asanisimasa

A Zöld hentesek Európa (és tán az egész világ) jelenlegi legegyénibb hangú forgatókönyvírójának és olykor filmrendezőjének, a dán Anders Thomas Jensennek zseniális vígjátéka a szeretetről, humanizmusról és a békés egymás mellett élés fennkölt nagyszerűségéről, meghökkentően morbid humorral és letisztult cselekménnyel. A film két hentes története, akik új hentesüzletet nyitnak a városban, amely a várt szolid üzletmenet helyett, egy szerencsétlen véletlennek és egy őrült helyzetkihasználásnak köszönhetően, a város legnépszerűbb boltjává válik. A slágercikk pácolt pipihús, legalábbis, az érte hosszú sorokat is kivárni hajlandó közönség ezt így tudja. A valóság azonban a hűtőkamrában lakozik…

Szinte csehesen banális cselekmény jellemzi a filmet, melyen a tömör és viccesen szabadszájú párbeszédek lódítanak jókorákat. A groteszkbe (és spoiler: kannibalizmusba) hajló sztorihoz groteszk figurák is kellenek, Mads Mikkelsen és Nikolaj Lie Kaas (AT Jensen és a mai skandináv film állandó csillagai) ezeket séróból hozza is, az arcuk is elég lenne hozzá, ám még jó színészek is. Nehéz egy ilyen pontosan kidekázott, sűrű filmről bármit is elmondani, mert látni kell. Egy tökéletes kockáról, vagy a gömbről is elég annyi, hogy tökéletes. Legyen így elég -elemzés helyett- annyi, hogy ha valaki úgy beszél konkrétan és hitelesen a szeretetről, hogy közben emberhúsnak evése körül zajlik minden, akkor az minimum figyelemreméltó. De inkább zseniális. Asanisimasa: 9/10

A mások életének hivatásszerű figyelésében önmagával meghasonló Stasi-ügynök történetével komolyat és messze hallhatót az asztalra koppantó Florian Henckel von Donnersmarck ezúttal alaposan belefutott a tehetséges európai rendezőket elcsábító hollywoodi ármánygyár számító producerei által ásott csapdába: az amerikai vizsgamunkának számító remake nem lett jó. Mondjuk, maga az alapanyag sem volt egy nagy durranás, de legalább egy működő, tiszta műfaji film volt. A mindössze néhány évvel későbbi, Az utazó címre keresztelt angol nyelvű újrázás, a két abszolút A-kategóriás sztár és a tehetséges rendező ellenére is nem több bő két óra tétova, határozatlan, langymeleg balfaszkodásnál.

Mi sem jellemzőbb a film bénázásaira, hogy (számomra legalábbis) mindössze a film színhelyéül szolgáló meseszép Velence, saját emlékeket felidéző látképei voltak azok a tényezők, melyek miatt nem nyomtam meg az első 10 perc után stop gombot. Az utazónak alapvetően egy feszült hangulatú, üldözéses thrillernek kellett volna lennie, ehelyett valamiféle túldimenzionált úti-filmbe oltott olcsó, romantikus geil, olyan slusszpoénnal, amit, mondjuk, Agatha Christie ma már nézhetetlenül modoros és avítt Poirot-ja is csak ásítva adott volna elő. Angelina Jolie valahogy megérezhette a fizetett szabadság lehetőségét e produkcióban, és egy kozmetikai reklámspothoz elégséges befektetett energiamennyiséggel próbálja megúszni ezt a filmet, bár amit kritikai oldalról kap ezért, azt nyilván nem teszi be a családi vitrinbe. Johnny Depp hajdan színész volt, ám mára egy felismerhetetlenségig felpüffedt arcú, enervált és lélektelen bájgúnárrá pukkant le: fel sem tűnt volna, ha a film közepén lecserélik akárkire. De már így is sok karaktert vesztegettem erre a filmre. Négy betű is elég lett volna: s, z, a, r. Asanisimasa: 3/10

Hálás téma egy ágyhoz kötött, haldokló ember küzdelmét filmen, színpadon bemutatni, hiszen egy ilyen vállalkozás egyrészt ziccer egy jó színésznek egy igazán hatásos alakításra, másrészt a borítékolható sajnálatos végkifejlet atombiztosan, szinte elkerülhetetlenül hozza magával a katarzist. Harmadrészt pedig, cinikus szemszögből, viszonylag kis ráfordítással hoz tisztes sikert, igen jó eséllyel. Nem mellesleg, az eutanázia bonyolult és szerteágazó területeket megbolygató témaköre mind a mai napig élesen megosztó és vitákat gerjesztő topik, ami minden ilyen haldokló-beteges filmnél természetszerűleg fel is bukkan.

Mindenki tud minimum 5 darab ágyhoz kötött filmet kapásból, a Mégis, kinek az életétől a Szkafander és pillangóig. Alejandro Amenábar 2004-es, Legjobb idegennyelvű film Oscarjára is méltatott filmje, A belső tenger két dolog miatt emelkedik ki a széles, és a különböző filmes oldalakon fixen 80% feletti tetszésindexű filmek mezőnyéből. Az egyik Javier Bardem sokszor és megérdemelten sokat dicsért megkapó alakítása, szerintem Bardem ezzel a filmmel lett igazán világsztár, mind szakmai, mind népszerűség tekintetében. A másik, talán fontosabb dolog Amenábar virtuóz rendezése, mellyel szinte arcátlan pimaszsággal ugrik fejest a legcikibb, legótvarabb giccsbe, hogy egyetlen határozott gesztussal emelkedjen fel onnan az igazán tiszta, őszinte és árnyalt jellemábrázolással, alapos pszichológiai háttérrel megalkotott, mély emberi drámába. Amikor a Bardem alakította, nyaktól lefelé lebénult Ramón, Puccini Turandotjának híres, Nessum Dorma kezdetű áriájának hangjaira konkrétan elszáll, az az igazi, vérbő latin giccs, melynek hatására ordítva bőg mindenki, akit e temperamentum érzékeny pontján érint meg. Itt aztán áradnak az érzelmek, “ahogy a csövön kifér”, ahogy ezt mondani szokás. Mondjuk, én imádom, ha valaki nem cicózik… 🙂 Azonban ha ezt összevetjük Ramón igazi halálának jelenetével, aminél egyszerűbb és nemesebb halálábrázolást, ráadásul passzív eutanáziát filmen még nem (és azóta sem) láthattunk, vagy amikor Rosa a film végén meglátogatja Juliát, az ügyvédnőt, azt a sűrű drámát, ami éppen visszafogottságával, letisztultságával okoz katarzist; akkor érezzük csak a film, csak a remekműveket jellemző, tiszta erejét igazán. Asanisimasa: 9/10

Ha a wikipédia Johannes Anglicusról szóló szócikkelyét hozzávetőleg hitelesnek fogadjuk el, és végül is miért ne tennék, akkor Sönke Wortmann Johanna, a nőpápa című monstre, összeurópai mozija által elmondottak, elhanyagolható nüanszokkal ennek gyakorlatilag szóról-szóra megfelelnek. Tiboru mester remek Konteó-blogjára való, több mint ezer éves történetről ennyi hitelesség éppen elég is, hiszen ekkora időtávlatból minden érvre van ellenérv, és viszont. Egy alapvetően történelmileg és ideológiailag is férfiak által irányított (mondjam, hogy hímsoviniszta?), nagy hatalmú egyházba, az isz. 800-as években, tehát még a setét, nagyon-borzalmas középkor legeslegelején beférkőzött férfit játszó nő, akit aztán még pápává is választanak! Ez olyan skandalum, aminek töredékéért is megégették az embert nem sokkal később.

Wortmann filmje szépen, németes precizitással meséli el Johanna megrázó történetét, nem hagy ki egyetlen kronológiailag fontos momentumot sem. Johannát a Baader-Meinhof csoport című filmből már ismert, érdekes arcú Johanna Wokalek alakítja, a film képesköny-jellegének megfelelően, látványosan. Fizimiskájával nagyjából el tudja érni, hogy mi nézők is elhiggyük azt a nonszenszt, hogyan nem bukott le egy nő hosszú évtizedeken keresztül a kizárólag (?) férfiakból álló papi közösségekben. Nincs baj a film kiállításával sem, még a tömegjelenetek is látványosak, az egyebekben pedig kellékről kellékre, látunk még lefejezést is, meg leprásokat, a tökéletes illúzióra törekedtek az alkotók. Van jó kis szájbarágó is a nők hajdani sanyarú sorsáról, ám mégsem csak ettől válik a film képeskönyvvé, hanem inkább mindezek összességétől. Minden stimmel, minden hibátlan, mégis lelketlen és valahogy üres az egész film. Olyan valahogyan, mint egy telecsicsázott karácsonyfa, alatta rengeteg ajándékkal, az asztalon ínycsiklandozó finomságok, azonban azt boldogtalan, mosolytalan emberek ülik körbe, faarccal. Sokkal nagyobbat ütött volna kevesebb csicsával, de több érzelemmel, drámával. Asanisimasa: 5/10