asanisimasa

Szegény Ed Wood forog a sírjában, hiszen ilyen csont nélkül minden scifi-közhelyet, logikai és cselekményszervezési bakit, elhibázott színészvezetést, és egyáltalán, balfaszkodást filmen még ő sem tudott behúzni, mint azt teszi (az amúgy színészként jobban ismert) Jason Connery vadonatúj 51-es körzet című filmjében. OK, nem mozifilmről van szó, mégcsak nem is straight-to-DVD kiadványról, hanem egy szimpla tévéjátékról, ami a SyFy csatorna számára készült, így minőségében legfeljebb az itt futó, (relatíve) olcsó scifi-sorozatokhoz lehet mérni.

A sztori annyi, hogy végre-valahára újságírócsoportot fogad a hírhedten titkos, így automatikusan mindenfajta feltételezések, sőt összeesküvés-elméletek kipattanására is okot adó katonai objektum, ám éppen akkor szabadul ki az összes ott fogvatartott földönkívüli – hamisítatlan ótvargagyi zsékategóriás horror, az Xtro-filmek modorában. Nem is tudom, miért néz az ember ilyeneket. Bűnös élvezet? Legfeljebb. Kellően biztos stílusismerettel lehet szórakoztató, nem mondom, hogy nem röhögtem fel néha, de azért többet bosszankodtam, hogy “de mi a faszér’ nem lövi már le a gecibe?!”, és hogy “nézz már magad elé, te majom!”, meg effélék. Asanisimasa: 2/10

A kártyavár összedől Stieg Larsson négysikerű, Millenium című regény- és film-trilógiájának befejező, utolsó része. A három rész szervesen összetartozik, lineárisan következnek egymásból, külön-külön csak töredékesen érthetőek. Mégis, A kártyavár összedől sokkal jobban passzol a második, A lány, aki a tűzzel játszott című részhez, e kettő nyugodtan felfogható egyetlen, igen hosszú játékfilmnek is, vagy egy tévésorozatnak, egybenézve. Persze, a rendező itt ugyanaz (Daniel Alfredson), ami alanyi jogon adhat valami stílusfolytonosságot a projectnek. Így, bevégezve a trilógiát, azonban egyértelműen látszik, hogy az első, Niels Arden Oplev által rendezett A tetovált lány egy igen jól sikerült felütés volt csupán, melynek a második része még viszonylag sikeresen tartotta fenn az első rész okozta feszültséget, illetve nézői várakozást, a befejező rész azonban már elég gyengén sikerült.

Optimális esetben, ha a regényeket olvasók egyfajta mozgóképes illusztrációként fogják fel a filmeket, valószínűleg nem tűnik fel semmi, hiszen a néző benne marad az első részben megteremtett univerzumban, és magával ragadja Lisbeth személyisége, igen nehéz sorsa. Ha azonban a regényeket nem olvastuk (mint ahogy én sem, hiszen a filmnek önállóan is meg kell állnia a lábán), akkor ez az utolsó rész már igen csak el lett nagyolva. Olyan ez, mint amikor valaki hozzáfog egy nagy ház építéséhez: az elején van kedv, pénz, erő és lelkesedés, sőt még a haverok is segítenek. Fejest ugrunk a munkába, napok alatt kész az alap, további napok alatt már a falak is állnak, majd pihenünk. A tető már csak hetek alatt készül el, a belső munkálatok pedig hónapokig húzódnak. Egyre többet számolgatjuk a pénzünk, egyre többet pihenünk, a haverok sem olyan lelkesek, sőt már el is maradoznak. A ház végül annyira kész, hogy be lehet költözni, de a terasz nincs leburkolva, vakolat csak az utca felől van feldobva, az egész project a végére elnyúlt, kifulladt, elerőtlenedett. Ez utolsó rész is ilyen elnagyolt lett, mintha Alfredson megijedt volna, túl nagy ívet húzott az első két rész, és a harmadik egy suta levágással köti össze a kettőt: az eredmény így viszont nem egy szép, tökéletes kör, hanem csak egy alaktalan krumpliforma lett. A kártyavár így valóban összedőlt, tulajdonképpen képletes, filmbéli értelmében is, de nekünk, nézők számára a mítosz és az élmény szempontjából is.

Alfredson kizökkentette Lisbeth történetét eredeti kerékvágásából (nem a sztorit elemzem, hanem csak a stílustörésre utalok) azzal, hogy ebben az utolsó részben a filmet valamiféle flippergolyóként belökte különböző filmzsánerek kliséi közé. Hagyományos, sőt, egy igen reális kémtörténetbe csöppenünk, néhány gonosz tekintetű, szuszogó, nyugdíjas könyvelő-külsejű öregúr közé, miközben Lisbeth hosszan gyógyulgatja magát a kórházban, a város szélén. Aztán ennek egyszer csak vége, és jön a következő, a tárgyalótermi dráma, egyre lassuló tempóban. Lisbeth története így nem ívet ír le, hanem lejtőt, mely meredeken kezd, de lankába fúl, végül belevész a semmibe. Finálé (katarzisról szó se essék!) helyett még egy jelenet, még egy jelenet, aztán még egy és még egy, legvégén pedig az, amelyiket már jóval elébb meg kellett volna oldani. Szegény Lisbethből pedig egy tök átlagos csaj lett. Holott nem az.

Remélem, a könyv-trilógia ennél jobb élményt okoz és csak a filmváltozata lett a végére így elkenve. Asanisimasa szerint a befejező rész: 5/10. Összességében a trilógia, elsősorban az első résznek köszönhetően: 7/10

Ez a Pál Adrienn című film olyan, mintha gyerekkorunk kedvenc Barátom, Boncáját felnőttkorunk kedvenc Aki Kaurismakija forgatta volna újra. Ráadásul még hosszabb is majd fél órával, mint kellene, ám mégis azt kell mondanom, hogy Kocsis Ágnes második nagyjátékfilmje is éltető, friss fuvallatként hat a honi filmgyártás dohos, romlott levegőjében. 

Kocsis Ágnes

A magyar filmrendezők legfiatalabb korosztályához tartozó Kocsis Ágnes először az ELTE bölcsészkarát végezte el, lengyel-esztétika-filmelmélet szakokon, közben ösztöndíjasként a krakkói Jagiello Egyetemen is tanult két szemesztert a filmfakultáson, majd egy évig a római Scuola Nazionale del Cinema ösztöndíjas hallgatója volt filmrendezés és forgatókönyvírás szakon. Ezután jött csak a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem, ahol 2005-ben diplomázott filmrendező szakon. Ennyiből is könnyen leszűrhető, hogy a rendezőnő milyen céltudatosan és eltökélten készült pályájára, és ennek érdekében mindent meg is tett. Veszélye ugyan van művészeti pályákon az ilyen „agyonoktatásnak”, hiszen a sokféle egyetem könnyen kiölheti az ember kreativitását, ha úgy alakul; egy szerencsétlen tanárválasztás, egy otromba módon elkaszált vizsgamunka könnyen maradandó károkat okozhat egy bimbózó művészi karrier kezdetén. Kocsis Ági esetében szerencsére minden jól alakult. Egyetemista korában készített kisfilmjei is szép sikereket arattak különböző fesztiválokon, első nagyjátékfilmje, a Friss levegő pedig már kifejezetten egy határozott művészi hangot képviselő belépő volt az európai filmművészetbe. A film eddig 80 fesztiválon 14 díjat nyert. Már ebben, az egyébként egyetemi vizsgafilmként készült alkotásban is tetten érhető az a Fillenz Ádám operatőrrel közösen megalkotott, művészi hatású, közhelyes tárgyak megszokott környezetükből kiragadásával, vagy éppen azokban való kiemelésével stilizáló, erős vizualitás, melynek üres, agórafób, de mégis szinte légmentes tereivel Kocsis, a társadalmi presztízs által lesajnált szakmát űző hőseinek monoton, embertelen környezetét, mint a történet egyik fő dramaturgiai szervezőelemet teremti meg.

Lesajnált hősök

Kocsis „hősei” legtöbbször harmincas éveikben járó nők. A Friss levegőben egy tisztaságmániás vécés néni történetét ismerhettük meg, aki egy kis ablakban ülve irányította a társadalom természetes anyagcseréjét, illetve annak anyagcseréjéből származó végtermék távozását: a férfiak jobbra, nők balra. A Pál Adrienn főszereplője, a rubensi alkatú, erősen molett Piroska az élet hasonló perifériáján él, egy kórház elfekvőjében dolgozik nővérként, azon az osztályon, ahol a remény már hullazsákban fekszik. Itt már csak a menthetetlen, magatehetetlen betegeket őrzik, a rövidesen bekövetkező könyörtelen halálig. Ebben a környezetben Piroska érzelmi intelligenciája a dolgok természetéből adódóan, de természetes önvédelmi reflexként is, szinte teljesen visszafejlődött. Egyedüli örömet számára csakis a bulimiás habzsolás jelenti: Piroska konkrétan szénhidrát-junkie, aki a Friss levegő vécés nénijéhez hasonlóan, a szinte embertelen munkája mellett, egyfajta érzelmi apokalipszisben él. A vécés nénitől lánya távolodik lassan elérhetetlen messzeségbe, Piroska életében pedig férjétől nem telik többre a mindennapos rutin-puszikon és a fogyókúra hasztalan sulykolásának pusztába kiáltott, üres szavain túl. Talán nem meglepő, hogy ebből az állapotból Piroska a távoli múltba, a gyerekkorába menekül vissza. Jellemző módon, életének kilátástalanságából kiutat jelentő egyedüli kapaszkodót mégsem ott találja meg…

Az elveszett Piroska nyomában

Rommá dőlt életét rezignált fásultsággal tudomásul vevő Piroska egy újonnan érkezett haldokló kórlapján találja meg a reménysugarat. Pál Adriennek hívják a beteget, ahogyan Piroska hajdani legjobb barátját is hívták, aki azonban nyomtalanul eltűnt későbbi életéből. Piroska felkerekedik, és elindul felkutatni a hajdani elválaszthatatlan, „legendás” barátnőjét. Profán módon kifordított prousti érzelmi nyomozás veszi kezdetét, ami furcsa, szomorkás melankóliájában leginkább Katkics Ilona generációk számára fontos érzelmi koordinátapontként meglévő Barátom, Bonca című tévéjátékát juttatja eszünkbe, melyben egy kisfiú keresi a Barátot. Piroska nyomozása során hajdani barátnőjéről, Pál Adriennről csak félinformációk, hallomások derülnek ki, ám ezekből arra következtethetünk, Piroskának már a gyermekkora is csak a képzeletében volt színes. A korpulens nővér (Gábor Éva adekvát megjelenítésében) lelki utazása során meglepő végcélhoz érkezik a film végére: ugyanoda, ahonnan elindult, picit mégis más, talán jobb érzelmi állapotba.

A film, immár megszokottan geometrikus, szinte skandináv látványvilágában, hangulatában, a jellemző történetben remekül érvényesül Kocsis groteszk iránt fogékony, néha egészen morbid humora, bár talán a vágóollót lehetett volna intenzívebben használni, hiszen a groteszk akkor hat igazán erősen, ha lendületesen van rövidre vágva. Nehéz eldönteni, hogy a rendező témaválasztása, történetmesélő hangneme, zenehasználata meddig egyéni, markáns stílus, és mettől allűr, modorosság. Én azt hiszem, Kocsis Ági még mindenben „innen” van… (bár Szécsi Pál-ügyben azért rezeg a léc.) Asanisimasa: 8/10

A koreai filmművészet, úgy tűnik, képtelen felülemelkedni a bosszú-tematika bűvkörén. A jelenlegi (egyik) fesztiválkedvenc, a Bedevilled is nagyjából olyan, mintha Shindo Kaneto klasszikus Kopár sziget című filmjének lírai realizmusát ötvöznénk Park Chan-wook Bosszú-trilógiájának, vagy nagyjából bármelyik, tetszés szerinti kortárs dél-koreai film motívumaival. Hae-wonnak, a szöuli tisztviselőnek egy szép napon elege lesz a nagyvárosi stresszes életformából, ám ezt ügyfelei tudomására is hozza, ezért főnökei kényszerszabadságra küldik, hogy pihenje ki magát. A nő gyerekkora kedves színhelyére utazik, egy kicsi szigetre, ahol régi barátnője, Bok-nam várja. Amikor Hae-won megérkezik a szigetre, kezdetben minden békésnek, idillinek tűnik, később azonban egyre szaporodnak a baljós jelek.

A film Yang Chul-soo rendezői bemutatkozása, azonban valamit talán jelez szakmai előélete a tőle várható kunsztokról, hiszen Kim Ki-duk asszisztense volt a The Coast Guardban, a Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavaszban, valamint a Szamaritánus lányban. Nos, cselekményszervezésben lényegesen tisztább és egyértelműbb utat kezd el járni, mint mestere, nem nagyon használ szimbólumokat, nála amit látunk, az az, ami. A sarló az sarló, a furulya, az furulya és a kalapács is kalapács, mint azt látni fogjuk (ha látni fogjuk…). Hae-wont, a kettes számú főszereplőjét tényleg csak néhány snittel mutatja be, és pik-pakk elküldi az ominózus szigetre, ami ugyan nem kopár, de lakói éppen olyan kétkezi parasztemberek, mint a fent említett japán filmben: a látszólag idilli sziget valójában kemény és megalkuvásoktól mentes életvitelt kíván meg, ahol a férfi az isten, az asszony pedig állat, aki ezt tudomásul is veszi, sőt ragaszkodik is ehhez, mint hagyományhoz. Kivéve Bok-namot, aki egy szem csehovi nővérként vágyódik a reményei és vágyai szerint csodás Szöulba. A hagyományok azonban ezt nem teszik számára lehetővé – így a szigetre toppanó Hae-wont sem fogadják a helybéliek szívesen. Yang Chul-soo majdnem dokumentarista eszközökkel ábrázolja a sziget belső világát, pontosan mutatja meg a sziget lakói között feszülő lelki és érzelmi energiavonalakat, és van gondja arra, hogy (legalábbis nagyjából) pszichológiailag, és ok-okozatilag is előkészítse a film végi hentesmunkát (talán nyilvánvaló, hogy nem puhapihe rózsaszín habos-babos bűbáj lesz a vége). Hogy aztán ez kinek mennyire fogja felforgatni a gyomrát, az teljesen egyénfüggő. Nyugati mozikhoz szokott szemnek az, amit Bok-nam végigvisz, egyértelmű túlzás, de szerintem a koreai gasztronómiát sem az Ó utcai koreai kifőzdében kell megtanulni, hanem odakint, az utcán, a különbség ég és föld. Az kint kapható igazi, helyi ízlés szerint készített kaják a legtöbb nyugati gyomornak ehetetlenek. Így van ez az itt látható vérfürdővel is. Túlzás innen, onnan meg… hát azt csak ők tudják, nekik hol van az ingerküszöbük. De a pontot a filmre az teszi fel, hogy mindez a gyerekkori barátság újraélésének és a női egyenjogúság elleni küzdelem jegyében zajlik. Az én öreg nyugati fejemnek ez már túl erős, túl erőltetett, és ráadásul nehezen tudom komolyan venni. Ha rendezői szándék szerint nem is kéne, akkor nincs baj, de azt hiszem, erről nincs szó. Így csak csodálkozom… (A kevesebb több lenne, és már efféle szentenciákat pedig meghagyom a nyugatiaknak.) Asanisimasa: 7/10