A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája (Michael Kohlhaas, 2013)

Körülbelül harminc évet késett a francia Arnaud des Palliéres ezzel a filmmel, legalábbis így, ahogyan azt elképzelte. Azért Cannes-ban megkínálták egy Arany Pálma-jelöléssel, de igazából látszik, hogy a mai közönség és a mai kritika nem nagyon tud már mit kezdeni egy ilyen levegős, szinte kizárólag képekre építő, szakszavú filmmel, és jobbára “büntinek”, “uncsinak”, jobb esetben simán csak avíttnak bélyegzik A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája című filmet. Pedig Heinrich von Kleist kisregénye simán aktuális ma is, mint ahogy aktuális szinte bármikor, amikor hozzányúlnak, hiszen amíg a mindenkori hatalom a saját kényére-kedvére, sajátjaként kezeli, használja, dézsmálja és fosztogatja a polgárok anyagi javait, de akár azok életét is, addig Kohlhaas története súlyos mondanivalóval bír az egyén és a hatalom, a szabadság és az önkény, az önbíráskodás és jogállamiság, valamint a bosszú joga és az engedelmesség kötelessége témakörében, filozófiai, de akár teológiai szempontból is.

a lázadás kora michael kohlhaas legendája - mads mikkelsenKohlhaas, a jámbor, törvénytisztelő lókereskedő története egyszerű: egy báró jogtalanul elveszi két lovát, és miután Kohlhaas nem tudja a jog eszközeivel érvényre juttatni igazát, fegyvert ragad és azzal áll bosszút. Szörnyű, véres bosszút. A végén királyi kegyből anyagi értelemben elégtételt kap, de a bosszú során elkövetett bűneiért mégis kivégzik. Ennyi a cselekmény. Lehetne ezt bármelyik korba, bármilyen történelmi szituációba helyezni, a lényeg ugyanez marad akkor is, ha mondjuk a középkori Japánban történik, vagy akár a mai magyar valóságban, Al- és Felcsúton. Kleist levegős, mégis sűrű szövege, a történetben meglévő világos és egyértelmű energiavonalak, a gondolati polémia tisztasága azonban szerintem nem igényli ezt, hiszen tökéletesen érthető így is.

a lázadás kora michael kohlhaas legendája - bruno ganz és mads mikkelsenKissé érthetetlen is, hogy a filmet író és rendező de Palliéres miért tette ezt az ötszáz éves (Kleist kétszáz éve írta meg), német történetet francia környezetbe, főleg, hogy ez csak a párbeszédekből derül ki… Koncepciója viszont világos. Kohlhaas történetét a saját természetes absztrakciójában kívánta elmesélni, a lehető legegyszerűbb, legrusztikusabb módon, úgymond, a maga teljes valóságában. Ez a filmnyelv azonban -úgy tűnik- nehezen jut el már a mai nézőkhöz, akik megszokták, hogy minden alaposan a szájukba van rágva, hogy mit látnak. Akciók kellenek, fröccsennie kell a vérnek, méghozzá látványosan. Des Palliéres viszont havas, sziklás, zord tájakat mutat, durván, terméskőből és szálkás gerendákból ácsolt kalyibákat, Mads Mikkelsent (ő Kohlhaas) kádban, mezítláb, gatyában, szélfútta ábrázattal, komoran bámulva bele a sötét jövőbe. Komoly arcok, mint Denis Lavant Luther festményről lopott kalapjában, Bruno Ganz viszont felismerhetetlen (ő volt a Kormányzó). Ötpercenként egy tőmondat. Szépek a lovak. Zihálnak, nyerítenek, dobognak patáikkal, még egy csikó születését is látjuk… Mindez azonban ma már nyilván kevés.

a lázadás kora michael kohlhaas legendájaÉn még azok közé tartozom, akik azt vallják, a film alapvetően képekkel elmesélt történet, tehát szeretnem kellene ezt a filmet. Értem is, legalábbis érteni vélem, mi volt az alkotók szándéka, de valamiért számomra sem jön le ez a Kohlhaas Mihály a vászonról. Fogalmam sincs, mi ennek az oka… Mikkelsen rendkívül szuggesztív fazon, mégsem érintett meg most, nem éreztem magamhoz közel a karakterét. Látjuk szerető férjként, törvénytisztelő polgárként, gondolkodó, felelősséget vállalni tudó emberként, de nem látjuk vérengző, bosszúért lihegő vadállatként – pedig az is volt, nem kicsit, és ez a vadállat az, ami miatt meg kell halnia. Nem vágyok öncélú látványosságokra, csak arra, ami szükséges. Zavart az a szemforgató kellemkedés, amivel des Palliéres félrenézett, amikor a csúnya jeleneteknek kellett jönniük. Ha azt mondom, hogy kiontom a beled, akkor azt nem lehet úgy megmutatni, hogy csipkekesztyűvel meglegyintem az arcod… Főleg, hogy közben meg pikánskodik a felnőttek hálójában, merednek a mellbimbók, feszülnek a farizmok.

A szűkszavúságot és a képekkel való mesélés szándékát, valamint az eddig még nem említett egyszerű, de igen expresszív kísérőzenét (Martin Wheeler) viszont üdvözlöm, 1968-ban biztosan nyert volna ez a film Arany Pálmát is, vagy valami mást. Ma azonban ez tényleg kevésnek tűnik.

Asanisimasa: 6/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.