Alapvetően a poszt-0911 filmek sorába lehet sorolni Chris Gorak no-budget filmjét, mely egy közelebbről nem ismert, pusztító terrortámadás következményeit modellezi, s melynek főszereplője Otthon, biztonságban hiszi magát. Közelebbről, mintha a Cloverfield kettőt néznénk, bár nem egyes szám első személyben látjuk a történéseket, de hasonló a koncepció: egy nem túlzottan részletezett katasztrófa, oldalnézetből. Bombák robbannak Los Angelesben, ám senki nem tud semmit, a hatóságok sem állnak a helyzet magaslatán, az internet és a tévéadások szünetelnek, csupán a rádió ontja az olykor egymásnak is ellent mondó információkat. A lakosság pánikban. Közben kiderül, ún. “piszkos” bombák robbantak, melynek következtében veszélyes vírus terjed a levegőben – Los Angeles belvárosát, ahol a bombák robbantak, hermetikusan lezárják. A film főhőse – egy állástalan zenész – nemrég indította útnak feleségét, aki a belvárosban dolgozik, s mivel nem veszi fel a telefont, a pasi is ideges lesz. Autóba vágja magát, és a nő után ered, ám közben látja a karantént. A rádió is ezt szajkózza, aki nincs a robbanások körzetében, az maradjon otthon, szigetelje le a lakását, amennyire tudja, és maradjon otthon. A felszólítást gázmaszkos, fegyveres katonai járőrök nyomatékosítják.

A film első fele, talán két harmada baromi erős drámai szituációt vet fel és valósít is meg. Annyira jó az ötlet, hogy még akár színpadon is megállná a helyét. Adott egy zilált idegrendszerű pasas, aki több rétegben el van választva a külvilágtól. Kinn zajlanak a dolgok, amikről csupán félinformációi vannak, felesége pedig kinn van. Ráadásul, még le is kell szigetelnie belülről, légmentesen a lakást. Internet, TV nuku, telefonvonalak túlterheltek. A légkör a szó szerint és pszichikai értelemben is egyre fojtogatóbb. Még akkor is fennmarad, sőt még tán sűrűbbé is válik az őrjítő atmoszféra, amikor valahonnan a semmiből felbukkan a feleség, igaz taknya-nyála egybefolyik, ő már beteg. A pasi benn, a látszólagos biztonságban, a feleség kinn, köztük a házilag húzott folpack-karantén húz áthatolhatatlan határt. Aztán egyszer csak elkezd szökni a feszültség, a suspence eltűnik. Felesleges és elvarratlan mellékszálak tűnnek fel és lebegnek el. A kitűnő és kezdetben jól megcsinált ötletnek nincs igazi csattanója, nem tud a poén robbanni. Ami van, az izzadságszagú, erőltetett megoldás, amivel kapcsolatban ráadásul logikai aggályok is felmerülnek (Mutálódott vírus? Egy mobiltelefontól? Miért éppen attól, miért éppen ott? Stb.). A dialógok kezdetben feszültségtől telítettek, kapkodóak, olyanok, amilyennek egy ilyen szituációban lenniük kell, azonban a végére kiüresednek, idegesítő önismételgetésbe fulladnak, így ugyan összhangban vannak a végkifejlettel, de mivel az rossz, ez sem lehet jó megoldás. Mary McCormack úgy akad ki, mint a kertajtó, amikor férje nem akarja beengedni, hiteles alakítást nyújt a feleség szerepében, Rory Cochrane – a lúzer férj –  azonban csak üggyel-bajjal, félsikerrel tudja a nézőt maga mellé állítani, játéka súlytalan és hiteltelen. Az Otthon biztonságban tehát egy baromi jó ötlet, félig ügyesen kidolgozva, aztán a végére slendrián módon összecsapva. Kár érte, az asanisimasa így csak 6/10-re tudja értékelni.