asanisimasa

Úgy tűnik, van spiritusz Ben Affleckben, vagy éppen gyermekkora színhelyében, Boston környékében, hiszen immár második filmjét rendezi a bűn és az egyetemek városában. A Hideg nyomon után a Tolvajok városa is a bűnöző életmódot kulturális hagyományként, keresztként, vagy éppen a szükséges rosszként megélő, ír többségű közösségben játszódik, ezúttal bankrablósdi a pálya.

Sok tekintetben olyan Affleck pályája, mintha Clint Eastwood munkáit másolná, rendezőként legalábbis, mindenképpen. Eddigi két rendezése (melynek, szintén Eastwoodhoz hasonlóan, egyben főszereplője is) ugyanolyan konzervatív, hagyományos, tisztes és alapos történet, mint a Mesteré. Affleck sem affektál, szikáran és szárazan mesél, komoly figyelmet fordít a történet szociográfiai hitelének megteremtésére, karakterei is valósághűek, igaziak, csakúgy, mint a szituációk, melybe a cselekmény kergeti őket. Nem igazán tisztán műfaji film egyik filmje sem, így a Tolvajok városa sem. Tulajdonképpen krimi-thriller, de igen szép romantikus szálat is sző bele, mely egyáltalán nem lóg ki belőle, sőt. Néhány vonással, olykor egyetlen gesztussal, egyetlen pillantással fest igen plasztikus karaktereket, de van mersze megállni, csendben maradni, ha feszültséget kell fokozni. Az akciójelenetek pedig erősek, pergőek és igen durvák. Kemény, igazságos, férfias film a Tolvajok városa, sőt, kifejezetten értékelném, ha Affleck ezentúl kizárólag ilyeneket csinálna. Motiválhatja erre Clint Eastwood példája is, neki már elég jól megy ez… Asanisimasa: 8/10

Mi itt, nyugaton csupán a felére kurtított változatát kaptuk minden idők eddigi legdrágább ázsiai csatafilmjének, de az is majdnem több, mit szem és agy befogadni képes: a Vörös szikla egy egészen elképesztően látványos, grandiózus, sőt gigantikus film. Az ázsiai 280 perchez képest “mindössze” 148 percesre vágott nyugati verzió tobzódik több tízezer fős tengeri- és szárazföldi csatajelenetekben, egyenként megszámolható, milliárdnyi vércseppekben, melyek a több trilliárdnyi kilőtt nyílvesszők és elhajított dárdák okozta sebekből fröccsennek szanaszét (3D-nek ható 2D-ben!!!), és a rendező védjegyéül szolgáló, mindent elpusztító és megtisztító, fergeteges tűztengerben.

John Woo hazatérése tényleg lenyűgöző élmény, még akkor is, ha a film nettó 3/4-e biztosan csupán akció. Woo az egyik legnagyobb mestere e műfajnak, manapság senki a világon nem képes ilyen nagyszabású, virtuóz módon koreografált, látványos és ötletekkel teli harcokat megrendezni rajta kívül, ez egészen bizonyos. Tolja is végig, ami a csövön kifér. Ha végignézzük a filmet, a végén még csodálkozunk is: csak 80 millió dollár volt ez??? Hod cináta kisz kínai? Ezt Hollywood nem úszta volna meg 2 milliárd dolláron alul, az is biztos…

Nem wuxiát látunk, tehát ne várjunk fák felett repkedő szellemharcosokat, hosszú hófehér szakállú, cséphadarókezű öregembereket, se egyebeket, ez egy klasszikus, kosztümös, történelmi kalandfilm. A történet i.sz 208-ba visz vissza miket, a Han-dinasztia végnapjaiba, a legendás Három Birodalom időszakába, amikor a tétova Han császárt nagy hatalmú, és törekvő főminisztere, Cao Cao meggyőzi arról, hogy eljött az idő, hogy nekimenjenek a rivális két másik birodalomnak, a nyugati Xu és a keleti Wu királyságnak. A két királyság azonban szövetségre lép egymással, és az első ütközetben trükkel megfutamítja Cao Cao hatalmas seregét. Cao Cao dühében teljes erejével tengeren támad vissza, és a Vörös Szikla-erődnél lezajlik a mindent eldöntő, hatalmas ütközet. Nagyjából ennyi a sztori, rengeteg közel egyenrangú és néhány kiemelkedő szereplővel – de hát nem igazán a cselekmény a fontos e filmben, az csak apropó a látványos háborúzáshoz. (A hosszú verzió vélhetőleg azért több teret enged a különböző karakterek cizelláltabb megrajzolásának, a bonyolult viszonyrendszerek ábrázolásának, a jellegzetes ázsiai hangulatok megteremtésének és egyáltalán, a történetmesélésnek, de ott a mérleg másik serpenyőjében a négy és fél órás, az átlagnéző számára nézhetetlen és befogadhatatlan vetítési idő áll.) Asanisimasa: 8/10

Nemrégiben került moziba a Jason Statham által fő- és címszerepelt, 2011-es remake-je ennek a filmnek, de ha előkotorjuk az eredeti Mestergyilkost, már az első szűk húsz perc meggyőz bárkit (na jó, az elvakult Statham-fanokat tán nem) arról, hogy a felújítás tréfli, ám az eredeti még mindig süt. Ma egész egyszerűen alig akad filmes, főleg nem a zsánerfilmek mezőnyében, aki meg merné engedni magának, hogy úgy indítsa el filmjét, hogy abban sokáig emberi szó nem hangzik el. Holott, a film alapvetően képekben elmesélt történetnek kéne lennie, amiben beszélnek, az a rádiójáték. A Michael Winner rendezte eredeti opusz hosszas bevezetésében Charles Bronson egy foghegyről odavetett Jó napot!-on kívül némán, precízen teszi a dolgát – bérgyilkol, mesterien. A környezet zaja hallatszik csupán, igazi vinnyogó vonósokkal elhúzott feszültségfokozó zene, aztán a lövés, majd a robbanás zaja, semmi más. Mégis, ez a húsz percnyi néhány jelenet többet ér, mint az egész csilivili 2011-es remake, amit valamikor februárban láttam, de csak a pasas high-end hificuccára emlékszem belőle. Többet tudunk meg ebből a Bronson által alakított, szinte mániákusan és aprólékosan precíz bérgyilkosról, emellett egy igazi, fotelbeszegező krimi alaphangja is megpendül.

A folytatásban persze már lesz dialóg, a szuszpenz is enyhül a film közepe táján egy picit. Itt azért már oda is kell figyelni egy picit, hiszen szegény Bronson azért nem egy vibráló színészegyéniség, partnerei pedig még annyira nem, azonban ekkor is remek jeleneteket láthatunk. Kiemelkedik közülük az olasz helyszín autós üldözése, ódon, kanyarokban életveszélyesen csúszkáló doboz-Fiatokkal, Alfa Romeókkal. A fontos és jellemző jegyek, mint a mestergyilkos szuper háza, az ominózus hifi, mind megvannak, a lakás szerintem még exkluzívabb is, mint Statham hipermodern betonpecója, a hifin viszont felröhögtem: íróasztalfiókba rejtett fekvő kazettásmagnón szól a vonósnégyes! ’72-ben nyilván az volt a menő (bár én azért inkább egy Revox A77-est állítottam volna be…). Összességében, az eredeti Mestergyilkos a zseniális bevezető 20 perc után egy közepesnél azért lényegesen jobb oldszkúl krimi, érdemesebb megnézni, mint a remake-t. Asanisimasa: 7/10

Lehetne találka akár a 7-es buszon is (született is anno egy ilyesmivel foglalkozó szkeccsfilm valaha…), sőt, az M7-en is (Széééép, nyári nap! Foltos farmerek az út szélén…), de itt most a francia nemzeti 7-es főútvonalról lesz szó. Az országút mellett fekszik a film fő helyszínéül szolgáló, mozgássérültek számára fenntartott otthon, ahol a film szereplői laknak és ami mellett… Szóval.

Gyógyíthatatlan izomsorvadásos betegségben szenvedő, kerekesszékhez kötött emberek mindennapi apró-cseprő dolgairól filmet készíteni igen felelősségteljes vállalkozás, látatlanban mélyen felkavaró, torokszorító filmet képzelünk el e témában. A magatehetetlen emberek vergődésében és segítőik emberfeletti küzdelmében nem valószínű, hogy sok szórakoztató jelenet adódik, ezért is meglepetés, hogy Jean-Pierre Sinapi Légyott a hetesen fura című filmje kifejezetten vicces alkotás, mely tobzódik a helyenként obszcén, máskor bornírt, leginkább viszont bizarr jelenetekben, valamint brutálisan egyenes, amolyan “csapjunk a lecsóba”-jellegű direkt ábrázolásokban. A film René, az egyik beteg -kiállhatatlan, mufurc figura- személyes problémájának megoldását meséli el, a tolószékhez kötött fazon szeretne egy utolsót szexelni, míg egyáltalán valamennyire képes az aktusra. Az erősen katolikus szellemiségű otthonban a szex iránti vágy explicit kifejezése, érthetően, nem kis botrányt okoz. Sinapi nem tököl sokat részvéttel, ilyesmivel, szereplői révén nevén nevezi a dolgokat, így mutatja meg iszonyúan plasztikusan a mozgássérültek mindennapi problémáit. Teszi ezt úgy, hogy közben a néző, kezdetben pironkodva, majd egyre jobban felszabadulva röhög a szereplőkkel, a szereplőkön. Elképesztő színészi teljesítmények sorát látjuk, a Renét alakító Olivier Gourmet pedig döbbenetesen hiteles. Leginkább akkor fog ez tudatosodni bennünk, amikor a film (igen ügyes) záró képsorai is kifutnak… Asanisimasa: 9/10

Lehet, hogy végül mégis a Tankcsapdás Lukács Lacinak lesz igaza, miszerint az élet a legjobb méreg? Hála ugyanis az ilyen Werner Boote-féle okostojásoknak, életünk egyre több alkotóeleméről tudjuk meg, hogy tulajdonképpen halálos méreg, de legalábbis minden csak nem egészséges. Ezúttal mindennapi jóbarátunkról, elmaradhatatlan társunkról és segítőnkről, a műanyagról derülnek ki nagyon csúnya dolgok…

Sötét középkor

Akkor volt jó az emberiségnek, amikor még minden egyszerű volt. Amikor száz emberből 99-nek éppen elég volt annyi tudás, hogy itt túrd a földet, ezt vesd belé, majd ennyi hónap múlva learathatod. Hetente egyszer pedig el lehetett menni az adott felekezet templomába, ahol a pap elmondta a mégis felmerülő kérdéseinkre a választ: négy Miatyánk és négy Üdvözlégymária, esetleg Om Mani Padme Hum, ahányszor belefér, esetleg Allah akbar, vagyis a 42 különféle variánsai. Nem volt gond. Amióta azonban ez a nyüves információs forradalom beindult, azóta csak fő a feje az emberfiának, kérdések úgy nőnek ki a földből, mint a gaz, az innen-onnan, egyre több helyről érkező válaszok pedig csak további kérdéseket szülnek. Az internet feltalálásával aztán végképp elszabadult a pokol. Az információ tényleg mindenki számára, szinte korlátlanul hozzáférhetővé vált, tökéletesen függetlenül annak igazságtartalmától. Persze, ez az igazság is fura egy fogalom: ahány ember, annyi igazság. Nem véletlenül tartja így a szólás. Félinformációkból, téves információkból, sőt, dezinformációkból és tévesen értelmezett valódi igazságokból aztán fél-, vagy éppen másként művelt emberek aztán igen gyorsan összekombinálják a saját maguk 42-es válaszát: összeesküvés-elméletekből épül fel ma a világ népszerű, közkézen forgó tudásának igen nagy része. Ha szabad úgy fogalmazni, ennek az új „vallásnak” főpapjai az oknyomozó újságírók, filmesek, akik csak most és csak Önöknek most aztán Isten igazából megmutatják, „mitől megy a villamos”. A mindig csak kérdező Erich Von Dänikentől a manipulatív válaszokkal nem spóroló Michael Moore-ig Frei Tamáson át vezet az út. E „klérus” végül is egyik legszimpatikusabb tagja lett a Földünk, a műanyag bolygó című filmjével az osztrák Werner Boote.

Az örökség

Boote nagyapja az egyik legnagyobb műanyagkonszern igazgatója volt, a nevéhez fűződik például (ha jól vettem ki szavaiból) a graboplast-fólia gyártásának elindítása. Nagyhatalmú és nagy tudású lehetett az öreg, azonban viszonylag korán, 61 éves korában már el kellett hagynia e gyönyörűséges kék bolygót, és benne a műanyagok okozta kényelmes jólétet. Talán e korai halál lehetett a közvetlen ok, hogy Boote, aki külsőre nem olyan arrogáns dagadék, mint Moore, és nem is olyan behízelgően nyegle, mint a mi Tamásunk, elengedett Bundesliga-frizurájával egész egyszerűen egy kiöregedett focistára emlékeztető, közvetlen(nek) és joviális(nak tűnő) fazon; szóval Boote e filmben kicsit megpiszkálta, mivel is foglalkozott nagyapja. Körbekérdezgetett egy csomó embert, műanyag-gyárost, ökológust, tenger- és sejtbiológust, táplálkozás-, csomagolás- és újrahasznosítás-szakértőt, még műanyagokat guberáló indiai koldusokat is, aztán kerekre nyílt szemmel kortyolt egyet a mérgező PET-palackba töltött ásványvizéből: ha mától senki nem használ a Földön több műanyagot, akkor is 500 évig még minimum nyögni fogja az emberiség annak áldatlan hatásait. Feltéve, ha leszünk még akkor egyáltalán…

Ne akard tudni, miből készül!

Tehát, e film cinikusan meghozott tanulsága egyfelől az lehet, hogy vissza a középkorba és ne akarjuk tudni mi, miből készül, mit tartalmaz, mert annak a vége legalább olyan beláthatatlan, mintha leülnénk egy csendes sarokba és intravénásan telenyomnánk magunk polietilén polimerekkel (vagy micsodákkal) és LEGO-figurákká válva várnánk a közeli halált. Természetesen, a film nem akar ördögöt űzni. Vicces képekben mutatja meg, mennyire elkerülhetetlenül civilizált életünk részévé vált a műanyag, mely születésünktől a halálunkig végigkísér számtalan formában. Picit mondjuk ránk ijeszt, de azért nem sarkall arra, hogy most akkor dobjunk ki mindent (főleg, hogy attól az nem szűnik meg létezni), pusztán csak rávilágít, hogy lehet ésszel is. Vagy legalább, próbáljunk meg mértékletesen használni a műanyagot, továbbá érdekes alternatívákat is mutat. Itt azonban, mint minden rendes propagandafilmben, adódik egy kis bibi – amennyit beszélünk a hagyományos műanyag ellen, éppen annyit beszélünk az alternatívaként állított bio-műanyag mellett. Logikailag értelmezve így a film elfogult, egyoldalú. Érzelmileg persze, jó, hogy igaza van, és megnézem, és laposra taposom, és szelektíven gyűjtöm és egyebek. Csak nehogy mostantól az egész emberiség természetes anyagokat akarjon használni, mert akkor aztán tényleg annyi az erdeinknek, vizeinknek és a föld összes kincsének, mert a sötét, tudatlan középkorba már semmiképpen nem tudunk visszamenni… Asanisimasa: 7/10