asanisimasa

Valamilyen okból horrornak szokás e filmet, s rendezőjét, a neves nevű Kiyoshi Kurosawát pedig horrorrendezőnek besorolni, holott nagyjából annyi köze van, például ennek a Megtorlás című filmnek a horrorhoz, mint mondjuk, Dosztojevszkijnek Agatha Christie-hez. Film-film, író-író. Kiyoshi (gondolom ez a családneve) alapvetően művész, méghozzá igen termékeny művész, az imdb szerint eddig 32 filmet jegyzett rendezőként az idén 56 éves sensei. Művei mind jelentésükben, mind eszközeiben lényegesen többek, sokrétűbbek egy olyan relatíve egyszerű zsánernél, mint pl. a horror. Vannak horrorelemek ebben a filmben is, de attól ez még még nem horror.

Mondjuk azt, hogy egyfajta bűn és bűnhődés-parafrázis inkább, ha már előhoztam Dosztojevszkijt. Egy fásult, kiégett rendőr (Kiyoshi egyik állandó karaktere) nyomoz egy sorozatgyilkos után (Ez megérne egy komolyabb misét, hogy Ázsiában miért nem elégszenek meg egyetlen gyilkossággal, ha gyilkos van egy történetben,m az tuti sorozatgyilkos… Miért?), akinek jellegzetessége, hogy sós vízbe fojtja meg áldozatait. Rendszeresen megjelenik neki egy piros ruhás nő szelleme, és e találkozásokból olyan következtetésekre jut, melyek a nyomozó múltját világítják meg más fényben, mint ahogyan ő visszaemlékszik.

Mondanom sem kell, hogy Kiyoshi filmjében nem a történet a legfontosabb. Legalábbis, a rendező-író nem tesz semmit annak érdekében, hogy egy sodró lendületű, izgalmas sztorival tömje be a nézők szemét, inkább törekszik valamiféle éber álom-szerű, meditatív együttgondolkodásra. Ennek érdekében, logikailag nem mindig könnyen összekapcsolható motívumokat, jelenéseket sorjáz a filmjében. A cselekménybonyolítás rovására inkább nagyobb teret, időt és energiákat szentel egy sajátos atmoszféra megteremtésére. Szinte Tarkovszkij Stalkerét idéző, üres, lepusztult ipari környezetben játszódik a film. Állandóan reng a föld, szürke, rideg és barátságtalan az időjárás is. A film kulcsjelenete egy üzemen kívüli, feketére festett elmegyógyintézetben játszódik. Ebben az embertelen környezetben jelennek meg néha azok az álomszerű jelenések, melyek színt ugyan hoznak, de megnyugvást semmiképpen. Sok sajátos művészi elv szerint kódolt üzenet marad dekódolatlanul, melynek elvégzéséhez a rendező szintén nem nyújt támogatást a nézőnek. Ez nem feltétlenül zavaró, hiszen nem lehet mindig mindent érteni, de ha esetleg egy effélén fennakadunk, akkor akár véglegesen is kizökkenhetünk a filmből. Szóval. Végletesen nyomasztó, lassú, borongós, depresszív pszichotrip a film, amelynek megtekintése inkább csak beavatott ázsiai film-buziknak javallott. Asanisimasa: 5/10

Na, az lesz a legjobb, ha úgy veszem, hogy ettől a filmtől is sikeresen megkíméltem drága olvasóimat. Más indokot ugyanis képtelen lennék találni, mit vitt arra, hogy végigszenvedjem ezt az iszonyat két órát. Talán még az, hogy vis maior ugrott a ma délutáni melóm… Ez a thai horror, vagy mi, ‘a’ The Intruder, valami katasztrofálisan rossz film. Értem én, hogy spiritualizmus, meg hiszel-e a karmában, meg egyebek, de az baromira nem elég egy filmhez, hogy tucatnyi thai rohangál egy kietlen betonházban sikoltozva, a nyomukban uszkve 2000 kígyóval, melyeknek nincs akadály, keresztülmennek még a falon is. A végén csak egy maradhat, mármint a thai kollégákból, a kígyók azok csak jönnek, csak jönnek…

A filmet rendező Thanadol Nualsuth nevéről leginkább nekünk, bárdolatlan farangnak valami ismeretlen fogkrémmárka juthat eszünkbe, az imdb-s filmográfiája üres. A hivatalos apropója a filmnek az, hogy amikor a Bangkok melletti mocsár helyén a mára óriásivá nőtt kimondhatatlan nevű repteret építették, az építkezés folyamán kidöntöttek egy hatalmas fát, mely egy királykobra lakhelye volt. Ekkor a kobra szelleme bosszút esküdött, ami e filmben reinkarnálódott, már ha tud ilyet egy bosszú, a vigyázatlan nézők őszinte sajnálatára. Ennyit a spiritualizmusról és a karmáról. A két óra körüli film kb. 100-110 percében bepánikolt thaiok rohangálnak az egy kígyóból sok kígyóvá lett vérszomjas karma elől. A végén van valami naiv szájbarágó, egyszeregy, mindegy. Se feszültség, se dráma, se vér, legalábbis egy jó kis távol-keleti horrorhoz mérten az nagyon 12-es karikás, ami itt történik. Egy szemkitépés, mondjuk az falon keresztül, de aztán csak szemérmesen megmutatott művértócsák. Merő unalom. Talán csak a kígyóktól betegesen irtózó kígyófóbiások rezzenek össze e filmen, de ők azért statisztikailag elhanyagolható hányadát jelentik a horrorkedvelő közönségnek. A többiek nyugodtan kihagyhatják… Asanisimasa: 2/10

Vicces dolog egy ördögűzéssel foglalkozó filmet úgy hirdetni, hogy megtörtént események alapján készült, hiszen ehhez legalább két, valóságban is létező dolog szükséges: egy katolikus pap, aki az ördögűzés rítusát végzi, valamint az ördög, akit ki kell űzni az ideiglenes állomáshelyéül választott porhüvelyből. Na most, papok léteznek, itt élnek közöttünk… 

Mi a valóság?

Az ördögűzés rítusa valóban élő ceremónia a római katolikus egyház gyakorlatában. Az ijesztő kifejezés egy olyan imádságot takar, mely során helyeket, tárgyakat vagy személyeket szabadítanak meg az ezt végző papok a hitük szerint beleköltözött gonosz lélektől. Az ördögűzés Isten segítségül hívásával és a Krisztus nevében távozásra felszólító parancs megadásával zajlik, miközben az ördögűzést végző személy a megszállott helyet, tárgyat, személyt többször körbejárja, majd különböző imádságokat mond rá, szenteltvízzel fröcsköli, és a feszülettel szembesíti. Az ördögűzés egyik közismert formája például maga a keresztelés ceremóniája, melyen minden keresztény átesik, lévén ez a hit felvállalásának első rítusa. Az ördögűzéssel foglalkozó filmek (akad jónéhány), ebből a szempontból, jobbára a valóság talaján állnak. Mivel elsősorban azért a nézők ijesztgetésére specializálódott horrorfilmek nyúlnak e témához, a hagyományos rítus ezekben meglehetősen látványos formában jelenik meg, hiszen a nézőknek adni kell valamit a pénzükért, nem elégíti ki őket egy imákat mormoló, rózsafüzért morzsolgató pap hókuszpókusza, még ha a valóságban ez legtöbbször így zajlik. Míg a helyek és tárgyak ördög általi megszállása elsősorban babonákon és hiedelmeken alapszik, addig az embereken tapasztalt „megszállottság” hátterében legtöbbször komoly pszichiátriai, vagy egyéb más klinikai probléma áll, melyek azért képesek olykor meglehetősen riasztó, elborzasztó, sőt akár gusztustalan tüneteket is produkálni. Ezeket a viszolyogtató eseteket persze egy orvostudományban nem járatos hívő könnyen tekintheti a Sátán művének, és most elég, ha csak az Oktogon környékén eltorzult végtagokkal tüntető koldusok látványára gondolunk…

Körbeforgó fejek és zöldborsópüré

Megkerülhetetlen alapeset az ördögűzős filmek esetében William Friedkin 1973-as Az ördögűző című horrorja, melyben egy hitéből kiábrándult pap egy ördög által megszállt fiatal lányt próbál megtisztítani a gonosz lélek hatalmától, Mike Oldfield híres csőharangjainak hangjaira. Miközben a lány borízű férfihangon koituszra szólítja fel a papot, majd ismeretlen, idegen nyelveken idéz a Bibliából és kidülledt szemekkel, 360 fokban körbetekint zöldborsópürével telehányt szobáján, végül megállapodik a feszülettel integető, megrettent atyán. A film ennek ellenére (vagy éppen ezért?) óriási siker volt, e sorok írójának is egyik meghatározó filmélménye volt. A svéd Mikael Hafström A rítus című filmjében siet is leszögezni, hogy tőle ne várjunk körbeforgó fejeket, meg zöldborsópürét, ez egy másféle ördögűző film… Talán valamiféle

realista, katolikus thriller

megalkotása lehetett Hafström célkitűzése. Mintha a hozzá közelebb álló bergmani talajról elrugaszkodva, a hit és bizonyosság viszonylatában próbálná megmutatni a hitében megrendült ifjú pap magára találását, melyben az ördögűzés misztikumával való találkozás csupán eszköz? Aztán azonban, nagyjából a film közepén rájön, hogy ez talán kevés lesz a közönségnek, és bedobja a zöldborsópürés szöveget, mellyel részben visszautal a Friedkin-féle zseniális előzményre, másrészt a felvezető svédes-szplínes rinyálás sutba vágásával végre rátér a lényegre, amiért a közönség végül is beült a filmjére. A film cselekménye nagyjából az említett klasszikust követi, kételkedő fiatal pap, idős profi pap, megszállott lány. Hafström csavarja a filmben a megöntözött öntöző toposzának egyfajta ördögi variációja. Ettől azonban a film még nem lett jó. Bulvárhírekben jártas olvasó ismeri a történetet, ez az a film, melyet nagy részben nálunk forgattak, erről a forgatásról vitték el Anthony Hopkinst a kórházba, hála (Istennek? Ördögnek?) az orvosoknak, ma már kutya baja, és ez a kis malőr a filmen sem látszik. Csikkzsebből előkapva, mintegy séróból, a tőle elvárható minőségben tolja a megszállott pap figuráját. Ez azonban sajnos a többi szereplőről már nem mondható el. Colin O’Donoghue, aki a fiatal papot játssza, legfeljebb Robert Pattinson-i erényeket villant mélynek és szomorúnak hitt nézéseivel. Egy lányka-moziban ez még elmegy, de egy igazinak szánt thrillerben édeskevés. Rutger Hauer nagyon megöregedett. Alice Braga (újságíró) semmilyen. Marta Gastini (megszállott lány) bájosan forgatja szemeit.

A film amúgy „jól néz ki”, helyenként, főleg a bevezető képekben kifejezetten igényes. A budapesti helyszínek csak az avatott szemeknek ismerhetők fel, a nagyszámú magyar stáb profi munkát végzett. A határozatlanul bonyolított cselekmény, a vége felé sűrűsödő dramaturgiai bakik azonban tét nélkülivé, a Hopkins kivételével üres, lelketlen színészi játék pedig hiteltelenné teszi a filmet. Na és az a filmvégi ájtatos „vörös farok”… Maradjunk annyiban, hogy Nietzschének ördöge van. Asanisimasa: 4/10

A minap ajánlottam ezt a filmet a tévéajánlóban, annak alapján, hogy régen láttam, és akkor nagyon megfogott, de azt nem sejtettem, mennyire irtózatosan aktuális még mind a mai napig! Persze, nem formai és stilisztikai dolgokban: az Aki szelet vet 1960-ban készült, Hollywoodban, ennek megfelelően magán viseli a klasszikus amerikai filmek minden ódiumát. A mai szemnek már néha viccesen teátrális előadásmódot, a markánsan sarkított, hangsúlyos didaktikával tálalt tanulságot, a terjengős moralizálást, és efféléket ma már legfeljebb megmosolyogjuk, sőt, legtöbbször el is utasítjuk. De akkoriban ez volt a módi, ha fontos dolgokat akartunk a néppel közölni, persze, ehhez az is kellett, hogy a nép ezt igényelje is. Ekkoriban indult Európában a francia új hullám, új módszerekkel, új filmnyelvvel, amit azonban először még az értőknek kellett felfedezni, a népnek viszont közérthetően kellett fogalmazni. (De hát nincs ez másként ma sem.)

Stanley Kramer a hírhedt, 1925-ös “majompert” állítja filmje középpontjába, melyben az akkor még forradalminak tartott darwini eszmék csaptak össze a bigott, Biblia-központú teremtésmítosszal. Ohio állam akkori törvénykönyve paragrafusba foglalta a Bibliában leírtak vita nélküli felsőbbrendűségét, így azt is, hogy az embert Isten teremtette. Egy fiatal tanár mégis Darwin A fajok eredete című könyvét tanította diákjainak, ám ezzel kivívta Dalton város bigottan vallásos közvéleményének haragját. Az ügyből per lett, melyben a nem éppen elfogulatlan helyi bíró előtt a Biblia-szakértőként is számon tartott, hajdani elnökjelölt Brady, mint vádló és a Drummond, a messze földön hírhedt védőügyvéd csapott össze. A per tétje a szabad gondolkodás létjogosultsága volt.

A film bemutatása idején valószínűleg mindenki McCarthy szenátor Amerika-ellenes tevékenységeket vizsgáló bizottságának “ördögűző” tevékenységére gondolt elsősorban, mi, a mai Magyarországon nyilvánvalóan egészen másra asszociálunk e film kapcsán. Ugyanúgy gondolhatunk a kisebbségi véleményt képviselők hatalomból való kirekesztésétől, sőt, véleményük szabad és megtorló retorzióktól mentes kinyilvánításától és képviseletétől kezdve egy bizonyos ideológia kizárólagos alkotmányba emeléséig rengeteg dologra, hiszen a jelenlegi hatalom sztahanovista lelkesedéssel termeli a minden szabad gondolkodásra vágyónak jogos tiltakozásra okot adó törvények, határozatok és dogmák tömkelegét.

Mi sem bizonyítja e film nagyszerűségét jobban, minthogy mindez fehéren-feketén, világosan és közérthetően benne van. De ami még ennél is több, az az, hogy találhatunk benne még valami olyan, szinte földöntúli bölcsességet is, amiből ma (is) óriási a hiány. Szó sincs e filmben antipropagandáról, a ló túlsó oldalára csúszásról, alá-fölérendelő ideológiai faszméricskélésről, semmilyen verbális és más bosszúról, elégtételről. Amikor Drummond, a film végén, egy szintén megszívlelendően bölcs bírói döntés után, helyére teszi az éppen keresztényellenes ágálásba kezdő vadliberális újságírót, és hóna alá csapja az inkriminált Fajok eredetét ÉS a Bibliát – na ott következik be a józan ész diadala! Felemelő és katartikus élmény, amilyet manapság szinte csak régi filmekben élhetünk át. Lehetne ódákat zengeni még Spencer Tracy mai szemmel nézve is óriási alakításáról, Ernest Laszlo dinamikus és expresszív fényképezéséről, azokról a nyakatekert hasonlatoktól burjánzó, bájosan archaikus dialógokról, de a film ma is érvényes üzenete mindent felülír. Asanisimasa: 10/10

Az ügyfél egy tízéves kissrác, aki a városszéli erődben, kisöccsével történő kocabagózás közben, véletlenül tanúja lesz, amint egy pasas öngyilkosságra készül. Hirtelen ötlettől vezérelve többször is kihúzza a kipufogóba csatlakoztatott gumicsövet, ezáltal megakadályozva, hogy a pasas (egyelőre) megöngyilkolja magát, azonban ezt az illető meglehetősen zokon veszi, és elkapja a srácot. Magukra zárja a kocsit, és miközben a kissrác halálra váltan vacog, elmondja neki, hogy hová ásta el a nagyon gonosz maffiózó a meggyilkolt szenátor holttestét. Aztán a kiscsávó csak megszökik, a pasas pedig, ha nem gumicsővel, hát egy 38-as oldja meg problémáját. Mivel azonban kitudódik, hogy a kissrác valószínűleg tudója annak, minél kevés egészségre ártalmasabb dolog létezik arrafelé, ezért a nyomába ered a teljes maffia, valamint a nagyképű államügyész és sleppje. A kissrácnak védelem kell, amit egy kissé zűrös ügyvédnőnél talál meg.

Valamiféle furcsa műfaji mix ez a Joel Schumacher által John Grisham regényéből adaptált film, thrillernek indul, tárgyalótermi drámaként folytatódik, majd krimibe oltott melodrámaként végzi be. Nem értéktelen, sőt tulajdonképpen szórakoztató darab ez, de messze nem felejthetetlen, tekintve, hogy én is tökéletesen elfelejtettem, hogy láttam már egyszer, valamikor. Susan Sarandon ismét remek a zűrös ügyvédnő szerepében, mint ahogy Tommy Lee Jones is, a bájgúnár államügyészként, a fő- és címszereplő kissrácot alakító Brad Renfro azonban sok, ráadásul többnek is tűnik filmbéli koránál. A sztori meglehetősen izzadságszagúan megcsavart, sokszor kifejezetten képtelen fordulatai (Grisham bár neves bestseller-szerző, de messze nem ennyire jó író) azonban minduntalan kizökkentik az ilyesmire figyelő nézőt, akinek történetbe való visszarázódását nem segíti túlságosan a kissé sablonos figurák sablonos jeleneteinek meglehetősen darabosra, zötyögősre hagyott illesztései sem. Arról nem is szólva, hogy melyik tízéves srácot érdekelte ’94-ben a Led Zeppelin? Ugyan már… Asanisimasa: 5/10

A zsidó lét talán legfontosabb elemére világít rá Salomon Perel története, mégpedig az élet feltétlen és minden körülmények közötti tiszteletére. “Aki egy életet ment meg, egy egész világot ment meg!” – hangzik a sokat idézett mondás, ami nemcsak azt jelenti, hogy a saját életet, ezzel együtt a vallást, hitet, kultúrát és hagyományokat kell mindenáron megvédeni, hanem azt is, hogy ez nem mehet mások életének rovására sem. Salomon, kivételes hajtűkanyarokat vevő életútján többször került olyan helyzetbe, hogy önmaga védelemében mások ellen kellett volna fordulnia, de ezt soha nem tette meg, hanem beláthatatlan végű és életveszélyes szerepjátékokba keveredett. Salomon, vagy ahogy a filmben becézik, Solly a alsó-szászországi Peinében született, egy szegény, de hitéhez hű zsidó cipész házában, amit azonban a múlt század harmincas éveinek zsidóellenes pogromjai (a Kristályéjszaka) miatt hamarosan el kellett hagyniuk. A család az ekkor még biztonságosnak hitt lengyelországi Lódzba költözött, azonban rövidesen onnan is menekülni kellett. Solly fivérével Iszakkal északra menekült, ahol már testvérétől elszakadva, orosz fogságba került, ahonnan zsidó származása miatt egyből egy Komszomol-iskolába került, ahol a kommunista eszméket mosták át az agyát. A második világháború kitörésével azonban hamarosan már német vezényszavak harsogtak az iskolában az addig megszokott sztálinista szólamok helyett. Solly zsidó származása konkrét halálos ítélet volt számára, így nem volt más választása, mint letagadva zsidóságát, életveszélyes szerepjátékba bocsátkozzon. Egy furcsa véletlennek, és születési helyéből adódó némettudásának köszönhetően hamarosan mint német háborús hős került Németországba, az egyik legmenőbb Hitlerjugend-képzőbe. Egy körülmetélt, echte zsidó fiú a Hitlerjugendben…

Solly története talán a legjobb példa arra, hogy az életnél meglepőbb forgatókönyveket emberfia nem írhat. Sorsa kiválóan példázza a zsidóság döbbenetes alkalmazkodóképességét, melynek köszönhetően még a teljes kiirtásukra szerveződött, félelmetesen precízen működő náci halálgépezet sem járhatott sikerrel. A zsidóság, bár óriási véráldozat árán, de a Salomonéhoz hasonló óriási élni akarásának köszönhetően fennmaradt. Agnieszka Holland Európa, Európa című filmjében Salomon tanulságos és jellemző történetét meséli el szigorú kronológiában, ám ügyes szerkesztéssel csak a legfontosabb és legjellemzőbb momentumokat megmutatva. A film vezérmotívuma a fityma, melyet (például) a zsidó csecsemőknél néhány napos korban, rituális okokból és előírások alapján, eltávolítanak, így azonban szemmel látható markáns megkülönböztető jeggyel ellátva az azt elszenvedő hitsorsos fiút/férfit, ami bizonyos esetekben, például egy nyilvános tusolás alkalmával komoly bonyodalmakat okozhat, ha az történetesen, egy Hitlerjugend-iskolában történik. Solly életében a fityma hiánya így a szokottnál is meghatározóbb jegyévé vált identitásának, s ezt alaposan meg is szenvedi. A sajátos, bár tagadhatatlanul igen jellemző leitmotiv is mutatja, Holland filmje, bár természetesen témájának komorságának súlya is végig érződik, egyáltalán nem borongós hangulatú. Néha szinte kalandfilmszerűen izgalmas, máskor romantikusan szerelmes, olykor humoros és néha bizony megrázó. Abban nem vagyok biztos, hogy a Solly szerepére kiválasztott Marco Hofschneider a legjobb választás volt, hiszen színészileg sajnos nem tud felnőni a feladathoz, azonban fitos orrocskájával legalább azt elhiteti, hogy póneme hogy nem szúrt szemet a zsidó sztereotípiákat amúgy tananyagszerűen sulykoló Hilterjugendben. Alapvetően képeskönyvszerű kalandfilm tehát az Európa, Európa, néhány bájosan naiv álomjelenettel költőiesítve, nem moralizál direkten. A történet mellékalakjai kerülik a közhelyességet, kellően árnyaltak: Holland filmjében nem látunk démonikus németeket, közösségük belülről kifejezetten barátinak tűnik, ahol a bajtársiasság nem csak szólam, hanem valódi, megélt érzelem. Ugyanígy a hazaszeretet is. Kifejezetten izgalmas Solly első német barátjának figurája, aki civilben színész, sőt, meleg színész. Nagyon szép később a szöszi Leni csonka családjának bemutatása is, a lelkes Leni és kétségekkel gyötrődő anyjának dinamikájával. Holland szépen szövi bele a cselekménybe a lengyel hazafiság eszményét is, mely elsősorban az oroszok ellen irányul – a Molotov-Ribbentrop paktummal kapcsolatos lengyel közhangulat olyan, mint nekünk Trianon. Ezért is érdekes, hogy az oroszok sem (mindig) érzéketlen barbárok, hanem olykor forradalmi hévtől elvakult romantikus figurák, vagy éppen a háború poklában megfáradt és cinikussá vált katonák. A második világháború őrületében közöttük szlalomozik Leonard Zeligként Salomon, akinek kacskaringós sorsáról szóló filmet a végén megjelenő időskori önmaga teszi megfellebbezhetetlen hitelűvé. Kár, hogy csak egy kalandfilm… Asanisimasa: 7/10