asanisimasa

Azt gondolom, hogy az eutanázia témakörében mindenkinek megvan a maga véleménye, így nekem is és ennek a filmnek is, e két utóbbi pedig nagyjából egyezik. Nem akarok a továbbiakban a szükségesnél több erkölcsi, etikai és jogi fejtegetésekkel foglalkozni, mert ez egy filmblog. Maradjunk hát a filmnél, amit jelen esetben Dr. Halál címmel mutatott be az HBO, és Dr Jack Kevorkian küzdelméről szól az ún. “kegyes halál” legalizálása érdekében. Maga a hírhedt doki több mint félszáz utolsó stádiumú gyógyíthatatlan beteg eltávozásában segédkezett, minden egyes alkalommal a beteg és hozzátartozói kifejezett és videón is rögzített személyes szabad akaratából, továbbá több, különböző specialitástól származó szakvélemény figyelembevételével, kizárólag a kilátástalan és elviselhetetlen szenvedéstől való, emberhez méltó megszabadulás érdekében. Azzal, hogy Barry Levinson rendező Kevorkian dokit tette meg filmjének hősévé, és minden jelenetet annak rendelt alá, minden dramaturgiai és filmnyelvi eszközt úgy alkalmazott, hogy azzal a doki mellett beszéljen, a film az orvosilag felügyelt eutanázia propagandafilmje lett. Nekem ezzel az égadta világon semmi bajom nincs, Kevorkian módszeres ceremóniájával a legmesszebbmenőkig egyetértek, s mivel ez a film a doktor életéből kiragadott fontos szakasznak a rajza, elfogulatlanságot felesleges rajta számon kérni. A Dr. Halál nem dokumentumfilm, bár tárgy- és tényszerűbb sokuknál, nem publicisztika és nem más zsurnalisztikai műfaj, így objektívnek sem muszáj lennie. Levinson és az HBO felvállalta magára Dr. Kevorkian megosztó, különc személyiségét, és az általa képviselt iszonyú horderejű ügyet – ezért tisztelet illeti.

A 134 perces filmben egy perc üresjárat nincs, hangulatában, a jól megválasztott kísérőzenékkel, valamint Kevorkian civil életéből vett vicces, vagy akár bájos jelenetekkel ügyesen idegenít el a téma komorságától, ám éppen így válik az még érzékletesebbé, hatásosabbá. Az utolsó, végzetes tárgyalótermi dráma pedig a műfaj legjobbjai közé tartozik. Al Pacino élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja Dr. Kevorkian szerepében, pedig azért odatette magát már úgy néhányszor, hogy az szinte beleégett a vászonba, illetve képernyőbe. Nemcsak a tárgyalótermi nagyjelenetben játszik óriásit, beszélni nagyon tud, ismerjük, hogy közben a néző is egyre mélyebbre süllyed a székben, ha Al Pacino beolvas az adott filmben valakinek. Ez alkalommal viszont olyan mélységben lényegült át Jack Kevorkianná, hogy többször elfelejtettem, hogy Al Pacinót látom, pedig láttam már ezerszer, majd’ az összes filmjében. Aztán kiváló az asszisztencia is ehhez az elképesztő alakításhoz: John Goodman, a maga grizzly-alkatával és ehhez méltó, masszív játékával mindenkinek biztos háttér, Susan Sarandon pedig Hollywood egyik legjobb színésznője, amiben megjelenik, ott nagy hiba nincs. Nagyon jó Brenda Vaccaro is, aki Kevorkian nővérét játssza – éttermi veszekedésük elementáris. Geoffrey Fiegernél pedig kevés szemétládább, karrieristább ügyvédet hordott a hátán a föld, legalábbis Danny Huston ezt el tudja hitetni velünk. Fontos és tisztességes film ez. Asanisimasa: 9/10

Danny Boyle mindent kihozott a szorult helyzetbe került extrém sziklamászó-biciklista valóban megtörtént sztorijából, ezért mindenképpen dicséret illeti; maga a film viszont, ha nem is 127, de bő másfél órányi, embert próbáló feladat. Ha nem is annyira, mint amit gyakorlatilag egyetlen szereplője, Aron Ralston átélt.

Hogy Boyle jó rendező, azt tudtuk eddig is, ízlésével vannak gondok, hajlamos erős túlzásokba esni, ami eléggé ragacsos giccseket (a Napfényre gondolok) is eredményez olykor, itt azonban elengedhette magát: Ralston tényleg olyan dolgot vitt végbe, amit nem lehet száraz, visszafogott modorban elmesélni. Az emberi lét olyan fokára jutott, amire csak igen kevesen, s hogy mire képes az életösztön, bizonyság rá az, hogy tavaly gyermeke is született. A mély sziklahasadékba csúszott hegymászó túlélésért folytatott, igencsak reménytelen harcának megjelenítése filmes szempontból igen nehéz. Szűk a hely, kevés a fény, s mindössze egyetlen szereplő játszik, gyakorlatilag az egész filmben. (Persze, egy koporsóban való élve eltemetkezéshez képest ez is semmi.) Boyle mégis megoldja a problémát, nem spoilerezek, így csak annyi, hogy különböző filmnyelvi eszközökkel és egy jó színésszel: James Francoval. A végén aztán ömlik a fény, padlógáz-himnusz, fotómontázs. Elszállunk, a filmmel és szereplőjével együtt, mint az a bizonyos győzelmi zászló, de hát túléltük. Ő 127, mi csupán másfél órát, de mindannyiunknak van oka az örömre.

A 127 óra amúgy egy bravúrosan fényképezett, iszonyúan klausztrofób, feszült film, bőven adagolt filmes és narratív hatást fokozó elemekkel. Kalandtúrázóknak, extrém sportolóknak és rajongóiknak kötelező, kultfilm-gyanús alkotás, de “mezei” nézőknek is nézhető és élvezhető lehet, ha kellően erős idegekkel rendelkeznek. Asanisimasa: 7/10

Még ott piheg Natalie Portman megérdemelt Oscar-díjával a titkon azért többre vágyó Fekete hattyú a mozivászon végtelen taván, így tán érdemes feleleveníteni egy nem is oly régi, ám hasonlóan balett-témájú, és hasonlóan díjesőre jelölt filmet, a Billy Elliotot. Stephen Daldry első filmje ez az eddigi három közül, talán a legjobb is, bár a másik kettőért jelölték Legjobb Rendezőnek. Hahaha, perszehogy, hiszen erre emlékeztek! 😉

Tehát a film balett-témájú, de nem úgy, mint Aronofsky filmje, nem egy társulat belső életébe kukucskál bele, és nem egy főszerepre készülő balerina tudati hullámain szörföl, hanem -amúgy jó angolosan- társadalmi kontextusba próbálja helyzeni ezt az izét, amit balettnek hívnak. Billy valahol az északkelet-angliai Durham egyik bányászközösségébe született, ahol minden férfi (apa és báty) bányász, anya már elment, a nagyi pedig súlyosan elagyérelmeszesedéses. Apa Billyt természetesen boxra járatja, hogy legyen belőle férfi, azonban a srác lopva a szomszédban pipiskedő balettezők felé kacsingat – sokkal jobban érdekli a tánc, mint az ökölvívás. Kap is egy óriási sallert, miközben edzés közben a tüllszoknyákat bámulja. A balettoktató nő azonban észreveszi Billy érdekélődését a balett iránt, és kiderül az is, hogy a srác istenáldotta tehetség. Tadada, tadada, tadada, a továbbiakban arról szól a film, hogy lesz-e balett-táncos Billyből, vagy sem, és el tudja ezt fogadni az alapvetően munkás- és bányásztradíciókat követő család, vagy sem.

Daldry elkövetkező életpályájába beletekintve azért erősen sejthető, hogy okoz majd film némi papírzsebkendő-gyűrögetést, meg szipogást, de itt azért szép egyensúlyban van még minden. Billy karrier-története végig körül van bástyázva a való (angol) világ társadalmi toposzaival, a kizsákmányolásuk ellen sztrájkokkal tüntető munkásság problémáival, tipikus konfliktusaival, a munkások ellen brutálisan fellépő rendőrséggel, a sztrájktörőkkel, az itt (is) általános alkoholizmussal, az erős homofóbiával és nacionalizmussal, szűklátókörűséggel és műveletlenséggel. A valóság itt megmutatott erős hatású jelenetei igazzá és hitelessé teszik Billy sorsát is. Kiváló színészi teljesítmények vannak még Daldry segítségére, fura, de elragadó figura a Billyt alakító Jamie Bell, de hiteles Gary Lewis hagyományokat mélyen tisztelő, önérzetes, de fiával kapcsolatosan tanácstalan apa-figurája és Julie Walters smirgli-modorú, láncdohányos balett-tanár alakítása is. Tetszett. Asanisimasa: 8/10

Jó sokáig halogattam az új Tarantino-mozi tesztelését, aminek megvan az az előnye, miszerint nem kell mérföldes posztban feltalálni a spanyolviaszkot/megmondani az überelhetetlen tutiságot a rendezőről és a filmről, így most lelazulva, minden szakmai jellegű kényszeres rángástól mentesen élvezhettem végig a Becstelen Brigantyk kalandjait a nácik országában. Úgy vagyok én ezzel, mint Pelikán gátőr a nyilasokkal, szeretem elnézegetni, ha a nácik vannak a szopóágon, olyankor kiderül az ég, melegen mosolyog a napocska, zöldellnek a mezők és pillangó száll be a szobába körülnézni. Még akkor is, ha történetesen a valóságban nem így van, zörögnek a mínuszok, és töltik a Molotov-koktélokatosztják a parlamenti helyeket a gonoszok. A késői találkozásnak viszont van hátránya is, például az, hogy bármennyire kerültem, belefutottam spoilerekbe, illetve értő és értetlen véleményekbe, így kicsit olyan ez a laza egymásra mosolygásunk Quentin Tarantinóval, mint egy randevú a nyugdíjas otthonban. Jóleső, békés érzés, de nem kapunk infarktust a túlzott izgalomtól, tudjuk jól, milyen fordulatok jönnek, s mi végre ez az egész, minden megvan már többször a vincseszteren.

Ettől függetlenül tök jó film ez, szórakoztató és még olykor meglepő is. Tarantino a kommersz film főpapja, aki ez alkalommal a warploitation (ha van ilyen egyáltalán, mondjuk azt: erős kifejezésekkel és explicit látványelemekkel operáló, elsősorban második világháborús kalandfilm) műfajának szenteli a misét. Kalandfilm, full fikció, balgaság rajta bármiféle részletekbe menő történelmi hitelt számon kérni, ha esetleg ez mégsem lenne egyértelmű, tessenek csak belegondolni a fináléba, kik vesztek ott oda a filmben…

Tarantino még mindig zseniálisan szerkeszt jeleneteket, e filmben is van néhány zseniális szekvencia, pl. rögtön a nyitó, vagy a ‘Zsidó Medve’-jelenet. A Bridget von Hammersmack-féle pincés jelenete pedig akár színpadon is megállná a helyét, olyan sűrű, szuszpenzes és olyat robban a végén. Ilyeneket séróból, sorozatban ma, a globális filmben csak Tarantino tud. A hosszasan locsogó, hajtűkanyarokban témát váltó, hátulról szemközt találó párbeszédeket pedig már gyakorlatilag is tarantinói dialógnak hívja mindenki, aki filmekkel foglalkozik bármily szinten.

Parádés a színészválasztás (de a vezetésük is!), egyetlen sztár van, Brad Pitt, (na jó, Til Schweiger is, csak ő német) aki önmaga paródiájaként a helyén van. Persze, Christoph Waltzot emlegeti mindenki, joggal, hiszen látványos, amit művel a hiperintelligens, náci zsidóvadász szerepében, de mellette a legkisebb szerepben is remekel mindenki.

Fogalmam sincs, a nagyközönségnek mit mond Georg Wilhelm Pabst, vagy Leni Riefenstahl neve, akikre folyamatosan hivatkoznak a film szereplői, a film – jó kis poszt-posztmodern effektusként – telistele van film történeti utalásokkal, sőt idézetekkel, egy művelt filmbuzinak így akár ezek feltalálásai is megadják a kellő szórakozást, talán nem véletlenül, hiszen Tarantino maga is egy felkent filmbuzi.

A Becstelen Brigantyk témájához mérten egy kifejezetten könnyed, szórakoztató kalandfilm (jellemző módon, ugyanúgy tapsolták meg Berlinben és a tel avivi bemutatón is), mely azonban hosszasan felvezetett, speciálisan tarantinós poénjaival, valamint filmtörténeti utalásaival elsősorban a műveltebb közönség érdeklődésére számíthat (feltéve, ha azok levetkezik a finnyás sznobizmus páncélját). Nem éri el a Ponyvaregény színvonalát -ritkán ugrik az ember 20 métert magasba…-, de a szétfolyó Kill Billnél lényegesen összeszedettebb mozi ez, ami azért adhat okot reménykedésre a továbbiakat illetően. Asanisimasa-index: 8/10. (2010.01.14)

Újranézve nagyjából áll minden, mint picit több mint egy évvel ezelőtt gondoltam, kivéve, hogy másodjára, amikor a poénok már régen eldurrantak, a megérdemelt díjak leestek és a hype is elült, annyira nem állt már össze nekem ez az egész. Sőt! Most úgy tűnik, Tarantino igencsak összecsapta ezt a filmet. Volt három-négy konkrét jelenet-ötlete a második világháborús-topikhoz (az első jelenet, Dreyfussék meggyilkolása, a “Medve zsidó” megjelenése, a pincekocsma asztal alatti mexikói standoffja, Landa és Shoshanna süti-jelenete, esetleg még az égő vásznú mozi), de a többit bizony hozzáblöffölte a maestro. Ezek a jelenetek úgy lógnak ki a filmből, vagy inkább a film többi jelenete úgy van ezekhez a zseniálisan megfeszített jelenetekhez hozzáragasztva, mintha Tarantino ezeket már odaadta volna a villanyszerelőnek, hogy tixózd már össze ezeket lécci-lécci, mert ezeket már úgy unom. Kifejezetten zavart néha, főleg a film végkifejletében a zeneválasztás. Értem én, hogy grindhouse, meg elidegenítés, de szerintem tévedés. Elsőre még nyilván átlendített ezeken a kíváncsiság, és Tarantino tagadhatatlan zsenialitása, de most másodjára erősen döcögősen néztem csak végig. Szóval, nem vagyok annyira lelkes, egyáltalán nem olyan akárhányszor megnézhetős darab, mint pl. a Ponyvaregény, vagy az annál gyengébb, de ennél sokkal jobb Jackie Brown. Asanisimasa: 6/10