Kétszer láttam életemben Gibraltár szikláit, pontosabban kétszer nem láttam a rátelepedett sűrű felhőktől, ezért különösen örültem azoknak a fantasztikusan látványos, pazar légi felvételeknek, melyek a létező összes szögből megmutatták ezt az alig húszezer lakosú brit koronagyarmatnak nevezett kisvárost, mely beleékelődik Andalúzia és Marokkó diszkrét üzletmenetébe. Kétszer léptem át életemben az Európa és Afrika között húzódó, legnagyobb forgalmú határvonalat, melyen át az alig leplezett bűnelkövetés magától étetődő természetességének megejtő bájával csempésznek a helybeliek mindent, miért pénzt adnak odaát, ezért érdeklődéssel szemléltem e francia filmet, melynek tárgya a Marokkóból Európába irányuló kábítószer-csempészet, mint az egyik legjellemzőbb üzletág. Mondták, hogy vigyázzunk a határon, nem mintha lett volna nálunk bármiféle illegális cucc, még véletlenül se fényképezzük, de még csak ne is nézzük feltűnően a határon ingázó helybelieket, de a vámosokat, rendőröket és határőröket sem, hiszen nyílt titok, hogy itt mindenki ugyanabból él: a Rif-hegységben óriási mennyiségben termesztett fűből, illetve annak származékából, a hasisból, valamint a Dél-Amerikából érkező kokain Európába való továbbpasszolásából. Az ügylet felszámolása már csak azért sem egyszerű, mert hasist évezredek óta készítenek errefelé a berberek, nyilván nem elsősorban európai hippik igényeinek kielégítésére, tekintve, hogy azok legfeljebb negyven éve fedezték fel maguknak ezt a szomszédos Nirvánát.

Julien Leclercq Gibraltár című filmjének fő erényei tulajdonképpen ki is merülnek e két dologban, a fantasztikus panorámákban, illetve a modern (értsd: múlt század nyolcvanas éveiben történő) Tanger-Gibraltár-Algeciras-Ceuta négyszögben zajló, soknemzetiségű kábítószer-csempészet egyik jellemzően kis port felvert esetének szinte dokumentarista hűségű feltárásában. Mint műfaji film, tehát krimiként, netán akció-thrillerként nem működik a film. Lassú, ritmustalan, híján van szinte minden feszültségnek a valóság szinte tökéletes hűségét megidéző mese; drámaként, sorstragédiaként sem az igazi, hiszen az sem működik dráma feszültség nélkül, de a történetben szereplő figurák is olyan kevés jellemvonással ábrázoltatnak, hogy abból semmi különöset nem tudunk meg róluk. Leclercq kizárólag a szerteágazó, meglehetősen botrányos (és ahogy a filmvégi inzertből kiderül: meglehetősen botrányosan eltussolt) esetet kívánta elmesélni, melyben egy alapvetően tisztességes ember, egy adósságcsapdába került bártulajdonos (Gilles Lellouche) kerül kapcsolatba a kábítószer-csempészettel, ráadásul úgy, hogy őt nem is valami maffia, hanem a francia vámosok egyik ügybuzgó nyomozója szervezi be. Marc, a megesett kocsmárost aztán gyorsan maga alá gyűri a narkógépezet, akiben érintve van szinte mindenki Nyugat-Európából, az olasz maffián és az ír IRA-n keresztül a spanyol, francia, portugál és brit állami vámtisztviselőkig, sőt egészen a kanadai partiőrségig, illetve Pablo Escobarig, a néhai hírhedt kokainbáróig.

Az átlagnézőnek, főleg ha az valami izgalomra, vagy pörgős csempészsztorira vágyik, megterhelő lehet a film, hiszen az tényleg a valóság nem feltétlenül drámai ritmusát követi, még ha amúgy tele is van akciófilmbe, vagy akár thrillerbe illő véres/brutális/izgalmas jelenettel. A rendező a minél hitelesebb karakterek megjelenítésének érdekében sokszor igen gyenge színészi kvalitásokkal rendelkező, szinte civil szereplőket alkalmazott, ami azért néha azt eredményezi, hogy néhányan szinte leesnek a vászonról, olyan igaziak. Szóval, érdekes film. Nem mondom, hogy feltétlenül jó, de érdekes…

Asanisimasa: 6/10