Az azonos című tévésorozat alapján készült francia akció-kalandfilmre (Largo Winch – Az örökös) sok szót nem érdemes vesztegetni, eminens, korrekt munka, amolyan “jótanuló felelet”. Minden benne van, ami kell, pontosan fel van mondva a lecke, de semmi plusz. Nem rosszabb, nem jobb a műfaj más, hasonló jellegű példáitól (kb. a James Bondoktól a Mission Impossibléken át Bourne-filmekig), ami különbség esetleg látszik köztük, az csupán a belefeccölt pénz mennyiségét mutatja, több pénz, több tűzijáték, összetört luxuskocsi, stb. A Jerome Salle által dirigált stáb a rendelkezésére álló pénzből és történetből kihozta a maximumot, ráadásul valódi világsztárok (értsd: húzónevek) nélkül, a Largo Winch így úgy teljesít, mint egy klasszikus hollywoodi akció-kalandfilm, ritmusában, a műfaji panelek sorjázásában, a várt és elvárt fordulatokban és a vicces benyögésekben egyaránt. A címszereplő hős szimpatikus, tudunk drukkolni neki, azt gondolom, senki nem várja, hogy a cím- és főszereplő a film közepén meghaljon, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy aki kezdetben szimpi, az tuti biztosan rosszarcú lesz, és fordítva, efféle filmeknél ez mindig így szokott lenni – a kritikus sablont és klisét kiállt, ha így van, stílustörést, széteső cselekményszervezést és hasonló lila baromságokat, ha nincs így. Én igazán csak egy dolgot kifogásolnék e filmben: lehetett volna valami markánsabb európai szál, mert az itt látott délszláv cucc elég közhelyes, de főleg vérszegény. Milyen horvát név az, hogy Winch? Akkor már legalább Vinic… (Olyasmi viccekre gondolok, mint az Ötödik elem Meki-logóba szálló taxija, pl.) Amúgy szórakoztató volt, asanisimasa szerint, 6/10.