 22.10)

A Vékony jégen úgymond, sötét ló. Diane Keaton kétgyermekes özvegyet játszik e filmben, aki szorult anyagi helyzetében drogfutárnak áll. A film dráma, azonban ajánlása közben én is vékony jégen táncolok, mert erős a gyanúm, hogy inkább a nyúlósabb, mint a sűrűbb fajtából. (RTL, 23.50)

A végére marad egy érdekesnek ígérkező dokumentumfilm, a Mély torok mélyén. A késői időpont (01.35, a tv2-n) is mutatja, hogy ez a film az, amit a cím is sugall: azonban nem az híres pornófilm egyfajta werkfilmje, hanem inkább azt vizsgálja, milyen hatással volt az inkriminált bő nyálas nyelés az amerikai társadalomra. Ebben a tekintetben viszont már kissé túlzottnak érzem a hajnali kezdést, bár a manapság tomboló, szemforgató prüdériában tényleg nem lehet elég óvatos az ember…

Délután lesz persze Giro, Roland Garros, valamint este House, ott, ahol szokott.

Tévé Kategória | Hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Kedd

Közzétéve 2011. május 24. kedd | Szerző: efes

Ma estére a Gladiátor éppen jó film. Jó hosszú, látványos, agytekervényeinket nem veszi túlzottan igénybe, közérthetően szól olyan alapvetőnek tartott férfiúi erényekről, mint a bajtársiasság, meg az önfeláldozás. Nem véletlenül kapott annak idején (2001-ben) szekérderéknyi Oscar-, BAFTA- és egyéb más díjakat. A tv2 adja, vélhetően a konkurencia Vészhelyzetének alternatívájaként, 21.25-től. (A képen Joaquin Phoenix látható, Commodusként, Marcus Aurelius gonosz-gonosz fiaként.)

Az igazi alternatívát azonban az m1 szállítja. Akinek Ridley Scott nem elég történelmi, az szembesülhet azzal, hogy a jelenkori kurzus felkent népoktatója, a legnagyobb magyar filmrendező, Alsó- és Felsőkoltay Koltay Gábor hogyan láttatja a magyar történelem egyetlen fehér lovon parádézó tengerészét, valamint kormányzóját, Horthyt. Ma este 21.40-től a dokumentumfilm első része lesz látható. Kötelező nézni minden magyarnak, aki mégis azokat az imperialista szemeteket nézné, annak olvasson esti mesét Orbán Viktor, életfogytiglan.

A valódi konzervatívok azért találhatnak maguknak szórakozást ma estére, hiszen a mezzo ismét Lullyhoz nyúl vissza, aki bár nemi identitásában legalábbis bizonytalan volt, ám zeneszerzőként igen sok hangjeggyel díszítette a barokk aranykor legfényesebb lapjait. 20.30-tól az Armide remek koncertszerű előadása kerül műsorra, William Christie értő elővezetésében.

Ma délután megint lesz Giro-szakasz, dübörög a Roland Garros, úgyhogy…

Tévé Kategória | 6 hozzászólás

A prímszámok magánya (La solitudine dei numeri primi, The Solitude of Prime Numbers, 2010)

Közzétéve 2011. május 24. kedd | Szerző: efes

Ezt a világfájdalomtól zokogó filmet mintha az emo néven közismert tinidivathullám hozta volna felszínre, ha lennének még emósok. Vannak még egyáltalán emósok? Megy még ez? Szó szerint persze, nem szembelógó hajú, csámpás lábú, halálfejkendős-kockáscipős idiótákkal van tele A prímszámok magánya, de az ördög a részletekben rejtezik, mint azt tudjuk jól. A történet, mely könyvformában egy fiatal olasz fizikaprofesszor, Paolo Giordano mellékági termékeként keltett feltűnést a 2008-as év könyvpiacán, két fiatal párhuzamos élettörténetét meséli el, mely valamiféle tudománytalan térgörbületből fakadóan a végén összekapcsolódik. Az egyik, vélhetően önéletrajzi ihletésű figura (Mattia), jól tanul, sőt a fizikai tudományok iránt kifejezetten a zsenialitás jegyeit mutatja, ez azonban semmit nem jelent számára: a srác tökéletesen szociopata, szinte mániákusan emberkerülő, évente kétszer öngyilkos. Emo. A másik, egy zsarnok apa pici lánya (Alice), aki egy síbaleset következtében örökre lesántul. Ő lesz később az osztály menői számára a gúnyolódások céltáblája, magány, kiközösítés, véletlen és természetesen elbénázott találkozás az öngyilkossági mániás fizikazsenivel, majd jön az anorexia nővér… Szereplőink aztán annyira felnőnek mély magányukban, hogy rájöjjenek, egymás mellett lehetnek legjobban magányosak. Ez egy tipikus emós sztori, már gondolatiságában, nem annyira külsőségeiben, ha ezzel nem sértem meg érzékeny lelküket…

Ebből a mélységesen szomorúságosnak tűnő, valójában álságos és erőltetett tiniborzalomból Saverio Constanzo próbált valami épkézláb filmet összeeszkábálni, sajnos nem sok sikerrel. A két párhuzamos életsors különböző jelenetei ad hoc jelleggel, kósza káoszban rakódnak egymásra, Constanzo mindössze arra ügyelt, hogy a találkozás jelenete legyen az utolsó. Ugrálunk előre-hátra az időben, azonban mindenféle rendezőelv nélkül. A gyerekkorra rávágott felnőttkori jelenet egyből elspoilerezi a rákövetkező ifjúkorban történteket, mintegy önmaga alól húzva ki azt a bizonyos dramaturgiai varázsszőnyeget. Képileg is érdekes a film: úgy néz ki, mintha néhány Dario Argento-opuszból, valamint Kubrick Ragyogásából próbálnánk összeragasztani egy mélyen érzelmes(nek szánt), (ál)romantikus, világfájdalmas drámát. Értsd: mintha Constanzo vöröshagymából, egy szelet szép bélszínből, szójaszószból szeretne sütni egy tálca krémest. Ez nonszensz. A film zenei környezete szintén Argentót idézi (Lehet, hogy ez koncepció? Ne már…), a mániákusan ismétlődő gyerekdalrészletekkel, a hetvenes évek Tangerine Dreamjét idéző, ostoba szintetizátorfutamokkal és néhány ordenáré popslágerrel. Mike Patton, aki ugye, az underground experimentális zenei szcéna egyik kultikus figurája, filmzeneszerzőként sem vacakolt, azonban a filmhez az égadta világon semmit nem tett hozzá, sőt, még jobban elvitte a lila ködbe.

Egyedüliként az anorexiás lányt alakító Alba Rohrwacher dicsérhető, de ő is elsősorban Christian Bale emlékezetes fogyását is meghaladó súlyvesztésével – bár könnyen elképzelhető, hogy ő eleve volt csontsovány és a film közben hizlalták fel. Nagyon rossz film ez, abból a fajtából, amely úgy néz ki mintha valami komoly és mély “művészet” lenne, de nem az. Giccs, mégpedig vastagon, de annak is rossz, mert egy másodpercig sem szórakoztató. Kínszenvedés. Asanisimasa: 2/10

Film Kategória | Címkézve | 2 hozzászólás

Poroló 34. – Magánbeszélgetés (The Conversation, 1974)

Közzétéve 2011. május 23. hétfő | Szerző: efes

Nagyon régen, talán tévében láttam előszörre Francis Ford Coppola Magánbeszélgetés című filmjét, most, hogy tegnap újranéztem, csak képek ugrottak be, valamint Gene Hackman gránitba szobort raktárost mintázó arca. Másodszorra is érdekes volt, bár azt nem gondoltam, hogy ennyire unalmas film ez… De, hát nyilván nem sok izgalom adódik egy lehallgatás-specialista életében, ül a magnója előtt és hallgat. Hackman rezzenéstelenül hallgat, ám van olyan jó színész, hogy mégis érezni a benne zajló feszültségeket, amit Coppola filmmé is rendez. Ettől függetlenül unalmas, de ez nem zavaró, ha közben azért szól valamiről a film, márpedig szól. Az eleje és a vége pedig igen feszült, a szaxofonos keret pedig zseniális.

Ami zavaró, hogy alapvetően a kor, tehát a kora hetvenes évek audio-technikai színvonalára van a film kihegyezve dramaturgiailag és a cselekmény szempontjából is, ami viszont mára már múzeumi távlatokba tűnik. Szalagos magnó, ráadásul párhuzamba kötve. Autókarosszéria-műhelynyi hangstúdió. Saját maga által fabrikált csúcstechnológia… Vicces.

Ami viszont tegnap feltűnt, azok a szép allúziók Antonioni Nagyításával, valamint Donnersmarck Mások életével. Az egyik korábbi film ennél, a másik jóval későbbi, de nem gondolom, hogy bárki koppintott volna itt bárkitől, csupán arról van szó, hogy összecsengenek, egymást kiegészítik itt a dolgok. (Bár Antonioni nyilván hatott Coppolára, és ezek hatottak Donnersmarckra, az ötletek szintjén.) Antonioni fotósa szintén véletlenül talált “leselkedés” közben egy bűntényre utaló nyomot egyik képén, aminek felderítéséről szól erősen leegyszerűsítve a film, míg Wielser Stasi-ügynök éppolyan lehallgató, mint Coppolánál Harry Caul, csak éppen ő az állam szolgálatában áll. Wieslert a lehallgatott személyek által közölt dolgok indítják tettére, Cault szintén, bár nála ez inkább egyfajta belső történéseket jelent első sorban. Caul egy készülő gyilkosságról hall, ami szeretne megakadályozni – s itt visszajutunk a Nagyítással való párhuzamhoz. Caul és Wisler karakterében ezenfelül a mérhetetlen, sótlan humortalansággal társuló magány is hasonló, ami a Magánbeszélgetésben fő motívumként működik.

A leselkedés, így a lehallgatás is a filmművészet egyik fontos motívuma is egyben, hiszen tulajdonképpen a filmművészet lényegét tárgyalja: a filmezés maga is leselkedés valahol, lényege a titkok ellesése, feltárása és megmutatása. Coppola Magánbeszélgetése attól függetlenül egyik fontos darabja ennek, hogy ma már nem működik olyan jól, mint bemutatása idején. Persze, a korabeli sikerhez nyilván hozzájátszott az is, hogy nem sokkal később kirobbant, a film témájára erősen hajazó Watergate-botrányba maga Nixon elnök is belebukott, így Coppolát váteszként is tisztelhették érte. A Magánbeszélgetés ma már azonban csak amolyan “érdekes” darab. Asanisimasa: 7/10

Poroló Kategória | Címkézve | 5 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Hétfő

Közzétéve 2011. május 23. hétfő | Szerző: efes

Játsszuk azt, hogy adásszünet van ma…

De ha mégsem bírjuk ki tévé nélkül, akkor a Dunán lesz egy westernfelhangokkal bíró krimi, Kris Kristoffersonnal (ő volt, ugye Gumikacsa a Konvojban…). A Lone Star – Ahol a legendák születnek hangzatos címmel ellátott 130 percnyi opusz 21.00-kor kezd.

Ha unjuk a seriffeket, nézhetünk modern ex-szamurájokat (Ronin – Viasat6, 22.00), vagy igaziakat (A sógun árnyéka – film+, 22.55).

A Girón ma pihi, a mezzón pedig például ő fog énekelni:

Tévé Kategória | Hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Vasárnap

Közzétéve 2011. május 22. vasárnap | Szerző: efes

Délelőtt a kánikulaközeli ájer, valamint a elő-gyermeknapi kötelességtudat fogja majd kicsalogatni a néptömegeket a ligetekbe, strandokba és plázákba, hogy aztán a délutáni zuhé ugyanilyen lendülettel majd haza is kergesse őket. Talán még elkapják a Giro újabb, ultrabrutális hegyi befutóját. Aztán sokáig csak üresedő tekintetek, tétova csatornaváltások és elhaló gyerekkacajok.

Clint Eastwood ébreszti a népet (kép!) a révedésből, mivel úgy tűnik, a Duna rákapott a régi, tökös, amerikai zsarufilmekre. Jól teszi. A Piszkos Harry, amúgy műfaji alapeset, 22.30-kor kezd.

A Silent Hill, számomra az egyik legnevetségesebb műfaji gnóm, a számítógépes játékokból szétturbózott játékfilm egyik szép példánya, s mint ilyen, meglehetősen megosztó darab. A játék rajongói (nyilván) azért utálják, mert nem lehet vele játszani, a horrorrajongók azért, mert nem elég véres, a művészfilmrajongók azért, mert alapvetően idiotizmus, és igen, valahol mindez egyben. Néha, szó szerint döbbenetes pillanatok, hátborzongató látomások vannak a filmben, ám összességében mégis csupán egy nagy katyvasz. Aki nem hiszi, a film+-on csekkolhatja, 22.55-től.

A Sokkos kezelés ismét egy jó kis régimódi krimi, ezúttal Franciaországból, főszerepben Alain Delonnal. A jóval későbbi klasszikus orvoskrimire, a Kómára sok tekintetben hasonlító, izgalmas film a francia újgazdagok egyik divatos szépségmegújító szanatóriumában játszódik, sok rejtéllyel, melyekről a végére azért Delon nyilván jól lerántja a lepleket. (Story4, 23.00)

A 10 nap szeptemberben-nel szerintem mellé nyúltak a tv2-nél (persze, nem először), ugyanis kifejezetten nem olyan film, mint azt ezen a mosóporos tévén megszokhattunk – egy komoly szereplőgárdával elővezetett, tisztességes, épkézláb, ám csendes, szerény film, amely az itt található nagy átlagot azért magasan veri. Kémek, emberközelben. (tv2, 0.05)

A Filmmúzeum 22.00-tól egy erős közepes Vonnegut-adaptációt, az Éj anyánkat állítja ki, főszerepben az előző ajánlatban is résztvevő Nick Nolte-val. Utána húzhatunk lapot a 19-re, David Lynch Kék bársonyával, 0.00-tól. Jó éjszakát.

Tévé Kategória | Hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Szombat

Közzétéve 2011. május 21. szombat | Szerző: efes

Szigorú leszek, ma csak a hendikepeseket fogom ajánlani, a fő trash-csatornákat nézi úgyis mindenki (bár, a filmek nézhetőek lesznek ma azokon is).

A San Franciscói zsaru egy igazi, oldszkúl krimi, 1968-ból. Van benne tökös faszi (Steve McQueen), jó kocsik (azok a benga nagy, lapos dögök), jó csajok hónaljkutyával, effélék. Kemény zsaru a politika útvesztőjébe csöppen, de egy igazi kemény zsaru rendet vág ott is… Az idén elhunyt, veterán Peter Yates pedig rendesen meg is rendezte ezt a filmet. (Duna, 21.15)

A Bukott angyalkák Wong Kar-Wai ’95-ös filmje, mely egy kiábrándult, hidegfejű bérgyilkosról szól (kép), aki utolsó megbízásának teljesítésére készül, de még nem tudja, hogy eggyel többet vállalt, mint az optimális lenne… Párás képek, mélabús tekintettek, szplínes fazonok, ahogyan ezt a hongkongi mester filmjeiből megszokhattuk. (m2, 22.05)

A mezzon Jean-Baptiste Lully (akinek a Napkirály oly szívesen táncolt…) Atys című vérbarokk operája fog hömpölyögni 19.30-tól 23.10-ig, William Christie és az ő Les Arts Florissant-jának mesteri gondozásában.

A Filmmúzeumon 22.55-től az egyik kedvenc Coen-filmem, a Fargo.

A TCM-en 21.00-tól a klasszikus Bonnie és Clyde, angolul.

Délután, aki nem strandol, az nyilván a Girót nézi, egészen brutális hegyiszakasz lesz ma, a kérdés, hogy Contador ma átengedi-e valakinek a győzelmet, vagy tovább alázza a mezőnyt?

Tévé Kategória | Hozzászólás

Mit nézzünk a tévében? – Péntek

Közzétéve 2011. május 20. péntek | Szerző: efes

Igazi, nyári estének nézünk elébe, amerre nyúlunk, filmet találunk. Rögtön a Hálózaton, 21.00-től a klasszikus Pillangót nézhetjük meg, Dustin Hoffmannal és Steve McQueennel. Charriére könyvét minimum ötször olvastam, de a filmet is láttam jó néhányszor. Egy szökés története a hírhedt guyanai Ördög-szigetről, a börtönszigetről. A kedvenc jelenetem a leprások között játszódik, sajnos az a filmben nem olyan, mint ahogy a könyvből olvasva elképzeltem – ennek ellenére ez egy jó kis film.

A film+-on, 21.15-től megnézhetjük, milyen volt ’87-ben a Rudas-fürdő és milyen “szép” volt Bán János orosz katonának: Vörös zsaru. Sztereotípiákban dúskáló, zsigerileg buta és gyermekien ostoba akciófilm-klasszikus Arnolddal, A Producertől.

Ha ez nem kell, akkor azt csekkolhatjuk le a Coolon, 21.20-tól, hogy most akkor van rajta bugyi, vagy nincs. (Ott éppen, szerintem, nincs, de amúgy legtöbbször úgyis a dublőrt látjuk…) Villantás Numero Uno (ha Marylin ismert szoknyás képét nem nézzük): Elemi ösztön.

A budapesti Keleti Pályaudvar a város egyik legszínesebb “intézménye” volt mindig is, többször játszott filmben, ráadásul komoly szerepet, fő színhelye Cseh Tamásék Frontátvonulásának, de nagyjából minden magyarnak van valami, jobb-rosszabb élménye róla. Rudolf Péter és az Új Színház művészei először a színpadon idéztek meg “róla” egy kis, színes történetekből álló szkeccs-előadást, amiből tavaly készült egy tévéfilm is. Jó lesz a Keleti pu., minden bizonnyal. (m1, 21.40)

A Fekete dália a Dunán (22.00-tól) Brian De Palma film noirja, én bírtam.

A Zombik városa pedig Lucio Fulci horrorja, a címe nagyjából tartalma is. (Viasat6, 22.00) “Mikor Thomas atya felköti magát Dunwichban, megnyitja az utat az elátkozott lelkeknek a temetőben, hogy visszatérve bosszút álljanak…” Muhahaha. (kép)

A ma esti Hal Hartley-filmtől kicsit tartok, a Hétfői lány ugyanis állítólag scifi, márpedig Hartley ha valamiről, hát éppen nem a finoman megpengetett műfaji virblizésről híres (ismert, szeretett, stb.). Meglátjuk, de legalábbis belenézünk… (m2, 22.05)

Délután, ahogy hazajöttünk a strandról, Giro. Jó lesz.

Tévé Kategória | 1 hozzászólás

Winter’s Bone (2010)

Közzétéve 2011. május 19. csütörtök | Szerző: efes

Ez a film maradt még ki az idei (2011-es) Oscar-ceremónia főfőfődíjra jelölt alkotásai közül, talán nem is véletlenül. A Winter’s Bone körülbelül annyira vethető össze mondjuk a Toy Storyval, A harcossal vagy az Inceptionnel, mint mondjuk egy maratoni futó teljesítménye a szakácsolimpia idei győztesével. A többi jelölt -bár azok is igen különböző műfajú, stílusú és hangvételű filmek- ízig-vérig profi, hollywoodi produkciók, ellenben ez nem az (még ha az is). Nem véletlenül kaszált a Sundance-en, a független film legnívósabb seregszemléjén, és egy csomó más, nem éppen a filmes fősodorhoz kapcsolódó fesztiválon. Olyan tipikus mozi ez, ami például gond nélkül nyerne egy magyar filmszemlét (nem röhögni!), a nagyszámú, ájuldozó kritikus hozsannája és a fitymálkodó közönség szórványos füttye közepette.

Az író-rendező Debra Granik állandó szerzőtársával, a filmtörténeti családnevű Anne Rosselinivel bizonyos Daniel Woodrell regényéből kanyarította e filmnek sztoriját, mely a Missouri állambéli Ozark hegység eldugott völgyeiben játszódik, napjainkban. Az erdős területen szétszórt rönkházas tanyákon érzelmi, lelki és anyagi értelemben egyaránt lepusztult véglények élnek, az olcsó pia, a házilag kotyvasztott metamfetamin és a cukormázas country-zene állandó delíriumában. Mintha egy valaha, a társadalomból kivonult és idebújt hippi-kommuna a huzamosabb narkózás hatásai által szétrobbant darabkáinak hétköznapjaiba cseppennénk. Mindenki mindenkivel valamilyen szintű rokonságban van, az asszonynak kuss a neve, a férfiakat nem kérdezünk semmiről, mert a végén még valami kiderülne. Móriczi szűkszavúság és rideg faragatlanság, fagypont körüli hideg a fűrészporral kevert sárban. A kutyaugatásszerű párbeszédek parancsszavak és tiltások, a konfliktusokat baltával, vagy még inkább puskával rendezik errefelé. Az igazán vad közép-nyugat. A film a 17 éves Ree Dolly sorsát követi nyomon, aki egyedül neveli katatón állapotban vegetáló anyját, valamint két kistestvérét. Apjuk, Jessup illegális droglaborja miatt bíróság előtt áll, óvadékként házukat és az azt övező erdőt jelölte meg. Azonban megszökik a rendőrségi őrizetből, így az óvadék elveszik: Ree-nek kisgyerekestül, beteg anyástul menniük kell, de nincs hova. Egy dolgot tehet: be kell bizonyítania, hogy apja halott – így az óvadék is semmissé válik.

A film a jól ismert westernsablonra épül: a “főhős (Ree) harca az igazáért” egyfajta variációját látjuk. Vannak lovak is, igaz karámban és inkább csak a baj van velük (drága az abrak), a mai westernhősök furgonnal járnak, vagy inkább gyalog, mint esetünkben. Tetteik célja azonban ugyanaz: megvédeni házukat, tulajdonukat, azt a földdarabot, ahová letelepültek és ahol élnek. A képek itt nem perzselnek, mint Melguiades Estrada temetésében, vagy a Nem vénnek való vidékben, itt hideg van – ez jellemzi a film szereplőinek, Ozark hegység völgylakóinak lelkivilágát legjobban. Ree úgy járja konok módon a fagyott, lombtalan erdőt, hogy szinte érezni azt a végtelen reménytelenséget, ami útját kíséri. A film első kétharmada nagyon erős, ahogyan megteremtődik a hely atmoszférája, ahogy megismerjük a főbb szereplőket, ahogy Granik belevonja a nézőt sötét, nyirkos, kietlen világába, melyről leginkább Nick Cave És meglátá a szamár az Úrnak angyalát… című könyve juthat eszünkbe. Jennifer Lawrence minden idegszálával azon van, hogy belülről alkossa meg Ree figuráját, Hollywoodban ez a fajta öncsupaszító, eszköztelen színjátszás lehet, hogy unikum, nem is rossz a csaj, amúgy. De nálunk, csak a magyar filmben is találhatunk tucatnyi hasonló példát, Nyakó Julitól, Ozsda Erikától és Czinkóczi Zsuzsától Varga Máriáig, így a lelkesedésem ez ügyben erősen visszafogott. Viszont el kell ismerni, hollywoodi mércével igen komoly teljesítmény az, amit a film teljes szereplőgárdája véghezvisz. Állítólag, a forgatást megelőzően, hónapokkal korábban a helyszínre költözött az egész stáb, hogy magukba szívják a genius locit. Ez meg is látszik a filmen, minden kocka abszolúte hiteles(nek hat, hiszen nem ismerjük ezt a vidéket, ezeket az embereket). Pici spoiler következik: Az utolsó harmad azonban, meglehetősen pozitívra hangolt kicsengésével szerintem elrontja a filmet – egész egyszerűen nem hiszem el, hogy ebben az itt megismert, velejéig rohadt és romlott világban egyszer csak eljő a tavasz, csakis valami súlyos, apokaliptikus pusztulatot tudok elfogadni, minden más hiteltelen. A film első kétharmadából legalábbis egyenesen ez következne – persze, ha továbbgondoljuk a filmet, akkor azért nincs itt semmi sem megoldva… Azonban így ez a film picit olyan, mintha egy szál magamban állnék a préri közepén, rohan felém egy 900 kilós bölénybika, orrlyukain dühösen fújtatva a gőzt, azonban ahogy közeledik, úgy lassul az iram, úgy szelídül a tekintet s már majdnem elér, amikor megáll és békésen legelni kezd. Asanisimasa: 7/10

Film Kategória | Címkézve | 9 hozzászólás