Ahh, ez betalált… Ötven évesek lettünk (nemsokára), tehát nem meglepetés e filmköltemény. Ragyog s gagyog, tán még tanítgat is. Ez az a kor, amikor kiesünk fogyasztói kultúra mindenható ceremóniamestereinek fontos (18-49 éves korig terjedő) korcsoportból, tehát, amikor már nem számítanak ránk. Ez az a kor, amikor a gyerek átmegy a túloldalra, ha meglát szembejönni a járdán, amikor már derült égből magáznak le olyanok, akiket még inkább tegezve becéznék. Állás van, lakás van, pénz van, van valaki, aki mos, főz és takarít ránk és néha mintha mondana is valamit, amikor futni, úszni, biciklizni, kocsmába vagy meccsre megyünk. Minden fasza, csak a hajunk őszül már. Has is lapos, bírjuk az iramot a húszévesekkel, si… Mi ez? Mi a fasz?! Szorít, zsibbad, kurvaélet! Basszu

Leblende, snitt.

Szóval, itt tartunk valahol, amikor a Barátok, szerelmek, barbecue című francia komédia ötvenéves, szexisen őszülő halántékú, férfiasan sármos főszereplőjét (Antoine – Lambert Wilson) leteríti futás közben a szívroham. Komédia, mondom, ezzel csak elkezdődik a történet. Antoine a gondos francia egészségügynek köszönhetően túléli az infarktust, így megismerhetjük az ő életét, vagy harminc éve összejáró kis baráti társaságát, a hosszú évek alatt berögzült, halálosan unalmas poénokat, rutinokat, nyaralásokat és viccelődéseket, valamint az elmaradhatatlan grillezős délutánokat, tehát azt, hogy mennyire unalmas már az élet. Eric Lavaine forgatókönyvíró-rendező szinte enciklopédikus alapossággal gyűjti össze filmjében a kapuzárási pánik előtti életkorra jellemző összes jellemző tünetet, kórt, állapotot, érzületet, vágyat és lehetőséget, ami egy ötvenhez közelítő férfinak meglehetősen mulatságos időtöltés, feltéve, ha ebben a korban még/már tud felszabadultan röhögni saját hülyeségein. Lavaine ügyes, szerethető komédiát rendezett, melyben néha visítva röhögtem magamon, illetve azokon a korombeli palikon és csajokon, akik e kis történetben próbálják élni saját magukat. A kérdés csak, hogy azokat a nüansznyi poénokat érteni fogja az, aki azokat nem érzi a saját testén, a saját életében? Nem, nem elég negyvenévesnek lenni, az még nem ez az érett kor. A hatvanasok, hetvenesek viszont már ismerik ezt az érzést, és legfeljebb irigykednek, vagy inkább el vannak foglalva az ezeknél sokkal jobban fájóbb pontokkal, ízületekkel. De hogy az effektíve moziba járó tizen-, huszonévesek, valamint a még pendliző harmincasok mit fognak ebből a történetből, az tényleg nagy kérdőjel.

Antoine a halálközeli élmény hatására változik meg, néz szembe magával és életével, minek következtében fenekestül felforgatja a kis társaság bemacskásodott életét. Kissé zűrös lesz, míg fenekével felfele kalimpál, de a végére azért helyére billen minden, hiszen az nem romantikus komédia, aminek a végén nem kerül vissza minden a normális kerékvágásba. A Barátok, szerelmek, barbecue ebben a tekintetben tök normális romantikus komédia, abban viszont kevésbé, hogy kifejezetten életszerű (oké, a francia felső-középosztály életszínvonalához képest életszerű) szituációkban röhögünk teljesen húsból és vérből lévő figurákon, akiket akár ismerünk jól a saját baráti társaságunkból. Ennyi ezúttal bőven elég, hogy szeressük e filmet.

Aki meg nem veszi a poénokat, majd venni fogja, amikor eljön az ideje. Ha viszont itt van az ideje, és mégsem veszi, akkor kezeltesse magát, a saját és a környezetében élők érdekében. Tanulságos, ám ennek ellenére pompásan szórakoztató, szerethető kis mozi ez.

Asanisimasa: 7/10