A svéd Lukas Moodysson (pl. Mamut, Együtt) jelenleg a világ legjobb családi filmese. Nem azért, mintha olyan családbarát módon langyos, “apa-anya kuncog, gyerekek izgulnak, aztán mindenki nevet”-jellegű hollywoodi vackokat termelne, amiből tizenkettő egy tucat, viszont tele van velük hétvégente, de főleg ünnepek alatt az összes televízió, hanem inkább azért, mert ő az, aki eddigi pályájának túlnyomó részét a család és benne az egyén különféle lehetséges viszonyrendszereinek feltérképezésére szentelte. Még éppen emészthető módon didaktikus történetei duzzadnak a toleranciáról, de úgy, hogy a néző általában tényleg csak irigykedhet, hogy ilyen a világban nincs. Pedig Moodysson titka éppen a hitelesség, hogy úgy, olyan természetességgel meséli el az adott történetet, ami bárhol, bárkivel megtörténhetett – sőt, valahol, valakikkel minden bizonnyal meg is történt.

A Mi vagyunk a legjobbak három kis főhősének története például szinte mindenkiben érzékeny, nosztalgikus hangokat fog megpendíteni, akik valaha is törték a fejüket gyerekkorukban zenekar alapításán. Mindegy, hogy vonósnégyesről, jazz-szeptettről vagy éppen punkbandáról legyen szó, a punk csak azért jön elő a legtöbbekben, mert ahhoz nem kell tudni zenélni. Elég három akkord! – ugye, bár ez a tétel azért már megdőlt azóta. A három hetedikes kislány, akik punkbandázásba kezdenek, három gyökeresen eltérő családból érkezik: Bobo szülei elváltak, az anyukájával él, aki folyamatos magánéleti válságban gyötrődik a válás óta. Állandóan bepasizik és állandóan csalódik, Bobo pedig telefonon éli életét egyetlen barátnőjével, Klarával, aki viszont éppen túlzottan liberális szülei által a számára hagyott szabadságtól szenved. Kakastaréj, felnőtt férfi ingek, XXL-es férfipulóverek, a kötelező biztosítótű, Martens-bakancs. Ez jó banda, azok tök bénák. A társaik állandóan cikizik őket, hogy néznek ki, ezért zenekarukat is dacból alapítják meg, csak éppen zenélni nem tudnak. Ezért veszik be a csapatba a klasszikus gitárt tanuló Hedviget, aki hozzájuk hasonlóan magányos, kiközösített lány, csak ő éppen vallásossága miatt lett az. A furcsa trió ennek ellenére gyorsan egymásra hangolódik, s bár a világhír igen messze van, az addig tartó út pedig rögös és kátyúkkal teli, ahhoz kétség sem fér, hogy kik is a legjobbak.

A film Moodysson feleségének, Coco Moodyssonnak -nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű- képregényén alapszik, de ennek csak személyes, átélt hitelességét őrizte meg, a műfajra jellemző fragmentált darabosság, a groteszkbe hajló elnagyoltság és kétdimenziós jellemábrázolás a kukában kötött ki. Amellett, hogy tökéletesen jelenik meg a nyolcvanas évek elejének aurája a filmben, abszolút hiteles a tizenéves punktanoncok jellegzetes allűrjei is: pattognak a zenekarnevek, szövegidézetek, a punk divatra/életformára utaló, valódi tartalommal nem igazán rendelkező politikai kijelentések, zöld és antifasiszta szólamok, valamint a társadalom elleni lázadást üres gyorséttermi botrányokban és hasonlókban megoldó balhézás. Figyelemreméltó, ahogyan a három lányt alakító kiscsaj hozza a karaktereket, mintha magukat játszanák, tehát figyelemreméltó, ahogyan Moodysson vezeti őket. Tökéletes illúzióját keltik a valóságnak. Néhány jól eltalált és jól megrendezett jelenet pontosan fogja meg a gyerekek családi környezetét, látjuk, érezzük és megértjük a szituációt, amiből ki szeretnének törni, mindamellett egy szemernyi gyűlölet sincs bennük – és nincs a filmben sem. Az egymás iránt tanúsítandó, mindenható toleranciába vetett gyermeki tisztaságú hit lengi át ezt a kedves filmet. Asanisimasa: 9/10