asanisimasa

Majid Barzegar a ma Iránjáról, illetve annak felső tízezrének hétköznapjairól mutat nekünk képet, aztán nagyjából ennyi is az összes pozitívum, amit el lehet mondani filmjéről. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy Iránban kizárólag leplekbe bújt vallási fanatikusok osonnak a néptelen utcákon, a minaretekből vészjósló hangon parancsolják imára a népet az imámok, ezzel szemben, e filmből az tűnik ki, hogy a globalizáció már oda is beférkőzött, így viszont egyre kevesebb a hogyismondjamcsak, érdekesség… Egy unalmában veszélyes balhéba kerülő, elkényeztetett tinédzser közhelyes történetét ismerjük meg a filmből, közhelyes tanulsággal, ám eközben mi nézők legalább annyira unjuk a fiú történetét, mint amennyire ő a saját életét. Vissza a régi iráni filmek meséit, vissza a kristálytiszta hegyi patak csörgedezését, vissza az igaz emberi történeteket! Ez a modern városi történet nagyon nem jött be. (Legalábbis, így nem jön be…) Asanisimasa: 2/10 (Titanic link)

A dán Janus Metz Pedersen elég veszélyes vállalkozásba fogott, melynek eredménye ez a film. Fiatal dán katonákat kísért el egy kis afganisztáni kalandtúrára, melyre ők is kötelezettek, NATO-tagként. Az volt a terve, hogy az első vonalakból tudósít arról, hogyan veszik az alig serdült dán vitézek az akadályokat, így mutatva meg a háború borzalmait, igazságtalanságait és embert próbáló viszontagságait. Ez sikerült, arról viszont nem tehet, hogy ezt már előtte megmutatták már igen sokan, igen sok filmben, fikciósan és dokumentarista módon, a katonák hétköznapi életéről pedig egy olyan katonaviselt vén tengeri hürübürünek, mint én is vagyok, nem nagyon tud újat mondani. Ja, a háború az borzalmas dolog. Ez a film pedig unalmas. Asanisimasa: 3/10 (Titanic link)

Az ír Conor Horgan filmje végül is kitűnően passzol az utóbbi évek poszt-apokaliptikus filmjei (Az út és effélék) sorába, bár legjobban talán mégis úgy tudnám jellemezni, hogy Torinói ló light. Minden megvan e filmben, ami Tarr Béla remekében, csak minden bővebben, locsogósabban, hígabban és főleg, pozitív végkicsengéssel. Ez utóbbi, bár tagadhatatlanul üdvös dolog, azonban milyen világvége-hangulat az már, ami azt sugallja, hogy vége van mindennek, de azért van remény?! A film 9/10-ében szép egyenletes tempóban rohad szét a civilizáció, hőseink, két, tulajdonképpen szimpatikus fiatal pár, valamint a szomszéd, egy idősebb, alkoholista ex-hippi, a világtól távoli, tóparti faházkolóniában viszonylag elvannak: a kamra tele, s bár villany, így hírek sincsenek, a telefon nem működik, tulajdonképpen azt az életet élhetik, amelyre a városi értelmiség vágy a természet lágy ölén. Ahogy fogynak azonban a készletek, s a kinti világ is egyre durvul, egyre jobban semmivé foszlanak a civilizált emberi normák, és az erősebb kutya baszik-elve visz mindent, abban a variációban, hogy akinek fegyvere van, az a főnök. Főszereplőink, lévén fiatal városi értelmiségiek, nincs – a kamra tartalma így a vártnál gyorsabban fogy. Természetesen, ahogy szűkülnek életlehetőségeik, úgy borul ki egyre több bili, ahogyan annak már lenniük kell. Horgan kevés szereplővel, néhány, esztétikusan fényképezett helyszínen vezényli le történetét, amely minden drámaisága ellenére mégis inkább melankolikus elmélkedés, mint megrázó és/vagy ébresztő felkiáltójel. Igazán fontos dolgokról nem beszél, mindössze az utolsó cigin, egy kóbor áram által pillanatra életre kelő hifin megszólaló zene élményén kesereg, azonban az olyan jelenetekkel, mint az állítólag éhező szereplők villájuk hegyével turkálják a minimális mennyiségű rizst, hiteltelenné teszi a filmet. Mondhatnám, hogy ezek nem láttak még valóban éhező embert… Persze, így nem csoda, hogy Horgan lát kiutat a kiúttalanságból. A film ezért viszont csak langyoska. Asanisimasa: 5/10 (Titanic link)

Ez a film szerintem rendben van. Sűrű, szinte balladaian szikár és még az amerikai filmekben igen alaposan körüljárt háború utáni trauma problematikáját is képes gyarapítani új aspektusokkal. Ne akadjunk most fenn azon, hogy Ryan Redford filmjei kanadai illetőségű, alapvetően azért ugyanarról a kultúrkörről és ugyanazokról a háborús bevetésekről van szó. A címszereplő hét évvel a számára majdnem halálos bevetés után felkerekedik, hogy megkeresse katonatársát, aki annak idején megmentette életét. Az illető azonban már régen békés családi életet él, miközben Sherman képtelen feldolgozni a háború okozta traumát. A találkozás a kezdeti kedélyes sörözésből egyre inkább konfliktusok sorozatává válik, amely törvényszerűen fullad végül tragédiába. Redford kitűnő dramaturgiai érzékkel csavarja bele filmjét a megdöbbentő és elgondolkoztató tanulságokkal terhes végkifejletbe, készségszinten sűrít és kelt thrilleri feszültséget, valamint remekül vezeti színészeit. Elsősorban persze a Shermant alakító, hátborzongató tekintetű Garrett Dillahuntot, aki színészileg igen komoly teljesítményt nyújt. A háborús veteránok lelki nyomorának érzékletes megmutatása mellett jut idő és alkalom a (kanadai) vidéki élet ingerszegény és sablonos mindennapjainak kritikájára is ebben a szépen fényképezett filmben. Asanisimasa: 8/10 (Titanic honlap)