asanisimasa

Alapfilm. Ez a smirgliszerűen durva, szögletes, kőkemény angol film tökéletesen mutat be egy olyan, amúgy igen jellemző folyamatot, hogyan válik egy alapvetően tiszta, jó szándékú ember a környezetük frusztráló hatásait okosan kihasználó, cinikus emberek hatására gyűlölködő, vérszomjas vadállattá. A nyolcvanas évek elején járunk, a falklandi konfliktus utórezgésében, Ez itt Anglia. A 12 éves Shaun az iskolájának hülyéje, egy született lúzer, mindenki buta élcelődésének célpontja. Szinte automatikusan csapódik a nála majd tíz évvel idősebb skinheadek csapatához. És itt álljunk is meg néhány mondat erejéig. Makacsul tartja magát nálunk az a közvélekedés, hogy a skinheadek, a “bőrfejűek” neonáci eszméket hangoztató, fasisztoid és erőszakos csoportok, holott Angliában, ahonnan gyakorlatilag ez az elnevezés és öltözködési, viselkedési stílus, szubkultúra elindult, a skinheadek egyáltalán nem voltak szélsőjobboldaliak, de főleg nem rasszisták. Eleve már a zenéjük, a ska és a reggae jamaicai, tehát fekete gyökerű eredete is kizárta ezt: egyszerű, általában munkásosztálybéli fiatalok voltak, akik gyűlölték a szabályokat, a rendszert, az iskolát s minden olyat, amit fiatalkorban gyűlölni szokás. Soraikban majdnem egyenlő arányban találhattunk echte szeplős angol és feketebőrű tagokat. Az angol nemzetiszocialista mozgalom, a National Front és a British Movement a nyolcvanas évek elején kezdte behálózni ezeket a csoportokat a hitleri Németországból származó, angolra fordított eszmékkel, mely alapján Angliában azóta megkülönböztetnek skinheadeket (ezek a hagyományosak), illetve boneheadeket (ezek a nácik). Hozzánk a jófej skinek nem jutottak el, ellenben a szélsőjobbosok igen: jelenleg éppen patáliáznak nyilván valahol… A magyar köznyelvben mégis skinheadekként jegyzik őket, mint ahogy tévesen ők is önmagukat.

Szóval Shaun a skinek között lesz először igazán ember, azonban egy nap megérkezik közéjük apróbb balhéi miatti börtönbüntetéséből Combo, aki fura, meghökkentő eszmékkel kezdi tömni a régi haverokat. A kezdeti örömködés a csapat szakadásához vezet, Combo maga mellé veszi a kis Shaunt és egyre jobban belemélyed az izmozó, handabandázó, szélsőjobbos eszmékbe…

Shane Meadows lendületesen, lényegre törő, jellemző és pontos szituációkban meséli el a kis Shaun történetét, melynek végkifejlete is hiteles: üt, mint az ún. fa testápoló. Közben természetesen jó zenék szólnak, kivéve a kifejezetten ehhez a filmhez írt melankolikus zongoraszóló, ami túl nyálas, nem illik egy ilyen szikár és durva történethez. Hihetetlen kis fazon Thomas Turgoose, aki Shaunt alakítja olyan magától értetődő lazasággal, hogy az elképesztő, de az igazi nagy trüváj Stephen Graham, Combo megformálója: élet- és robbanásveszélyes, titokzatos, miközben egyszerű, mint egy ácspalló és vad, mint egy sarokba szorított veszett kutya. E film által, furcsamód, jobban, világosabban érthetővé válik azok gondolkodása, akikkel amúgy soha nem lennénk képesek azonosulni, de éppen a magukat “skinheadeknek” valló ifjaknak is sokat jelenthet, már ha képesek szembenézni saját magukkal… Ez itt azonban már nemcsak Anglia, sajnos. Asanisimasa: 9/10

Na, ez is kimaradt annak idején… A gépész című filmben Lynch barátunk ad pacsit Hitchcock mesternek, jó kis(költségvetésű), hangulatos thriller ez, Christian Bale szemfényvesztésével és egy tragikus, bár amennyire megrázó, olyan lehangoló végkifejlettel. A spanyol produkcióban készült film rendezője, Brad Anderson kemény tévésorozatokon (Drót, Kemény zsaruk) tanult, ami meg is látszik a filmen. Szépen szippantja magába a film a nézőt, mely tele van rejtélyekkel, furcsa, megmagyarázatlan dolgokkal, rendhagyó helyszínekkel, hirtelen feltűnő, nem létező alakokkal, inszomniával. Bale, csontvázzá fogyva, remekel a már egy éve nem alvó gépésztechnikus figurájában, aki információ-szűzen nézi a filmet, és azt mondja, hogy kiszámítható a története, az hazudik. Én sem spoilereznék, bár nyilván már mindenki látta ezt a filmet, akit érint.

Annyit tennék azért hozzá, hogy a végkifejlet, összevetve az odáig vezető paranoid, tudathasadásos hangulattal, a misztikus aurával, meglehetősen banális, hétköznapi tragédiába sikkad bele. Nem mintha nem lenne megrázó az, amit látunk, de a filmben azért annál több volt, mint egy színes hír a Fókusz-híradóban. De alapvetően bírtam… Asanisimasa: 6/10

Godard és Truffaut neve valószínűleg semmit sem mond ma már a moziba járó közönség túlnyomó részének. Esetleg annyit, hogy szemüveges-zakós öreg fazonok szoktak ezekkel a nevekkel dobálózni, vagy hogy, ja, azok olyan művészfilmek. Így a Ketten a hullámban című francia dokumentumfilm valószínűleg csak szemüveges-zakós öreg fazonok és feleségeik érdeklődésére tarthat számot, hiszen témája Godard és Truffaut, valamint gyermekük, a francia filmes új hullám. 

Nouvelle Vague

Ez a hajdan sokat emlegetett kifejezés is legfeljebb a lábakat dobogtatja meg manapság, hiszen ezen a néven egy érdekes cover-zenekar arat sikereket Európa-szerte. Marc Collin zenei projectje elsősorban a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy popslágereinek finom, jazzes, bossa novás alapokra helyezésével hódít, a filmhez azonban viszonylag kevés köze van. Pedig az ’új hullám’ az én nemzedékemnek (meg főleg a korábbiaknak), amelyik a nyolcvanas években eszmélt, egészen mást jelentett, mint vidám és/vagy tinglitangli popzene, főleg, ha az illetőt a film, a mozi alapjaiban érintette meg. Akkoriban még minden nagyobb városban működtek filmklubok, melyek a rendes moziműsor alternatívájaként igen érdekes filmek, filmesek bemutatására adtak lehetőséget az elszánt és érdeklődő közönségnek. Tematikus programjaikban biztosan előfordult néhány évente egy-egy francia újhullámos válogatás, benne olyan darabokkal, mint a Négyszáz csapás, a Kifulladásig, a Lőj a zongoristára vagy az Éli az életét. Nagy hatással voltak e filmek a nézőkre, én például azért kezdtem el dohányozni (már régen leszoktam!), mert imádtam, ahogy Belmondo dohányzott a Kifulladásigban… Egyébként is, rengeteget bagóztak a francia új hullámos filmekben, melyek azonban mégsem eme rettenetesen egészségtelen szenvedély „felülreprezentálása” okán változtatták meg az addigi egész filmtörténetet és jó néhány milliónyi ember gondolkodását a világról, a filmről és a művészetről. A francia filmes új hullám, mely egy 1957-es cikktől számítva szűk egy évtizedet élt meg, valóban forradalmi hatással volt a filmre, a filmkészítésre, a filmnyelvre, mint művészi kifejezőeszközre, más országok, más kultúrák filmeseire (az angol free cinemától, a cseh új hullámon át Coppoláig, Scorseseig és Spielbergig) egyaránt. Ennek a hullámnak volt két emblematikus alakja Godard és Truffaut, akiknek kezdeti barátságáról és későbbi összeveszéséről egyaránt szól Emmanuel Laurent dokumentumfilmje.

Bulvár, történelem, esztétika és politika

A Ketten a hullámban alapvetően négy oldalról közelít a két művész figurájához. Az életrajzi adatokat meglehetősen bulvárízű felhangokkal tálalja, pletykák, magánéleti dolgok egyaránt megjelennek, bár mindig szorosan kapcsolódva a megkerülhetetlen filmtörténeti, filmelméleti és esztétikai jellegű korabeli interjúrészletekhez. Konkrét példa, amikor egy korábbi barátnő említi Truffaut-val való veszekedését, amely másnap már belekerült az éppen akkor forgó Amerikai éjszakába. Igen nagy hangsúlyt kap az új hullám kialakulásában és tulajdonképpeni elhalásában közrejátszó politikai szál: Truffaut és az újhullám első nagy sikere, a Négyszáz csapás az akkori kultuszminiszter, Malraux személyes közbenjárására került be a cannes-i fesztivál programjába, de ugyan ő volt, aki betiltásokkal, cenzúrával később komoly akadályokat gördített az új hullámos filmek bemutatásához, melynek eredménye lett aztán a két vezéregyéniség szakítása is. Ugyanígy van jelen a történelem is a 68-as diáklázadások hasonló hatásaival. Van még egy érdekes szempont Laurent filmjében, mégpedig Jean-Pierre Léaud figurája, akit ugyan Truffaut fedezett fel, és vált filmjei önéletrajzi karaktereinek állandó megjelenítőjévé, de akit Godard is ugyanilyen szívesen „használt” saját filmjeiben. Léaud egyfajta katalizátor volt kettejük között, így e filmben is az.

Szűkre szabva

Laurent több szempontból is szűkre szabta filmjét, hiszen Godard és Truffaut neve ma már korántsem jelent annyit, mint annak idején. Nem divatos ma a művészfilm, mint ahogy a művészet sem, úgy általában.  A sűrűn, ám jelzés nélkül bevágott filmrészletek is csak annak mondanak valamit, akik ismerik ezeket a filmeket. Truffaut már régen meghalt, Godard pedig szélsőbalos anarchista kijelentéseivel ugyan megmaradt egy igen pimasz és radikális alkotónak, de csak a perifériák perifériáin kívül. Igen szűkre szabott és felületes a francia új hullámról adott keresztmetszet is, hiszen az itt tárgyalt két fő alakon kívül volt ott azért még fontos figura, nem is egy. Viszont a konfliktus rendesen, igazi oknyomozó üzemmódban lett feltárva – ez érdekes lehet annak, aki erről a balhéról esetleg még nem hallott. Sajnos azonban azt hiszem, a célközönség már egyéb forrásokból már régen tájékozódott, így marad a nosztalgiafaktor: milyen édes volt Anna Karina (Jean Seberg, Belmondo, stb.), te jó isten! Asanisimasa: 6/10

Régen csinált már filmet nekünk Peter Weir, legutóbb a Kapitány és katonát, 2003-ban. Az eltelt időben nyilván terepbejáráson volt következő filmje kapcsán, tippelhetnénk pikírten, hiszen a Visszaút (The Way Back) egy maratoni útról szól, egy szibériai gulágról vissza a szabadságba, Indiába. A történet állítólag valóban megtörtént, mindenesetre Slawomir Rawicz 1955-ben kiadott regénye ezt állítja. Ha ránézünk a földgömbre, akkor azért felidézve hajdani földrajzi tanulmányainkat, némi fejszámolás után elgondolkozva vakarhatjuk fejünk búbját, hogy a francba’ sikerülhetett megszökni a szereplőknek a gulágból és gyalog kijutni a szibériai tundrából Mongóliába, átvágni a végtelen mongol füves sztyeppén, majd keresztül a Góbi-sivatagon, megpihenni picit Llhászában, majd a Himaláját is átugorva megérkezzenek Indiába. Mindezt étlen-szomjan, eleve olyan legyengült szervezettel, mint azt a gulágokról szóló horrorisztikus legendákból tudnivaló. Hát, nem véletlenül vágják rá, hogy az egész szimpla hazugság. Nyilván hazugság, mint ahogy hazugság a Hamlet, vagy éppen Monte Cristo grófjának története, sőt, akár az egész Biblia is, hiszen annak valóságát sem bizonyította még senki. Ennek ellenére remek történetek, és remek történet Rawiczé is, melyet Weir komoly megalkuvások nélkül, igen érdekfeszítően álmodott vászonra. Aki mindennek ellenére csak azt hajtogatja, hogy az nem lehetséges, hogy valaki megtegye ezt az irdatlan utat, annak csak azt tudom javasolni, menjen oda és járja le, de tényleg végkimerülésig! – akkor majd megtudja, lehetséges-e.

Szóval, a sztori annyi, hogy a második világháború idején, egy szibériai fogolytáborból egy nap, egy vegyes összetételű, soknemzetiségű csapatnak sikerül megszöknie, akik bár a hosszú menekülésben alaposan megfogynak, de néhányan mégis elérnek Indiába. Ezt a viszontagságos utat mutatja meg a film, jó alaposan.

Azt hiszem, amerikai filmen még nem láthattunk ilyen hiteles megjelenítését a Gulágnak, mint a díszleteket, mind a jellegzetes figurákat illetően. Colin Farrell például olyan igazi, orosz börtöntetkókkal televarrt moszkvai simlist alakít, hibátlan, lucskos, gyomorból jövő orosszal (!) és tört angolsággal, mint a pinty. De a jobtvojmatyok is teljesen autentikusan csattannak el, szűrik át a hiányos fogazatok között és hörgik a nyakadba, a csontig hatoló, állandó hideg csont nélkül jön le a képről és a hosszú, kartonszűrős mahorkák is úgy biggyednek a szájsarkakban, ahogyan az kell. A végtelen, szinte rejtőien komoly (vö: menni vagy meghalni) vánszorgást a vad és szilaj természetben megejtően csodás képekben élhetjük szinte át. A témából adódóan nem sok akció adódik e filmben: a lényeg a végtelen zarándoklatszerű menekülés monotonitásán van, mely a végére törvényszerűen meg is hozza a megtisztulást. Ahhoz azonban, hogy ezt mi nézők is átélhessük, szükség van az odáig vezető, relatíve eseménytelen útra. Annak semmit, de legalábbis sokkal kevesebbet ad a hegytetőről feltáruló látvány, aki lifttel ment fel, mint annak, aki saját erejéből küzdötte fel magát. Amikor az átélt tragédiák és szenvedések után először köszön be néhány mosolygó, barátságos tibeti szerzetes, az valami torokszorító pillanat, de aztán nem sokkal később elhangzik: Welcome to India, na, az kifejezetten katartikus pillanat. Már annak, aki nem kilométereket, kalóriákat számol és azon puffog, hogy ez mennyire lehetetlen… Nincs lehetetlen. Erre bizonyság ez a nagyszerű film is. Asanisimasa: 10/10

Különleges film a Rubber, a nézők 90%-át egészen biztosan kiakasztja, a maradék viszont jól fog szórakozni. A bizarr és kreatív reklámfilmesként, valamint DJ-ként ismertté vált Mr. Oizo, alias Quentin Dupieux által rendezett röpke 87 perces mozi egyrészt abszurd, szinte dadaista filmesszé az értelmezés és az ok-okozati összefüggések vizsgálatának hiábavalóságáról, másrészt pedig egy szabad játék a horror kliséivel, kvázi paródiaként. Sőt, ha nagyon akarom, még akár a provokatív hangú környezetvédelmi propagandafilmként is nézhetjük. A titok csak annyi, hogy még véletlenül se vegyünk mindent a szó szoros értelmében ebben a filmben.

Már a film nyitó képsora megadja az alaphangot: a kietlen nevadai sivatagon keresztül futó, poros mellékúton egy széket látunk. majd még egyet és még egyet. Sok széket látunk. Egy férfi mindkét kezében egy-egy csokor távcsövet tart. Aztán bekanyarodik az útra egy szedán, lassan jön, precízen fellöki az összes széket, melyek egyből darabjaikra hullanak szét. Begördül egészen a kép előterébe, felnyílik a hátsó csomagtartója és egy rendőr mászik ki belőle, viszonylag netten, ruganyosan. A volánnál ülő társától egy pohár vizet kér, majd odasétál elénk és filmtörténeti kiselőadásba kezd, különféle ismert filmalkotásokban rejtőző megmagyarázhatatlan dolgokról. Egy idő után a volánnál ülő társa leoltja, és az zokszó nélkül, éles vágással abbahagyja előadását, kiönti a porba az eddig a kezében tartott pohár vizet (ne legyen többé tiszta víz a pohárba!), majd visszamászik a csomagtartóba. Szedán el. A másik férfi, akinek eddig csak a kezeiben tartott látcsöveket láttuk, kiosztja az eddig még nem látott csoportnak (mint nemsokára kiderül, ennek a filmnek a nézőközönségének) a látcsöveket, és jó szórakozást kívánva elbiciklizik a naplementébe. (Azt hiszem, ajánlónak ennyi elég is…:)

A továbbiakban megnézünk egy abszurd filmet egy öntudatára ébredő használt gumiabroncsról, aki véres bosszút áll kihasználóin, és egyáltalán mindenkin. Alfred Jarry, Ionesco és Beckett szelleme találkozik e filmben Örkénnyel és a texasi mészáros Tobe Hooperrel, egy jó adag meszkalin hatása alatt. Ha tudunk nevetni azon, hogy egy nap sportcipőket lövell az égbe az egyik Duna-menti gyár, ha emberek felvonásokon át várják azt, aki tudvalevőleg soha nem érkezik meg, akkor nevetni tudunk ezen a filmen is, a nagy számban felrobbanó fejű emberek, varjak, nyulak és egyéb entitások ellenére is. Az abroncs (neve is van, csak elfelejtettem…) teszi a dolgát, mintha Bőrpofa, vagy éppen nagy büdös fekete kamion lenne.

Pazar a film képi világa, minden egyes kocka a film abszurd hangulatához hangoltan van megkomponálva – levegős, furcsa, szürreális beállítások úsznak a horror képi közhelyeibe. Mivel Dupieux DJ is, nem csoda a film zenei kísérete is unikum. A Rubber egy végletekig átgondolt, megálmodott és megvalósított abszurd mozi, annak, aki az ilyet bírja. Asanisimasa: 8/10