A rézágyút öntő Gábor Áron is gábor-cigány volt, tartja a fáma, elsősorban persze, maguk közt, a gábor-cigányok között. Ebből annyi a biztosan igaz, hogy a gáborok már ősidők óta fémművességgel keresik a kenyerüket, becsületes mesterei a fémnek, réznek, ónnak, néha még az ezüstnek is. Ha nem a bádogot kopácsolják valahol, akkor késekkel, cipőkkel vásároznak, ennek művészetét állítólag a zsidó kereskedőktől tanulták, akiktől a gábor férfiak fő ismertetője, a széles karimájú kalap is származik. A legtöbb gábor ember hatalmas bajuszt, néhány zsidós pajeszt, valamint ruhaként ezüstgombos lajbit, fekete zakót, bőrcipőt, valamint ezüst zsebórát is viselnek. “Vendégszerető, barátságos, közlékeny, az ország és a világ dolgairól jól informált emberek benyomását keltik” – írja róluk egy tanulmányában Vass István. Nekem, etnográfiában járatlan filmes újságírónak olyannak tűnnek, mint zsidók között a hászidok, muszlimok között a szufik, remélem nem bántok meg ezzel senkit se. Vagy maradjunk annyiban, hogy mások, mint a többi hasonszőrűek, és e másság meg- és fenntartására gondosan ügyelnek is.

Gábor Lali gábor-cigány, a sűrűjéből, ám legjobb barátja, Boros Lóri egy gádzsó, vagyis magyar ember. Kettejük multi- és interkulturális csetlését-botlását rögzítette filmmé Lakatos Róbert, a Bahrtalo! című fikciós dokumentumfilmben. A cím a gáborok nyelvén Jó szerencsét! jelent, ezt használják köszönésképpen is, mint a bányászok. Szerencsét próbálni kerekedik fel Lali is a film elején, Lóri cimborájával Bécsbe utaznak egy ócska kölcsönbusszal, hogy megcsinálják a tuti bizniszt. Kalandjaikat Lakatos már néhány évvel korábban megörökítette egy osztrák koprodukcióban készült dokumentumfilmben, ennek egyfajta tovább gondolásaként született meg e film.

Lali és Lóri, nevezhetjük őket nyugodtan modern, közép-európai Zoronak és Hurunak is, a köpcös, joviális Lali és az ösztövér, sopánkodó Lóri, menni világgá. Nem az élet császárai ők, de tervekben és lelkesedésben nincs hiány. Az előzmény, egyben e film első fejezete egy furcsa műfaji öszvér: szituációs dokumentumfilm. Ez nagyjából azt takarja, hogy a szereplők hús-vér valójukban szerepelnek, azt teszik, amit filmforgatástól függetlenül is tennének, azonban a filmet rendező Lakatos picit “belenyúlva” a valóságba (megpiszkálja a kölcsönkocsit, stb…), mintegy helyzetbe hozza őket. Ettől kezdve azonban szabad a pálya, a film veszi, hogy oldják meg a helyzetet Laliék. A Bahrtalo! további része azonban már megírt forgatókönyv alapján készült, valódi játékfilmként. Az már más kérdés, hogy a sors (a szerencse?) úgy hozta, forgatás során változtatni, improvizálni kellett a történeten. A lényeg műfaji részén ez azonban nem változtat, nevezzük dokumentarista elemekkel átszőtt vígjátéknak, fikciós dokumentumkabarénak, neorealista komédiának, mind helyénvaló. Volt már ilyen a magyar filmtörténetben, itt is talán az ideje feleleveníteni a sikeres hagyományokat.

Ne várjuk a filmtől a kereskedelmi televíziók megszokott cirkuszi luxusroma valóságsóját, itt nincs műbalhé, álperpatvar és gondosan szervezett káoszturné Jamaicába, de ne várjunk “Borat Ali G” Cohen-féle provokatív áldokumentumot se. Lakatos Róbert filmje egyszerre vérbő komédia a talpraesettségével, életrevalóságával mindent túlélő kisemberről, Tamási Áront idéző mese a minden hájjal megkent, rafinált erdélyi emberekről, dokumentarista road-movie és példabeszéd arról, hogy kultúrák közti szakadékok közel sem olyan mélyek, partjaik nincsenek annyira távol, hogy azt ne lehetne megfelelő kommunikációval áthidalni. Lali és Lóri nem vesznek el a fensőbbséges, úrias és hűvös Bécsben, otthon Erdélyben és a forró, nyüzsgő Egyiptomban. Mindössze néhány szavas nyelvtudással, de nyitottsággal, humánummal, odafigyeléssel szót értenek osztrákokkal, arabokkal, magyarokkal és főleg: egymással. Jó szívvel ajánlom a figyelmükbe e filmet, és az előzetes produceri ígéret szerinti folytatásait is mindannyiunk örömére és okulására.