asanisimasa

A rendező

Magyar nagyjátékfilmes mezőnyben talán viszonylag kevéssé ismert figura Molnár György, aki e furcsa, Ki/Be Tawaret című filmet is jegyzi, pedig már több mint harminc éve a pályán van. Elsősorban televíziós műfajokban alkot, melyek közül jó néhány ért el jelentős nemzetközi sikert, A varázsló álma című tévéfilmjét például a New York-i Modern Művészetek Múzeumának Televíziós részlege örök időkre archiválta 1990-ben. Csáth Géza – hisz’ róla, az ő írásai alapján szól a film – így ebben a formában is bevonult a világtörténelembe. Molnár előszeretettel dolgozik magvas irodalmi alapanyagból: Csáth-ot már említettem. A rossz orvos például Kosztolányi, az Egyszer élünk Tar Sándor, az Anna filmje Esterházy művéből készült, de sokszor szolgált Molnár-filmek alapanyagául Füst Milán, Békés Pál, Szerb Antal és mások több műve is. Jelenlegi filmje a fiatal, excentrikus költőnő, Karafiáth Orsolya önéletrajzi ihletű írásai alapján készült. Molnár amellett, hogy több száz különféle műfajú tévéfilmet, és négy mozifilmet rendezett, a Képzőművészeti Egyetemen is tanít díszlettervezőket, bizonyítva mintegy azt, hogy egy televízióra készülő mű is készülhet képileg igényesen.

E film képi világa

is meglehetősen markánsra sikeredett, ám ez nem feltétlenül pozitívum. A mai filmpiacon, amikor százmillió dolláros, 3D-trükkökkel felturbózott látványmozikkal etetik a közönséget, igencsak szánalmasan fest afféle paintbrush-szerű szabadkézi óvodásrajzokkal effektezni egy játékfilmet, amely ráadásul messze nem gyerekeknek, hanem igencsak felnőtteknek szól. A greenbox már minden szinten elfogadott, csak nem az itt látható kőkorszaki szinten, ami inkább idézi a rettegett Rajnai András kísérleti videóit a televízió hőskorából (Televíziós mesék felnőtteknek), mint a mai korszerű technikát. A be-begyorsított burleszkjeleneteket még el tudom fogadni, de azt is csak sok szódával. Az egész film összes kezdetlegesen kivitelezett effektje tökéletesen felesleges, ezek olyan szinten idegenítik el a nézőt a történet követésétől, amit semmilyen dramaturgiai koncepció nem indokol. Egy állandó pénzzavarban küzdő mai magyar filmes produkciónak tökéletesen felesleges pénzkidobás efféle dolgokra költeni akár egy fillért is.

A sztori

Adott egy viszonylag jó karban lévő, középkorú nőgyógyász, akiért bomlanak a nők, s aki éjszakánként mégis harmincas évekbeli slágerek jazzfeldolgozásait fújja szaxofonján egy népszerű kocsmában. Ez tök jó, sok negyvenen túli értelmiségi ábrándozik efféléről, már ha ábrándozik még egyáltalán. A moziba viszont jelenleg elsősorban a 14-től legfeljebb 30-ig terjedő korosztály jár, akiket szerintem éppúgy nem érdekelnek egy kapuzárás előtt álló pasi nőügyei, mint hogy fújja John Coltrane modorában a régi magyar filmek betétdalait. Van a doki-szaxisnak egy fia, na, ő már inkább betalálhat a közönség érdeklődésébe, azonban ez az itt felvezetett metálos-sörözős karakter úgy hiszem, épp nem trendi manapság. Kettejük folyamatos konfliktusa mozgatja a filmet, közöttük pattognak a nők, a középkorú takarítónő, a szintén középkorú szerető, a srác volt csaja… na, ő a legérdekesebb. Bár rikító piros ancúgjai inkább hajaznak egy szemlátomást művészi ambíciókkal teli kékharisnyára, mint egy mai wannabe médiasztárra. Nyilván ő Karafiáth Orsolya filmbéli alteregója. Sok dolog nem történik vele sem, vándorol ágyról ágyra, fiútól apáig és vissza…

Groteszk lett

A film szándékoltan groteszk hangnemben kíván mesélni, nyilván költői képekben, egy budapesti, hatodik kerületi kissé zavaros család zavaros hétköznapjairól. A végeredmény azonban egy zavaros film lett, igénytelen képi machinációkkal, zavaros filozófiai, mitológiai utalásokkal, motívumokkal telezsúfolva, ami így összhatásában igen groteszk látvány, sajnos pont nem úgy, ahogy az alkotók elképzelték. Pedig Schlanger András (a doki) szimpatikus pali, imádom nézni, ahogy főz és szerintem szaxofonon is tud játszani, Kerekes Vica (a csaj piros cuccokkal) csodaszép és ráadásul tehetséges is… sajnos, egy elég rossz filmben. Szépen, hagyományosan, “vonalban” elmesélve ez egy szép, helyes és főleg szimpatikus film lett volna, de így ebben a groteszk burleszk-hangnemben valami egészen “izé” lett csak. Kár érte. Asanisimasa: 2/10

Az idei Titanicon, a fesztiválozó közönség körében igen zajos sikert aratott a norvég Hans Petter Moland Hajszál híján úriember című abszurdba hajló komédiája, nem mondom, hogy teljesen érdemtelenül. Legfeljebb annyival egészíteném ki, élve a kézenfekvő szófordulattal, hogy jó kis film ez, de csak hajszál híján. 

Északi fény

Egyrészről természetesen az északi fényről hallva, az aurora borealis nevű fényjelenségre gondolunk, melynek lényege, hogy a Napból és a csillagközi térből a földi légkörbe csapódó töltött részecskék, protonok és elektronok ionizálják a légkör atomjait, ami a földi halandó számára csodás látványosságként realizálódik. Mivel itt azonban nem meteorológiával és asztrofizikával foglalkozunk, nyugodtan rásüthetjük e kifejezést a Skandinávia felől már évtizedek óta felénk sugárzó sokrétű és sokszínű, rendkívül kreatív filmes kultúrára is. A skandináv film persze már a kezdetek óta jelen a filmtörténelemben, gondoljunk Zorora és Hurura, a dán Stan és Panra, Asta Nielsenre, Greta Garbóra, az örök dívákra, aztán természetesen Ingmar Bergmanra, mint megkerülhetetlen obeliszkre. A némafilmekre és a korai klasszikus, fekete-fehér filmek mára már múzeumi darabok, a pszichologizáló, érzelmi és lelki útvesztőkben való bolyongásokat, pszicho-thrillereket azonban a mai napig könnyen hozhatjuk párhuzamba Bergmannal, egészen Woody Allen életművéig bezárólag. Ez utolsó félmondatból már talán következik, hogy mennyire balgaság „leskandinávfilmezni” a lassú ritmusú, lelkizős lélektani horrorokat, hiszen az északi mentalitásban benne van a humor is, legfeljebb nehezen dugja ki a fejét a jeges hó alól. És akkor még békén is hagytuk a kemény pornó világát, amiben a svédek igen komoly hírnévre tettek szert a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Manapság pedig már minden picit igényesebb filmrajongó rohan a moziba, ha új skandináv film kerül a terítékre. Ugye, így van?

Ó, ió, ció, áció, váció, Ováció!

Tavaly Berlinben a híresen finnyás német közönség hangos ovációval és tomboló tapssal jutalmazta a norvég Hans Petter Moland Hajszál híján úriember című filmjét, amely meg is kapta a jelölést az „arany macira”. Végül nem kapta meg, de hát a jelölés az már egy komoly dolog, mint tudjuk. Nálunk e filmet a 18.Titanic Filmfesztiválon mutatták be, ahol a fogadtatás a berlinihez volt hasonló: elfojtott kuncogásoktól a térdet csapkodó kacajig terjedt a közönség érzelmi reakcióinak skálája. A közönség tehát örült, mert szórakozni akart, s ebbéli vágyában ez a film nem nagyon akarta megakadályozni. A közönség azonban sohasem egynemű, homogén massza, mindig vannak köztük renitenskedők, akik szembemennek a közakarattal, nos, bennük azért felütheti a fejét a hiány érzete…

Fapofa

A címbéli úriembert Stellan Skarsgård alakítja, aki biztosan hozza a jutalomjátékot. Az általa alakított karakter egy középkorú, börtönbüntetéséből szabadulva a „kinti élet” viszontagságait blazírt egykedvűséggel abszolváló férfi, aki ugyan picit hajaz Anger Zsolt figurájára A nyomozó–ból, vagy éppen arra a tüdőbeteg bérgyilkosra Kaurismaki Bérgyilkost fogadtam–jából, azonban vitán felül egy eredeti fazon. Ahogy a cím is mondja, hajszál híján úriember. Kimért és száraz, mint két deci rajnai rizling, de szemeiben valami mély szomorúság rejtezik, amely mutatja, hogy bár jogosan ült gyilkosságért, valójában ő egy jó ember.

Kapufa

Maga a film a sztori szintjén egy viszonylag egyszerű cselekménnyel bodorított bosszúfilm, mely a meglepő, enyhén moralizáló végkifejletével válik eredetivé. Hangvétele viszont fanyar és groteszk, szinte abszurd. Olyan, mintha Guy Ritchie-t „rimékelné” Aki Kaurismaki. Olykor elementárisan bumfordi jelenetek váltanak az elképesztően képtelenekhez, a legfurcsább azonban az, hogy néha úgy érzelmes, hogy közben szinte sírva csapkodjuk a térdünket a röhögéstől. Persze, ha megtalál a film, mert ha nem vagyunk egy hullámhosszon vele, akkor bizony erőltetettnek is hathat… Egy kapásból, teli rüszttel megküldött kapufás lövés, ugyanúgy pattanhat a labda kifelé, mint befelé, a gólba. Ha egy film alapvetően a túlzásokkal operál, ha nagyon más, mint a többi, akkor éppen annyi rajongót gyűjt, mint ellendrukkert – és mi tagadás, én is vakarom egy picit a fejem. A film poénjai semmiképpen nem vádolhatóak túlzott intellektussal, amolyan burleszkszerű, a helyzetkomikumra épülő, illetve azokat kifacsaró gegek ezek, melyek engem a vége felé már inkább fárasztottak, mint szórakoztattak. Mivel viszonylag könnyen kiismerhető a film „mechanikája” – egész egyszerűen csak mindig a legképtelenebb fordulatra kell tippelni az elkövetkező jelenetben – viszont így a film, értelmezve a jeleneteket, a halálra unt, olcsó bohóctréfák szintjén kezd el muzsikálni. Nekem A hajszál híján… egyszerre volt sok és kevés (bár azért legtöbbször éppen elég), azonban piedesztálra talán nem kéne emelni. Egy szórakoztató blazírt blődli, semmi több. Asanisimasa: 7/10

John Boorman a leghollywoodibb nem hollywoodi rendező, méghozzá a hollywoodi jelző ‘classic’ értelmében. Az echte angol Boorman olyan filmeket csinál, mint azok az arcok, akik igazán naggyá tették az Álomgyárat, nagyjából épp a Coppola-Spielberg-Scorsese-generáció előttiek. Nagyívű, látványos, veretes, éppen ezért jól kiszámítható dramaturgián alapuló, többé-kevésbé didaktikus, de mindig jó szándékú filmekre gondolok, melyek sokszor háborús, illetve történelmi témában készültek, végül is A szabadság ösvényein is ilyesmi.

Burma (vagy ahogy ma kell nevezni: Mianmar) az egyik ma is létező, bűzös luka az emberi gonoszságnak. Ez az alapvetően békés, buddhista nép 1962 óta él rabságban, amióta egy katonai junta ragadta magához a hatalmat, amit azóta véres vaskézzel fenn is tart. Ahogy valaki találóan megfogalmazta, a burmaiak lassan ötven éve mindennap saját ’56-ukat harcolják, élükön a szinte szentként tisztelt szellemi vezetővel, a Béke Nobel-díjas Aung San Suu Kyivel, akit a mai napig házi őrizetben tart a katonai rezsim. Mivel Burma a nyugati híradásokban legfeljebb, mint a heroin-termeléséről hírhedt Arany Háromszög egyik csúcsa szerepel, az ország szegény, mint a templom egere, se olaja, se egyéb ásványi kincsei nincsenek, a burmaiak elkeseredett és kilátástalan szabadságharcáról szinte alig tudunk.

Boorman filmje is már 15 éve készült, azonban a mai napig aktuális. A szabadság ösvényei megtörtént események alapján készült. Egy mit sem sejtő, fiatal amerikai nő (Patricia Arquette) érkezik az egzotikus országba kipihenni saját családi tragédiáját, aztán belecsöppen a a burmai ellenállás kellős közepébe, s ez meghatározza az elkövetkezendő életét.

A film, bár nem autentikus burmai helyszíneken, hanem Thaiföldön és Malajziában forgott, azért igen hitelesen idézi meg a távol-keleti ország atmoszféráját, a dús dzsungelt, Buddha mindenhol jelenlévő, különböző méretű szobrait. Heroikus színben látjuk az ellenállókat, szinte sátánként az elnyomó katonákat – nem árnyalunk, hanem protestálunk. A fekete-fehér jellemek ellenére a film nagyon színes, de hát nagyon színes az a világ amúgy is. Érzelmeink magasan izzanak, szorítunk az elején azért elég idegesítő Patriciának és pártfogójának, a burmai U Aung Konak (aki saját magát alakítja!), de kétségünk sincs afelől, hogy ez azért egy olyan film, melyben hőseink a végén, sok életveszélyes kaland után, megmenekülnek. Boorman azonban valahogyan el tudja érni, hogy mégsem meseként nézzük filmjét, hanem igazságként. Nézése közben nő bennünk a düh (és sajnos, azon röhögünk, hogy nemsokára majd nekünk is így kell harcolnunk?), de Burmában a helyzet a mai napig változatlan. Asanisimasa: 7/10