Igen, látszólag tényleg olyasmiről van szó, mint a Brokeback Mountain meleg cowboyos love sztorijában, hiszen ezúttal is kemény férfiak között, tesztoszterontól lüktető környezetben szökken szárba a szerelem, azonban a Szabadesés mégis inkább Császi Ádám Viharsarok című filmjével rokonítható. Stephan Lacant rendező/író, Császihoz hasonlóan, nem elégedett meg egy homoszexuális szerelem epikus elmesélésével, hanem sokkal jobban érdekelte az a rendkívül összetett konfliktushelyzet, amely a mai, a magyarnál szexuális értelemben mindig is elfogadóbb, nyitottabb és toleránsabb Németországban övez(het)i két férfi nemi és érzelmi kapcsolatát.

Ja, ők találták ki a Love Paradét, meg minden, de azért ott is nyílik a bicska egyes bürgerek zsebében, ha smároló férfiakba botlanak. Lacant filmjének cselekményét ráadásul egy meglehetősen zárt közösségbe, egy rendőri bevetési egységbe helyezte, akiknek munkájuk az erőszak, így mindenféle feminin gyengédség kvázi tiltólistán van, a homoszexuális szerelemről nem is szólva. A közösség összetartó ereje a szigorú alá-fölé rendelő parancsnoki és a mellérendelő bajtársi viszony, amely nem enged meg semmiféle renitens magatartást, amely a bizalom meggyengülését vonná maga után. Ott, ahol nap, mint nap férfiak férfiakkal vállvetve küzdenek adott feladataik végrehajtásáért, egy gyenge, vagy gyengének tartott láncszem maga lehet a végzet. Másrészről pedig, ahol ennyire létkérdés a férfiasság hangsúlyozása, ott nagyobb az elutasítása is mindennek, ami ezt gyengítené. Kai (Max Riemelt) mégis felvételt nyert ebbe az elit egységbe, bár sokáig titokba tudja tartani speciális szokásait, hogy szívesen szív füvet és azt, hogy meleg. Marc (Hanno Koffler) rendes, átlagos fiú, nagy karrier előtt áll a rendőrségnél, csinos felesége is nemsokára megszüli közös gyereküket – azonban egy futóedzésen Kai és Marc hullámhosszai egy pillanatra, majd a későbbiekben egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig szinkronba kerülnek.

Miközben éppen csak a szükséges mértékig merülünk a férfiszerelem technikai mélységeibe, a tét egyre inkább az, hogy mi lesz, illetve, mi lehet a sorsa Kainak és Marcnak? Először is, Marcnak meg kell emésztenie nem várt, és kezdetben undorral fogadott felismerését, hogy számára – akit otthon vár terhes felesége- igenis vonzó Kai szerelme. A későbbiekben pedig, meddig tartható titokban, illetve, titokban tartható-e egyáltalán kapcsolatuk, egy olyan közegben, ahol a szolgálat rendszeresen “testközelben” zajlik és közös tusolásban végződik? És mi történik, ha a “dolog” kitudódik? Hogyan fogadják bajtársaik, hogyan a parancsnokok és hogyan Marc felesége és szülei? Mi lehet Marc sorsa?

Nincs happy endje természetesen a történetnek, és a meghozható válaszok is jobbára borítékolhatóak, a film mégis igen fontos mérföldkő azzal, ahogyan megfogja ezt a valós, mindig is aktuális problematikát. Lacant rendezése hűvös, ízléses, precíz és távolságtartó, hitelesen, hiteles szereplőkkel mutatja be a történetet. Nem provokál, nem agitál, csupán láttat, szemlél és rákérdez. Ismerve a téma által kiváltott indulatokat, ez a legokosabb, amit tehet. Asanisimasa: 7/10