Skandináviából mindig is érdekes filmek jöttek, tehát úgy tűnik, a gazdasági jólét nem feltétlenül válik a kreativitás hátrányára. Miközben az északi filmek jól teljesítenek a hagyományos műfaji filmek terén is, kifejezetten izgalmas kísérletek is születnek arrafelé. Idén már a harmadik ilyen jellegű északi filmmel találkozok a Titanicon: a svéd Anna Odell a valóság és a valóság reprodukciója közötti viszony vizsgálta Az osztálytalálkozóban, az izlandi Benedikt Erlingsson a líra, a fikció, a humor és a dokumentumfilm pároztatásán fáradozott sikerrel a Lovak és emberekben, most meg a norvég Eskil Vogt az érzékeinkkel és az érzületekkel űz gonosz játékot Vakon című filmjében/vel.

Vogt ötletének lényege, hogy azt veszi alapul, ahogyan egy nem látó ember érzékeli a világot: elsősorban hangokból és tapintásból (bár ennek átadása egy mozifilmen nem lehetséges, de azért érzékeltetni próbálja ennek behatároltságát és tragikomikumát ), valamint olyan másodlagos érzékelési módokból, mint álom, intuíció és képzelet. Mi nézők, négy alakot látunk: Ingrid (ő a főalak) vak, és alig hagyja el otthonát. napjait az ablak előtt tölti, de tudja, hogy férje, a látó Morten megcsalja. Ingriddel szemben lakik a szégyenlős Einar, aki netpornó-függő, aki viszont szerelmés a magányos Elinbe, akinek nincs senkije a gyermekén kívül, akit viszont csak ritkán láthat. Morten ezalatt egy chat-szobában megismerkedik Elinnel, akivel hamarosan randevú is sorra kerül – azonban hirtelen Elin elveszti a látását.

De az is lehet, hogy mindez csupán Ingrid elméjének szüleménye, s ez a szerelmi háromszög is csupán az ő képzeletében létezik… Vogt filmjében nem igazán ad egzakt választ erre a kérdésre, csupán Ingrid utolsó, filmvégi mondata ad erre vonatkozóan némi támpontot. Addig azonban vadul keveri a látható dolgokat azzal, amit azokból egy vak ember érzékelhet, aki ráadásul néha részeg, néha csupán álmodik, de rendesen is élénk a fantáziája … és rettenetesen unatkozik. Helyenként vicces, máskor szomorú, olykor pedig kifejezetten morbid humorú, tragikomikus jelenetek követik egymást, melyekből igen összetett képet kap a látó néző egy nem látó, de ép elméjű, fiatal, érző ember életéből. Mindenesetre, a néző mindvégig olyan bizonytalanságban van a film történéseit illetően, mint egy vak ember az ő saját életében, pedig a néző lát. Nem egyszerű, de nagyon izgalmas – és szórakoztató – kaland. (Nincsenek információim arról, hogy a színészek vajon tényleg vakok lennének-e – az Ingridet, Elint és Mortent játszó színész valószínűleg nem, viszont a filmben amúgy látó Einart alakító srác szerintem a valóságban vak, bár igazából nincs ennek túlzott jelentősége a filmet illetően…) Asanisimasa: 7/10