asanisimasa

Nos, egy igazán jobb világban el sem kellett volna készülnie egy ilyen filmnek, mint Susanne Bier Egy jobb világ című, különféle díjakkal és jelölésekkel bőven elhalmozott alkotása. De azt, hogy az erőszak a mai napig a hétköznapi problémamegoldás szokásos eszköze, mi sem bizonyítja jobban, minthogy belekattintunk bármelyik (és nem feltétlenül csak a bulvárra specializálódott) sajtótermékbe: diákok vernek tanárt, akik olykor visszaütnek, kollégiumokban, börtönökben és más, többé-kevésbé zárt helyeken “ősi” hagyomány a csicskáztatás, parlamenti képviselők adnak érveiknek nyomós alátámasztást jobbhorgokkal, sőt székekkel, a közlekedésben annak van elsőbbsége, akinek nagyobb és drágább az autója, sorolhatnánk. A minap késő délután, a tömött 6-os villamoson egy kb. 180 centis, 100 kilós, életerős (a séróból cigányozók kedvéért: szemlátomást színmagyar) férfi azzal állt oda az orra elől az utolsó ülőhelyet elfoglaló 50 kilós nő elé, hogy “Mi van rágózós geci, nem bírsz már állni?” Az Egy jobb világ az erőszakról szól, illetve arról, hogyan tudunk emberként, embernek maradva tenni ellene. Bier, és forgatókönyvíró társa, Anders Thomas Jensen természetesen nem tud (nem akar) jobbat kitalálni a jézusi “ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”, illetve “ha megütnek balról, fordítsd oda a jobb orcádat is” tanításnál, azonban a legnagyobb dicséret azért illeti őket, mert ezt mindenféle vallásos maszlagtól, biblikus didaktikától mentesen tudják és merik nekünk megmutatni.

Jensent nem véletlenül szokás a jelenkori filmművészet legeredetibb forgatókönyvírójának tartani, e filmben is nyilvánvalóan ő az agy. Sikerrel kerülgeti a kézenfekvően adódó közhelyeket, mindamellett, hogy tanítani valóan direkt és őszinte, mint egy egészséges pofon, ha szabad élni ezzel az itt frivolnak ható hasonlattal. Kiválóan felépített karaktereinek élettörténete, főleg az orvosé és a két gyereké, eredetiségüktől fogva húzzák bele a nézőt az események sodrába, és egyben tökéletesen érthetően, beleélhetően indokolják tetteiket is. Pszichológiailag is világos és nyilvánvaló az összes motivációjuk, mint ahogy az őket ért kihívásokra adott válaszaik is. A nézőknek kétségük sem lehet afelől, hogy a végkifejlet erkölcsi-etikai értelemben “rendben van”, a film mégsem ex catedra agymosás, mint ahogy nem is papi szentbeszéd, csak egy alaposan végiggondolt, reális és tanulságos példázat. Annak ellenére is, hogy a filmbéli tettéért Christian nem nagyon van felelősségre vonva – lehet, hogy a dán iskolarendszer tényleg ilyen…

A dán (és skandináv) filmektől megszokottan visszafogottságukban is hitelesen, átélten játszanak a színészek, kiemelendő itt is a két gyerekszereplő, William Johnk Juels Nielsen, illetve Markus Rygaard. Viszont igazán megrendítő az Mikael Persbrandt, az orvos szerepében, de meglepetésként ér Ulrich Thomsen érzékeny és kissé tétova figurája is.

Néhány kötekedő kritikus kollégával ellentétben, én nem érzek semmilyen közhelyességet a történetben, mint ahogy túlzottan hatásvadásznak sem gondolom a filmet, bár a rendező nőiességéből adódó, de azért visszafogott érzelmesség azért nyilvánvalóan tetten érhető benne. Én egyedül a zeneválasztást, illetve az afrikai képek vibráló expresszivitásával szembe állított dán tájképek lágy és langyos, turisztikai prospektusokat idéző színeit érzem giccsesnek. Amúgy nagyon erős film ez. Asanisimasa: 9/10

A rendező

Magyar nagyjátékfilmes mezőnyben talán viszonylag kevéssé ismert figura Molnár György, aki e furcsa, Ki/Be Tawaret című filmet is jegyzi, pedig már több mint harminc éve a pályán van. Elsősorban televíziós műfajokban alkot, melyek közül jó néhány ért el jelentős nemzetközi sikert, A varázsló álma című tévéfilmjét például a New York-i Modern Művészetek Múzeumának Televíziós részlege örök időkre archiválta 1990-ben. Csáth Géza – hisz’ róla, az ő írásai alapján szól a film – így ebben a formában is bevonult a világtörténelembe. Molnár előszeretettel dolgozik magvas irodalmi alapanyagból: Csáth-ot már említettem. A rossz orvos például Kosztolányi, az Egyszer élünk Tar Sándor, az Anna filmje Esterházy művéből készült, de sokszor szolgált Molnár-filmek alapanyagául Füst Milán, Békés Pál, Szerb Antal és mások több műve is. Jelenlegi filmje a fiatal, excentrikus költőnő, Karafiáth Orsolya önéletrajzi ihletű írásai alapján készült. Molnár amellett, hogy több száz különféle műfajú tévéfilmet, és négy mozifilmet rendezett, a Képzőművészeti Egyetemen is tanít díszlettervezőket, bizonyítva mintegy azt, hogy egy televízióra készülő mű is készülhet képileg igényesen.

E film képi világa

is meglehetősen markánsra sikeredett, ám ez nem feltétlenül pozitívum. A mai filmpiacon, amikor százmillió dolláros, 3D-trükkökkel felturbózott látványmozikkal etetik a közönséget, igencsak szánalmasan fest afféle paintbrush-szerű szabadkézi óvodásrajzokkal effektezni egy játékfilmet, amely ráadásul messze nem gyerekeknek, hanem igencsak felnőtteknek szól. A greenbox már minden szinten elfogadott, csak nem az itt látható kőkorszaki szinten, ami inkább idézi a rettegett Rajnai András kísérleti videóit a televízió hőskorából (Televíziós mesék felnőtteknek), mint a mai korszerű technikát. A be-begyorsított burleszkjeleneteket még el tudom fogadni, de azt is csak sok szódával. Az egész film összes kezdetlegesen kivitelezett effektje tökéletesen felesleges, ezek olyan szinten idegenítik el a nézőt a történet követésétől, amit semmilyen dramaturgiai koncepció nem indokol. Egy állandó pénzzavarban küzdő mai magyar filmes produkciónak tökéletesen felesleges pénzkidobás efféle dolgokra költeni akár egy fillért is.

A sztori

Adott egy viszonylag jó karban lévő, középkorú nőgyógyász, akiért bomlanak a nők, s aki éjszakánként mégis harmincas évekbeli slágerek jazzfeldolgozásait fújja szaxofonján egy népszerű kocsmában. Ez tök jó, sok negyvenen túli értelmiségi ábrándozik efféléről, már ha ábrándozik még egyáltalán. A moziba viszont jelenleg elsősorban a 14-től legfeljebb 30-ig terjedő korosztály jár, akiket szerintem éppúgy nem érdekelnek egy kapuzárás előtt álló pasi nőügyei, mint hogy fújja John Coltrane modorában a régi magyar filmek betétdalait. Van a doki-szaxisnak egy fia, na, ő már inkább betalálhat a közönség érdeklődésébe, azonban ez az itt felvezetett metálos-sörözős karakter úgy hiszem, épp nem trendi manapság. Kettejük folyamatos konfliktusa mozgatja a filmet, közöttük pattognak a nők, a középkorú takarítónő, a szintén középkorú szerető, a srác volt csaja… na, ő a legérdekesebb. Bár rikító piros ancúgjai inkább hajaznak egy szemlátomást művészi ambíciókkal teli kékharisnyára, mint egy mai wannabe médiasztárra. Nyilván ő Karafiáth Orsolya filmbéli alteregója. Sok dolog nem történik vele sem, vándorol ágyról ágyra, fiútól apáig és vissza…

Groteszk lett

A film szándékoltan groteszk hangnemben kíván mesélni, nyilván költői képekben, egy budapesti, hatodik kerületi kissé zavaros család zavaros hétköznapjairól. A végeredmény azonban egy zavaros film lett, igénytelen képi machinációkkal, zavaros filozófiai, mitológiai utalásokkal, motívumokkal telezsúfolva, ami így összhatásában igen groteszk látvány, sajnos pont nem úgy, ahogy az alkotók elképzelték. Pedig Schlanger András (a doki) szimpatikus pali, imádom nézni, ahogy főz és szerintem szaxofonon is tud játszani, Kerekes Vica (a csaj piros cuccokkal) csodaszép és ráadásul tehetséges is… sajnos, egy elég rossz filmben. Szépen, hagyományosan, “vonalban” elmesélve ez egy szép, helyes és főleg szimpatikus film lett volna, de így ebben a groteszk burleszk-hangnemben valami egészen “izé” lett csak. Kár érte. Asanisimasa: 2/10

Az idei Titanicon, a fesztiválozó közönség körében igen zajos sikert aratott a norvég Hans Petter Moland Hajszál híján úriember című abszurdba hajló komédiája, nem mondom, hogy teljesen érdemtelenül. Legfeljebb annyival egészíteném ki, élve a kézenfekvő szófordulattal, hogy jó kis film ez, de csak hajszál híján. 

Északi fény

Egyrészről természetesen az északi fényről hallva, az aurora borealis nevű fényjelenségre gondolunk, melynek lényege, hogy a Napból és a csillagközi térből a földi légkörbe csapódó töltött részecskék, protonok és elektronok ionizálják a légkör atomjait, ami a földi halandó számára csodás látványosságként realizálódik. Mivel itt azonban nem meteorológiával és asztrofizikával foglalkozunk, nyugodtan rásüthetjük e kifejezést a Skandinávia felől már évtizedek óta felénk sugárzó sokrétű és sokszínű, rendkívül kreatív filmes kultúrára is. A skandináv film persze már a kezdetek óta jelen a filmtörténelemben, gondoljunk Zorora és Hurura, a dán Stan és Panra, Asta Nielsenre, Greta Garbóra, az örök dívákra, aztán természetesen Ingmar Bergmanra, mint megkerülhetetlen obeliszkre. A némafilmekre és a korai klasszikus, fekete-fehér filmek mára már múzeumi darabok, a pszichologizáló, érzelmi és lelki útvesztőkben való bolyongásokat, pszicho-thrillereket azonban a mai napig könnyen hozhatjuk párhuzamba Bergmannal, egészen Woody Allen életművéig bezárólag. Ez utolsó félmondatból már talán következik, hogy mennyire balgaság „leskandinávfilmezni” a lassú ritmusú, lelkizős lélektani horrorokat, hiszen az északi mentalitásban benne van a humor is, legfeljebb nehezen dugja ki a fejét a jeges hó alól. És akkor még békén is hagytuk a kemény pornó világát, amiben a svédek igen komoly hírnévre tettek szert a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Manapság pedig már minden picit igényesebb filmrajongó rohan a moziba, ha új skandináv film kerül a terítékre. Ugye, így van?

Ó, ió, ció, áció, váció, Ováció!

Tavaly Berlinben a híresen finnyás német közönség hangos ovációval és tomboló tapssal jutalmazta a norvég Hans Petter Moland Hajszál híján úriember című filmjét, amely meg is kapta a jelölést az „arany macira”. Végül nem kapta meg, de hát a jelölés az már egy komoly dolog, mint tudjuk. Nálunk e filmet a 18.Titanic Filmfesztiválon mutatták be, ahol a fogadtatás a berlinihez volt hasonló: elfojtott kuncogásoktól a térdet csapkodó kacajig terjedt a közönség érzelmi reakcióinak skálája. A közönség tehát örült, mert szórakozni akart, s ebbéli vágyában ez a film nem nagyon akarta megakadályozni. A közönség azonban sohasem egynemű, homogén massza, mindig vannak köztük renitenskedők, akik szembemennek a közakarattal, nos, bennük azért felütheti a fejét a hiány érzete…

Fapofa

A címbéli úriembert Stellan Skarsgård alakítja, aki biztosan hozza a jutalomjátékot. Az általa alakított karakter egy középkorú, börtönbüntetéséből szabadulva a „kinti élet” viszontagságait blazírt egykedvűséggel abszolváló férfi, aki ugyan picit hajaz Anger Zsolt figurájára A nyomozó–ból, vagy éppen arra a tüdőbeteg bérgyilkosra Kaurismaki Bérgyilkost fogadtam–jából, azonban vitán felül egy eredeti fazon. Ahogy a cím is mondja, hajszál híján úriember. Kimért és száraz, mint két deci rajnai rizling, de szemeiben valami mély szomorúság rejtezik, amely mutatja, hogy bár jogosan ült gyilkosságért, valójában ő egy jó ember.

Kapufa

Maga a film a sztori szintjén egy viszonylag egyszerű cselekménnyel bodorított bosszúfilm, mely a meglepő, enyhén moralizáló végkifejletével válik eredetivé. Hangvétele viszont fanyar és groteszk, szinte abszurd. Olyan, mintha Guy Ritchie-t „rimékelné” Aki Kaurismaki. Olykor elementárisan bumfordi jelenetek váltanak az elképesztően képtelenekhez, a legfurcsább azonban az, hogy néha úgy érzelmes, hogy közben szinte sírva csapkodjuk a térdünket a röhögéstől. Persze, ha megtalál a film, mert ha nem vagyunk egy hullámhosszon vele, akkor bizony erőltetettnek is hathat… Egy kapásból, teli rüszttel megküldött kapufás lövés, ugyanúgy pattanhat a labda kifelé, mint befelé, a gólba. Ha egy film alapvetően a túlzásokkal operál, ha nagyon más, mint a többi, akkor éppen annyi rajongót gyűjt, mint ellendrukkert – és mi tagadás, én is vakarom egy picit a fejem. A film poénjai semmiképpen nem vádolhatóak túlzott intellektussal, amolyan burleszkszerű, a helyzetkomikumra épülő, illetve azokat kifacsaró gegek ezek, melyek engem a vége felé már inkább fárasztottak, mint szórakoztattak. Mivel viszonylag könnyen kiismerhető a film „mechanikája” – egész egyszerűen csak mindig a legképtelenebb fordulatra kell tippelni az elkövetkező jelenetben – viszont így a film, értelmezve a jeleneteket, a halálra unt, olcsó bohóctréfák szintjén kezd el muzsikálni. Nekem A hajszál híján… egyszerre volt sok és kevés (bár azért legtöbbször éppen elég), azonban piedesztálra talán nem kéne emelni. Egy szórakoztató blazírt blődli, semmi több. Asanisimasa: 7/10