asanisimasa

Ahhoz képest, hogy Miklauzic Bence második nagyjátékfilmje milyen lehetetlen körülmények között készült (büdzsékurtítás, majd megvonás, majd részben visszaadás, az ebből fakadó, menet közbeni forgatókönyv-módosítás – a szokásos magyar purparlé), A zöld sárkány gyermekei egy magyar viszonylatban kifejezetten összeszedett, világos, valahonnan valahová eljutó, tartalmas, érzelmekkel teli, de gondolattal is bíró, ráadásul kifejezetten szórakoztató, humoros film. Hozsánna hozzád.

Szerintem magyar filmen velem még nem fordult elő, hogy a film bevezető egy órájának minden(!) jelenetét kisebb-nagyobb heherészéssel, hihizéssel, vagy csak széles mosollyal és egyetértő bólogatással nyugtázzam. Végtelenül finom irónia, természetes kedvesség és bölcs humor jellemzi ekkor a filmet, s az kifejezetten örvendetes, hogy sok jelenet kifejezetten vizuális poénra épül. Szerintem a film alapvetően vizuális művészeti ág, ehhez képest manapság szinte minden filmet, még a tipikus hollywoodi látványmozikat is agyonbeszéltetik alkotóik. Miklauzic mer teret engedni ügyes operatőrének (Vecsernyés János), aki ezt meg is hálálja.

Aztán a végkifejletre egy picit azért belecsúszik a sztori a szentimentalizmusba, de csak annyira, hogy onnan bármikor, bárki visszakapaszkodhat a realitás szilárd(nak tűnő) talajára. Az első filmhez, az Ébrenjárókhoz hasonlóan, most is egy furcsa szerelmi háromszög tanúi vagyunk. Itt egy 45 éves, éppen elvált és erősen neurotikus ingatlanügynök (Rátóti Zoltán), egy kínai raktáros (Yu Debin) és egy szúrós modorú pizzafutár-lány (Bánfalvi Eszter) között zajlik a meccs. János, az ingatlanügynök éppen azt a lepukkant raktárt akarja eladni, melyben Wu, a kínai raktáros tölti kényszerűen idejét. A két férfi, a kezdeti bizalmatlanságból, sőt ellenségeskedésből jó barátokká válik, amit a a film végére kulmináló ellentétes érdekeik, valamint a közéjük csöppenő fiatal lány iránt fellobbanó szerelem sem bír kettészakítani.

Miklauzic jó forgatókönyvíró, e filmben is sikerrel kerülgeti a közhelyes szituációkat, vagy ha a mesélés közben bele is fut bizonyos sztereotípiákba, akkor azokat ügyesen, friss humorral fordítja ki. Jó ritmusban mesél, de tud hallgatni is. Egyszerű, könnyed, világos, mégsem banális. Nem erőltetett. Ügyesen vezeti színészeit: Rátóti talán soha nem volt még ilyen jó filmvásznon, szinte tökéletesen kitölti figuráját. Jól áll neki ez az elfogódott, kissé nervőz, komplexusos karakter. Nagy találat Yu Debin, aki nem színész, hanem büfétulajdonos. Mégis, végtelen természetességével, ösztönös kedvességével és színészi talentumával egyenrangú társa a profi színészeknek, emellett a film hitelének megteremtésében is oroszlánrésze van. Bánfalvi pizzafutárja a legegyszerűbb karakter közülük, a civilben is “ördögmotoros” fiatal színésznő ezt sallangmentesen és valami karcos, punkos bájjal oldja meg.

E filmmel ugyan nem nyílik új arcvonal a filmművészetben, nézése közben eszünkbe juthat olykor Jarmusch lakonikus szárazsága, Aki Kaurismaki lírai groteszkje, vagy az új dán filmek abszurd realizmusa, mindez Miklauzicnál mégis szerves egységben és szuverén módon jelenik meg. A zöld sárkány gyermekei képes repülni. Élveztem minden percét és a végkifejlet piciny elbizonytalanodásával együtt is, kifejezetten örülök. Remélem, nem csak az ideiglenesen hazánkban állomásozó kínai kereskedők és pereputtyuk nézik majd, hanem a magyar nézők is adnak e filmnek esélyt, mert nagyon megérdemelné. Asanisimasa: 8/10

A kortárs magyar film egyik legegyénibb hangú alkotójának első igazán nagy játékfilmje a Méh(Womb). Fliegauf Benedek pályáján voltak már remek kisjátékfilmek, volt hiánypótló dokumentumportré, voltak játékfilmek is. Én azonban sem a Rengeteget, sem a Dealert nem tekinteném nagyjátékfilmnek, amolyan rendes, igazi mozifilmnek, minden erényük, és az összes elragadtatott (kissé tán el is hamarkodott) elismerés ellenére ezek a filmek még minőségükben, töredékes, vagy éppen experimentális jellegű narrációjukkal, néha bántóan civil szereplőikkel inkább csak filmes gyakorlatnak, teszteknek foghatók fel, melyek azonban tagadhatatlanul figyelemreméltó első lépcsőfokai egy remélhetőleg magasra ívelő pályának. A Tejút sem igazi nagyjátékfilm, de az már egy határozott látásmóddal és gondolatvilággal rendelkező, érett alkotó bátor műve, azonban inkább képzőművészeti jellegű mozgóképes kísérlet, mint filmes értelemben vett játékfilm. Zen-buddhista példázatsor, vagy formalista blöff – jellemezte annak idején Fliegauf a filmjét, amivel maximálisan egyet is értek, azzal a kiegészítéssel, hogy mindkettőnek remek. A Méh(Womb) azonban már gyakorlatilag hibátlan alkotás, van eleje, közepe és vége, ráadásul el is jut odáig. Szól valamiről, nem közhelyesen, ellenben sarkosan és bátran. Kitűnő színészi alakításokat láthatunk egy koncepciózus, átgondolt, a történethez és mondanivalójához szervesen rögzülő, azt illusztráló, de hozzá jelentésgazdagítóan is hozzájáruló, lenyűgöző látványvilágban.

A film felületes olvasatra egy sok éven átívelő sajátos (és tragikus) szerelmi történetet mesél el, ám valójában ennél sokkal komolyabb dologgal, az emberklónozás, egyelőre még (valószínűleg) fikciós témakörével foglalkozik, elsősorban etikai és erkölcsi szempontból. Fliegauf alapvetően ateista szempontból, természettudományos, darwini koordináta-rendszerben modellálja a klónozás problematikáját, azonban az elmélkedés közben gyönyörű katolikus-keresztény allúziókba fut bele (majd csúszik is ki belőlük, tegyük hozzá)… Ám az így meghozott végkövetkeztetés teljességgel emberi, mondhatni józan paraszti ésszel is kiókumlálható, de minden bizonnyal pszichológiailag is megalapozott, így megfellebbezhetetlenül érvényes erejű is.

A már említett végtelenbe vesző, kietlen, szeles és hideg, de valahogy mégsem barátságtalan, sőt kifejezetten otthonos érzetet keltő látványvilág (Szatmári Péter újabb kitűnő munkája) talán mindannyiunk kollektív tudattalanjában jelenlévő őseredeti Kezdet képét idézi a tenger hullámainak mindvégig jelenlévő állandóságával. A főszereplő Eva Green azonban már nevében a bibliai ősasszonyt idézi, tekintetében, arcában pedig az örök Madonnát. Az első véletlen, a második már bizonyosan egy tudatos színészválasztás eredménye, melynek az eddig elsősorban kommersz tömegfilmekben szereplő színésznő minden tekintetben meg tud felelni. Figurája, rejtélyes karaktere a film egyik kulcsa, így tulajdonképpen zseniális húzás az is, hogy bár a filmben minimum 20 évet él, tulajdonképpen látványosan nem öregszik, mégis hiteles 20 éves szeretőként és több mint negyvenes anyaként is. Azt a bonyolult lelki folyamatot, melyen átmegy és ami egyben a film tulajdonképpeni gondolati, érzelmi és lelki fősodra is, kevés színészi eszközzel, ám talán éppen ezért hitelesen közvetíti. Kitűnően működik mellette partnere, a tulajdonképpen ismeretlen Matt Smith is, gondolati és érzelmi értelemben szintén nem egyszerű kettős-szerepben. Ki kell emelni a magától értetődő természetességgel játszó gyermekszereplőket is, akik a filmezést még valószínűleg egy furcsa játéknak fogták fel, azonban, hogy azt és úgy játsszák, hogy az a rendező bácsinak is megfeleljen, ahhoz megint Fliegauf kivételes pszichológiai érzéke kellett.

Lehet vitatkozni a film által képviselt végkövetkeztetéssel, sőt még magának a problémának felvetésével is, azt azonban nehéz elvitatni, hogy mennyire következetesen végigvitt és végiggondolt példázat ez, melynek a film minden eleme, minden pillanata és képkockája alá van rendelve, sőt mi több, meg is van feleltetve. Szigorúan funkcionális minden kép a filmben, egy másodpercnyi önkény és öncélúság sem tapasztalható, mégis élő, szinte lélegző, lassú áradású, képlékeny folyam. Kivételesen bátor és kivételesen érzelmes, okos alkotás a Méh(Womb), mely mindenképpen beleillik az olyan filozofikus scifik mezőnyébe, mint pl. a Napfény, a Solaris, a Hold vagy az Asztronauta. De a Womb legközelebbi “rokonának” mégis talán Alfonso Cuarón Az Ember gyermeke című filmjét érzem, nemcsak témabéli, hanem hangulati és érzelmi hasonlóságai miatt is. Ez azonban egy szuverén, önálló, minden tekintetben világszínvonalú alkotás, és örvendetes tény, hogy ezt egy mára beérett, felnőtt magyar filmrendező készítette, részben magyar produkcióban. Asanisimasa: 7/10

Amire a Sátántangóban még mindenki csak várt, aztán ami a Werckmeister-harmóniákban végül meg is érkezett, az A torinói lóban véglegesen eltávozik. Tarr Béla gigantikus lételméleti trilógiájának utolsó része visszavonhatatlan leszámolás a művészettel, a filmmel és a mozival, egyáltalán az értelmes emberi léttel. 

Irimiás és Petrina

A Sátántangó bő nyolc órájába sűrített végtelen idő éppen arra volt elég, hogy tökéletesen megértsük a hit, a bizalom és a remény buta és oktalan gondolati mechanizmusait. Tarr a sárba süppedt békési tanyavilágba modellezte bele létünk még érzékelhető kiterjedéseit. Az emberi civilizáció itt a végnapjait éli, az aprószemű, állhatatosan pergő eső szinte már belülről áztat szét mindent, házakat, s embereket egyaránt. Isten már régen nem járt ezen a tájon, az emberek önszántukból élnek állatsorban, de még talán képesek érzékelni valamit abból a megfoghatatlan valamiből, amit talán „isteni üdvösségként” lehetne legjobban körülírni. Nem tudják mi az, de elméjük leghátsó zugában még pislákol valami láng, ami táplálja a reményt is, hogy az bekövetkezhet. A kocsma bolondja hozza a hírt, hogy Irimiás és Petrina közelegnek! S ha megérkeznek, minden másképpen lesz!

Valuska és a bálna

A Werckmeister-harmóniák hangjaira furcsa, ormótlan bádogkamion csörömpöl be a város főterére. Érkezését ismét a kocsma bolondja, ezúttal a csavaros észjárású Valuska jövendölte meg, az emberek viszont először tátott szájjal hallgatták, majd kinevették. Aztán kimentek a főtérre, és félelemmel vegyes kíváncsisággal bámulták a megfejthetetlen és felfoghatatlan, óriási valamit, egy döglött bálnát és bedőlnek a szemfényvesztő Herceg cinikus magyarázkodásának. Nem nehéz Nietzschére asszociálni: a döglött bálnatetem – Isten, Herceg – Jézus.

Orkán

A torinói ló a sokat idézett Nietzsche-történettel indul. Isten már halott, de Nietzschének sincs sok hátra. Nincs már aprószemű, áztató eső sem, orkán tombol, egyenletes erővel, előjelét láttuk már, amikor Irimiásék közelegtek. De ez most mindennél erősebb. Nem egyszerű szélvihar tombol, ilyen kíméletlen, napokig tartó orkán már több mint katasztrófa. A végítélet előszele.

Hat nap

Amit Isten hat nap alatt megteremtett, azt Tarr hat apokaliptikus napot megmutató ólomsúlyú jelenetben rombolja le. A teremtett világ már csak egy kunyhó. Ebben él a férfi egy lánnyal, a ház melletti istállóban egy gebével. Nincs semmilyen érzelmi kapcsolat a férfi és a lány között. A férfi félig béna, a lány öltözteti és vetkőzteti, nem gondoskodva, hanem kötelességszerűen. Ugyanígy tölti ki minden reggel a két pohár pálinkát, ugyanígy megy ki minden reggel két vödörrel a kútra és ugyanilyen kötelességszerűen főzi meg mindennap ebédre a két darab krumplit. Ennyi a nap. Szenvtelenül végzett rutincselekvések. Amikor átjön a szomszéd pálinkáért, de közben a világvégéről hadovál – az ember csak legyint. Amikor cigányok állnak meg, hogy vizet vegyenek a kútból, durván elhajtja őket. Másnapra eltűnik a víz is a kútból… Odakint tovább tombol a szél, az ember és a lány összecsomagol, hogy odébbálljanak, de hamarosan visszafordulnak: nincs hová menniük. A hatodik napra eláll a szél…

Kész, az egész

Tarr Béla A torinói lóval befejezte filmes pályafutását. Innen nincs tovább, itt „mindennek vége”. Ebben a filmben már nincsenek színek (persze, Tarrnál már régen minden fekete), nincsenek nevek, nincsenek érzelmek se. Nincsenek viszonyok, nincsenek gondolatok, nincs történet. Nincs hova menni. Nem is megy sehová. Megsemmisül. Nincs fény, nincs világosság. Csak a Semmi van – az alkotó pihen. A torinói ló abszolút műalkotás. Tarr (és a vele egyenrangú alkotóközösség, Krasznahorkai, Víg, Téni, Hranitzky, Kelemen és Derzsi) önmagára, de a nézőkre sem volt tekintettel, amikor e filmbe sűrítette bele az emberi lét kvintesszenciáját, így hozva létre a tökéletes műalkotást. Benne van minden, mi az ember, az emberi lét maga, végletekig lecsupaszítva, megfosztva minden csicsától, rárakódott vagy felvett felesleges csecsebecsétől, passziótól és élvezettől. De képtelenség is végignézni egynél többször, csakúgy, mint az igazi életet. Szembesülni lényegünkkel persze egyáltalán nem könnyű, sőt, kifejezetten kegyetlen, kíméletlen dolog, de hogy katartikus erejű, az egészen bizonyos. Asanisimasa: 10/10