asanisimasa

A Citromfa fanyar humorú szatírájával nemzetközileg is ismertté vált Eran Riklis legújabb filmjében sem szakad el Izrael hétköznapi életétől, aminek egyetlen pillanata is izgalmasabb, sőt sajnos sokszor tragikusabb, mint húsz év a „békés és boldog” Magyarországon. A HR-menedzser egy öngyilkos merényletben elhunyt román vendégmunkás koporsóját kíséri el Romániába, az út azonban jóval messzebbre kanyarodik, mint azt egy ilyen banális küldetéstől elvárhatnánk… 

Hétköznapok az olajfák alatt

A film kiindulópontja Jeruzsálem, a világ összes egyistenhitű vallásának egyik legszentebb városa, ahol látszólag békésen élnek egymás mellett ortodox, neológ vagy éppen teljesen világi zsidók, muszlimok és keresztény palesztinok, valamint a legkülönfélébb Jézus-hitű felekezetek hívői, papjai, szerzetesei és apácái a koptoktól a római katolikusokig. Valóságban is így van, legalábbis nagyjából, a sokszor véres, és rengeteg áldozatot követelő öngyilkos merényleteket (állítólag) sohasem jeruzsálemiek követik el, a háttérben mindig illegális terrorszervezetek, politikai csoportok állnak, fanatizált és mindenre kész aktivistákkal. Nálunk, Magyarországon még mindig azon vitáznak, hogy jogosan verte-e szét a rendőrség az autókat gyújtogató, randalírozó és fosztogató békés tüntetőket, Jeruzsálemben azonban mindennapos, hogy teljes készültségben lévő katonák igazoltatják a piacra éppen fél kiló paradicsomért leugró polgárt, függetlenül attól, hogy zsidó-e vagy valamilyen más vallású. Itt mindenki számára nyilvánvaló, hogy akár egy az átlagosnál idegesebbnek, feszültebbnek látszó, babakocsit toló anya is lehet potenciális életveszély. A HR-menedzser című film apropója is egy efféle merénylet, melynek áldozatául válik az egyik legnagyobb jeruzsálemi pékség nemrég elbocsájtott, román származású takarítónője. Ez a tragikus eset nyomtalanul tűnt volna el az idő forgatagában, hiszen a nő egyedül élt Jeruzsálemben, ha egy agilis újságíró egy cikkben nem kezdi el részvétlenséggel és közönnyel vádolni a pékséget, hogy miért nem vállalta fel hajdani alkalmazottja búcsúztatását.

A pékség HR-menedzsere

A pékség vezetésének a jó publicitás mindennél fontosabb, ezért megbízza a munkaügyest, intézze el ő Julia Petrache méltó hazaszállítását. A HR-menedzser teljesen átlagos, középszerű és középkorú férfi (Mark Ivanir), nemrégiben vált el feleségétől. A munkáját utálja, ám azért kötelességszerűen végzi. A koporsó hazaszállításával járó tortúrát is kötelességtudatból vállalja, és ennek megfelelő szolid kedvetlenséggel indul útnak. Ahogy azonban megérkezik Romániába (a film alapjául szolgáló, A. B. Jehoshua által írt regény ugyan Szibériába helyezi a film cselekményét, de a lényeg itt az izraeli nyugati típusú jólét és a messzi keleti létbizonytalanság és nyomor dinamikáján van), és szembesül egy teljesen más kultúrával, életminőséggel, időjárással, valamint az ebben élni kényszerülő emberekkel, a koporsó meglehetősen problematikussá váló hazajuttatásán túl egy váratlan belső utazás veszi kezdetét, melynek során a HR-menedzser kénytelen újradefiniálni saját korábbi és eljövendő életét.

Olykor morbid humorú, de mégis mélyen emberi mese

A filmet rendező Eran Riklis nem törekszik semmilyen formai bravúrra, használja, amire lehetősége nyílik. E filmben a road-movie mára már bejáratott műfaji kliséjét alkalmazza, mely tökéletesen alkalmas egy kis költségvetésű film relatíve látványossá tételére éppúgy, mint bármilyen külső és belső utazás filmes megjelenítésére. Külsődlegesen érdekes mixet látunk Jehoshua regényének szibériai jéghidegéből és a Kárpátok völgyeinek számunkra ismerős zordságából. A jeruzsálemi képek hangsúlyozottan a hétköznapiságot sugallják, míg a Romániában játszódó jelenetek már erősen sarkítottak, szinte stilizáltak. A román reptér libalegelő, szélén kis vasúti állomásszerű épülettel. Bár a film cselekményének idején már nyilvánvalóan vége a Ceausescu-érának, a határőrök még mindig magasak, félelmetesek és kellően korruptak. Riklis fanyar, szatirikus humorát jelzi, hogy a helyi izraeli konzulasszony (román férjével) inkább tűnik kikupálódott kofának, mint diplomatának, ezt támasztja alá az a rozoga kék-fehér birodalmi Barkas is, mellyel menedzserünknek kell „leszállítania” Julia koporsóját. Szinte stalkeri az a világvégi, romos táj, ahol Júlia elvadult fiát kell megtalálni, volt férjének kietlen lakótelepe viszont sajnos számunkra is túlontúl ismerős. A vad táj mégsem ridegséget hoz a filmbe, hanem éles kontrasztot alkot a menedzserben (valamint másokban) végbemenő belső fejlődéssel. Kiválóan ellenpontozza a koporsóval és a gyászos küldetéssel törvényszerűen együtt járó komor hangulatot a mindenhol ott lábatlankodó, pofátlan riporter groteszk figurája, és az általa képviselt cselekményszál is. A kérdés már csak az, hogy a koporsó célba jutásán való izgalmak mellett érdekel-e bennünket egy tényleg nem különösen érdekes átlagember önmagára találása? Amennyiben mi is azok vagyunk, azt hiszem, feltétlenül. Egy ilyen saját úthoz erőt adhat Eran Riklis szép, egyszerű, kissé könnyes emberi meséje. Asanisimasa: 8/10

Úgy látszik, a karvalyorrú, pájeszos sátán már a becsületes szlovákok közé is beette magát, hiszen ők is elkészítették saját, nagyszabású holokauszt-filmjüket, Martin Friedmann-Petrásek valóban regényes, és szerencsés véget érő élettörténetéből. Sok sorstársa azonban Szlovákiában sem élte túl a második világháborút, ott a katolikus papból köztársasági elnökké avanzsált Jozef Tiso nácibarát bábkormányának áldatlan tevékenységének köszönhetően. A Megszegett ígéret egy tisztességes, alapos és hiteles háborús kalandfilm, egy valóban kalandos élettörténetből: ennyi, se nem több ennél, se nem kevesebb. Jirí Chlumsky rendező nem alkot filmjében háborús mementót, de könnyes, tragikus és megrázó felkiáltójelet sem állít, amit viszont vállal, azt korrekten meg is teszi. Martin kalandjai izgalmasan és fordulatosan elmesélve kerülnek szemünk elé, a kor és a miliő ábrázolása minden oldalról hiteles, a szlovák rendező cseppet sem udvariaskodik, amikor saját népének bizonyos elemeiben meglévő, gyűlölködő antiszemitizmust kell megmutatnia, legyenek azok egyszerű kisvárosi polgárok, parasztok, Tiso karhatalmistái vagy a felszabadító, szovjetek által támogatott partizánok. Érdekes módon, még sincs hír arról, hogy a különösebb felzúdulást keltett volna a nacionalizmustól ma sem mentes Szlovákiában, sőt még Oscar-díjra is jelölték e filmet.

A film minden pillanatában igényes kiállítású, ízléses és esztétikus. A nyilvánvalóan nem túlságosan vaskos költségvetéshez képest helyenként kifejezetten látványos jeleneteket láthatunk, beleértve a csatajeleneteket is, bár a valóságban kitűnően futballozó Martin focimeccs-jelenetei azért elég bénára sikerültek. Megfelelő számú zsidó “pónemű” szereplőt sem sikerült feltalálni szép Szlovákiában, így őket is kerek fejű, derék szlovák és pirospozsgás felvidéki magyar színészek keltik életre – azt mondom, ehhez képest hibátlanul. Mind a cselekmény, mind a tárgyi környezet hiteles és teljes illúziót kelt: minden felesleges sallangtól megtisztított, tisztességes háborús kalandfilm ez, egy zsidó túlélő túlzás nélkül fantasztikus történetéből. Asanisimasa: 6/10

Mint első hivatalos magyar Dogma-filmet, mindenképpen számon kell tartani Dömötör Tamás 2006-os Premier című filmjét. Egyfajta kísérletnek, ujjgyakorlatnak megteszi – filmként azonban kevéssé működik. A relatív kudarc oka egyszerű, Lars von Trier és Thomas Vinterberg Dogma’95 elnevezésű filmkészítési knowhowja nem alkalmas filmkészítésre, még akkor sem, ha e szigorú szabályrendszernek megfelelve készült is néhány olyan darab, melyek méltán kerültek bele a világ filmművészetének nagykönyvébe. A Dogma alapvetően a valóság minél tökéletesebb, manipulációktól és más külső, zavaró behatásoktól mentes megragadására szolgáló, nagyjából dokumentarista metódus, melynek jellegzetes stílusjegyei (kézikamerázás, csak az a hang a hasznos, amit a felvétel idején felvesznek, nincs külön világítás, nincs “felszínes” cselekmény, stb.) az első néhány, valóban forradalmi kísérlettől eltekintve (ám azokat is beleértve) ma már inkább üres formalizmusnak, hovatovább modorosságnak hatnak. A punkszakácsként és a remek Füst Milán-parafrázissal egyaránt erőteljesen kopogtató Dömötör e filmjében javarészt alkalmazta is a Dogma szabályait, azonban sokszor el is tért tőlük. 67-ik bizonyítvánnyal is ellátott “dogmatikus” alkotás előtt azonban már erősen felhígult a mezőny. Hiszen itt már a rendező neve is fel van tüntetve a stáblistán, továbbá alkalmaz fényszűrőt a kamera objektívjén, melynek következtében a Duna hullámai revüműsorba illő csillagokként szikráznak. Van benne ún. “sekélyes” cselekmény, aminek bár csak a végeredményét látjuk, de feltűnik mind a gyilkosság eszköze, mind annak eredménye. És így tovább…

Egy színházi premierre készülő színésznő lelki válsága visszatérő téma a filmművészetben, hiszen alkalmat adhat egy jó színésznek egy hatásos előadásra. Cassavetes Premierje óta nem először látjuk ezt, itt Pető Kata él a lehetőséggel. Valóban hatásos kívülről nézni egy szereppel küzdő színésznőt, annak főleg, aki civilként nem járatos színházi próbák légkörében (aki mégis, az talán tanúsíthatja, hogy sokféle próba van, van intenzívebb, és unalmasabb, ez a filmben látott nagyjából középszar…). E filmben Kleist Pentheszileia című darabját próbálják, mint az új Nemzeti Színház nyitódarabját, melyben a cassavetesi alapvetésnek megfelelően, a szerep és a valóság összemosódik a színésznő idegrendszerében. A szó szerint vett cselekmény természetesen más, itt Kleist művének van megfeleltetve, a lényeg azonban ugyanaz: a főhős megszabadul terhétől.

Dömötör olyan szűkre húzta a filmet, hogy az már majdnem a megértését is meghiúsítja, drámai érzéke azonban igen pontos: a vége azért nagyot csattan. Az állandó kaszáló kamerázást, az alulvilágított (pontosabban, nem világított) képeket, a gyenge hangminőséget és a többi dogmás hókuszpókuszt viszont nem tudom már tolerálni. Így vagy azt mondom, hogy OK, ez egy vizsgafilm, vagy kísérleti film és tök fasza. Vagy azt, hogy: ezt, így minek kellett? Asanisimasa: 5/10

Talán nem kellene azon meglepődni, hogy az ember úgy nyolcvan éves kora környékén olykor már elérzékenyülget, máskor meg elmélázik olyan komor témákon, mint a halál. Így van ez olyan tökös öregurak esetében is, mint például Clint Eastwood, aki nyugdíjaskorára az egyik legjelentősebb kortárs filmessé nőtte ki magát a világ filmtörténelmében. egész egyszerűen lenyűgöző és elképesztő az a vitalitás, amivel ez a faszi ontja a filmeket. A tavalyi termés az Azután (Hereafter) volt.

Persze, a misztikus témák eleddig hidegen hagyták a Mestert, sőt, elsősorban sarkos, száraz és realista stílusáról volt ismeretes. Ez a film azonban a halálközeli és azutáni élményekkel foglalkozik, ami így önmagában is elég misztikus, tekintve, hogy az orvostudomány nem jelentkezett még megdönthetetlen bizonyítékokkal a halál utáni továbbiakkal kapcsolatban. A film cselekményének három szála meglehetősen messziről indul egymás felé: egy francia tévésztár valahol, egy távol-keleti üdülőparadicsomban átél egy cunami-katasztrófát, pontosabban egy pillanatra meghal, de aztán újjáéled; egy San Franciscó-i látóembernek, aki egy gyerekkori súlyos műtétnek köszönhetően beszélni képes a túlvilágiakkal, egyszerre elege lesz abból, hogy egész életében halottakkal beszélgessen, és inkább az életre vágyik; egy londoni nehéz sorsú, egypetéjű ikerpár egyik fele autóbaleset áldozatává válik, amit a másik fél képtelen feldolgozni. Ahogy Eastwood filmjeinél megszokhattuk, e három szál szép komótosan, érdekes mellékutakon ugyan, de biztosan halad egymás felé a filmben, hogy a végén szépen összefonódjanak. A három különböző életút megrajzolása közben, mintegy a valósághoz való rögzítőkapocsként, beleszövődnek a cselekménybe az elmúlt évek nagy katasztrófái, mint az említett nagy cunami mellett a londoni metrórobbantás is. A cunami jelenetei különösen precízen és expresszív erővel lettek megoldva, amivel a film felütése is igen erősre sikerült. Eastwood pedig van annyira profi, hogy utána bár visszavesz az intenzitásból, a film végig feszült marad. A végkifejlet pedig amolyan “spielberges” lett, könnyes és kissé szentimentális, de hát nem véletlenül olvassuk Spielberg nevét a producerek között, valamint ahogy már említettem, ennyi elérzékenyülés megengedhető már egy nyolcvan éves palinak is.

Minden misztikus felhang ellenére a film mégsem csúszik bele valamiféle lila new age-es ködbe, hanem mindvégig megmarad a józan romantikus érzelmesség szintjén. Elszoktunk ettől, bár ha visszagondolunk például A szív hídjait rendező és főszereplő Eastwoodra, azért már régen sem állt messze tőle a könnyes romantika. Ez a misztikus cucc talán új elem, de ha úgy fogjuk fel, hogy egy nyolcvanéves elismert filmes, még ekkor is tud újítani, akkor nincs más dolgunk, minthogy le a kalappal! Szerintem szép film volt, messze nem olyan erős, mint a Gran Torino, például, de nincs gond ezzel sem. Asanisimasa: 7/10

Nos, egy igazán jobb világban el sem kellett volna készülnie egy ilyen filmnek, mint Susanne Bier Egy jobb világ című, különféle díjakkal és jelölésekkel bőven elhalmozott alkotása. De azt, hogy az erőszak a mai napig a hétköznapi problémamegoldás szokásos eszköze, mi sem bizonyítja jobban, minthogy belekattintunk bármelyik (és nem feltétlenül csak a bulvárra specializálódott) sajtótermékbe: diákok vernek tanárt, akik olykor visszaütnek, kollégiumokban, börtönökben és más, többé-kevésbé zárt helyeken “ősi” hagyomány a csicskáztatás, parlamenti képviselők adnak érveiknek nyomós alátámasztást jobbhorgokkal, sőt székekkel, a közlekedésben annak van elsőbbsége, akinek nagyobb és drágább az autója, sorolhatnánk. A minap késő délután, a tömött 6-os villamoson egy kb. 180 centis, 100 kilós, életerős (a séróból cigányozók kedvéért: szemlátomást színmagyar) férfi azzal állt oda az orra elől az utolsó ülőhelyet elfoglaló 50 kilós nő elé, hogy “Mi van rágózós geci, nem bírsz már állni?” Az Egy jobb világ az erőszakról szól, illetve arról, hogyan tudunk emberként, embernek maradva tenni ellene. Bier, és forgatókönyvíró társa, Anders Thomas Jensen természetesen nem tud (nem akar) jobbat kitalálni a jézusi “ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”, illetve “ha megütnek balról, fordítsd oda a jobb orcádat is” tanításnál, azonban a legnagyobb dicséret azért illeti őket, mert ezt mindenféle vallásos maszlagtól, biblikus didaktikától mentesen tudják és merik nekünk megmutatni.

Jensent nem véletlenül szokás a jelenkori filmművészet legeredetibb forgatókönyvírójának tartani, e filmben is nyilvánvalóan ő az agy. Sikerrel kerülgeti a kézenfekvően adódó közhelyeket, mindamellett, hogy tanítani valóan direkt és őszinte, mint egy egészséges pofon, ha szabad élni ezzel az itt frivolnak ható hasonlattal. Kiválóan felépített karaktereinek élettörténete, főleg az orvosé és a két gyereké, eredetiségüktől fogva húzzák bele a nézőt az események sodrába, és egyben tökéletesen érthetően, beleélhetően indokolják tetteiket is. Pszichológiailag is világos és nyilvánvaló az összes motivációjuk, mint ahogy az őket ért kihívásokra adott válaszaik is. A nézőknek kétségük sem lehet afelől, hogy a végkifejlet erkölcsi-etikai értelemben “rendben van”, a film mégsem ex catedra agymosás, mint ahogy nem is papi szentbeszéd, csak egy alaposan végiggondolt, reális és tanulságos példázat. Annak ellenére is, hogy a filmbéli tettéért Christian nem nagyon van felelősségre vonva – lehet, hogy a dán iskolarendszer tényleg ilyen…

A dán (és skandináv) filmektől megszokottan visszafogottságukban is hitelesen, átélten játszanak a színészek, kiemelendő itt is a két gyerekszereplő, William Johnk Juels Nielsen, illetve Markus Rygaard. Viszont igazán megrendítő az Mikael Persbrandt, az orvos szerepében, de meglepetésként ér Ulrich Thomsen érzékeny és kissé tétova figurája is.

Néhány kötekedő kritikus kollégával ellentétben, én nem érzek semmilyen közhelyességet a történetben, mint ahogy túlzottan hatásvadásznak sem gondolom a filmet, bár a rendező nőiességéből adódó, de azért visszafogott érzelmesség azért nyilvánvalóan tetten érhető benne. Én egyedül a zeneválasztást, illetve az afrikai képek vibráló expresszivitásával szembe állított dán tájképek lágy és langyos, turisztikai prospektusokat idéző színeit érzem giccsesnek. Amúgy nagyon erős film ez. Asanisimasa: 9/10