Mondhatnánk e film címét ‘dakoták’-nak is, de nyilván Korzikán Apacsoknak hívják azokat, akiket nálunk dakotáknak. Még véletlenül se gondoljon bárki az észak-amerikai indiánok törzsi sokféleségére, ezen a csúfnéven azokat a nem többségi, bevándorló nemzetiségeket értjük, akik a hajdani/mai francia gyarmati birodalomból érkeztek francia földre dolgozni, élni, lakni. Értelemszerűen, nálunk a romákat becézik így kulturálisan kevésbé érzékeny honfitársaink. Thierry di Peretti konzervatív 4:3-ba komponált, erősen dokumentarista hatásokat mutató filmje Korzikán élő és dolgozó marokkóiak és algériaiak, valamint az ugyanitt nyaraló gazdag franciák közötti konfliktusokat dolgozza fel egy -vélhetően a valóságban is megtörtént- tragikus balhé feldolgozásával. A képlet egyszerű. Az arab (aki már franciául beszél és franciának tartja magát) építkezéseken dolgozik, vagy éppen a franciák luxusnyaralóit tartja karban, kertészkedik, medencét takarít, ilyenek. Egy nap Aziz és haverjai egy diszkóban átmulatott este után felmennek az egyik ilyen villába, ahol Aziz és apja takarít, s mivel még nincsenek itt a tulajok, kihasználják az alkalmat, hogy bulizzanak egyet a medence partján. Persze, eltűnik egy s más (ami -legyünk őszinték- bármelyik tinik által rendezett házibuliban megtörténhet, fajtól, vallástól, nemzetiségtől függetlenül), egy ócska hifi, valamint egy díszes puska. Amint a francia tulajék megjönnek, egyből Azizékat gyanúsítják, a puska azonban nincs meg…

Teljesen hétköznapi történet, mely tényleg bárhol megtörténhet a világban, ahol különbség van a szegények és a gazdagabbak életstílusa között – azonban egy ilyen pitiáner eset tökéletesen alkalmas arra, hogy szélsőséges indulatokat váltson ki. Di Peretti filmjében az elkövető “apacsok” szempontjából szemléljük az eseményeket, a másik oldal csak úgy jelenik meg, ahogyan ők látják, szekond plánban, öt lépés távolságból. Megismerjük vágyaikat, álmaikat, melyek nem nagy dolgok, de számukra mégis elérhetetlenek, miközben a franciák gondtalanul henyélnek. Frusztráltak, szoronganak, jövőtlenek. Fájdalmasan pontos látlelet a film, melyben az elkövetők lényegesen nagyobb súlyt tulajdonítanak a tettüknek, mint azok, akiket megloptak, és éppen ez a túlhajtott pánik okozza Aziz bukását. A film utolsó jelenete üt a legnagyobbat, az a közöny, az a nemtörődömség és az a felsőbbrendű nihil, amely úgy siklik át a tragikus eseményeken, mintha ezek a filmbéli “apacsok” nem is éltek volna. Ennél a hűvös, cinikus “leszarom” gesztusnál embertelenebbet nem tudok elképzelni.

A film amúgy néha üresjáratban döcög, meg-megtorpan, a szereplők, bár hitelesek, nem elég átütő jelenségek a vásznon – de a lényeg azért átjön. Asanisimasa: 7/10