asanisimasa

Godard és Truffaut neve valószínűleg semmit sem mond ma már a moziba járó közönség túlnyomó részének. Esetleg annyit, hogy szemüveges-zakós öreg fazonok szoktak ezekkel a nevekkel dobálózni, vagy hogy, ja, azok olyan művészfilmek. Így a Ketten a hullámban című francia dokumentumfilm valószínűleg csak szemüveges-zakós öreg fazonok és feleségeik érdeklődésére tarthat számot, hiszen témája Godard és Truffaut, valamint gyermekük, a francia filmes új hullám. 

Nouvelle Vague

Ez a hajdan sokat emlegetett kifejezés is legfeljebb a lábakat dobogtatja meg manapság, hiszen ezen a néven egy érdekes cover-zenekar arat sikereket Európa-szerte. Marc Collin zenei projectje elsősorban a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy popslágereinek finom, jazzes, bossa novás alapokra helyezésével hódít, a filmhez azonban viszonylag kevés köze van. Pedig az ’új hullám’ az én nemzedékemnek (meg főleg a korábbiaknak), amelyik a nyolcvanas években eszmélt, egészen mást jelentett, mint vidám és/vagy tinglitangli popzene, főleg, ha az illetőt a film, a mozi alapjaiban érintette meg. Akkoriban még minden nagyobb városban működtek filmklubok, melyek a rendes moziműsor alternatívájaként igen érdekes filmek, filmesek bemutatására adtak lehetőséget az elszánt és érdeklődő közönségnek. Tematikus programjaikban biztosan előfordult néhány évente egy-egy francia újhullámos válogatás, benne olyan darabokkal, mint a Négyszáz csapás, a Kifulladásig, a Lőj a zongoristára vagy az Éli az életét. Nagy hatással voltak e filmek a nézőkre, én például azért kezdtem el dohányozni (már régen leszoktam!), mert imádtam, ahogy Belmondo dohányzott a Kifulladásigban… Egyébként is, rengeteget bagóztak a francia új hullámos filmekben, melyek azonban mégsem eme rettenetesen egészségtelen szenvedély „felülreprezentálása” okán változtatták meg az addigi egész filmtörténetet és jó néhány milliónyi ember gondolkodását a világról, a filmről és a művészetről. A francia filmes új hullám, mely egy 1957-es cikktől számítva szűk egy évtizedet élt meg, valóban forradalmi hatással volt a filmre, a filmkészítésre, a filmnyelvre, mint művészi kifejezőeszközre, más országok, más kultúrák filmeseire (az angol free cinemától, a cseh új hullámon át Coppoláig, Scorseseig és Spielbergig) egyaránt. Ennek a hullámnak volt két emblematikus alakja Godard és Truffaut, akiknek kezdeti barátságáról és későbbi összeveszéséről egyaránt szól Emmanuel Laurent dokumentumfilmje.

Bulvár, történelem, esztétika és politika

A Ketten a hullámban alapvetően négy oldalról közelít a két művész figurájához. Az életrajzi adatokat meglehetősen bulvárízű felhangokkal tálalja, pletykák, magánéleti dolgok egyaránt megjelennek, bár mindig szorosan kapcsolódva a megkerülhetetlen filmtörténeti, filmelméleti és esztétikai jellegű korabeli interjúrészletekhez. Konkrét példa, amikor egy korábbi barátnő említi Truffaut-val való veszekedését, amely másnap már belekerült az éppen akkor forgó Amerikai éjszakába. Igen nagy hangsúlyt kap az új hullám kialakulásában és tulajdonképpeni elhalásában közrejátszó politikai szál: Truffaut és az újhullám első nagy sikere, a Négyszáz csapás az akkori kultuszminiszter, Malraux személyes közbenjárására került be a cannes-i fesztivál programjába, de ugyan ő volt, aki betiltásokkal, cenzúrával később komoly akadályokat gördített az új hullámos filmek bemutatásához, melynek eredménye lett aztán a két vezéregyéniség szakítása is. Ugyanígy van jelen a történelem is a 68-as diáklázadások hasonló hatásaival. Van még egy érdekes szempont Laurent filmjében, mégpedig Jean-Pierre Léaud figurája, akit ugyan Truffaut fedezett fel, és vált filmjei önéletrajzi karaktereinek állandó megjelenítőjévé, de akit Godard is ugyanilyen szívesen „használt” saját filmjeiben. Léaud egyfajta katalizátor volt kettejük között, így e filmben is az.

Szűkre szabva

Laurent több szempontból is szűkre szabta filmjét, hiszen Godard és Truffaut neve ma már korántsem jelent annyit, mint annak idején. Nem divatos ma a művészfilm, mint ahogy a művészet sem, úgy általában.  A sűrűn, ám jelzés nélkül bevágott filmrészletek is csak annak mondanak valamit, akik ismerik ezeket a filmeket. Truffaut már régen meghalt, Godard pedig szélsőbalos anarchista kijelentéseivel ugyan megmaradt egy igen pimasz és radikális alkotónak, de csak a perifériák perifériáin kívül. Igen szűkre szabott és felületes a francia új hullámról adott keresztmetszet is, hiszen az itt tárgyalt két fő alakon kívül volt ott azért még fontos figura, nem is egy. Viszont a konfliktus rendesen, igazi oknyomozó üzemmódban lett feltárva – ez érdekes lehet annak, aki erről a balhéról esetleg még nem hallott. Sajnos azonban azt hiszem, a célközönség már egyéb forrásokból már régen tájékozódott, így marad a nosztalgiafaktor: milyen édes volt Anna Karina (Jean Seberg, Belmondo, stb.), te jó isten! Asanisimasa: 6/10

Régen csinált már filmet nekünk Peter Weir, legutóbb a Kapitány és katonát, 2003-ban. Az eltelt időben nyilván terepbejáráson volt következő filmje kapcsán, tippelhetnénk pikírten, hiszen a Visszaút (The Way Back) egy maratoni útról szól, egy szibériai gulágról vissza a szabadságba, Indiába. A történet állítólag valóban megtörtént, mindenesetre Slawomir Rawicz 1955-ben kiadott regénye ezt állítja. Ha ránézünk a földgömbre, akkor azért felidézve hajdani földrajzi tanulmányainkat, némi fejszámolás után elgondolkozva vakarhatjuk fejünk búbját, hogy a francba’ sikerülhetett megszökni a szereplőknek a gulágból és gyalog kijutni a szibériai tundrából Mongóliába, átvágni a végtelen mongol füves sztyeppén, majd keresztül a Góbi-sivatagon, megpihenni picit Llhászában, majd a Himaláját is átugorva megérkezzenek Indiába. Mindezt étlen-szomjan, eleve olyan legyengült szervezettel, mint azt a gulágokról szóló horrorisztikus legendákból tudnivaló. Hát, nem véletlenül vágják rá, hogy az egész szimpla hazugság. Nyilván hazugság, mint ahogy hazugság a Hamlet, vagy éppen Monte Cristo grófjának története, sőt, akár az egész Biblia is, hiszen annak valóságát sem bizonyította még senki. Ennek ellenére remek történetek, és remek történet Rawiczé is, melyet Weir komoly megalkuvások nélkül, igen érdekfeszítően álmodott vászonra. Aki mindennek ellenére csak azt hajtogatja, hogy az nem lehetséges, hogy valaki megtegye ezt az irdatlan utat, annak csak azt tudom javasolni, menjen oda és járja le, de tényleg végkimerülésig! – akkor majd megtudja, lehetséges-e.

Szóval, a sztori annyi, hogy a második világháború idején, egy szibériai fogolytáborból egy nap, egy vegyes összetételű, soknemzetiségű csapatnak sikerül megszöknie, akik bár a hosszú menekülésben alaposan megfogynak, de néhányan mégis elérnek Indiába. Ezt a viszontagságos utat mutatja meg a film, jó alaposan.

Azt hiszem, amerikai filmen még nem láthattunk ilyen hiteles megjelenítését a Gulágnak, mint a díszleteket, mind a jellegzetes figurákat illetően. Colin Farrell például olyan igazi, orosz börtöntetkókkal televarrt moszkvai simlist alakít, hibátlan, lucskos, gyomorból jövő orosszal (!) és tört angolsággal, mint a pinty. De a jobtvojmatyok is teljesen autentikusan csattannak el, szűrik át a hiányos fogazatok között és hörgik a nyakadba, a csontig hatoló, állandó hideg csont nélkül jön le a képről és a hosszú, kartonszűrős mahorkák is úgy biggyednek a szájsarkakban, ahogyan az kell. A végtelen, szinte rejtőien komoly (vö: menni vagy meghalni) vánszorgást a vad és szilaj természetben megejtően csodás képekben élhetjük szinte át. A témából adódóan nem sok akció adódik e filmben: a lényeg a végtelen zarándoklatszerű menekülés monotonitásán van, mely a végére törvényszerűen meg is hozza a megtisztulást. Ahhoz azonban, hogy ezt mi nézők is átélhessük, szükség van az odáig vezető, relatíve eseménytelen útra. Annak semmit, de legalábbis sokkal kevesebbet ad a hegytetőről feltáruló látvány, aki lifttel ment fel, mint annak, aki saját erejéből küzdötte fel magát. Amikor az átélt tragédiák és szenvedések után először köszön be néhány mosolygó, barátságos tibeti szerzetes, az valami torokszorító pillanat, de aztán nem sokkal később elhangzik: Welcome to India, na, az kifejezetten katartikus pillanat. Már annak, aki nem kilométereket, kalóriákat számol és azon puffog, hogy ez mennyire lehetetlen… Nincs lehetetlen. Erre bizonyság ez a nagyszerű film is. Asanisimasa: 10/10

Különleges film a Rubber, a nézők 90%-át egészen biztosan kiakasztja, a maradék viszont jól fog szórakozni. A bizarr és kreatív reklámfilmesként, valamint DJ-ként ismertté vált Mr. Oizo, alias Quentin Dupieux által rendezett röpke 87 perces mozi egyrészt abszurd, szinte dadaista filmesszé az értelmezés és az ok-okozati összefüggések vizsgálatának hiábavalóságáról, másrészt pedig egy szabad játék a horror kliséivel, kvázi paródiaként. Sőt, ha nagyon akarom, még akár a provokatív hangú környezetvédelmi propagandafilmként is nézhetjük. A titok csak annyi, hogy még véletlenül se vegyünk mindent a szó szoros értelmében ebben a filmben.

Már a film nyitó képsora megadja az alaphangot: a kietlen nevadai sivatagon keresztül futó, poros mellékúton egy széket látunk. majd még egyet és még egyet. Sok széket látunk. Egy férfi mindkét kezében egy-egy csokor távcsövet tart. Aztán bekanyarodik az útra egy szedán, lassan jön, precízen fellöki az összes széket, melyek egyből darabjaikra hullanak szét. Begördül egészen a kép előterébe, felnyílik a hátsó csomagtartója és egy rendőr mászik ki belőle, viszonylag netten, ruganyosan. A volánnál ülő társától egy pohár vizet kér, majd odasétál elénk és filmtörténeti kiselőadásba kezd, különféle ismert filmalkotásokban rejtőző megmagyarázhatatlan dolgokról. Egy idő után a volánnál ülő társa leoltja, és az zokszó nélkül, éles vágással abbahagyja előadását, kiönti a porba az eddig a kezében tartott pohár vizet (ne legyen többé tiszta víz a pohárba!), majd visszamászik a csomagtartóba. Szedán el. A másik férfi, akinek eddig csak a kezeiben tartott látcsöveket láttuk, kiosztja az eddig még nem látott csoportnak (mint nemsokára kiderül, ennek a filmnek a nézőközönségének) a látcsöveket, és jó szórakozást kívánva elbiciklizik a naplementébe. (Azt hiszem, ajánlónak ennyi elég is…:)

A továbbiakban megnézünk egy abszurd filmet egy öntudatára ébredő használt gumiabroncsról, aki véres bosszút áll kihasználóin, és egyáltalán mindenkin. Alfred Jarry, Ionesco és Beckett szelleme találkozik e filmben Örkénnyel és a texasi mészáros Tobe Hooperrel, egy jó adag meszkalin hatása alatt. Ha tudunk nevetni azon, hogy egy nap sportcipőket lövell az égbe az egyik Duna-menti gyár, ha emberek felvonásokon át várják azt, aki tudvalevőleg soha nem érkezik meg, akkor nevetni tudunk ezen a filmen is, a nagy számban felrobbanó fejű emberek, varjak, nyulak és egyéb entitások ellenére is. Az abroncs (neve is van, csak elfelejtettem…) teszi a dolgát, mintha Bőrpofa, vagy éppen nagy büdös fekete kamion lenne.

Pazar a film képi világa, minden egyes kocka a film abszurd hangulatához hangoltan van megkomponálva – levegős, furcsa, szürreális beállítások úsznak a horror képi közhelyeibe. Mivel Dupieux DJ is, nem csoda a film zenei kísérete is unikum. A Rubber egy végletekig átgondolt, megálmodott és megvalósított abszurd mozi, annak, aki az ilyet bírja. Asanisimasa: 8/10

Úgy tűnik, van spiritusz Ben Affleckben, vagy éppen gyermekkora színhelyében, Boston környékében, hiszen immár második filmjét rendezi a bűn és az egyetemek városában. A Hideg nyomon után a Tolvajok városa is a bűnöző életmódot kulturális hagyományként, keresztként, vagy éppen a szükséges rosszként megélő, ír többségű közösségben játszódik, ezúttal bankrablósdi a pálya.

Sok tekintetben olyan Affleck pályája, mintha Clint Eastwood munkáit másolná, rendezőként legalábbis, mindenképpen. Eddigi két rendezése (melynek, szintén Eastwoodhoz hasonlóan, egyben főszereplője is) ugyanolyan konzervatív, hagyományos, tisztes és alapos történet, mint a Mesteré. Affleck sem affektál, szikáran és szárazan mesél, komoly figyelmet fordít a történet szociográfiai hitelének megteremtésére, karakterei is valósághűek, igaziak, csakúgy, mint a szituációk, melybe a cselekmény kergeti őket. Nem igazán tisztán műfaji film egyik filmje sem, így a Tolvajok városa sem. Tulajdonképpen krimi-thriller, de igen szép romantikus szálat is sző bele, mely egyáltalán nem lóg ki belőle, sőt. Néhány vonással, olykor egyetlen gesztussal, egyetlen pillantással fest igen plasztikus karaktereket, de van mersze megállni, csendben maradni, ha feszültséget kell fokozni. Az akciójelenetek pedig erősek, pergőek és igen durvák. Kemény, igazságos, férfias film a Tolvajok városa, sőt, kifejezetten értékelném, ha Affleck ezentúl kizárólag ilyeneket csinálna. Motiválhatja erre Clint Eastwood példája is, neki már elég jól megy ez… Asanisimasa: 8/10

Mi itt, nyugaton csupán a felére kurtított változatát kaptuk minden idők eddigi legdrágább ázsiai csatafilmjének, de az is majdnem több, mit szem és agy befogadni képes: a Vörös szikla egy egészen elképesztően látványos, grandiózus, sőt gigantikus film. Az ázsiai 280 perchez képest “mindössze” 148 percesre vágott nyugati verzió tobzódik több tízezer fős tengeri- és szárazföldi csatajelenetekben, egyenként megszámolható, milliárdnyi vércseppekben, melyek a több trilliárdnyi kilőtt nyílvesszők és elhajított dárdák okozta sebekből fröccsennek szanaszét (3D-nek ható 2D-ben!!!), és a rendező védjegyéül szolgáló, mindent elpusztító és megtisztító, fergeteges tűztengerben.

John Woo hazatérése tényleg lenyűgöző élmény, még akkor is, ha a film nettó 3/4-e biztosan csupán akció. Woo az egyik legnagyobb mestere e műfajnak, manapság senki a világon nem képes ilyen nagyszabású, virtuóz módon koreografált, látványos és ötletekkel teli harcokat megrendezni rajta kívül, ez egészen bizonyos. Tolja is végig, ami a csövön kifér. Ha végignézzük a filmet, a végén még csodálkozunk is: csak 80 millió dollár volt ez??? Hod cináta kisz kínai? Ezt Hollywood nem úszta volna meg 2 milliárd dolláron alul, az is biztos…

Nem wuxiát látunk, tehát ne várjunk fák felett repkedő szellemharcosokat, hosszú hófehér szakállú, cséphadarókezű öregembereket, se egyebeket, ez egy klasszikus, kosztümös, történelmi kalandfilm. A történet i.sz 208-ba visz vissza miket, a Han-dinasztia végnapjaiba, a legendás Három Birodalom időszakába, amikor a tétova Han császárt nagy hatalmú, és törekvő főminisztere, Cao Cao meggyőzi arról, hogy eljött az idő, hogy nekimenjenek a rivális két másik birodalomnak, a nyugati Xu és a keleti Wu királyságnak. A két királyság azonban szövetségre lép egymással, és az első ütközetben trükkel megfutamítja Cao Cao hatalmas seregét. Cao Cao dühében teljes erejével tengeren támad vissza, és a Vörös Szikla-erődnél lezajlik a mindent eldöntő, hatalmas ütközet. Nagyjából ennyi a sztori, rengeteg közel egyenrangú és néhány kiemelkedő szereplővel – de hát nem igazán a cselekmény a fontos e filmben, az csak apropó a látványos háborúzáshoz. (A hosszú verzió vélhetőleg azért több teret enged a különböző karakterek cizelláltabb megrajzolásának, a bonyolult viszonyrendszerek ábrázolásának, a jellegzetes ázsiai hangulatok megteremtésének és egyáltalán, a történetmesélésnek, de ott a mérleg másik serpenyőjében a négy és fél órás, az átlagnéző számára nézhetetlen és befogadhatatlan vetítési idő áll.) Asanisimasa: 8/10

Nemrégiben került moziba a Jason Statham által fő- és címszerepelt, 2011-es remake-je ennek a filmnek, de ha előkotorjuk az eredeti Mestergyilkost, már az első szűk húsz perc meggyőz bárkit (na jó, az elvakult Statham-fanokat tán nem) arról, hogy a felújítás tréfli, ám az eredeti még mindig süt. Ma egész egyszerűen alig akad filmes, főleg nem a zsánerfilmek mezőnyében, aki meg merné engedni magának, hogy úgy indítsa el filmjét, hogy abban sokáig emberi szó nem hangzik el. Holott, a film alapvetően képekben elmesélt történetnek kéne lennie, amiben beszélnek, az a rádiójáték. A Michael Winner rendezte eredeti opusz hosszas bevezetésében Charles Bronson egy foghegyről odavetett Jó napot!-on kívül némán, precízen teszi a dolgát – bérgyilkol, mesterien. A környezet zaja hallatszik csupán, igazi vinnyogó vonósokkal elhúzott feszültségfokozó zene, aztán a lövés, majd a robbanás zaja, semmi más. Mégis, ez a húsz percnyi néhány jelenet többet ér, mint az egész csilivili 2011-es remake, amit valamikor februárban láttam, de csak a pasas high-end hificuccára emlékszem belőle. Többet tudunk meg ebből a Bronson által alakított, szinte mániákusan és aprólékosan precíz bérgyilkosról, emellett egy igazi, fotelbeszegező krimi alaphangja is megpendül.

A folytatásban persze már lesz dialóg, a szuszpenz is enyhül a film közepe táján egy picit. Itt azért már oda is kell figyelni egy picit, hiszen szegény Bronson azért nem egy vibráló színészegyéniség, partnerei pedig még annyira nem, azonban ekkor is remek jeleneteket láthatunk. Kiemelkedik közülük az olasz helyszín autós üldözése, ódon, kanyarokban életveszélyesen csúszkáló doboz-Fiatokkal, Alfa Romeókkal. A fontos és jellemző jegyek, mint a mestergyilkos szuper háza, az ominózus hifi, mind megvannak, a lakás szerintem még exkluzívabb is, mint Statham hipermodern betonpecója, a hifin viszont felröhögtem: íróasztalfiókba rejtett fekvő kazettásmagnón szól a vonósnégyes! ’72-ben nyilván az volt a menő (bár én azért inkább egy Revox A77-est állítottam volna be…). Összességében, az eredeti Mestergyilkos a zseniális bevezető 20 perc után egy közepesnél azért lényegesen jobb oldszkúl krimi, érdemesebb megnézni, mint a remake-t. Asanisimasa: 7/10