asanisimasa

Két ember ül egy asztalnál és beszélgetnek, néha vitatkoznak, másfél órán át. Kit érdekel ez? Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson ül egy asztalnál, másfél órán át, és vagdossák egymáshoz Cormac McCarthy életről, halálról, a lét értelméről és kilátástalanságáról alkotott kemény mondatait, pro és kontra. Érdekelhet ez egyáltalán valakit? Ugye, ugye.

Ez a beszélgetés McCarthy The Sunset Limited című, “drámaformában írt regényének” tévéjáték-változata, melyet az HBO Films engedélyezett Tommy Leenek, aki lassan McCarthy-specialistává növi ki magát ezzel az általa rendezett és részben főszerepelt opusszal. Nem passzítottam össze a könyv és a tévéjáték mondatait, de saccperkábé mondatról mondatra megfelelnek egymásnak. A tulajdonképpen történet és cselekmény nélküli csevej egy szobában, két nagyjából egykorú ember között zajlik, akik masszívan és plasztikusan két tökéletesen különböző világot képviselnek: fehér és fekete, hívő és ateista, munkás és értelmiségi. Tételek, tézisek feszülnek egymáshoz (érdekes párhuzamokat húzhatunk Madách Ember tragédiájának Lucifer és Ádám között zajló mutatvánnyal), és ha láttunk/olvastunk már akár egyetlen McCarthy-sztorit is, akkor kétségünk sem lehet afelől, milyen végkifejlet vár ránk. Spoiler-mentesen annyit mondhatok, hogy a Tragédia-béli Úr végső, meglehetősen rezignált tanácsa (Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!) sugárzóan optimista javaslat az itt sugallthoz képest. Hogy mindez mi okból történik, az is érdekes, el is spoilerezi minden ismertető – így én nem teszem ezt.

A film képi világa tipikusan tévéjáték, ergo, semmi különös: a két faszi ül az asztalnál, néha egyikük felugrik, kávét főz, kaját melegít, a másik pedig a heverőre heveredik. Eközben a kamera körbesvenkeli őket. Két komoly, jó színész séróból oldja meg a darab színészi részét, a szöveg azonban megérne egy komolyabb, filozófiai jellegű elemzést, de adaptációja, mint mondtam, gyakorlatilag szöveg hű. És gondolat hű is. Tommy Lee Jones rendezése viszont egy kicsit túl sűrű. Iszonyat súlyos jelentésű mondatok hangzanak itt el, bimm-bumm egymásnak pattogva, talán nem kellett volna ennyire feszesre rendezni, és hagyni kellett volna némi időt a nézőnek az értelmezésre is. Nem mellesleg, a heves vita, a pazar színészi teljesítmények ellenére, egy idő után unalmassá is válik, és inkább már csak azt várjuk, mire megy ki ez az egész? Ahelyett, hogy az elhangzottakkal foglalkoznánk… Színpadon jobban el tudom képzelni ezt a művet, így sem volt rossz, de a végére megfájdult egy picit a fejem. 🙂 Nem az elhangzottak emésztetlenségétől, hanem mert fizikailag fárasztó másfél órán át két vitatkozó embert nézni. Színpadon a mondatokat el lehetne lebegtetni, és nem csak egy eszeveszett ritmusú szellemi pingpong-meccset néznénk, valamint ott van a személyes közelség utánozhatatlan varázsa is… Na talán, egyszer. Asanisimasa: 7/10

Az illúziónak igen nagy ára van – mondja a film tulajdonképpeni nyitó- és zárómondatában a címszereplő Gábor nevű szélhámos, azonban az a legnagyobb baj, hogy nem is tudja, milyen igaza van. A mondatot persze, valójában nem ő mondja, hanem Divinyi Réka forgatókönyvíró és Goda Krisztina rendező adja a szájába, talán tényleg nem sejtve, milyen alapigazságra tapint rá ezzel. Hiszen mi az illúzió? Látvány, délibáb, tünékeny pillanat, a valóság hamis, idealizált avagy éppen torz tükörképe – akár a film, mint médium maga. És ha már idejutottunk, a film bizony igen drága mulatság. Ebből a szempontból valóban dicséretes mű a Kaméleon, hiszen tökéletesen úgy néz ki, mintha igazi film lenne: egy romantikus elemekkel operáló kalandfilm. Talán ezen kívül, nem is készült még ilyen magyar játékfilm, amelynek kivitelében semmi kivetnivalót nem találunk. Trendi, nagystílű az egész film, a lakásbelsők elegánsak, a színészek fennmaradnak a vásznon, és jobbára olyan mondatok jönnek ki a szájukon, melyek akár a valóságban is elhangozhatnának. Sőt, mi több, néhány igazán szép jelenet, vagy akár egy teljes történetszál (pl. Gábor és Dr. Marton afférja) is akad a filmben; azonban ha egy picit megrángatjuk, meggyűrögetjük a történetet, rögtön darabjaira hullik szét. Az első látásra komoly reményekkel kecsegtető illúzió semmivé foszlik.

Itt van rögtön ez az igen erőltetettnek tűnő műfaji megjelölés: szélhámosfilm. Épp olyan ez, mint amit Áron bácsi, az öreg székely mondott, amikor életében először eljutott a pesti Állatkertbe, és meglátta a zsiráfot: Ilyen állat márpedig nincs! Nincs ilyen műfaj. Készültek, készülnek és készülni fognak thrillerek, krimik, kalandfilmek, vígjátékok, westernek, sci-fik, sőt akár ezek különböző elegyei is szélhámosokról, kalandorokról, kisebb-nagyobb stílű gazemberekről, kedves csirkefogókról és szimpatikus bűnözőkről, azonban ha egy filmet szélhámosfilmnek billogozunk meg adatlap-szinten, akkor ott valami furi bibi van. Nem kell jobb bizonyíték erre, minthogy az automata írásellenőrző is aláhúzza (ok!), de az imdb is már csak lazán comedy/drama/thriller-ként jegyzi e filmet, és nekik van igazuk. Az Arséne Lupin-filmek is egyszerűen kalandfilmek voltak, nincs is ezzel gond, tulajdonképpen nem lenne ezzel a szerencsétlen “szélhámosfilmmel” se, ha valami effélét kapnánk e címke alatt. De a Kaméleon csak részben adja a talán joggal elvárt sármos, bájos, agyafúrt csaló figuráját, azonban már az expozíciónál furcsa, disszonáns és zavaró felhangok keverednek bele, a végkifejlet pedig egyszerűen elillan a semmibe.

De nevezzük e gyereket bárhogyan, mindenképpen valamiféle műfaji filmnek kell ennek lennie, melynek főszereplője egy szélhámos, egy szerelem-szédelgő lókötő, egy nagymenő dzsigoló, aki a sztori cím- és főszereplője, s akinek a műfaj szabályrendszere szerint el kell nyernie méltó büntetését: az áldozatául kiválasztott szende szűz kezét. Spoiler, hogy erről itt aztán szó sincs. Ezzel szemben elmondják (hogy ezt is mennyire unom már, hogy egy filmben, értsd: vizuális formátumban, a szereplők által, verbálisan meséltetik el az előzményeket, melyeknek ismerete nem is igazán indokolt ez esetben – Gábor és spannja, Tibi, csórók és ebből elegük van. Pont.), hogy ilyen intézeti gyerekkor, meg olyan szomorú nyomorúság… A magyar filmművészet 90%-át meghatározó, sokszor, sokféleképpen leírt “lepu” közhelye kúszik be ezzel ismét a filmbe, feleslegesen, sőt, műfajtörően. Rendben van, lenyeltük a kötelező békát, innentől megy is szépen előre a film. Ügyesen bonyolódik a cselekmény, Gábor körül egyre fogy a levegő – ekkor még azt hisszük, lesz ebből valami. De nem. Az amúgy torokszorító Dr. Marton-féle szál, mely amúgy tömörebb formában, valóban tökéletesen megfelelne a történet megoldásának, túlbonyolítottá, és Kulka János baromi erős színészi jelenlétének is köszönhetően, túlhangsúlyozott szállá válik, ami aztán rövidesen úgy válik le a filmről, hogy szinte párhuzamosan futó külön filmként fut tovább. A nagyobb baj, hogy az eredeti történet főszereplője is ezen marad, a fő filmet, a Kaméleont mintegy magára hagyva… Negatív, borongós hangú végkifejlet, mint a szociodrámában, ám ezzel egy korrekt, jól sikerült magyar műfaji film illúziója is végképp elszáll.

Itt Gábornak szomorúan kellene belenézni a kamerába a kikényszerített menyegzőn, ám rövidesen valami frappáns cliffhanger azért megelőlegezné a folytatásokat. Ezzel szemben, a Divinyi-Goda páros elkezdett egy egész jól működő romantikus kalandfilmet, amit egy váratlan, nem várt mozdulattal belefojtott egy vödör hideg, nagyon realista mosogatólébe. Vagy másképpen, szakadt, olcsó és koszos kínai tornacipőt húztak a nagyestélyihez. Mindegy, amúgy, csak mindenképpen ciki és rettenetesen rosszul is esett nekem, a kritikus szemű nézőnek. Az operatőrök (a nemzetközi színvonalon dolgozó Gulyás Buda és Babos Tamás), valamint a remek színészek, Hámori Gabriella, Nagy Ervin, Trill Zsolt, László Zsolt a már említett Kulka mindvégig jól teljesítettek, nem rajtuk múlt, hogy a Kaméleon a végére teljesen színét vesztette… Asanisimasa: 5/10