asanisimasa

Lehetne találka akár a 7-es buszon is (született is anno egy ilyesmivel foglalkozó szkeccsfilm valaha…), sőt, az M7-en is (Széééép, nyári nap! Foltos farmerek az út szélén…), de itt most a francia nemzeti 7-es főútvonalról lesz szó. Az országút mellett fekszik a film fő helyszínéül szolgáló, mozgássérültek számára fenntartott otthon, ahol a film szereplői laknak és ami mellett… Szóval.

Gyógyíthatatlan izomsorvadásos betegségben szenvedő, kerekesszékhez kötött emberek mindennapi apró-cseprő dolgairól filmet készíteni igen felelősségteljes vállalkozás, látatlanban mélyen felkavaró, torokszorító filmet képzelünk el e témában. A magatehetetlen emberek vergődésében és segítőik emberfeletti küzdelmében nem valószínű, hogy sok szórakoztató jelenet adódik, ezért is meglepetés, hogy Jean-Pierre Sinapi Légyott a hetesen fura című filmje kifejezetten vicces alkotás, mely tobzódik a helyenként obszcén, máskor bornírt, leginkább viszont bizarr jelenetekben, valamint brutálisan egyenes, amolyan “csapjunk a lecsóba”-jellegű direkt ábrázolásokban. A film René, az egyik beteg -kiállhatatlan, mufurc figura- személyes problémájának megoldását meséli el, a tolószékhez kötött fazon szeretne egy utolsót szexelni, míg egyáltalán valamennyire képes az aktusra. Az erősen katolikus szellemiségű otthonban a szex iránti vágy explicit kifejezése, érthetően, nem kis botrányt okoz. Sinapi nem tököl sokat részvéttel, ilyesmivel, szereplői révén nevén nevezi a dolgokat, így mutatja meg iszonyúan plasztikusan a mozgássérültek mindennapi problémáit. Teszi ezt úgy, hogy közben a néző, kezdetben pironkodva, majd egyre jobban felszabadulva röhög a szereplőkkel, a szereplőkön. Elképesztő színészi teljesítmények sorát látjuk, a Renét alakító Olivier Gourmet pedig döbbenetesen hiteles. Leginkább akkor fog ez tudatosodni bennünk, amikor a film (igen ügyes) záró képsorai is kifutnak… Asanisimasa: 9/10

Lehet, hogy végül mégis a Tankcsapdás Lukács Lacinak lesz igaza, miszerint az élet a legjobb méreg? Hála ugyanis az ilyen Werner Boote-féle okostojásoknak, életünk egyre több alkotóeleméről tudjuk meg, hogy tulajdonképpen halálos méreg, de legalábbis minden csak nem egészséges. Ezúttal mindennapi jóbarátunkról, elmaradhatatlan társunkról és segítőnkről, a műanyagról derülnek ki nagyon csúnya dolgok…

Sötét középkor

Akkor volt jó az emberiségnek, amikor még minden egyszerű volt. Amikor száz emberből 99-nek éppen elég volt annyi tudás, hogy itt túrd a földet, ezt vesd belé, majd ennyi hónap múlva learathatod. Hetente egyszer pedig el lehetett menni az adott felekezet templomába, ahol a pap elmondta a mégis felmerülő kérdéseinkre a választ: négy Miatyánk és négy Üdvözlégymária, esetleg Om Mani Padme Hum, ahányszor belefér, esetleg Allah akbar, vagyis a 42 különféle variánsai. Nem volt gond. Amióta azonban ez a nyüves információs forradalom beindult, azóta csak fő a feje az emberfiának, kérdések úgy nőnek ki a földből, mint a gaz, az innen-onnan, egyre több helyről érkező válaszok pedig csak további kérdéseket szülnek. Az internet feltalálásával aztán végképp elszabadult a pokol. Az információ tényleg mindenki számára, szinte korlátlanul hozzáférhetővé vált, tökéletesen függetlenül annak igazságtartalmától. Persze, ez az igazság is fura egy fogalom: ahány ember, annyi igazság. Nem véletlenül tartja így a szólás. Félinformációkból, téves információkból, sőt, dezinformációkból és tévesen értelmezett valódi igazságokból aztán fél-, vagy éppen másként művelt emberek aztán igen gyorsan összekombinálják a saját maguk 42-es válaszát: összeesküvés-elméletekből épül fel ma a világ népszerű, közkézen forgó tudásának igen nagy része. Ha szabad úgy fogalmazni, ennek az új „vallásnak” főpapjai az oknyomozó újságírók, filmesek, akik csak most és csak Önöknek most aztán Isten igazából megmutatják, „mitől megy a villamos”. A mindig csak kérdező Erich Von Dänikentől a manipulatív válaszokkal nem spóroló Michael Moore-ig Frei Tamáson át vezet az út. E „klérus” végül is egyik legszimpatikusabb tagja lett a Földünk, a műanyag bolygó című filmjével az osztrák Werner Boote.

Az örökség

Boote nagyapja az egyik legnagyobb műanyagkonszern igazgatója volt, a nevéhez fűződik például (ha jól vettem ki szavaiból) a graboplast-fólia gyártásának elindítása. Nagyhatalmú és nagy tudású lehetett az öreg, azonban viszonylag korán, 61 éves korában már el kellett hagynia e gyönyörűséges kék bolygót, és benne a műanyagok okozta kényelmes jólétet. Talán e korai halál lehetett a közvetlen ok, hogy Boote, aki külsőre nem olyan arrogáns dagadék, mint Moore, és nem is olyan behízelgően nyegle, mint a mi Tamásunk, elengedett Bundesliga-frizurájával egész egyszerűen egy kiöregedett focistára emlékeztető, közvetlen(nek) és joviális(nak tűnő) fazon; szóval Boote e filmben kicsit megpiszkálta, mivel is foglalkozott nagyapja. Körbekérdezgetett egy csomó embert, műanyag-gyárost, ökológust, tenger- és sejtbiológust, táplálkozás-, csomagolás- és újrahasznosítás-szakértőt, még műanyagokat guberáló indiai koldusokat is, aztán kerekre nyílt szemmel kortyolt egyet a mérgező PET-palackba töltött ásványvizéből: ha mától senki nem használ a Földön több műanyagot, akkor is 500 évig még minimum nyögni fogja az emberiség annak áldatlan hatásait. Feltéve, ha leszünk még akkor egyáltalán…

Ne akard tudni, miből készül!

Tehát, e film cinikusan meghozott tanulsága egyfelől az lehet, hogy vissza a középkorba és ne akarjuk tudni mi, miből készül, mit tartalmaz, mert annak a vége legalább olyan beláthatatlan, mintha leülnénk egy csendes sarokba és intravénásan telenyomnánk magunk polietilén polimerekkel (vagy micsodákkal) és LEGO-figurákká válva várnánk a közeli halált. Természetesen, a film nem akar ördögöt űzni. Vicces képekben mutatja meg, mennyire elkerülhetetlenül civilizált életünk részévé vált a műanyag, mely születésünktől a halálunkig végigkísér számtalan formában. Picit mondjuk ránk ijeszt, de azért nem sarkall arra, hogy most akkor dobjunk ki mindent (főleg, hogy attól az nem szűnik meg létezni), pusztán csak rávilágít, hogy lehet ésszel is. Vagy legalább, próbáljunk meg mértékletesen használni a műanyagot, továbbá érdekes alternatívákat is mutat. Itt azonban, mint minden rendes propagandafilmben, adódik egy kis bibi – amennyit beszélünk a hagyományos műanyag ellen, éppen annyit beszélünk az alternatívaként állított bio-műanyag mellett. Logikailag értelmezve így a film elfogult, egyoldalú. Érzelmileg persze, jó, hogy igaza van, és megnézem, és laposra taposom, és szelektíven gyűjtöm és egyebek. Csak nehogy mostantól az egész emberiség természetes anyagokat akarjon használni, mert akkor aztán tényleg annyi az erdeinknek, vizeinknek és a föld összes kincsének, mert a sötét, tudatlan középkorba már semmiképpen nem tudunk visszamenni… Asanisimasa: 7/10

A Citromfa fanyar humorú szatírájával nemzetközileg is ismertté vált Eran Riklis legújabb filmjében sem szakad el Izrael hétköznapi életétől, aminek egyetlen pillanata is izgalmasabb, sőt sajnos sokszor tragikusabb, mint húsz év a „békés és boldog” Magyarországon. A HR-menedzser egy öngyilkos merényletben elhunyt román vendégmunkás koporsóját kíséri el Romániába, az út azonban jóval messzebbre kanyarodik, mint azt egy ilyen banális küldetéstől elvárhatnánk… 

Hétköznapok az olajfák alatt

A film kiindulópontja Jeruzsálem, a világ összes egyistenhitű vallásának egyik legszentebb városa, ahol látszólag békésen élnek egymás mellett ortodox, neológ vagy éppen teljesen világi zsidók, muszlimok és keresztény palesztinok, valamint a legkülönfélébb Jézus-hitű felekezetek hívői, papjai, szerzetesei és apácái a koptoktól a római katolikusokig. Valóságban is így van, legalábbis nagyjából, a sokszor véres, és rengeteg áldozatot követelő öngyilkos merényleteket (állítólag) sohasem jeruzsálemiek követik el, a háttérben mindig illegális terrorszervezetek, politikai csoportok állnak, fanatizált és mindenre kész aktivistákkal. Nálunk, Magyarországon még mindig azon vitáznak, hogy jogosan verte-e szét a rendőrség az autókat gyújtogató, randalírozó és fosztogató békés tüntetőket, Jeruzsálemben azonban mindennapos, hogy teljes készültségben lévő katonák igazoltatják a piacra éppen fél kiló paradicsomért leugró polgárt, függetlenül attól, hogy zsidó-e vagy valamilyen más vallású. Itt mindenki számára nyilvánvaló, hogy akár egy az átlagosnál idegesebbnek, feszültebbnek látszó, babakocsit toló anya is lehet potenciális életveszély. A HR-menedzser című film apropója is egy efféle merénylet, melynek áldozatául válik az egyik legnagyobb jeruzsálemi pékség nemrég elbocsájtott, román származású takarítónője. Ez a tragikus eset nyomtalanul tűnt volna el az idő forgatagában, hiszen a nő egyedül élt Jeruzsálemben, ha egy agilis újságíró egy cikkben nem kezdi el részvétlenséggel és közönnyel vádolni a pékséget, hogy miért nem vállalta fel hajdani alkalmazottja búcsúztatását.

A pékség HR-menedzsere

A pékség vezetésének a jó publicitás mindennél fontosabb, ezért megbízza a munkaügyest, intézze el ő Julia Petrache méltó hazaszállítását. A HR-menedzser teljesen átlagos, középszerű és középkorú férfi (Mark Ivanir), nemrégiben vált el feleségétől. A munkáját utálja, ám azért kötelességszerűen végzi. A koporsó hazaszállításával járó tortúrát is kötelességtudatból vállalja, és ennek megfelelő szolid kedvetlenséggel indul útnak. Ahogy azonban megérkezik Romániába (a film alapjául szolgáló, A. B. Jehoshua által írt regény ugyan Szibériába helyezi a film cselekményét, de a lényeg itt az izraeli nyugati típusú jólét és a messzi keleti létbizonytalanság és nyomor dinamikáján van), és szembesül egy teljesen más kultúrával, életminőséggel, időjárással, valamint az ebben élni kényszerülő emberekkel, a koporsó meglehetősen problematikussá váló hazajuttatásán túl egy váratlan belső utazás veszi kezdetét, melynek során a HR-menedzser kénytelen újradefiniálni saját korábbi és eljövendő életét.

Olykor morbid humorú, de mégis mélyen emberi mese

A filmet rendező Eran Riklis nem törekszik semmilyen formai bravúrra, használja, amire lehetősége nyílik. E filmben a road-movie mára már bejáratott műfaji kliséjét alkalmazza, mely tökéletesen alkalmas egy kis költségvetésű film relatíve látványossá tételére éppúgy, mint bármilyen külső és belső utazás filmes megjelenítésére. Külsődlegesen érdekes mixet látunk Jehoshua regényének szibériai jéghidegéből és a Kárpátok völgyeinek számunkra ismerős zordságából. A jeruzsálemi képek hangsúlyozottan a hétköznapiságot sugallják, míg a Romániában játszódó jelenetek már erősen sarkítottak, szinte stilizáltak. A román reptér libalegelő, szélén kis vasúti állomásszerű épülettel. Bár a film cselekményének idején már nyilvánvalóan vége a Ceausescu-érának, a határőrök még mindig magasak, félelmetesek és kellően korruptak. Riklis fanyar, szatirikus humorát jelzi, hogy a helyi izraeli konzulasszony (román férjével) inkább tűnik kikupálódott kofának, mint diplomatának, ezt támasztja alá az a rozoga kék-fehér birodalmi Barkas is, mellyel menedzserünknek kell „leszállítania” Julia koporsóját. Szinte stalkeri az a világvégi, romos táj, ahol Júlia elvadult fiát kell megtalálni, volt férjének kietlen lakótelepe viszont sajnos számunkra is túlontúl ismerős. A vad táj mégsem ridegséget hoz a filmbe, hanem éles kontrasztot alkot a menedzserben (valamint másokban) végbemenő belső fejlődéssel. Kiválóan ellenpontozza a koporsóval és a gyászos küldetéssel törvényszerűen együtt járó komor hangulatot a mindenhol ott lábatlankodó, pofátlan riporter groteszk figurája, és az általa képviselt cselekményszál is. A kérdés már csak az, hogy a koporsó célba jutásán való izgalmak mellett érdekel-e bennünket egy tényleg nem különösen érdekes átlagember önmagára találása? Amennyiben mi is azok vagyunk, azt hiszem, feltétlenül. Egy ilyen saját úthoz erőt adhat Eran Riklis szép, egyszerű, kissé könnyes emberi meséje. Asanisimasa: 8/10

Úgy látszik, a karvalyorrú, pájeszos sátán már a becsületes szlovákok közé is beette magát, hiszen ők is elkészítették saját, nagyszabású holokauszt-filmjüket, Martin Friedmann-Petrásek valóban regényes, és szerencsés véget érő élettörténetéből. Sok sorstársa azonban Szlovákiában sem élte túl a második világháborút, ott a katolikus papból köztársasági elnökké avanzsált Jozef Tiso nácibarát bábkormányának áldatlan tevékenységének köszönhetően. A Megszegett ígéret egy tisztességes, alapos és hiteles háborús kalandfilm, egy valóban kalandos élettörténetből: ennyi, se nem több ennél, se nem kevesebb. Jirí Chlumsky rendező nem alkot filmjében háborús mementót, de könnyes, tragikus és megrázó felkiáltójelet sem állít, amit viszont vállal, azt korrekten meg is teszi. Martin kalandjai izgalmasan és fordulatosan elmesélve kerülnek szemünk elé, a kor és a miliő ábrázolása minden oldalról hiteles, a szlovák rendező cseppet sem udvariaskodik, amikor saját népének bizonyos elemeiben meglévő, gyűlölködő antiszemitizmust kell megmutatnia, legyenek azok egyszerű kisvárosi polgárok, parasztok, Tiso karhatalmistái vagy a felszabadító, szovjetek által támogatott partizánok. Érdekes módon, még sincs hír arról, hogy a különösebb felzúdulást keltett volna a nacionalizmustól ma sem mentes Szlovákiában, sőt még Oscar-díjra is jelölték e filmet.

A film minden pillanatában igényes kiállítású, ízléses és esztétikus. A nyilvánvalóan nem túlságosan vaskos költségvetéshez képest helyenként kifejezetten látványos jeleneteket láthatunk, beleértve a csatajeleneteket is, bár a valóságban kitűnően futballozó Martin focimeccs-jelenetei azért elég bénára sikerültek. Megfelelő számú zsidó “pónemű” szereplőt sem sikerült feltalálni szép Szlovákiában, így őket is kerek fejű, derék szlovák és pirospozsgás felvidéki magyar színészek keltik életre – azt mondom, ehhez képest hibátlanul. Mind a cselekmény, mind a tárgyi környezet hiteles és teljes illúziót kelt: minden felesleges sallangtól megtisztított, tisztességes háborús kalandfilm ez, egy zsidó túlélő túlzás nélkül fantasztikus történetéből. Asanisimasa: 6/10

Mint első hivatalos magyar Dogma-filmet, mindenképpen számon kell tartani Dömötör Tamás 2006-os Premier című filmjét. Egyfajta kísérletnek, ujjgyakorlatnak megteszi – filmként azonban kevéssé működik. A relatív kudarc oka egyszerű, Lars von Trier és Thomas Vinterberg Dogma’95 elnevezésű filmkészítési knowhowja nem alkalmas filmkészítésre, még akkor sem, ha e szigorú szabályrendszernek megfelelve készült is néhány olyan darab, melyek méltán kerültek bele a világ filmművészetének nagykönyvébe. A Dogma alapvetően a valóság minél tökéletesebb, manipulációktól és más külső, zavaró behatásoktól mentes megragadására szolgáló, nagyjából dokumentarista metódus, melynek jellegzetes stílusjegyei (kézikamerázás, csak az a hang a hasznos, amit a felvétel idején felvesznek, nincs külön világítás, nincs “felszínes” cselekmény, stb.) az első néhány, valóban forradalmi kísérlettől eltekintve (ám azokat is beleértve) ma már inkább üres formalizmusnak, hovatovább modorosságnak hatnak. A punkszakácsként és a remek Füst Milán-parafrázissal egyaránt erőteljesen kopogtató Dömötör e filmjében javarészt alkalmazta is a Dogma szabályait, azonban sokszor el is tért tőlük. 67-ik bizonyítvánnyal is ellátott “dogmatikus” alkotás előtt azonban már erősen felhígult a mezőny. Hiszen itt már a rendező neve is fel van tüntetve a stáblistán, továbbá alkalmaz fényszűrőt a kamera objektívjén, melynek következtében a Duna hullámai revüműsorba illő csillagokként szikráznak. Van benne ún. “sekélyes” cselekmény, aminek bár csak a végeredményét látjuk, de feltűnik mind a gyilkosság eszköze, mind annak eredménye. És így tovább…

Egy színházi premierre készülő színésznő lelki válsága visszatérő téma a filmművészetben, hiszen alkalmat adhat egy jó színésznek egy hatásos előadásra. Cassavetes Premierje óta nem először látjuk ezt, itt Pető Kata él a lehetőséggel. Valóban hatásos kívülről nézni egy szereppel küzdő színésznőt, annak főleg, aki civilként nem járatos színházi próbák légkörében (aki mégis, az talán tanúsíthatja, hogy sokféle próba van, van intenzívebb, és unalmasabb, ez a filmben látott nagyjából középszar…). E filmben Kleist Pentheszileia című darabját próbálják, mint az új Nemzeti Színház nyitódarabját, melyben a cassavetesi alapvetésnek megfelelően, a szerep és a valóság összemosódik a színésznő idegrendszerében. A szó szerint vett cselekmény természetesen más, itt Kleist művének van megfeleltetve, a lényeg azonban ugyanaz: a főhős megszabadul terhétől.

Dömötör olyan szűkre húzta a filmet, hogy az már majdnem a megértését is meghiúsítja, drámai érzéke azonban igen pontos: a vége azért nagyot csattan. Az állandó kaszáló kamerázást, az alulvilágított (pontosabban, nem világított) képeket, a gyenge hangminőséget és a többi dogmás hókuszpókuszt viszont nem tudom már tolerálni. Így vagy azt mondom, hogy OK, ez egy vizsgafilm, vagy kísérleti film és tök fasza. Vagy azt, hogy: ezt, így minek kellett? Asanisimasa: 5/10

Talán nem kellene azon meglepődni, hogy az ember úgy nyolcvan éves kora környékén olykor már elérzékenyülget, máskor meg elmélázik olyan komor témákon, mint a halál. Így van ez olyan tökös öregurak esetében is, mint például Clint Eastwood, aki nyugdíjaskorára az egyik legjelentősebb kortárs filmessé nőtte ki magát a világ filmtörténelmében. egész egyszerűen lenyűgöző és elképesztő az a vitalitás, amivel ez a faszi ontja a filmeket. A tavalyi termés az Azután (Hereafter) volt.

Persze, a misztikus témák eleddig hidegen hagyták a Mestert, sőt, elsősorban sarkos, száraz és realista stílusáról volt ismeretes. Ez a film azonban a halálközeli és azutáni élményekkel foglalkozik, ami így önmagában is elég misztikus, tekintve, hogy az orvostudomány nem jelentkezett még megdönthetetlen bizonyítékokkal a halál utáni továbbiakkal kapcsolatban. A film cselekményének három szála meglehetősen messziről indul egymás felé: egy francia tévésztár valahol, egy távol-keleti üdülőparadicsomban átél egy cunami-katasztrófát, pontosabban egy pillanatra meghal, de aztán újjáéled; egy San Franciscó-i látóembernek, aki egy gyerekkori súlyos műtétnek köszönhetően beszélni képes a túlvilágiakkal, egyszerre elege lesz abból, hogy egész életében halottakkal beszélgessen, és inkább az életre vágyik; egy londoni nehéz sorsú, egypetéjű ikerpár egyik fele autóbaleset áldozatává válik, amit a másik fél képtelen feldolgozni. Ahogy Eastwood filmjeinél megszokhattuk, e három szál szép komótosan, érdekes mellékutakon ugyan, de biztosan halad egymás felé a filmben, hogy a végén szépen összefonódjanak. A három különböző életút megrajzolása közben, mintegy a valósághoz való rögzítőkapocsként, beleszövődnek a cselekménybe az elmúlt évek nagy katasztrófái, mint az említett nagy cunami mellett a londoni metrórobbantás is. A cunami jelenetei különösen precízen és expresszív erővel lettek megoldva, amivel a film felütése is igen erősre sikerült. Eastwood pedig van annyira profi, hogy utána bár visszavesz az intenzitásból, a film végig feszült marad. A végkifejlet pedig amolyan “spielberges” lett, könnyes és kissé szentimentális, de hát nem véletlenül olvassuk Spielberg nevét a producerek között, valamint ahogy már említettem, ennyi elérzékenyülés megengedhető már egy nyolcvan éves palinak is.

Minden misztikus felhang ellenére a film mégsem csúszik bele valamiféle lila new age-es ködbe, hanem mindvégig megmarad a józan romantikus érzelmesség szintjén. Elszoktunk ettől, bár ha visszagondolunk például A szív hídjait rendező és főszereplő Eastwoodra, azért már régen sem állt messze tőle a könnyes romantika. Ez a misztikus cucc talán új elem, de ha úgy fogjuk fel, hogy egy nyolcvanéves elismert filmes, még ekkor is tud újítani, akkor nincs más dolgunk, minthogy le a kalappal! Szerintem szép film volt, messze nem olyan erős, mint a Gran Torino, például, de nincs gond ezzel sem. Asanisimasa: 7/10