Szerényen bújik meg a ma este kimagaslóan legjobb ajánlata a Duna tévé hullámai között. A szerelem rabja Nyikita Mihalkov második (vagy harmadik) rendezése, 1974-ből. Az elbűvölő történet a ’18-as polgárháborús események alatt játszódik, amikor egy, a fehér megszállás alatt viszonylag békés életet élő kisvárosban éppen némafilmet forgatnak. A film főszerepét alakító léha, ledér orosz filmcsillag szerelmes lesz a kommunista operatőrbe. Обязательно посмотрите!(Duna, 21.00)
Alternatívaként van ugye, a Vészhelyzet. Vagy van egy átlag felettinek ígérkező akciófilm, az Orvlövész. Az alapvetően sablonos sztorira (leszerelt hajdani specialista csalódottságában és kiábrándultságában a világ végén farigcsál fogpálcikákat, aztán egyszer megjelenik valami titokzatos fazon, aki azért csak behúzza még egy utolsó akcióba) épülő filmben Mark Wahlberg egy hightech mesterlövészt alakít, akinek tevékenysége (és annak ábrázolása) azért nem sablonos. Rejtekben megbújva, hosszú, méla lesben, kimatekozva a lövedék megfelelő pályáját, miközben csakis egyetlen lövésre van esély – kellő izgalomkeltésre alkalmat adó szituációk ezek. Majdnem olyan, mint a robbantós filmek, amikben órákig el lehet játszani a “piros drótot vagy a kéket vágjam”-dologgal… (tv2, 21.25)
A Hasadt elmék című dokumentumfilm (a kép a filmből van) pedig talán végre tiszta vizet önt a pohárba, hogy mi a skizofrénia, mi a hasadt tudat, melyek ezek tünetei, jellegzetességei, valamint hogyan kell nekünk ezekhez, az ilyen betegségben szenvedő betegekhez viszonyulnunk. (Duna II, 22.15)
Burma
itt olyan tényezők, melyek alapján mégsem söpörném le a képernyőről. Luc Besson áll a project mögött (íróként és producerként), ami ugyan még nem biztosíték semmire, de hátha mégis. Jeti Lit én bírom, harcosként is és akciósztárként is, ez már, nekem legalábbis, valami. Morgan Freeman viszont abszolút, Bob Hoskins dettó. A rabszolgasorsban kiképzett, kíméletlen gyilkológép egy nap összetalálkozik egy vak zongorahangolóval, aminek következtében megváltozik az élete… – hát ez gyönyörű, nem? 🙂 (Cool, 21.20)
A király táncol
terrorista, akinek életének eddigi fontosabb momentumait foglalja össze ez a film, lévén, hogy a mai napig él. Mindvégig viszonylag objektívan ábrázolja Carlos pályafutásának főbb rémtetteit, magánéleti jellegű részletekbe túlzottan nem megy bele, a főantihősről is csak annyit tudhatunk meg, hogy az átlagnál erősebb narcisztikus hajlamokkal rendelkezik, szeret piálni, és rengeteget dohányzik (aminek az őt alakító, szemlátomást nem dohányzó Édgar Ramirez nyilván kevéssé örül), valamint az egyik jelenetben A nővel van, a következő másikban már egy B nőt mutat be valamelyik arab potentátnak. Ramirez (már a színész) egyébként is végigküzdi a filmet, hiszen anyanyelve mellett folyékonyan kell angolul, németül és franciául beszélnie, az esetek többségében igen nagy érzelmi intenzitással. Azt viszont mindenképpen el kell ismerni, hízásban talán De Niro emlékezetes Dühöngő bikás hízását is túlszárnyalja, ez azonban inkább extrém-sport, mint színészi teljesítmény. Mindazonáltal, az ismeretlen, etnikailag nagyjából a karakterekkel önazonos, nagyszámú szereplőgárda jót tett a film hitelének. A korhű miliő megvalósítása is eléggé illúziókeltő, bár azért becsúszott jó néhány anakronizmus: pl. kiírva a dátum, Bécs, december 27-e, mi pedig lombos fákat látunk, az utcán pedig nyári ruhás embereket. Stb. Rengeteg helyszínen, rengeteg szereplővel lebonyolított film politika-buziknak ajánlott, egyébként csak kellő elszántsággal nézhető. Hősünk mindenesetre biztosan nem lesz e film által Carlosból, sem jobbról, sem balról nézve. Napjaink világpolitikai helyzetére is kihatással lévő tevékenységet végző ember életrajzáról ennél nagyobb pozitívum nem kell. Asanisimasa: 
Aki kíváncsi, hogyan éltek Ceausescuék, a Kárpátok Géniusza és kedves családja, azok 20.15-től a Dunán belepillanthatnak hétköznapjaikba. 
ökoterrorista, vadzöld és ultraliberális szubkultúrák kultuszfilmjévé váljon, azonban szerintem mégsem lesz az. Hiába a bolondos, még Amélie Poulainnél is bolondosabb, forgószélszerű főszereplőlány, hiába a romantikus természetközeli szemlélet, hiába a szimpatikus üzenet (ha van ilyen egyáltalán), az, hogy a film a végére melodrámába fullad, agyonvágja a kecsegtető kultuszstátuszt. Pedig komoly feszültségek húznak ívet a film majd’ háromnegyedében. Clara történetszála azonban olyan vaskosan melodramatikus, és bár ellenpontként van jelen Lily történetével, mégis inkább lehúzza a filmet, mint megfeszíti. Lily, a bolond(os) lány minden tettében, minden pillanatában viszont ott rejtezik valami szörnyű tragédia, s a döglött állatokhoz kapcsolódó bizarr hobbija is inkább vészjósló, mint bájos. A hirtelen kötött barátságai ezen csak még jobban dobnak – bár, tagadhatatlan, ezt akár erényként is elkönyvelhetjük, Berthaud ügyesen vezeti meg a néző klisékre perdülő agyát. A végkifejlet azonban nekem csalódás, mondhatnám, hogy rózsaszín giccs. Asanisimasa: 
wim
efes
perry55
szaszo
