Minek kell még mindig a Második Világháborút ragozni, mondják egyesek cinikusan, foglalkozzunk inkább a jövővel, hiszen az már elkezdődött. Mások azt vallják, azért kell időről időre felidézni az emberiség (eddigi) legnagyobb katasztrófájának rendkívül összetett problematikáját, hogy ne legyen több ilyen. Tanulni márpedig csak a múltból lehet, mivel a jövő még nem történt meg. Ami most van, az a jelen, épp elég a fejünket kapkodni, mi is történik velünk tulajdonképpen. Egy háború szélsőséges körülményei szélsőséges emberi viselkedéseket idéznek elő, amelyek megértése talán mindennél fontosabb, hiszen saját magunkat tanítjuk így a jelen túlélésére, a jövő megélésére.

Hasonlóképpen gondolkodhatott a Hart háborúja című film alkotógárdája is, mert egy nem egészen szokványos háborús történetet készítettek. Ez alkalommal nem a vér zivatarában győzedelmeskedő katona hősiességének látványos és lelkesítő eposzát láthatjuk. Hart hadnagy háborúját dicstelen körülmények között vívja, hiszen hadifogoly, tehát az ellenség, ráadásul a náci német hadsereg által legyőzött, vesztes, ami a ma, de a múlt Amerikájában is negatív állapot.

A film alapjául John Katzenbach apja háborús élményeiből íródott, hasonló című könyve szolgált. 1944-ben az Ardennekben a németek utolsó jelentős győzelmüket aratták. Sok ezer szövetséges katona került a nácik fogolytáboraiba, ahol az addig megszokottaktól eltérően embertelen körülmények közé kerültek. A silány ellátás, a fűtetlen barakkok, a különböző nemzetiségek, rangok és beosztások szeparálatlansága azért nem volt mérhető a zsidó haláltáborok borzalmaihoz, de a jobb sorshoz szokott nyugati katonákat így is eléggé megviselte. A barakkokon belül dúl az erőszak, a rasszizmus, a seft, a német őrök pedig nem szívesen avatkoznak be. Ilyen lágerbe érkezik Hart hadnagy (Colin Farrell), akiről kiderül, a németek vallatását nem bírva titkokat árult el, ezért rögtön kivívja a rangidős, amolyan igazi katona, McNamara ezredes (Bruce Willis) ellenszenvét. Amikor pedig a rasszista megjegyzésektől szenvedő fekete pilóták pártjára ál, és a fő seftes Bedford őrmester (Cole Hauser) üzelmeit is leleplezi, az egész tábor ellene fordul. Amikor Bedfordot titokzatos körülmények között meggyilkolják, az egyik feketét, Scott hadnagyot (Terrence Howard) vádolják a tett elkövetésével. Visser, az ördögi táborparancsnok (Marcel Iures) belemegy a “hagyományos” hadbírósági eljárás lefolytatásába, Scott védője Hart lesz, a bíró pedig McNamara. Hart az igazságot akarja, míg McNamarát más célok vezérlik…

A film szerkezetileg tulajdonképpen hagyományos tárgyalótermi dráma, ami különlegessé teszi, az egyrészt a helyszín és a kor sajátosságaiból, másrészt a hagyományos katonai etikából, a becsület, a bajtársiasság, az önfeláldozás erkölcséből fakad. Árnyalt és nem egyértelmű jellemek csatáznak egymással. Hart katonaként bukik, hiszen áruló, mégis a gyenge oldalára áll, az igazságos, becsületes McNamarának van rossz oldala, Visser cinikus és kegyetlen, de bujkál benne valami abból az ellenfél iránti régimódi tiszteletből, ami szintén a jó katonai erények közé tartozik. A bonyolult szerepekhez méltóak a színészi alakítások is, Willisről eddig is tudtuk, ha nem lő, akkor alakít, Farrellről most megtudtuk, hogy kiváló, az igazi viszont a román Iures Visser ezredese. Nagyon nagy alakítás, még ha mellékszerep is. Hiteles az a rideg-hideg kék, szürke, fekete, ahogyan Alar Kivilo a lágert mutatja, Gregory Hoblit kissé lassúdad történetvezetése is helyénvalónak tűnik, mivel komoly dolgokról nem illik kapkodva beszélni. Azt a patetikus finálét pedig a témára való tekintettel nézzük el. Vagy meg.